Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-10-01 / 10. szám

I

1996. október

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA

Javultak-e az esélyeink?

ZÉTÉNYIZSOLT

Határok, önrendelkezés

"| novemberében, 40 évvel ezelőtt, a

lyJU forradalom és szabadságharc leverése után kilátástalan útra kényszerítették a nemzetet. A kényszer látványos volt: a szovjet megszálló csapatok szétlőtték a fővárost; megkezdődtek a Haynau időszakát négyszeresen felülmúló akasztások; ezrével hurcolták börtönbe a sztrájkoló munkásokat; hetente előfordult tüntetők, tiltakozók tömeges agyonlövése. A politikai vezetés az év végén már elhatározta — csak nem hozta még nyilvánosságra — a parasztság kisemmizését, azaz földtulajdonától, eszközeitől és állataitól való megfosztását.

Százezrek szavaztak a lábukkal és menekültek külföldre, milliók szemében vált önmaguk és családjuk továbbélése értelmetlenné. 1957-től már kevesebb gyermek született, mint amennyi a népesség utánpótlásához elégséges lett volna, néhány év múlva már az országok között dobogós helyen álltunk a kiúttalanság érzését feledtető alkoholfogyasztásban. Megszereztük a világelsőséget az öngyilkosság terén is. A százezer lakosra jutó öngyilkosok száma azóta is Magyarországon a legmagasabb.

A forradalom leverése utáni Magyarország a társadalmi és gazdasági süllyedés útjára lépett. A következő évtizedekben elrobogott mellettünk a világ:

30-40 hozzánk képest fejletlen ország leelőzött minket a gazdasági fejlettség skáláján, ugyanennyi megközelített minket, míg mi nem előztünk le senkit.

Van-e esélyünk a visszakapaszkodásra? Jobbake ma a felzárkózás lehetőségei, mint voltak az 1956 —1958 közötti sötét korszakban? Higgadtan számba véve a nemzet anyagi, tudásbeli és erkölcsi tőkéjét — sajnos nagyon kedvezőtlen kép bontakozik ki előttünk.

A volt szocialista tábor országai közül ma Magyarországon a leglassabb a gazdaság növekedése. A tavalyi 1,5%-os növekedés után idén legfeljebb 1 %-os nemzetijövedelem-növekedés várható, a lengyel, a cseh, a román, szlovén, a szlovák gazdaság növekedésének csupán a negyede, ötödé. Javulásra a sajnos nincs esélyünk, mivel az ország érdekeit tudatosan kiárusító és feláldozó politikai erő van hatalmon, olyan, amelyik a Boross-kormány alatt fellendülő — a mai vádak szerint megalapozatlanul, mesterségesen gerjesztett — termelés letörését is sikerként könyveli el.

A szociálliberális kormány két évében 17%-kal csökkent a keresetek vásárlóértéke és hozzávetőleg a 31-32 évvel ezelőtti szintre süllyedt — ez a szint csupán 10%-kal haladj a meg az 1958. évi reálbért. A mai iskolázottabb, képzettebb munkaerő átlagos reálbérét tehát már akkor megkapta a keresők egyharmada. Megjegyzendő, hogy a posztkommunista restaurációt elkerülő cseh választópolgárok józansága anyagiakban is megtérült: ott az elmúlt két évben 15%-kal növekedett a bérek vásárlóértéke.

Az ötvenes évek végét, hatvanas évek elejét árstabilitás és nagyon enyhe (évi 0,5-1 %-os) pénzromlás jellemezte. Jelenleg megfékezhetetlennek tűnik az infláció, a forint értékvesztése 28%-os volt

1995-ben, és 24-25%-os pénzromlás valószínű az idén. Meg kell jegyezni, hogy az előző, Boross-kormány alatti infláció (16-17%) lényegesen ellenőrzöttebb volt. Ma a gazdasági növekedés esélyeit erőteljesen rombolja az áremelkedés, míg az ötveneshatvanas évek fordulóján az árstabilitás a gazdaság talpraállását sikerrel szolgálta.

A csökkenő reálbérekhez ma az eddigi szociális jogok megnyirbálása is társul. Bár a magyar nép tudatos pusztítása családellenes intézkedések révén már a Kádár-korban elkezdődött, az 1938. évi családi pótlékról szóló törvény jogosultjainak a körét akkor nem szűkítették, erre csak a mai családellenes és nemzetpusztító Hom-kormány alatt került sor.

Immár 40 év óta az ország népességének fenntartásához elégtelen számú gyermek születik—emiatt fogyott az ország lakossága a bevándorlások, honosítások ellenére is mintegy 600 ezer fővel az elmúlt évtizedben. Míg a forradalom leverését követő években csak 5-10%-os volt ez a születési hiány, a jelenlegi kormány alatt 40-45%-os. A rendkívül keményen gyermekgyűlölő és a magyarságot célzottan pusztító kormányintézkedések—közülük elsősorban a gyermeknevelőkre kirótt adók sokasága szúr szemet — hatására 1995-ben a népesség fennmaradásához csak 61 %-ban elégséges számú gyermek született, az idén várhatóan csak 55% lesz ez az arány.

Megújulásra, reformok megvalósítására elsősorban a fiatalok kényszerítik a kormányokat. 1956- hoz viszonyítva Magyarország megöregedett, egyharmadával kevesebb a fiatalok népességen belüli aránya, 50%-kal több a nyugdíjasoké. Demográfiai torzulások miatt is lecsökkent a társadalom megújulási készsége, innovációs hajlandósága, most nagyobb a belenyugvás, a beletörődés valószínűsége.

A közhiedelemmel ellentétben nem az orvostudomány eredményeinek a következményeként idősödött el a népesség, hanem az alacsony születésszám, a négy évtizedes családellenes szemlélet és politika hatására. Ma egy újszülött fiú egy évvel rövidebb életkorra számíthat, mint az ötvenes évek végén született.

1956-ban erős volt a magyar lakosság gazdatudata. A forradalom alatt, de utána is, ezrek tüntettek a hadizsákmány és a titkos szerződések jogán szénás uránbányákat bitorló, a magyar hajózást a MAHART-tulajdon révén irányító, a kőolajkitermelést (MASZOLAJ) monopolizáló szovjet tulajdonosi jelenlét ellen. Ma teljes közöny kíséri azt akótyavetyélést, amelynek következményeként a nagyipari potenciál fele, az exportképes ágazatok háromnegyede, a meghatározó jelentőségű bankok, biztosítóintézetek részvényeinek 90%-a külföldi tulajdonba került. Még az ország alapvető fontosságú infrastruktúrájának, erőműveknek és elektromos hálózatnak, gázmüveknek, víz- és csatomaműveknek, közutaknak, köztemetőknek az eladása ellen sem sikerült elégséges számban tiltakozó aláírásokat öszszegyűjteni. Súlyos sarcotfognakfizetniaközönyösek. Sajnos mi is. Jelenleg az utolsó, még megmaradt természeti kincs, a termőföldek külföldi kézbe adása érdekében agitál a szociálliberális kormány.

1956 utolsó hónapj aiban komoly gondot okozott a kommunista kormánynak a munkásszolidaritás. A munkástanácsok átvették a termelés irányítását a legtöbb nagyüzemben, sikerrel őrködtek a harcok alatt is a vagyonbiztonság felett, igyekeztek kialakítani a teljesítménnyel arányos bérezést. Ma teljes érdektelenség kíséri az újonnan megalakított, nem posztkommunista szakszervezetek érdekképviselő fáradozásait—emiatt is állandósult a szociálliberális kormányt támogató Kádár-kori szakszervezetek dominanciája. Munkanélküliséget, gyorsuló reálbércsökkenést és elképesztő arányú, egy részvénytársaságon belül 150-200-szoros kereseti különbségeket is eredményez a beletörődő közöny.

Gyenge a politikai szolidaritás is. Míg 1956— 1958 között pénzzel, élelemmel támogatták—akár ismeretlenül is — a bebörtönzöttek, kivégzettek családtagjait, addig ma kárörvendés az osztályrésze az 1990 utáni kormányt támogató — és állásaikból emiatt tömegesen elbocsátott — szakembereknek, pedagógusoknak. „Minek ugráltak, minek kommunistáztak? Azt kapták, amit bárki előre láthatott!”— mondják a maguk óvatosságától és bölcsességétől eltelt „járdaszélre” félreállok. Rendszerváltó akarat nélkül sajnos nem is lesz rendszerváltás!

Lényegesen gyengébb ma a nemzeti szolidaritás. A hatvanas évek elején szinte általános volt a magyar szó Aradon, Szatmárnémetiben, Kolozsvárott, Léván — és közfelháborodás kísért volna bármilyen ma megszokott nyelvkorlátozó intézkedést. Nem kapták volna meg az akkori sajtótól a tiltakozók a mai „szélsőséges” címkét, mint ahogyan a mai, idegen érdekek zsoldjában álló sajtótól megkapják. A román kormány csak a hatvanas évek második felében szüntette meg a Maros Magyar Autonóm Tartomány jogállását—a Kádár-rezsim cinkos hallgatása mellett. De ez még mindig jobb magatartás volt, mint a mai Hom-kormány nemzeti autonómiáról nyíltan lemondó, az autonómiát követelőket „fasisztáknak” feltüntető, leplezetlenül nemzetáruló alapszerződése.

A forradalmat kihasználta és elárulta az akkori nyugati diplomácia, de legalább nem állt nyíltan a hóhérok oldalára. Ma rövidlátó érdekek követése miatt a Nyugatnak kedvesebb Jelcin, mint polgári ellenfelei, kedvesebb volt a kommunista Kwasnewski, mint ellenfele, a börtönviselt Walensa, kedvesebb a Kádár-éra visszatérése, mint az 1990 utáni kor. Nyilván, mert jónéhány nyugati üzletembernek jól jön az országát kiárusító volt kommunista politikus országlása. A polgári kormányok helyzetét — pl. Magyarországon, Lengyelországban, Litvániában — gyakran nehezítették nyugati kereskedelmi korlátozások, és ily módon is elősegítették a kommunista restaurációt.

„Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!”—vallották be önkritikusan a korabeli rádió munkatársai. Az akkori bűnbánat legkisebb jele nélkül ma tudatosan, egymás között összekacsintva jóval nagyobbakat és jóval dörzsöltebben hazudnak. Ma a mediokrácia köreiben magától értetődő, hogy a szociálliberális erő hatalomra juttatása és hatalmon tartása érdekében hazudni kell. És megmosolyogják az ilyen hírközlési politikán felháborodókat, hogy milyen naivak, milyen moralizálok — „hiszen a világ így működik!”.

Fényképek tanúskodnak arról, hogy a harcok alatt megsérült, betört kirakatok áruihoz nem nyúlt senki — annyira közügy volt a forradalom megszentségteleníthetetlensége. A Magyar írók Szövetsége lőszeresládákban pénzt gyűjtött az áldozatok —mindkét oldal áldozatai! — részére, és a lövöldözések miatt gyakran őrizetlenül hagyott ládák tartalma érintetlen maradt! Ma Budapest a zsebtolvajok paradicsoma, este már gyenge a közbiztonság, arab, ukrán és cigány maffiák fosztogatják a lakosságot — aki pedig erre panaszkodni mer, az idegengyűlölő, rasszista a mai sajtó értékítélete szerint.

A lakosság iskolai végzettsége, képzettsége alacsonyabb szintű volt 40 évvel ezelőtt, de 10%-kal többen jártak könyvtárba, 50%-kal többen színházba, általánosan megszokott társadalmi tevékenység volt a kórustagság vagy a sportegyesületi tagság. Megkockáztatható, hogy humanizmusra, műveltségre, a társadalmi együttélésre többet áldoztak az akkoriak, mint a népbutító kormánytelevízió előtt gubbasztó mai társadalom.

Hitében megtartotta az akkoriakat az embertelenségnek ellenszegülő papság — gondoljunk csak Mindszenty bíboros, Márton Áron püspök szerepére. A békepapos múltú mai egyház most azzal váltja ki a szociálliberális kormány elismerését, hogy körleveleiben nem hozza szóba az alapvető problémákat, például a családellenes adópolitikát, a nemzeti vagyon elkótyavetyélését és a kisebbségi sorban élő magyarok cserbenhagyását.

Akkorakülső megszállók tankjai, akollaboráns munkásőrök acélszürke egyenruhája mindenki számára láthatóvá tette az ellenséget - ma a lelkeket megszálló gyávaság, irigység, empátiahiány és kényelemszeretet láthatatlanul uralja a lakosságot.

Az elmúlt években, mint nemzetpolitikusnak, föltették nekem a kérdést: Magyarország tulajdonképpen a határok megváltoztatását, régi területeinek visszaszerzését akarja, vagy valami mást?

Ilyenkor azt feleltem, hogy Magyarország a magyar nemzet megmaradását, a többi népekhez képest mutatkozó biológiai-demográfiai, gazdasági, kulturális hátrányának megszüntetését, kiegyensúlyozott továbbélését akarja. Magyarország kezében egyetlen nyilvánvaló érv és tény mindenképpen van: az életképes kárpát-medencei magyar állam oktalan és igazságtalan szétverése, s ennek folyományaként a megoldhatatlannak látszó nemzetiségi és nemzeti feszültségek, konfliktusok. A történelmi Magyarország évszázados, évezredes tapasztalatain nyugvó nemzetiségi együttéléséhez képest rövid ideje tartó és nehezen kezelhető nemzetiségi együttéléseket látunk és szenvedünk meg.

Rajzoljuk fel egy koordináta-tengelyre a két végletet. Az egyik az integer történelmi Magyarország képe, a másik az alapvető létfeltételeiben fenyegetett, közvetlen asszimilációs nyomásnak kitett, végső soron bevándorlásra kényszerített, jelenleg határainkon kívül élő magyar tömegek képe. A várható eredmény nyilvánvalóan valahol a kettő között található. A politikai, kulturális és gazdasági önkormányzat állami keretek között elképzelhető legnagyobb mértékét kell lelki szemeink elé veítenünk, kiegészítve ezt egy hatékony nemzetközi garanciarendszerrel. Ez az eszköze a stratégiai célnak: a magyar kultúmemzet tagjai a magyar állam határain kívül is őrizzék meg nyelvüket, kultúrájukat, biológiai épségüket, a többségi nemzetekhez viszonyított számarányuk ne romolják, önazonosságuk tudata erősödjék, történelmi lakóhelyeiken szabadon s félelem nélkül élhessék a magyar nemzet minden tagját megillető öntörvényű életüket.

Sokat adunk, keveset kapunk

Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének sokat emlegetett 1201. ajánlása a jelenlegi közös európai minimumot fejezi ki, már ami a nemzetközi quazi normákat illeti. 11. cikkelye szerint: „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel vagy különleges státusszal rendelkezzenek.” Ez az európai gyakorlati példákhoz (Dél- Tirol, Spanyolország, Finnország stb.) és a magyarság megmaradásának követelményeihez képest küszöbnek, minimális megoldásnak tekinthető. Az ajánlás azóta újabb megerősítést nyert határozati formában az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által. Noha szóba került ezen ajánlás megtartása mind Szlovákia, mind Románia európa tanácsi felvételénél — az utóbbi pedig feltételként vállalta—, ezek az országok nem tartották magukat az ajánláshoz, és az önkormányzatot, mint a nemzetközi elv lényegét is tagadják.

A szlovák-magyar úgynevezett alapszerződés példa arra, hogy mit nyújtanak egy ilyen szerződésben a magyar kisebbségnek. Olyan megoldásokat nyújtanak, amelyek nem felelnek meg sem a magyar, sem az európai történelmi tapasztalatoknak és hagyományoknak, s nem felelnek meg azoknak az ajánlásoknak és béketerveknek, amelyeket az Európai Közösség Horvátországgal vagy Boszniával kapcsolatban fogalmazott meg, s amelyek az önrendelkezés magas fokát teszik lehetővé a helyi önkormányzatoktól az országos kormányzati tevékenységig. Ehhez képest nekünk az európai minimumot ajánlják fel (papíron) akkor, amikor a határok kérdésében a maximumot követelik tőlünk. Hiszen a „nincsen területi követelés és soha nem is lesz” formula, amit Németország és szomszédai szerződéseiben fedezhettünk fel a 70-es, 80-as években, nemzetközi szerződésekben és ajánlásokban egyáltalán nem szerepel követelményként.

Igazságtalan, jogfosztó állapot

A határok kérdésében tehát az úgynevezett német formulát követelik — figyelmen kívül hagyva Németország megsemmisüléssel határos történelmi megrázkódtatását és helyzetét —, míg ők nem vállalják a létező nemzetközi példákat, mint amilyen a dél-tiroli osztrák kisebbség helyzete vagy abelgiumi németeké, afinnországi svédeké, a spanyolországi katalánoké. Történelmi példák követését váiják el a határkérdésben, de ők maguk nem követnek ma is létező történelmi példákat az elszakított nemzetrészek önkormányzatát és jogvédelmét illetően.

Ezekben a szerződésekben tehát a kisebbségi jogvédelem minimuma és az integritás védelmének maximuma kapcsolódik. Magyarország az integritás védelmének nemzetközi mércéjét ad absurdum túlteljesítve az elszakított nemzetrészek számára nem éri el a kisebbségi jogvédelem gyakorlati minimumát sem. A határok: rideg valóság, a kisebbségi jogok: elvileg is vitatott (noha nem vitatható), a megvalósulás küszöbén alig álló kihívások. Mindezt Magyarország és szomszédai kapcsolatában nem az okmányok, hanem a gyakorlat alapján állítjuk (kivéve talán Szlovéniát).

Ez nyilvánvalóan politikailag aránytalan, torz, az elszakított nemzetrészek számára különösebb előnnyel nem járó helyzet, s ami még ennél is rosszabb: egy igazságtalanul létrehozott, jogfosztó állapot megerősítése a határ-clausulával. Valódi, mindkét félnek viszonylagos megnyugvást nyújtó alkura van szükség! Aki pedig nem akar igazi alkut kötni, az ne csodálkozzon, ha a másik nincs rá tekintettel álláspontjának kialakításakor.

Ha valaki egy gyűrűt aranygyűrűként 100 Ftért kínál, alapos a kétely, hogy a gyűrű nincs aranyból. A nemzetközi normákat lényegesen meghaladó határbiztosító kikötés Magyarország által való elfogadásával szemben nem áll semmiféle értékelhető ellenszolgáltatás. Ezért a másik fél nem is értékeli sokra az ilyen gesztust, csak annyira, hogy biztatást lát nemzetállami politikájának folytatásához, a nemzetiségek, elszakított nemzetrészek tovább sorvasztásához. Ezért haszontalan és túlméretezett a „nincs területi követelésünk és soha nem is lesz” formula.

A területátengedés nem agresszió!

Nem arról van szó, hogy ilyen nyilatkozat esetén ne volna lehetőség a jövőben területi viták kezdeményezésére. Hiszen az ilyen kikötések sértik az államok szuverén egyenlőségének elvét, a nemzetközi viták jövőbeli kizárását, örök helyzeteket ígérnek, ezzel megsértve az állami szuverenitásról szóló nemzetközi elveket. Teljesen téves felfogás szerint — amely a külügyminisztérium szakvéleményeként érvényesült a kisebbségi magyarságnak autonómiát nem hozó magyar-ukrán szerződés ratifikálásánál — a területi követelésekről való lemondás magától értetődő, mert a területi követelés quasi agresszió. Valójában a III. helsinki vezérlő elv a határok sérthetetlenségéről azt a területi követelést tiltja, amely bármely résztvevő állam területe egy részének vagy egészének elfogalalására irányul.

A területátengedés nemzetközi vitában való követelése nem „elfoglalásra” irányuló magatartás. Az ilyen kikötések ezért udvariassági formulának és bizantinikus gesztusnak tekintendők, mert nem foghatók fel érvényes clausulának, hiszen mint a nemzetközi jog alaptételeit sértők, semmisek. Ezzel nem akarjuk vitatni az ilyen kijelentések politikai jelentőségét.

A dél-tiroli autonómia példája

Más a helyzet akkor, ha a két állam nemzetközi garanciákkal övezi a területükön vagy egyikük területén élő népcsoportok önkormányzatinemzetiségi-kisebbségi jogait. Hiszen a megfelelő önkormányzati szabályozás, s annak nemzetközi garanciák alá helyezése már önmagában kifejezi a két állam eltökélt szándékát arra, hogy az így kialakított rendezést tartósnak és mindkettőjük számára elfogadhatónak tekintik.

Erre példa a dél-tiroli megoldás, amely az első világháború vége óta kisebbségi sorban vergődő olaszországi német ajkú kisebbség helyzetét 1946 és 1994 között megállapodások sorozatával, néha nagyon éles viták és a két ország közötti kapcsolatok erős hullámzása után rendezte oly módon, hogy Ausztria szükség esetén a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulhat, és ezenkívül igénybe veheti az Európa Tanács és az ENSZ jogorvoslati mechanizmusait. Mintegy 137 kézzelfoghatóan konkretizált kérdésben állapodtak meg a felek, s csak azután fogadták el tényként — a gyakorlati bevezetés és megvalósítás után — a dél-tiroli német autonómiát. A „soha nem is lesz” formula természetesen nem szerepel a két állam megállapodásaiban.

Amennyiben súlyos politikai jelentősége van Magyarország szomszédai számára annak, hogy közöttük és Magyarország között megnyugtatóan — egy bizonyos kor politikai-hatalmi viszonyait tükröző módon — rendeződjön a határok ügye, akkor Magyarország ilyen gesztusáért—s nem a „soha nem is lesz” formuláért — megnyugtató, nemzetközileg garantált biztosítékokat kell nyújtaniuk a magyar nemzet határon túlra szakadt részének szülőföldjén való továbbélésére, virágzó kulturális, politikai életére vonatkozóan.