Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-06-01 / 6. szám
1996. június Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal A magyarság szétszórattatása és a jövő útja A versailles-i Kis Trianon palota (Folytatás az 1. oldalról) Megszakadtak a kereskedelem összekötő csatornái, az út-, vasút- és telefonhálózat hagyományos vonalai. A vasutak 57,6%-a, az utak 60,3%a került határon kívülre. Lehetetlen számba venni a kulturális veszteségeket. 2958 óvodából 1206 maradt a határokon belül. A 17 ezer elemi iskola száma 6402-re csökkent. A kilenc óvónőképzőből 5, fiú-tanítóképzőből 33, leány-tanítóképzőből 22 került határon kívülre. Középiskolából 100 maradt, 121-et elvettek. A pozsonyi és kolozsvári magyar egyetemet elűzték. A számsort részletezve több száz oldalon át folytathatnánk. Egy népet kifosztottak, egy országot összetörtek, s ezt elnevezték igazságosságnak. S akkor még a legalább ennyire fontos lelki és nemzettudatbeli folyamatokról és károkról nem is beszéltünk. TRIANON 76 ÉVE a./ Az elszakított területek magyarsága Az egyik legsúlyosabb következmény a szétszórtság állapota, több értelemben is. Mindenekelőtt területi értelemben: a kassai, pozsonyi magyarok ügyeiket a távoli Prágában, a kolozsvári, székelyföldi magyarok ügyeiket a hegyeken túli Bukarestben, a szabadkai, újvidéki magyarok ügyes-bajos dolgaikat a közeli, de nem kevésbé ellenséges Belgrádban intézhették. Nemzetünk e nagyon értékes részei erőszakosan más központok felé lettek fordítva. Ez óhatatlanul valamiféle eltávolodást jelentett a csonka országban meghagyottaktól, legalábbis a mindennapi életben. Az 1920 utáni évtizedekben a három trianoni megszálló ország politikusai sajátos lelki helyzetbe kerültek. Tudták, hogy a magyarságot nagy lélekszáma miatt sem elüldözni, sem beolvasztani nem képesek. A megszállt területeket azonban mindenképpen meg akarták tartani, ezért a román, szerb, és cseh külpolitikát a megtartás szolgálatába állították, az országon belül pedig megkezdték az élet minden területére kiterjedő homogenizálást. Szó sem volt a magyarságnak és az antanthatalmaknak tett elvi és nemzetközi jogi ígéretek és szerződések betartásáról. A három megszálló országban attól kezdve állandósultak a támadások a magyar iskolák, óvodák, főiskolák, tanítóképzők, gazdasági egységek, egyházak, művelődési, kulturális intézmények ellen. Ahonnan lehetett, erőszakkal elűzték a magyarságot. 1918—23 között majdnem félmillió magyar menekült, életét mentve, a csonka anyaországba. Ez a folyamat egyik-másik országban, egyik-másik időszakban (Csehszlovákia 1945—48 között, Románia az 1980-as években, Szerbia a délszláv háború éveiben, 1991—1995 között) ismétlődik. Látnunk kell ezek mögött az események mögött a történelmi tendenciát: a magyarságtól való megszabadulás szándékát. Hasonló helyzetet érzékelhetünk a magyarság iskoláinak a történetében. Trianon óta a Megszállt Területek magyar elemi és középiskoláit, látszólag kicsinyes módon, állandóan csökkentik. Ebben az esetben azonban nem kicsinyességről van szó, hanem a magyar szó, a magyar tudomány, a magyar fogalmak megtanulásának és használatának tudatos meggátolásáról! Utalhatunk a román Anghelescu húszas évekbeli iskolaügyi törvényeire, az akkori román érettségi-törvényre, a szerbiai intézkedésre a magyar tanárok kitelepítéséről, vagy az elmúlt évtizedek iskola-tagozatosításaira mindegyik országban, s a jelenlegi román (létező) és szlovák (tervezett) oktatási törvényre. Amit a román diktátor nem tudott megvalósítani a falurombolással, azt akarják elérni a szlovák és a román nyelvtörvénnyel. Példa nélkül áll Európában: az állami élet szférájába tartozónak mondanak ki nyilvánvalóan a magánéletbe tartozó aktusokat, s megtiltják itt az anyanyelv használatát. A köz- és magánélet szinte minden részét behálózza az idegen, megszálló államhatalom által használt nyelv, anélkül, hogy a magyar anyanyelvet az élet minden területén — a közéletben is — egyenjogúan használni lehessen. A kommunizmus formális bukása utáni években bizonyos vonatkozásokban látszólag enyhült a magyarságra nehezedő nyomás. Ilyen terület a politikai élet: magyar pártok alakultak, ezek részt vesznek az adott ország parlamenti életében. Néha eredményt érnek el, de ne áltassuk magunkat: a döntő kérdésekben mindig kisebbségben maradnak. Túlzás nélkül állíthatjuk: a trianoni (Cseh-)Szlovákiában, Jugoszláviában és Romániában 76 év óta gyöngítik a magyarságot a fizikai gyilkosságtól a szellemi és lelki elnyomásig bezárólag mindenféle módon. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében ezt etnocídiumnak nevezik bizonyos afrikai és ázsiai népek esetében. Itt az ideje, hogy a magyarság ezt a 76 éves folyamatot a maga valóságában a világ közvéleménye elé tálja. b./ Utak a jövőbe Megítélésünk szerint eljött a 24. óra a magyarság Kárpát-medencei sorsának és jövőjének biztosítására. Arra nézve, hogy mit kell tenni, a trianoni békeparancs óta eltelt háromnegyed évszázad teljességgel kielégítő választ ad, ha megfelelően kérdezünk. Az alapkérdés az, hogy ha az elmúlt 76 évhez hasonlóan zajlanak a következő évtizedek, van-e remény az egész Kárpát-medencei magyarság harmadik évezredbeli jövőjére, gyarapodására? Tény, hogy a szomszédos országok belpolitikai eseményeire és folyamataira a magyar kormányoknak nem lehet nagy befolyása. Az is tény, hogy Romániának, Szerbiának és Szlovákiának azonosak az érdekei a megszállt magyar területek hosszú távú megtartásában. Az is tény, hogy e három országban a magyarellenes nemzetiségi politika léte bizonyítottnak vehető. Mindezekből következik a kérdés: mik lehetnek a szándékaink a Kárpát-medencei magyarsággal, hogyan viszonyuljunk a trianoni és az 1947-es párizsi békeszerződéshez? Az első lehetőség szerint elfogadjuk az 1947- ben megerősített trianoni döntést, egyszer és mindenkorra lemondunk (pl. alapszerződésekben) a határok megváltoztatásáról a javunkra. Ezzel elfogadjuk, hogy a magyarság egyharmada örökké nemzeti kisebbség legyen, gyakorlatilag örökös küzdelemre ítéljük őket legalapvetőbb emberi és nemzeti jogaikért. A magyar kormány feladata ebben az esetben az események nyomon követése, vitás esetekben a román, szlovák, szerb kormánynyal egy-egy kirívó atrocitás megtárgyalása — utólag. Ez a nemzet egyharmadáról való hosszú távú lemondást jelenti, hatásaiban elősegítve a fölgyorsuló természetes asszimilációt. Ez a választás a magyarság lassú, általunk „törvényesített” megsemmisítését jelenti. A második lehetőség a már néhány éve zajló küzdelem az autonómia valamilyen — esetleg kombinált — formájáért. Az autonómia-törekvések általában az adott ország államhatárain belüli szerveződést jelentenek, azt is mondhatnánk, mintegy fönntartják a jelenlegi határokat. Az autonómiáért vívott harc mégis óriási jelentőségű, hiszen a nemzet (nemzetrész) elé nemes célt tűz, kialakítja a politizálás optimális módjait. Komoly tapasztalathoz juttatja az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarságot a megszálló hatóságokkal, politikai erőkkel való kapcsolatban. Az autonómia-gondolat fölvetésének nemzetközi vonatkozásai is vannak: előbbutóbb állásfoglalásra kényszeríti a nagypolitika meghatározó erőit. Annak a helyzetnek, amely szerint a román, szerb és szlovák politikusok, pártok a leghatározottabban tiltakoznak a magyar autonómia, mindenekelőtt a területi autonómia fölvetése ellen, sajátos okai vannak. Ahhoz ugyanis, hogy egy országban a mindenkori kormányzat elfogadja az autonómiát (főleg területi autonómiát), az kell, hogy az adott ország maradéktalanul demokratikus társadalmi és politikai viszonyokkal rendelkezzék. A trianoni Románia, Szlovákia és Jugoszlávia vezetői pedig azt gondolják, hogy az ott élő magyarságnak nem adhatnak meg minden szabadságot, mert az az országuk hosszú távú fölbomlásához vezet. Tehát ezek az országok, éppen a Trianon után kialakult helyzet miatt sem válhatnak demokratikus országgá. (Egyébként ez a magyarázata annak, hogy az 1990-es években miért nem vált európai értelemben demokráciává ez a három ország.) Ebből pedig az következik, hogy az eleve antidemokratikus három megszálló trianoni ország soha nem enged semmiféle autonómiát az általa megszállt volt magyar területen élő magyarság számára. Megítélésem szerint 1990 óta nem született meg Magyarországon a Kárpát-medencében élő egész nemzet sorsát meghatározó nemzetstratégia. Azzal a ténnyel, hogy az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarság megkezdte az autonómiáért való küzdelmét, megmutatta, hogy a magyarságnak legegészségesebb része, amely képes a maga helyét, állapotát és sorsát meghatározni, azért törté-A honfoglalás 1100 éves évfordulójára tudományos ülésszakot szervezett az Erdélyi Magyarság Budapesten a Magyarok Világszövetsége székházában. A téma—Erdély a honfoglalás korában —csak látszólag részleges; Erdéllyel és Erdélyhez kötődik a honfoglalásnak és az államalapításnak szinte minden szakasza, mozzanata. Székelyhídi Ágoston író, az Erdélyi Szövetség elnöke megnyitó beszédében többek között hangsúlyozta: Trianon óta visszájára fordult minden magyar hazafias kötelezettségünk: a nemzeti közösséghez való tartozás mintha nem értéket jelentett volna, hanem alkalmat a lenézésre és a megvetésre... A magyar történetírásnak két ága volt: a külső függőségtől meghatározott, mely rossz esetben nemzetellenességbe csapott át. Másik ág volt és létezik ma is a szakmailag hiteles történetszemlélet és -írás, a nemzettudat vállalásával. László Gyula történész üdvözlő levelét Halász Péter, az ESZ alelnöke olvasta fel. Györffy György történészprofesszor az Árpád-kori Magyarország földrajzáról, a települések elhelyezkedéséről, a természeti változások okozta népmozgásokról beszélt. Bóna István professzor, régész a bizánci forrásokra hivatkozva elmondta, a magyarok a 830-as években jelennek meg a Kárpátok keleti és déli oldalain, és ezek a látogatások rendszeresen ismétlődnek egészen 895-ig. A honfoglalás ideje azért rögződik 895-re, mert Árpád a fő sereggel akkor jelent meg a Kárpát-medencében. Álmost, Árpád apját megölik a bejövetel előtt, feltehetőleg a besenyőktől elszenvedett vereség okán, kazár szokás szerint. 1920— 1940 között szó sem lehetett Erdélyben magyar honfoglaláskori ásatásokról, szigorúan elzárkózott a román hatalom. Érthető módon, hiszen Trianon óta lázasan keresték a sosem létezett dákorómai folytonosságban sosem levő őseiket. „A régészeknek — hangsúlyozta a történész —, akár az orvosoknak a beteget, kötelességük megmenteni a történeti leleteket.” Ami bizonyos, az a Kolozsváron föltárt tizenegy honfoglaláskori sír, köztük gyerek- és női sírok. Ezekben minden lelet, tárgy, fémkészítmény keleti. Nyoma sincs rajtuk a nyugati díszítőelemeknek, a pompának. Tehát ezek nem járták meg nyugatot, hanem a honfoglalókkal jöttek és maradtak Erdélyben. Erdély ugyanolyan szerves része volt a honfoglalás után Magyarországnak, akár a Dunántúl. Fodor István professzor, a Nemzeti Múzeum igazgatója tagadja azt a feltételezést, hogy a besenyő-bolgár támadás elpusztította volna a magyar törzsek népességét, hiszen az ásatások bizonyítják, hogy a gyermekek, öregek, nők sírjai egyaránt keleti holtakat őriztek. 894 nem volt más, mint fölkészülés a bevonulásra: egy népet vezettek át nelmi fontosságú harcot vívni. A Megszállt Területeken élő magyarság jelenleg az adott körülmények között legföljebb az autonómia valamilyen formájának eléréséért küzdhet. Ennél tovább lépni az anyaország lehetősége és történelmi feladata. Harmadik lehetőségnek nem marad más, mint a határkérdés fölvetése. Az elmúlt háromnegyed évszázad bebizonyította, hogy a Megszállt Területek magyarságának adott ritka engedményeket rövid idő után visszavonták, viszont az erőszakos asszimiláció új és újabb módszereit állandóan bevezették. Ez a magyarság számára mind lelkiekben, mind szellemiekben, mind anyagiakban fölbecsülhetetlen károkat okozott. Tagadhatatlan a sok lelki szenvedés, ami Trianon óta érte a kisebbségben élő magyarságot. A szellemi lehetőségek beszűkülése miatt sok tehetség ki sem bontakozhatott — ez az összmagy arság és egész Európa szellemi eredményeit csonkította. S végül, akár dollárban is megbecsülhető az az anyagi kár, amit a megszálló hatóságok okoztak 1918 őszétől mind a mai napig a magyar államtól és magánszemélyektől elvett anyagi javakban. (Vajon miért éppen a magyarság nem vetheti föl a kárpótlást a szenvedéseiért, amikor mások többszörösen is fölvetik évtizedekre visszamenőleg?) A román, szlovák, szerb történelem Trianon óta tartó magyarellenes trendvonala ellen föllépő román, szerb szlovák politikai erők nem léteznek. Az 1920 óta működött és jelenleg is élő szomszédos országokbeli politikusok nem mutatják jelét sem a magyar kisebbségekkel való kiegyezési szándékuknak. Mindent megtesznek viszont (törvényhozás, privatizáció, katonapolitika stb.) a helyi magyar érdekek visszaszorításáért. Megítélésünk szerint a reális magyar érdek azt követeli, hogy a jelenlegi nemzetközi lehetőségek között is föl kell vetnünk a határkérdést, mindenekelőtt az etnikai revízió gondolatát. Ennek az elérése természetesen nem könnyű feladat és nem is rövid idő alatt lehetséges, mégis ez a jövő útja. A magyarságnak nemzetstratégiára van szüksége, amelyet minden magyar kormány elfogad. (A három részből álló tanulmány vége.) mindenestül a Kárpát-medencébe. És ennek megvoltak az előkészítő évei. „866-tól Bukovina, Galícia területén rendszeresen jártak át a magyarok a Kárpátokon, nem volt ismeretlen tehát számukra a medence és a vidék maga. 895 - a bevonulás egyszerre volt könnyű honszerzés és óriási veszteség az állatállományban... Az erdélyi leletek mind ázsiaiak, azonosak a magyarországi honfoglaláskori leletekkel... Tizedik századi tipikus szablyás honfoglaláskori magyar sírt ástak ki Bukarest mellett, de Moldvában, Havaselvén szintén találtak sok ilyen sírt. Erdélyben 895-től van magyar népesség. Tény, hogy jelentős szláv lakosságot találtak itt, ám az erdélyi sóra szükségük volt a honfoglalóknak. A szláv lakosság föloldódott a magyarságban.” Benkő Loránd azt fejtegette, hogy amit Anonymus a honfogalásról ír, az nem tény. És nem szabad kizárni, hogy Erdélyt kelet felől már a honfoglalás előtt ismerték a magyarok. Anonymus viszont nem is ismerte a honfoglalás földrajzát, és nem ismerte a magakorabeli Erdélyt sem. Dés, Kolozsvár, Torda már jelentős városok voltak, ő meg sem említi, éppen az előbbi okból, mert ismeretlen volt számára. Kitalál, kreál viszont egy Gelu vezért, a valahokét. A bizánci leírást, megfogalmazást veszi át a dokumentumokból, mikor a valahokat a világ legszemetebb, legmegbízhatatlanabb népének nevezi művében. Ferenczi István erdélyi történész arról a védelmi rendszerről tart előadást, melyet a magyarok Erdélyben alakítottak ki, valóságos védelmi vonalként az Árpád-korban. Ez volt az első védelmi vonal all. században ismétlődő űz és kun támadások ellen. Kovalovszki Júlia a Kolozsvár főterén történt ásatásokról tartott előadást. Annak idején László Gyula professzor kezdeményezte a föltárásokat. Hat méter mélységig mentek le, a Szamos medréig, az altalajig. 1. és 2. századbeli római emlékeket találtak; gazdag római katonai tábor élt Napoca néven ezen a területen. Ám utánuk, ahogy előttük sem, semmi nyom, lelet nem maradt, mely legkevésbé is utalna egy dáko-római nép „továbbélésére” itt a történelemben. Találtak viszont Árpád-kori temetőt, sírokat, honfoglaláskori sírt is Kolozsváron. Ezekről viszont hallgat a román „történettudomány”, a hivatalos kontinuitás-politika. Jellemző, hogy Trianon óta mindmáig nem engednek a magyar régészek, történészek számára legkisebb betekintést sem a múzeumokba, levéltárakba, ásatást nem végezhetnek, és az eddigi leleteket is hét lakat alatt tartják Romániában. Erdély tiltott, ismeretlen föld — terra incognita — a tudomány számára... Bordosi Jenő Erdély a honfoglalás idején A tudomány számára: terra incognita
