Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-05-01 / 5. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1996. május A hontalanság évei szlovák nyelven is Dr. Janies Kálmán Szlovákiában élő magyar orvos, aki már pozsonyi medikus korában orvosi tanulmányai mellett, majd pedig ezt követően praxisa során a magyarság sorskérdéseivel foglalkozott és foglalkozik, számos publikációt jelentetett meg. 1977-ben megírta az azóta már híressé vált történelmi könyvét a csehszlovákiai magyarság második világháború utáni jogfosztásáról és üldözéséről. Kézirata egy évig feküdt el Budapesten... Majd Illyés Gyula biztatására közvetítők segítségével küldte el 1978-ban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek Bembe. Az első kiadás 1979-ben jelent meg Nyugaton. Illyés Gyula előszavával. Janics Kálmán előrelátó volt, mert a kéziratát több példányban készítette el. Ezért vált lehetségessé, hogy az első kéziratnak a hegyeshalmi határállomáson gyanús körülmények között történt elkobzását követően, rövidesen a második példány Illyés Gyula segítségével egy japán diplomata közreműködésével kijuthatott Svácjba. Könyve még meg sem jelent, amikor a kézirat alapján a csehszlovák politikai rendőrség akciójaként Janics Kálmánt jolsvai körzeti orvosi állásából elbocsátották. Ezt követően zaklatásokat, vallatásokat, házkutatást kellett elszenvednie. Könyvének második, magyar nyelvű kiadása 1980-ban Münchenben, a harmadik kiadása angol nyelven, dr. Borsody István professzor fordításaként 1982-ben New Yorkban a Columbia University Press kiadásában, a negyedik kiadás 1989-ben magyar nyelven Budapesten a Hunnia kidásában jelent meg. A magyar könyvkereskedelmi forgalomban máig is ez utóbbi kapható. Janics Kálmánnak az volt az álláspontja, hogy a csehszlovákiai magyarság kálváriáját a szlovákoknak is meg kell ismemiök. Könyvét szlovák nyelven is kiadták, amely Püski Sándor és a Szlovákiai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom anyagi támogatásával, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség dunaszerdahelyi Aureum Lilium nyomdájában készült el háromezer példányban, „Roky bez domoviny” címmel. A szlovákok a teljes igazságot olvashatják, a Pozsony ligetfaluban 1945 júliusában — három hónappal a fegyverszünet megkötése után — lemészárolt 90 magyar levente tragédiáját is, akik Németországból voltak hazatérőben. A tömeggyilkosságot — ma már pontosan tudjuk —, hogy nem a szovjet hadsereg, hanem csehszlovák fegyveres alakulat követte el. Az áldozatok csíkmegyei, erdélyi fiatalemberek voltak, s máig is jeltelen sírban nyugszanak. Janics Kálmán rendkívül tárgyilagosan írta le a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni kálváriáját. Minden állítását dokumentumokra alapozta, 630 lábjegyzetben idézi a forrásmunkákat. Politikai zaklatása idején a csehszlovák rendőrség könyvét megküldte véleményezés végett Pozsonyba a Szlovák Tudományos Akadémiának, hátha bűnvádi eljárást indíthatnak ellene. Az Akadémia válasza: „Dokumentumokkal alátámasztott történettudományi munka, semmi valótlanság nincs benne, nem indokolt a vádemelés!...” A szlovák nyelvű munkát a szlovák értelmiség és főleg a történészek nagy érdeklődéssel olvassák, mert abból számukra eddig teljesen ismeretlen és a kommunista hatalom által elhallgatott hiteles, tragikus történelmi eseményeket ismernek meg hazájuk történelméből. Ezek nagy megdöbbenést váltottak ki éppen a tárgyilagosság és a dokumentáltság miatt. É könyv iránt az is felkeltette az érdeklődést, hogy Illyés Gyula előszaván kívül Mirosláv Kusy szlovák történész, a prágai egyetem tanára vállalta a szlovák előszó megírását. Janics Kálmán az első, demokratikusan megválasztott szlovák parlamentnek magyar kereszténydemokrata képviselője volt. Alapító tagja és jelenleg tiszteletbeli elnöke a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. Életének kilencedik évtizedében, családi otthonában, V ágkirály fán teljes szellemi frissességgel írja közérdekű cikkeit, tanulmányait. Ezeket az utókor számára és a történészek kutatómunkájának megkönnyítésére, öszszefoglaló műben jelentette meg 1994-ben „Eltévedtünk Európában — Publicisztikai írások 1989 —1993" címmel. A 212 oldalas könyv 36 cikkét tartalmazza, amelyek már a demokratikus Szlovákiában jelentek meg magyar újságokban. Kiadta a Madách-Posonienum Kft. E könyv egy év alatt teljesen elfogyott. Újabb kiadása célszerű lenne, de nemcsak magyar, hanem szlovák nyelven is. A Hontalanság éveinek szlovák nyelvű kiadásából és annak nagy sikeréből az a fontos tanulság vonható le, hogy érdemes lenne magyar sorskérdéseket tárgyilagosan tálalva, minél több nyelven, elsősorban a szomszéd államok nyelvén kiadni. A magyar tájékoztatási szolgálat számára ez fontos feladat kellene legyen! Hábel György A kisantant (Folytatás az 1. oldalról) sította a kényszerű békességet a dunai országok között. Igaz, miután döntőbíráskodással kielégítette Magyarország reális igényeit: a nagy többségükben magyarlakta Felvidék és Észak-Erdély visszacsatolását az anyaországhoz. Szlovákia és Románia most nem egymással szövetkezve, hanem Magyarországgal versenyezve igyekezett megnyerni Berlin kegyeit, egy újabb — háború utáni — területi űjjárendezés érdekében. Hitler helyébe Sztálin lépett a térségben a háború nyerteseként, és most Moszkva rendezte újra, vagyis vissza Magyarország határait. Az egymással szemben kirobbanó ellentéteik ellenére a dunai államokat Sztálin hamarosan egyazon katonai szövetségbe „egyesítette”, és a Varsói Szerződést akár újabb kisantantnak tekinthetjük, amely most már Magyarország részvételével őrködött az újabb trianoni határok fölött, minden ellenkezést elfojtva és az „imperialista” fenyegetés veszélyére hivatkozva. A kisantant a történelmi emlékezet mélyére süllyedt, de nem tűnt el a hajdani haszonélvezők gondolkodásából. Eleve zsigereikbe ivódott, hogy a Trianonban megszerzett magyar területek megtartása fontosabb minden más érvnél, érdeknél, hiszen a kisantant születésekor is természetellenes módon vonta szövetségbe a Magyarország megcsonkításában részes államokat. Csehszlovákia történelme, civilizációja, kultúrája sokkal közelebb állt a Magyarországéhoz, mint a Balkán világát megtestesítő románokéhoz és szerbekéhez. De Benesék állama mégis Magyarországot tartotta legfőbb ellenségének és Romániát meg Jugoszláviát a szövetségeseinek. Különös módon folytatódott a kisantant magyarellenes politikája a második világháború idejében, amikor lényegében már nem is létezett ez a katonai szövetség. Egyébkén ez a valója szerint katonai paktum éppen hadászatilag nem mutatott fel semmilyen eredményt. De a kulturális és nyelvi háborúban annál jobban működött az egység. Mondom, érezhető volt ez a második világháború idején is, amikor román, szlovák és magyar katonák együtt harcoltak a szovjet fronton. Németország vigyázott arra, hogy a felszínen ne mutatkozzék meg repedés, szakadék a kényszerű fegyvertársak katonabarátságán. Mikecs László kiváló erdélyi történész (1917—1944) összefoglaló nagy mun-kája, a Csángók 1941 -ben jelent meg a moldvai magyarokról. A kiadást több helyen is durván megcsonkította a magyar katonai cenzúra. így a legkíméletlenebb elnyomatás több fontos dokumentuma nem kerülhetett be a kötetbe. Hitlertől való félelmében a budapesti kormányzat védelmébe vette a román elnyomók „érzékenységét”. — Nehogy Berlin megharagudjék Magyarországra és meghallgatva Antonescu román marsall, fasiszta államvezető folytonos sirámait, „visszaadja” Észak-Erdélyt Romániának. Erre a román meg szlovák meg szerb „érzékenységre” hivatkozott a magyar kormányzat 1945 után is a magyar panaszok, a kisebbségi sirámok elhallgattatásakor. Pedig már nem is volt mit veszítenünk. Az 1947-es békeparancs megismételte Trianont, meg is tetézte további három magyar község Csehszlovákiához csatolásával Pozsony alatt, a Duna jobb partján. A dunai országok „csöndjére” ekkor Moszkva vigyázott. Valóságos magyar rögeszménkké vált, hogy azzal védelmezhetjük igazán az elszakított magyar nemzetrészek jogait, ha kényesen vigyázunk szomszédaink „nemzeti érzékenységére”. Ebben a felfogásban a magyar önvád is felfedezhető: a nemzeti közvélemény önmagának akarta megmagyarázni azt, hogy miért tétlen a kisebbségi magyarság elnyomatása láttán. Csakhogy hallgatásunk nem megszelídítette, hanem felbátorította a kisebbségi magyar közösségek elnyomóit, akik között még a konfliktusok is könnyebben oldódtak meg, mint a magyarsággal. Jellemző lehet erre egy groteszk példa Tito marsall „láncos kutya” korszakából. A Kommunista és MunkáspártokTájékoztató Irodájának 1948júniusában tartott ülésén a jelentést a román pártfőtitkár, Gheorge Gheorghiu-Dej tartotta, „nemes egyszerűséggel” gyilkosoknak és nyugati kémeknek minősítve az egész jugoszláv pártvezetést. Rákosi és a magyar pártvezetők csak ismételgették a vádat, és belső küzdelmükben a Rajk-csoport ellen használták fel. A Titot gyalázó Tájékoztatási Iroda székhelyét Belgrádból a feltétlen szovjethű Bukarestbe tette át. De aTito-ellenes kommunista belháború enyhülésének első jelére, Románia lett Jugoszlávia legjobb keleti barátja, míg Magyarországgal szemben a belgrádi bizalmatlanság valójában nem oldódott fel soha. Tito és Gheorghiu-Dej, majd utódja, Nicolae Ceausescu , jó szomszédokként” jártak össze, vadászgattak és megbízható tanúságunk maradt arról, hogy találkozásaikon arról egyeztettek: miként lehet kordában tartani magyar kisebbségeiket. A politikai mozgás mélyén még nyilvánvalóbb volt a kis „hármas szövetség” egymásra figyelése, kölcsönös támogatása a magyarok és más kisebbségiek ellen viselt kulturális és nyelvi háborúikban. Egy-egy szlovák lépést az oktatási politikáújraéledése ban hamarosan hasonló román lépések követték. Érdemes összevetni a szlovákiai „alternatív oktatás” első jelentkezését — hiszen volt erre próbálkozásjóval előbb, mint napjainkban — a romániai „iskolaegyesítésekkel”, amelyek az önálló magyar tanintézetek megszűnését eredményezték, vagy a szaktárgyak román tanításának bevezetését. Amikor Tito rendszere—a nemzetiségek reagálásának „megkönnyítése” végett kitalálta a „jugoszláv nemzetiség” fogalmát, Romániában ezt úgy másolták le, hogy a nyilvántartásokban, a népszámlálási íveken háromba darabolták a magyarságot: székelyekre, magyarokra és csángókra. Magányos magyar válaszok születtek ezekre a kísérletekre, fondorlatokra. Erdély, a Felvidék és a Délvidék, félénkebben a Kárpátalja magyarsága külön-külön próbált szembeszállni a többségi nemzetek nyelvi és kulturális imperializmusával. Mást nem is tehettek volna, mivel a legerősebb láncszem a nemzet egységében, az anyaország nem kapcsolta össze a szétszakított nemzetrészek küzdelmét. Még a híradások is bátortalanul érkeztek egyik peremről a másikra. Budapest a tájékoztatás szintjén és eszközeivel sem hangolta egybe a kisebbségi magyar nemzeti közösségek nyelvi szabadságharcát. Egymásrautaltságukban a „peremrészek” jobban figyeltek egymásra, mint az anyanemzet. A hatvanas, hetvenes években az erdélyi magyar sorskereső műveknek nagyobb visszhangjuk támadt a Felvidéken, mint az anyaországban. De nyilván csak kudarccal járhatott a szétszakított nemzetrészek magányos küzdelme. A nemzet lelki, szellemi, tudati egységének helyreállítása a kisebbségi megmaradás létparancsává vált. Ezt ismerték fel a magyarok 1989 után az egész Kárpátmedencében. Nyíltan vallották és vállalták az egység eszményét, magukra zúdítva a feltámadt román, szlovák és szerb nacionalizmusok dühét és haragját. Állami szinten ez a harag és gyűlölet a kisantant felélesztésének nyílt kísérleteiben jelentkezett. Még a diktatúra időszakában tapasztalt sunyi, leplezett nyelvi elnyomatásnál is vehemensebbé és leplezetlenebbé vált az államközi összefogás a kisebbségi magyar közösségek visszaszorítása és felszámolása érdekében. Nyíltan beszélt erről Iliescu román elnök és Meciar szlovák miniszterelnök találkozója után Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés Politikai Mozgalom elnöke: „Vladimir Meciar romániai látogatásának bizonyos vonatkozásait nyilvánosságra hozataluk előtt ismertük. Tudtuk, hogy létezik egy olyan szlovák külpolitikai felfogás, amely a román és szerb orientációra épül. Ezt igazolja az is, hogy a találkozó előtt több titkos megbeszélés zajlott a román és a szlovák kormány képviselői között. Ezek a találkozók bizonyos célokat szándékoztak összehangolni... Mióta létrejött az önálló Szlovákia, egy olyan, országok közötti kapcsolatrendszer kialakítását tervezik a szlovák parlamentben, amely bizonyos mértékben emlékeztet a két világháború közötti kisantantra. Ám Ukrajnát ebbe nem tudják belekapcsolni. A szlovák köztársasági elnök Ukrajnában tett látogatása alkalmával — 1993 első felében — az ukrán fél visszautasította azt a javaslatot, hogy hangolják össze mindazoknak az országoknak a külpolitikáját, amelyek területén magyar kisebbség él. Románia és Szerbia viszont nem utasította el ezt az ajánlatot... A román-szlovák alapszerződésbe beikattak egy olyan mondatot, amely szerint a szerződő felek kötelezettséget vállalnak, hogy a területükön élő nemzeti kisebbségek minden olyan tevékenységét megakadályozzák, amelyek szemben állnak a másik fél politikájával. Világos, hogy Románia és Szlovákia között mélyebb együttműködés körvonalazódik.” Vajon hallgatna-e a román sajtó, ha ad absurdum, Budapest a velük szemben területi igényeket támasztó Ukrajnával és Bulgáriával próbálná egy fordított kisantant vasgyűrűjébe fogni Romániát? Tekintettel lenne-e az érzékenységünkre? Nem a kisantant latens felélesztésének tudomásulvétele a békebontó cselekedet, hanem a szövetség újraszövése. A „hivatalos” kisantant elleni fellépéseinkkor számíthattunk a nyugati hatalmak, főleg Franciaország ellenséges válaszaira. De manapság az egyesülő Európa élesen szemben áll az ilyen megosztó, ellenséges törekvésekkel. A mesterségesen felélesztett kisantantot nem francia rokonszenv, hanem pusztán a magyar félelem, kisebbrendűségi érzés, Trianon átka tarthatná életben. Talán a szlovákiai nyelvtörvény, a romániai új oktatási törvény végre megtöri bennünk a félelmet és kiszolgáltatottságunk néma elfogadását. Még a politika előtt a magyar civil társadalom ismerte fel az igazi veszélyt. Nincsen ebben semmi rendkívüli: a társadalom mindig érzékenyebb a diplomáciánál. A tavalyi debreceni nagygyűlés óta a közös anyanyelvi-szellemi ellenállás, hazai és nemzetközi fellépés kovácsolja a leszakított nemzeti közösségek és az anyaország egységes küzdelmét a magyar nyelvért, a magyar iskolákért, a jövőért. Nyugat magyarjainak is meg kell keresniük a maguk leghatékonyabb részvételi helyét ebben a kései, de nem elkésett összefogásban. A Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában megjelenés előtt: KRISZTINKOVICH MÁRIA HÍD A VÍZ ALATT 1937—1945-ftl’"'........ Krisztinkovich Mária 1959 óta él Kanadában. Budapesten született és nevelkedett. Regényét, amelyet a kommunizmus legnehezebb éveiben titokban írt, kivándorlásakor kicsempészte Magyarországról, csak 1981-ben tudta befejezni. A kiadás 1993-ig váratott magára, mert előbb olyan fordítóra kellett akadnia, aki ért magyarul és tud írni angolul. Az angol fordítás (fordító: Mrs. McRobbie, született Utasi Zita) Vancouverben jelent meg Susanne Lansonius, született Avar Ildikó illusztrációival. A szerző a harmincas évek budapesti társadalmának felfogását ábrázolja, ezért az angol változat címe a magyarban is megmaradt. „ Water under the Bridge ” azt jelenti, hogy minek arra emlékezni, ami elfolyik, mint a víz a híd alatt. Megfordítva a mondást: Bridge under the Water, vagyis magyarul Híd a víz alatt, utal a Dunába zuhant hidakra és az 1939 és 1959 közötti felfordult világra.
