Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-04-01 / 4. szám

1996. április

3. oldal

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

MAKKAY JÁNOS:

Liberális démonok

Histoire de la Hongrie

(--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------HONI LÁTÓSZÖG

Tavaszhasadtán kényszerpályán, vászterveken töprengve

Molnár Miklós hajdani polgártársunk, aki még 1956-ban vágott neki a világnak, és egészen Géniig jutott, megtudta valahonnan, hogy francia egyetemeken egy olyan könyvből tanítják a magyarok történelmét, amelyet egy jó tót atyafi (vagy inkább már szlovák kiválóság) írt. Úristen, mi lehet benne?! Nekilátott tehát annak, hogy ő írjon egy történelmet franciául, hiszen 1956 és főleg 1990 után immáron a francia népnek is be kellene mutatnia: kik valánk és kik vogymuk.

A napokban azután a Nations d'Europe sorozatban meg is jelent a mű: Histoire de la Hongrie. Hatier Littérature Générale, Paris, 1996,472 p. A csinos kivitelű, finom papíron nyomott kötet tartalma alapos elemzést igényel, és most jószerével csak egyetlen dologról szeretnék belföldi és külhoni olvasóinknak beszámolni.

Molnár Miklós volt olyan gondos, hogy francia kéziratát 25, nagy többségében az óhazában dolgozó kutatónak is átadta, közöttük olyan rendkívüli kiválóságoknak és történettudósoknak, mint Engel Pál, Hajdú Tibor, Hanák Péter és Litván György. Szerénységem is részesült abban a kitüntetésben, hogy belepillanthatott a szövegbe és javaslatokat tehetett. Éltem a lehetőséggel, és néhány érthetően bekerült aprócska hiba kigyomlálása mellett (történelmünkről nem lehet könnyű Genfben írni) felhívtam a szerző figyelmét arra: itt a lehetőség, hogy a francia nyelvterületen hozzákezdjünk egy elképesztő, a magyart gyalázó ősi szamárság kigyomlálásához.

A francia népmesék iszonyú és legfélelmetesebb alakjáról van szó, az emberevő magyar történetéről. Eckhardt Sándor már 1927-ben és 1929- ben írt erről a rejtélyes lényről, az emberhússal élő magyar szörnyetegről, amelynek neve a francia mesékben és fantáziában ogre. A francia szótárak egy részében és általában a francia íróknál az a hiedelem terjedt el, hogy e szörnyeteg nevében ahonfoglaló magyarok kóborlásainak, tehát a 10. századi kalandozásoknak az emléke rejlik, merthogy az ogre összefügg a magyarok nevével, az Hongre szóval. Amikor tehát egy francia anya az Hongre vagy manapság az Hongrie szót hallja, s egy picit ismeri Franciaország régi történelmét, akkor az derenghet fel agyában, hogy a magyarok azok, akik a kis gyermekek húsát eszik, ellenségeik vérét isszák, s hogy a magyar anyák úgy edzették gyermekeiket, hogy arcukat harapdálták.

Ezt a szamársághalmazt múlt századi francia tudósok agyalták ki, és terjesztették el széltében. Segítséget adott hozzá az, hogy Anonymusunk is beszámol ilyesmikről a magyarok előtti népek cselekedeteiről írva: Szkítia népei igen régiek. Róluk a történetírók, akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: a szkíták népe (Scitiae gens) valaha igen bölcs és szelíd volt, ...ám utóbb a háborúskodásba belefáradva olyan kegyetlenné fajult, hogy—némely történetíró szerint—haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta.

Eddig Anonymus, és már csak e sorok miatt is vigyáznunk kellene azzal, hogy manapság puszta romantikából meg tudatlanságból sok jóhiszemű honfitársunk tévesen közvetlenül a gyermekvérrel táplálkozó, megromlott szkítáktól-szittyáktól származtat minket, magyarokat. Nehogy úgy járjunk, mint Regino prümi, majd trieri apát (845 körül — 915), aki ugyanazokban a római történetekben olvasta ezt a szamárságot, mint Anonymus. Sőt, nemcsak elhitte őket, hanem el is terjesztette a németek meg franciák között: nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Ugyanis állítólag nyers húst esznek és vért isznak; az embereknek, akiket elfognak, a szívét darabkákra vágva, mintegy orvosságként felfalják.

Mindenesetre a legkedveltebb gall gyermekmesékben a Hüvelyk Matyiről, Csipkerózsikáról és Csizmás Kandúrról szóló kis történetekben rendre ott van az emberevő és vérszívó ogre vagy ogresse, akikről tehát a franciának a kannibál magyar juthat az eszébe.

Akadt természetesen néhány műveltebb francia is, aki nem akart ennyi szamárságot elhinni, és nyomozni kezdte az ogre igazi eredetét. Azt ma már tudjuk, hogy az hongrois egy nagyon régi, még avar kori, török/türk onogur népnévből alakult ki, aminek a jelentése eredetileg Tíz nyíl, azaz a Tíz nyíl nemzetsége vagy törzse volt. Ezt a Kárpát-medencei avarok körül élő szlávok vengemek

ejtették, és abból alakult ki a németek száján az Ungarn, a franciáknál az Hongrois, a latin Hungarus.

A vérivó szörny ogre neve azonban nem ebből a Hungarus-ból származik, hanem egy orknu hangalakú szóból. Ez szerepel már a Kr.u. 8. századi angolszáz Beowulf-mondában is, a legrégibb germán eposzban orken, a többes számban orcneas néven, azaz az istenek ellen harcoló óriás szörnyként:

Grendelnek hívták a gonosz szellemet, tőle született a sok szörny-szerzet, óriás, orv lidért, hulla, ki jön s kísért, hegy-nagy gigászok, kik hosszan harcoltak Istennel, s busásan bűnhődtek érte.

(Szegő Gy. ford.) Ez a Grendel egy vérszívó, emberevő óriási démon, egy vámpír szörnyeteg, aki éjjel lopódzik az alvó hősök közelébe és harapdálja a testüket.

A szörny nem habozott, hanem hirtelen megragadott vadul, védhetetlenül egy alvó vitézt. Tépte szét testét, koncokban kapta be szőröstül-bőröstül, vedelte vérét; egészen elneyelte a véres holttestet, két kezét, két lábát, nagy hamarsággal.

íme tehát az emberevő ogre igazi mivolta. Most már csak a szó eredetére lennénk kíváncsiak. Nem más az, mint a latin Orcus, az Alvilág istene, a görög Hades megfelelője, maga a Halál. A francia mesék és rémtörténetek fenyegetését tehát úgy adhatjuk vissza magyarul, hogy ne sírjál, picinykém, mert elvisz az ördög.

Úgy gondoltam, hogy Molnár könyvével eljött az alkalom, és ezt az évszázados szamárságot francia nyelvterületen legalább azok fejéből ki lehetne gyomlálni, akik egyáltalán kézbe vesznek majd egy magyar történelemről szóló könyvet. Javasoltam ezt a szerzőnek — más egyebek mellett —, és elküldtem Eckhardt Sándor cikkének kópiáját is. Mint említettem, néhány napja megérkezett a szerző kedves küldeménye a kötettel, benne a szíves ajánlással, és alatta beragasztva egy cédulán: sajnos, kigyilkolták az érdekes elméletet.

A megfelelő oldalakon (16, 24, 28, 31) egyetlen szó sincs arról, mit jelent valójában, és mit ne jelentsen egy francia számára az Hongrie és az Hongrois. Sőt, nem elég a régi szörny, bevezetett a könyv a franciák számára egy másik magyar gonoszságot is, az egyik fejezet címe ugyanis: Vieux démons et nouvelles angoisses—régi démonok, új aggodalmak. A kötet szerint (p. 437) Antall József uralma alatt „ Magyarország kis híján nacionalista és antiszemita ország lett, régi démonjai miatt". Az életre kelt régi démonok (pp. 437-440), gondolom, természetesen az antiszemita, nacionalista, irredenta kannibál magyarok (magyar vámpírok) lennének, akik között alighanem csak a demokratikus charta és benne Konrád és Surány i urak, Horn és Bokros elvtársak, no meg barátaik (pp. 428 és 438) képviselik itt az igaz emberséget, a tisztességet, a demokráciát, a humanizmust, a nemzetmentést, a jogot, a kultúrát, a tehetséget, a szépséget (hirtelenjében nem találtam több koalíciós jelzőt), meg mindent.

Rendben van, a minket sanyargató régi démoni erő, a kannibáli ogre, meg az új aggódások hatására belátom, hogy mi, magyarok eleve elrendelten (kálvinisták esetében predesztináltan) antiszemiták vagyunk. Annyira, hogy hatásunkra nálunk már egyes zsidók is antiszemiták lettek. Azt ugyanis a kötet nem hozta a tárgyilagos francia olvasó szíves tudomására, hogy ennek a gyógyíthatatlanul antiszemita magyarságnak a valaha is létezett legnagyobb vezére hat teljes évig Rákosi elvtárs volt, Sztálin legjobb tanítványa, valamint bandája: Révai, Gerő és Farkas elvtársak (kivétel nélkül zsidók). Lehet, hogy legújabb antiszemitizmusunkat tőlük tanultuk?

Egy darabig csodálkoztam azon, hogy az évtizedek óta Genfben élő kedves szerző hogyan felejthette el Rákosi apánkat, ha már az antiszemitizmus régi démonát emlegeti. Azután rápillantottam az elülső kolofonra. A már említett, elképesztően kiváló magyarországi tudósok neve mellett megpillantottam a fő tanácsadó, Vásárhelyi Miklós nevét. Nem szeretném megbántani a kedves Molnár Miklóst, de magyar történelemkönyvről lévén szó, egy régi magyar mondás régies alakja ötlött rögvest az eszembe: ebet szőréről, madarat tolláról, embert társáról ismerni meg.

Röviden: az elmúlt hat évet ennél hazugabb, „liberális” módon nehéz lenne bemutatni. Most azután törhetem a fejem, mi a jobb nekünk, szegény magyaroknak. Az, ha egy buta, nacionalista, de szlovák szemmel nézve tisztességes szlovák ír rólunk francia történelemkönyvet, vagy ha egy jószándékú hazánkfia, aki azt hiszi, hogy a szabad madár tényleg olyan szabad, mint a madár. Akinek könyvéből azután a másság meg a tolerancia jegyében kigyilkolják az érdekes elméletet.

Köszönjük, liberális élet, áldomásidat, ez jó mulatság lehetett. Reméljük, lapunk franciaországi olvasói között egyszer akad valaki, aki megír majd egy tisztességes újkori magyar történetet.

A természet rendje szerint március 21 -én a kora hajnali órákban a Nap ismét visszaérkezett a Kos csillagképbe eső Tavaszpontba, ahonnan az elmúlt év március 20-án tovább indult pályáján. Ismét eltelt egy tropikus esztendő, s a csillagászati évtől kissé eltérően, XIII. Gergely pápa 1528-as naptárreformja szerinti időpontban, a tavaszi napéjegyenlőséget (márc. 21.) követő holdtölte utáni hétvégén, római katolikus módon ismét megünnepeltük a húsvétot, Jézus szenvedéstörténetét, a fény ünnepét, a tavaszi újjászületés ünnepét.

Sajnos azonban, a természet rendje szerinti rügyfakadás és hóolvadás után nem fujdogálnak enyhe légkört adó tavaszi szellők, hogy képletesen mondjam, a jelen magyarországi lakónép társadalmi, politikai és hétköznapi vészterveket szövögető rendjében.

Ma egyre bonyolultabb magánszámításokkal lehet csak megmondani, hányán élnek a létminimum alatt. A kormány ugyanis már tavaly megszüntette az ezzel kapcsolatos adatok rendszeres közreadását, így a létminimum-számítások államilag eltöröltettek. A Központi Statisztikai Hivatal szakemberei szerint azért kellett az adatok rendszeres publikálását beszüntetni. mert „döntően megváltoztak az országban a fogyasztási szokások”. Ami igaz is, hiszen a lakónép legalább hetvenöt-nyolcvan százaléka csupán a hétköznapi életfenntartás lehetőségeit veheti számításba. Ha például a lakhatás költségeinek részesedésére gondolunk a lakosság fogyasztás célú kiadásaiban, ami 1988-ban 11% volt, 1994-ben elérte a nyugat-európai szintet, a 25 %-ot, viszont 1996-ban a 40% felé közelít, akkor ezt már elvislhetetlen tehertételnek kell tartanunk.

Annak idején Móricz Zsigmond, több más íróval együtt, meghívást kapott Gömbös Gyula miniszterelnökhöz, aki az ország lakosságának szociális gondjairól kívánt beszélgetni ezen a találkozón. Móricz egy cetlire fölírt alkalmi árjegyzékből ismertette a miniszterelnökkel, hogy az egyes családok még minimális igényeiket sem tudják kielégíteni, hiszen nem képesek olykor a szükségleteiknek megfelelően megvásárolni a cukrot. babot, krumplit, kenyeret, zöldséget, lisztet, tejet és csirkeaprólékot. Annak idején a hárommillió koldus országának tartották hazánkat. Vajon ma a létminimum nem megint a megvásárolt csirkelábak mennyiségével mérhető? Hiszen ma már a középréteg egyre jobban lecsúszik: tanárok, mérnökök, szakmunkások, mesteremberek tömege kényszerül hétről-hétre megváltoztatni életstratégiáját, s eközben egy jól érzékelhető politikai manipuláció réme fenyegeti a lakónépet, párosítva egy gátlástalan, szabályozatlan „piaci” rendszerrel.

Jellemző erre a gátlástalan „piaci” helyzetre, hogy a gazdasági bűncselekmények száma 24%-kal növekedett, ebből pénzhamisítás 12,6, adó és társadalombiztosítási csalás 162,3, csempészet 16,6, míg a vámorgazdaság 23,3%-kal növekedett. S hogy milyen a gazdasági élet morálja, azt ékesen bizonyítja, hogy a vagyon elleni bűncselekmények közül a csalás 328,2%-kal megemelkedett. Mindezen adatok a rendőrség 1995. évi statisztikájából derülnek ki.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1995 végéig Magyarországon az összes külföldi beruházás értéke mintegy 12,8 milliárd dollár volt (Lengyelországban 6,8 milliárd dollár, Csehországban 6 milliárd dollár), és a kétszáz legnagyobb hazai gazdasági társulásból közel 110 külföldi ellenőrzéssel működik, a legnagyobb tizenöt kereskedelmi bankból pedig kilenc van többségi külföldi tulajdonban. A legtöbb befektetés Magyarországra Németországból jött: 29%, majd az Egyesült Államokból: 24% és Ausztriából 10,5%.

Kétségtelen, hogy a hazai piacgazdaság még — külföld felé nyomatékkai hangsúlyozva — működik, a tavaly márciusban berobbant „Bokros-csomag” sikeresen hárította el az ország gazdasági és pénzügyi csődjét, vitathatatlan teljesítmény a világ legfejlettebb országainak sorába (OECD) felvételt nyerni, és az sem mellékes, hogy az IMF (Valutaalap) négyszáz millió dolláros készenléti hitelt hagyott jóvá az ország számára.

Föltehetően ez utóbbi tények tették olyan magabiztossá és a kádári idők pártkonferenciáit idézően egyetértővé a március 29-31-e között megrendezett MSZP V. tisztújító kongresszusán a szocialista párt küldötteit és elsősorban Horn Gyula miniszterelnököt.

Győzött a hatalom birtokosainak rutinos taktikázása, a kommunista kongresszusokra emlékeztető egység, elhallgatva minden — korábban még Horn által is elfogadott — kormányzati hibát fölemlegető hangot. Dolgozott a régi összetartás, a rákosista, kádárista pártfegyelem, visszaköszönt az egy párt vezére köré csoportosulok akaratnyilvánítása, semmibe véve az ország szellemi és gazdasági állapotát sürgető igényeket. Ezen a kongresszuson ismét elkenték aproblémákat—hiszen hivatalos programja az alapszabály-módosítás és a vezetőség megújítása volt — és szó sem estt arról, hogy az ország vezető pártja rászánja magát egy elengedhetetlen gazdaságpolitikai és elsősorban szociálisan érzékenyebb fordulatra. Akik kritikai észrevételeket fogalmaztak meg a kongresszuson, azok még a választmány jelölő listájára sem kerültek föl, például a Munkás Platformból és a szakszervezeti mozgalomban vezető tisztséget betöltőkből. ellentétben a korábbi választásokkal, vagy Vitányi Iván, ismert szellemi vezető egyéniség. (Öt, aki az eddigi választmány elnöke is volt, a sima modorú, bürokrata Baja Ferenc környezetvédelmi miniszter váltotta föl pozíciójában.)

És jelzés értékű az is, hogy Horn Gyula pártelnökké választása mellett a korábbi szociális intézkedéseket kifogásolóés emiatt lemondott miniszteraszszony: Kósáné Kovács Magda lett az új ügyvezető alelnök. a régi (lehetséges) ellenfélből szövetségessé előlépve, akárcsak Katona Béla, volt tárca nélküli miniszter, miután kritikus hangú felszólalása miatt még az elnökségbe sem választották be, bejelentette lemondását és kilépését a párt parlamenti frakciójából, sőt, magából a pártból is.

Folyik a restauráció?

Mindenesetre néhány jelenség erősen figyelmeztet bennünket erre.

Sajátos demokráciánkban az ígéretek ellenére negyedét kapják az államtól az egyházi iskolák, mint az önkormányzati kezelésben állók, és a március 20- ai kormányfő és történelmi egyházak vezetői közötti találkozón szép számban hangzottak el ígéretek, de a garanciákról alig esett szó. Holott az egyházi ingatlanok visszaadásának 2001-ig tartó határideje tarthatatlan állapotot eredményezhet. Annál is inkább, mivel míg a teljes egyházi tulajdonrendezés százmilliárd forintba kerül, tavaly e célra csupán négy milliárd forintot adtak. S hogy a keresztények szorongatott állapotban élnek, hogy egyre több templombetörésről, fosztogatásról, gyűlölködő telefonhívásokról hallunk, az is sokatmondó.

Mint például legutóbb, március idusán Szatymazon, előtte Budafokon a katolikus templomokba törtek be, felfeszítették az oltárszekrényt, elvitték a szentségtartókat és egyéb kegytárgyakat, besározták a szentképeket, összetaposták a miseruhákat, az áldozati szent ostyákat. A szatymazi betörőket pár nap múlva elfogták, ittas, éjszakai szórakozó fiatalok voltak, de a korábbi elkövetőknek nyoma veszett. A kereszténydemokraták parlamenti interpellációjára azt válaszolta Kuncze belügyminiszter, hogy „az esetek többségében megélhetési bűnözésről van szó”. Vagyis ez bocsánatos bűn. Egyébként március 22-én Budapesten a Szent István bazilika előtt este gyertyás tüntetést tartottak a sorozatos templomgyalázások miatt. Másnap, szombaton Macskássy Izolda festőnő szólalt fel egy tüntetésen, a következő napon zsámbéki nyaralóját kirabolták. Nem sokkal a rablás után felhívták telefonon, közölték vele: „Most már nem ordítozhatsz, ez nem egyházi vagyon.”

Persze, az általános erkölcsi válság közepette, a kádári ígérgető politika taktikázása közben, mikor egy legutóbbi külföldi kimutatás szerint a magyar a legpesszimistább nép, tíz százaléka véli úgy, hogy az életünk jó irányba halad (emlékeztetőül: 1994 májusában a szavazók döntő többsége az MSZP-re szavazott ). míg 79 százaléka az el lenkezőjét vallja. Kérdés, meddig tarthat a lakónép tűrőképessége? Akkor, amikor március 12-én megszüleúk a szólásszabadságot és gyülekezési szabadságot korlátozó, az országgyűlés által elfogadott törvény, amely szerint korábban csak akkor volt büntethető valaki a közösség elleni izgatás paragrafusával, ha kijelentése vagy cselekedete valóban félelmet és gyűlöletet keltett másokban.

A módosítás után nem feltétele a felelősségre vonásnak az eredmény bekövetkezte, elég, ha valaki csupán gyűlöletre uszít egy adott csoport vagy etnikum véleménye szerint. Nos, a március 15-ei Múzeum-kerti ünnepségen ezen törvény alapján már meg is büntettek két egyetemistát 15 ezer forintra fejenként, mert a Pol Pot-rezsimhez hasonlították a jelen koalíciót. Más kérdés, hogy az országos hangulati felzúdulás miatt két nap múlva elengedték a büntetést és Kuncze belügyminiszter kénytelen volt „megígérni”, hogy letörlik az ipari kamerákkal készült Múzeum-kerti tömeget figyelő felvételeket. Vajon hány ilyen felvétel készülhet majd mostanság, ha valahol, szabadon és engedélyezve valakik tüntetnek, gyűlést tartanak, tiltakoznak valami ellen? Szabadon szárnyalhat a gondolat, mint a madár, csak ki ne mondjuk! Ez az új, Kádárt idéző demokratikus rend.

Egyébként szomorú, hogy még (vagy már?) ünnepelni sem tudunk a honfoglalás 1100 éves és az 56- os forradalom 40. évfordulóján. Hogy a Nemzeti Múzeum előtt az állami ünnepségen Gál Zoltán, jelenleg az Országgyűlés elnöke, korábban a forradalmi megtorlás egyik belügyére és az 1988-as utolsó egypárti kormány belügyminisztere tartotta az ünnepi, semmitmondó beszédét, ezt már sejthettük, de hogy az ellenzék minden pártja külön-külön „ünnepelt”, az már tragikus, főként, hogy a parlament 28%-os ellenzéke immár öt pártra osztódott.

Egyes MDF- és KDNP-politikusok úgy véledkednek, „még nem érkezett el az ellenzéki pártok összefogásának ideje, előbb külön-külön kell megerősödniük”. Felvetődhet minden józanul gondolkodó, nemzetét féltő, saját élete jobbítását vágyó polgárban, hogy vajon képes lesz-e ennek az ellenzéknek egynémely pártja egyáltalán eredményt elérni az 1998-as választásokon?

Míg a lakónép a számára kijelölt kényszerpályán botladozik, addig a szegénység és a létminimum alatt vergődők iránt érzéketlen koalíció közös pénzügyi és (kar)hatalma folytatódik a nyugati világ felé is minduntalan győzelmi híreket felröppentve.

Húsvét és az örökös Újjászületés ünnepe után. Jézus feltámadásának reménységet adó eseménye után a természetben is megkezdődik a téli pusztulásokat és fagyos vészeket követő készülődés a továbbélésre. Föltehetően a természettől kell példát vennünk és készenlétben állni az újjászületésre.

Győrffy László