Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1996-03-01 / 3. szám

1996. március

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

IFJ. FEKETE GYULA:

PÁRTSZAKADÁS

Az MDF „snóblisai" távoztak

Március 2-án és 3-án az addig legerősebb ellenzéki párt, a Magyar Demokrata Fórum megtartotta 10. Országos Gyűlését. Bár a megelőző hetek bővelkedtek a riválisok üzenetváltásaiban és politikai szópárbajaiban, arra senki nem gondolt volna, hogy a tisztújítás vesztese a tagság többségének akarata ellenére pártszakadásig ragaszkodik politikai vezető szerepéhez. Etikátlan ez a hozzáállás, hasonlít olyan snóblizó utcai csibészek tisztességtelenségéhez, akik szerint „ha fej, akkor nyerek, ba írás, akkor felezünk”. Nos, az MDF liberális szárnya önfegyelmet és szolgálatot követelt volna meg győzelme esetén a leszavazottaktól, vereség esetén viszont természetesnek, magától értetődőnek tartja a kiválást, a „felezést”.

A szolgálattudat és a hataloméhség eltérő lélektani szemlélete a két elnökjelöltnél már korábban árulkodóan megnyilvánult. Lezsák Sándor Gödöllőn a Fórum-tagoknak kifejtette: amennyiben veszít, egyszerű tagként teszi majd a dolgát, tudomásul veszi a többség akaratát. Szabó Ivánnak elsősorban arra nézve volt elképzelése, hogy győzelme esetén mit tegyenek a leszavazottak: munkálkodjanak párton belül úgy, mintha mi sem történt volna. Nyugat-Európában is számos példa van arra—nyilatkozta —, hogy az alulmaradt irányzatok csendben dolgoznak tovább és bíznak abban, hogy előbb-utóbb érvényre tudják juttatni politikai elképzeléseiket. Véleményét mindenki osztotta, hiszen hogyan is nézne ki Nyugat-Európa, ha rendszeresen új pártot alapítanának a leszavazottak? A politikai naivitás számlájára írható — utólag —, miszerint mindenki azzal számolt, hogy Szabó Iván leszavazottakra vonatkozó elvárásai természetesen saját párthíveire is vonatkoznak.

Kívülállók nem értik, hogy miért lepte meg a vereség Szabó Iván táborát, hiszen több helységben jelölték pártelnöknek Lezsák Sándort. Ez a statisztika némileg csalóka volt, mert azonos súlylyal szerepelt benne az országos gyűlésre egy küldöttet kiállító községi szervezet és a 15-20 küldöttel jelen lévő nagyvárosi szervezet. A Szabó Iván befuttatásán fáradozó pártszékházi rendezők az ülésterem első két sorát fenntartották a XI. és XII. kerület mintegy 40 fős küldöttségének, akik a következő két napban derekasan teljesítették a jelöltjük melletti tapsonci feladataikat. A rendezés más tekintetben sem volt pártatlan, pl. nem kaptak feladatokat, így nem is engedték be a helyszínre a korábbi országos gyűlések levezénylésében tapasztalatokat szerzett és Lezsák-pártinak vélelmezett rendezőket. Azt is kimódolta a tendenciózusan pártos székházi vezetés, hogy valamennyi küldött kézhez kapja—a napirenden lévő anyagok mellett — az országgyűlési képviselőcsoport liberális elnökségi jelöltek szereplését felnagyító propagandaanyagot és egy, a Szabó Iván stábját fényképekkel, életrajzokkal illusztráló mélynyomásos füzetecskét. Az sem véletlen, hogy az elnökválasztás előtti percekben utolsóként Szabó Iván kapott szót. Minden valamirevaló rendező tudja, hogy az utolsó benyomások hangsúlyosabban számítanak.

Bárhogy is fondorkodtak, bárhogy is mesterkedtek, Lezsák Sándor imponáló, másfélszeres erőfölényt felmutató győzelmet aratott: 400 szavazatot szerzett meg 269 ellenében.

A szavazás után a rágalmak és hazugságok legkülönfélébb változatait terjesztette a „közszolgálati” rádió és televízió. Állítása szerint Szabó Iván beszédét antiszemita közbekiabálások zavarták meg. Mivel a beszéd alatt egy pisszenés sem hangzott el, és a jól felépített és profi módon elmondott szónoklatot még Lezsák Sándor hívei is megtapsolták, a túl sok ellentanú miatt a rádió és a televízió vezetői a későbbi híradásokban Szabad György hozzászólásának idejére taksálták a zsidózás hamis vádját. Valóban volt morajlás és elégedetlenség Szabad György elnökválasztást elhalasztani kívánó javaslata idején — de ez érthető is volt, hiszen sok küldött messziről jött, sok ideje ráment már az előválasztásokra is. Visszahallgatva néhány magnófelvételt, a szokványos morgolódásokon kívül — „Ne kezdjük már elölről!”, „Ebben már döntöttünk!”, „Szavazzunk!” — más nem hangzott el.

A 400:269 szavazati arány bejelentését követően a két volt jelölt ünnepélyesen átölelte egymást és úgy tűnt, hogy a pártdemokrácia nyugati normái szerint fog minden történni. Este az országos gyűlés többségi szavazással jóváhagyta az országos elnökségbe javasolt 8 regionális jelölt elnökségi tagságát, akiknek fele -— 4 tag — előzőleg Szabó Iván elnökségét támogatta. Ha valóban elviselhetetlen és kirekesztő volt a légkör délután, ha valóban vezényszóra és beintésre szavaztak a Lezsák elnökségét támogató küldöttek - ahogyan ezt másnap állította a leszavazottak szóvivője -, akkor ez a 60%-os kirekesztő többség milyen meggondolásból szavazott bizalmat a regionális jelöltek felének(!), hiszen játszva leszavazhatta volna Szabó Iván támogatóit?

Magyarországon köztudottan profi módon, mesterfokon csúsztat, füllent és félretájékoztat a sajtó és az elektronikus média. Hírekkel és rémhírekkel láthatóan sikeresen terelgetik a közügyekben járatlan lakosságot, de arra már nem képesek, hogy politizáló párttagságot manipuláljanak. Valószínűleg úgy kellett a libelárbolsevik sajtó dicsérete és rokonszenve Szabó Ivánék táborának, mint üveges tótnak a hanyattesés — mégis, szinte mindennap volt ebben részük. Az egyszerű küldöttek a számukra hiteltelen és hazudozáson gyakorta rajtakapott szerzők tollából olvashatták, hogy Szabó Ivánék tábora „szakszerű”, „európai”, „kormányképes”, „igazi keresztény” — ez utóbbi állítás különösen gyanús templomrombolókat és papverőket védő újságírókrészéről. Olyan minisztereket és államtitkárokat magasztaltak a mennyekbe bizonyos sajtóorgánumok, akiket két-három éve még lefasisztáztak és horogkereszttel együtt ábrázoltak. Olaj volt a tűzre a szavazás napján, hogy a „közszolgálati” rádió délelőtt Lezsák Sándort több esetben gúnyolta, úgy ábrázolta, mint aki szolgalelkűségéért Torgyán lózseftől fizetésemelést kapott. Szerencsére egy sokak által hazugnak ismert, jellemhibás kommentátor „viccelődött”, aki anynyit ért el, hogy a friss „tréfát” hallva több tépelődő, kétségek között hányódó küldött gondolkodás nélkül Lezsákra szavazott. Szabó Iván imázsformálói valószínűleg azóta sem tudják, hogy szándékosan hergelték-e ellenük az ingadozó küldötteket, vagy valóban ilyen ostobák a tömegtájékoztatás manipulátorai.

Az elnökválasztást követő éjszakán a sértődött liberális tábor összegyűlt és bosszúterveket kovácsolt. Nem annak örültek, amit megszereztek — pl. a régiók által jelölt elnökségi létszám felét —, hanem az elvesztett elnöki poszton rágódtak. A már akkor felmerülő pártszakadás szándékát csak azért nem hozták nyilvánosságra, mert abban reménykedtek, hogy fényképes propagandaanyaguk hatására az elnökség még nem megválasztott második felében túlsúlyba kerülnek. Ez a lehetőség a győztes elnök támogatóit is elgondolkoztatta, hiszen nyilvánvalóan hatástalaníthatja az elnök szándékait egy más szándékú, más színezetű elnökség. Ellensúlyozniuk kellett a Szabó Iván mellett álló és elnökségbe is javasolt személyeket propagáló luxuski vitelű füzetet, ezért éj szaka összeállítottak és kinyomtattak egy féltenyérnyi kis zöld cédulát, felsorolva rajta az új elnök által az elnökségbe javasolt személyeket. A nevek kompromiszszumos szándékot tükröztek, jónéhány, radikális szemléletváltásban bizakodó küldött fanyalogva adta le szavazatát a lakitelki szellemiségtől kissé távolra került, korábban Szabó Iván, Kónya Imre holdudvarában tevékenykedő jelöltre. Ennek ellenére a küldöttek többsége követte a „zöld cédula” ajánlásait, megérezte, hogy a leszavazott elnökjelölt tábora nagyon mellre szívta a vereségét, kedveskedni kell hát nekik néhány korábbi emberük megszavazásával.

Vasárnap délelőtt a számlálóbizottságból kiszivárgó hírek bizonyossá tették, hogy a kis zöld cédula ellensúlyozni tudta a fényképes, életrajzos füzet ajánlásait. A nyolc megszavazásra váró elnökségi poszt közül hatra egyértelműen esélyesek voltak Lezsák Sándor jelöltjei. A liberális tábor belátta, hogy nemcsak az elnöki székért folytatott küzdelmét veszítette el, hanem vesztésre áll az elnökségi helyekért folytatott versenyben is. Jelöltjeik visszavonták indulási szándékukat, sőt a már korábban megszerzett elnökségi székekről is lemondtak. Nyilvánvalóvá tették, hogy csak vezetői, uralmi pozícióban tudják szerepüket elképzelni a Magyar Demokrata Fórumban.

A délelőtti órákban sajátos lélektani háború kezdődött. Mivel Lezsák tábora többségében végig az ülésteremben tartózkodott, viszont a vesztes félnek már terhes volt a felszólalások meghallgatása, a folyosókon, előcsarnokokban szinte mindenhol komor tekintetű, mártírábrázatot öltött, kitűzőcédulájukat a jobboldalon hordó személyek ténferegtek. A párt szóvivője idegesen cserélgette zakóján a kitűzőt, attól függően, hogy kikkel találkozott. Az országgyűlés alelnöke — aki köztudottan a leszavazottak táborában tevékenykedett — kemény elhatározással zsebretette a kitűzőjét, úgy nézett ki, mint aki az utcáról tévedt be. Volt, aki bölcs elhatározással a nyakkendőjére — középre — tette kitűzőjét. Amikor a liberális tábor körében szemmel láthatóan osztogattak és aláírtak valamit, egy merész elhatározással balról jobbra tette át kitűzőjét több küldött, és így hozzájuthattak a már nyílt pártalapításra felszólító felhíváshoz.

A küldöttek végig megőrizték az országos gyűlés határozatképességét. Volt, aki kárhoztatta a távozókat a maguk után hagyott másfélszáz milliós adóssághalmaz miatt, volt, aki azt elemezte: Jól jártunk ezzel az adósságcserével. Nálunk maradt ugyan a pénzbeni adósság, de a levitézlett miniszterek és államtitkárok magukkal viszik erkölcsi adósságaikat. Az elmúlt években a lakitelki szellemiség lényegét árulták el az eltávozottak, és eddig a szavazópolgárok minket hibáztattak a beváltatlan ígéretekért. Ha lesz elég erő a megújuló MDF- ben, akkor vállalja ezt az adósságcserét. A Fórumot elhagyó csoport nem vállalta a „borzalmas” tagságot—ésszerűtlen lenne tehát, ha mi ennek ellenére felvállalnánk kormányzati múltjukat és tetteiket.

Ugyanezen a hétvégén a Kereszténydemokrata Néppárt választmánya is sikerrel verte vissza a szociálliberális szárny hatalomátvételi kísérletét. Valami elkezdődött az országban — van esély arra, hogy kikeveredünk a liberális csapdából. Abból a helyzetből, hogy bárkire is szavaznak a választópolgárok, akaratlanul is valamely párt liberálisait juttatják kormánypozíciókba. Most már van esély, most már van remény.

HONI LÁTÓSZÖG

Téli dermedt bizonytalanságban tehetetlenül várakozunk

Eddig is pontosan éreztük és tudtuk, hogy az ország népét különböző át nem gondolt intézkedésekkel kényszerítik egyre szorongatóbb és keseredettebb héztköznapi túlélési technikák kitalálására. Az idei szökőesztendőt meghatározó február hónapban a téli fagyokkal nemcsak a hétköznapi küzdelmek váltak egyre zordabbá, de a küzdéshez szükséges szellemi készenlét és erő is egyre dermedtebben szunnyad „téli álomként” a lelkekben.

A Horn-kormány intézkedései szerint ideoda rángatott lakónép túlélési erőtartalékai kimerülőben, s tudjuk, még nincs vége a télnek. Még fokozódhat az állami elit harácsolása, még lehetőségük van arra, hogy csak ők férhessenek hozzá a megmaradt állami tulajdon privatizációjához, ők, a szocializmus építésének egykori élcsapata, akik most, a zűrzavaros piacgazdaság közepette korábbi, több éves vagyonátmentéseikkel s immáron majd kétéves, a politikai hatalmat is túlsúllyal gyakorlásukkal, úgy tűnik, áldozati báránnyá akarják zülleszteni a népet. (Bár a budapesti Duna-parton hónapok óta „birka nép” felirat díszeleg a falon.)

Az is tény, hogy az MSZP az állampárt egykori infrastruktúrájának, kapcsolatrendszerének és kiképzett aktivistáinak megöröklésével minden versenytárgyalásnál előnyösebb helyzetben van. És élnek is egyesek az adott lehetőséggel, miközben a túl nagy botrányt okozó ügyletekben lecsapnak a vétkesekre, amint ötmilliárd forint sikkasztással és okirathamisítással vádolva elítélték az Ybl Bank két vezetőjét, és kormányzati vizsgálat folyik az orosz államadósság kapcsán létrehozott olajüzletekben is. Mellesleg az országgyűlési képviselők egyharmada érdekelt valamely vállalat, gazdálkodó szerv vezetésében vagy igazgatói tanácstagként, ezáltal természetesen információs előnyhöz jutnak, és ez fölveti a képviselői összeférhetetlenség egyre sürgetőbb gondját. Negyven százalékuk csak azután lett „sikeres üzletember”, hogy átvette parlamenti mandátumát.

Eközben csak arról hallhatunk a rádióban, televízióban és olvashatunk az írott sajtóban, hogy mennyire meg van elégedve „stabilizációs” gazdasági programunkkal a Valutaalap és a Világbank, és természetesen további „recepteket” írnak elő például a társadalombiztosítás átalakítását illetően, ugyanakkor puccsszerűen döntés születik a nyugdíjkorhatár emeléséről. Hogy Nyugat-Európában ez 65 életév, tudjuk, de akik erre hivatkoznak, azok szándékosan a honi lakónép pusztulását segítik elő, hiszen összetévesztik a Lajtán túli életet a hazaival. Ugyanis, például, több százezer ötven év körüli munkanélküli tengődik, és a mai 30-40 évesek biztonságos idős korával is gondok lehetnek a jelenleg anyagilag még elképzelhető és megengedhető járadékfizetés mellett, nem beszélve arról, hogy az állástalanok egyharmada pályakezdő.

Amúgy a bizonytalan, de a tulajdonosoknak nagy hasznot hajtó magánpénztárakra nem lehet kötelezni erősen megnövekedő fizetéssel hatmillió dolgozó embert. Tisztában vannak ezzel a fehérgalléros Valutaalap „doktorai”, mikor a lakónép újabb s újabb sarcolására „írják föl a receptet” az ügyeletes pénzügyminiszternek és a magyar kormánynak? Ha nem is ezzel az indokkal, de a február 18-ai kormányülésen Bokros Lajos pénzügyminiszter 39. lemondását megtette (európai, világrekord?), s ezt Horn miniszterelnök el is fogadta. Ő volt a jelenlegi kormány közel két éve alatt a hetedik lemondott miniszter. Bokros indoka a bizalmatlanság volt, mely szerint „az államháztartási reform véghezvitelére nem kapott a kormánytól elég támogatást”. Nevezetesen ahhoz — a külföldi ’’doktorok” sugalmazta „recepthez”? —, hogy a társadalombiztosítási járulékot adóvá átalakíthassa, ami amúgy alkotmányellenes lett volna.

Lehet, hogy Horn Gyula rádöbbent, nem lehet tovább sarcolni az amúgy is rossz adótörvény bevezetése után a lakónépet, de az is lehet, hogy csupán kedvezőbb színben, a jó király szerepében akar tetszelegni a márciusi MSZP- kongresszus előtt, hogy a pártfórum majd megerősítse pozícióját. A március elsejével kinevezett új pénzügyminiszter Medgyessy Péter, aki 1987-ben már egyszer betöltötte ezt a tisztséget és a magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. elnök-vezérigazgatója volt, ígéreteivel egyelőre nem kellemetlenkedik, hiszen az infláció csökkenéséről, az adóelvonás és forintleértékelés mérsékléséről beszél. Vagy csak tisztában van azzal a katasztrofális helyzettel, amit elődje, Bokros okozott agresszív tevékenységével, és amelynek következtében egy esetleges robbanás elől elmenekült?

Föltehetően mind az új pénzügyminisztert, mind a kormányt taktikai meggondolások vezetik, hogy nyugtató ígéretekkel kábítsák a lakónépet, mert ugyan hangos a sajtó a sikerpropagandától, de valójában 1951—52 óta nem volt ilyen méretű reálbércsökkenés és a „Bokros-csomag” nyomán a reálbérek 1996 végére az 1956-os szintre süllyednek vissza.

Jelenleg a lakosságnak több mint a fele létminimumon él. És a helyzet még csak romlik. Eladták az energia-szektort a külföldnek 400 milliárd forintért — az angolok tizenegyszer többért privatizálták az övékét és nem eladták —, most pedig folytatódik március 9-től a szinte már megfizethetetlen áremelés: 20 százalékkal drágul a villany (12 forint lesz kilowattonként) és 29 százalékkal a gáz (köbméterenként több mint 20 forint).

A statisztika szerint ismert az is, hogy 8,4 millió ember él családban, számuk 2010-re 7,7 millióra csökken, és a hetvenes évek óta folyamatosan csökken a házasságok száma is, harminc százalékuk válással végződik, a gyermekek hatvan százaléka él létminimum alatt, az adórendszer nem veszi figyelembe, hogy az adóköteles jövedelemből hány gyereket kell eltartani.

Az állam tehát nem tesz eleget alkotmányosan és nemzetközileg is vállalt feladatának, mely szerint az ifjúság és a gyermekek védelmének ügye a mindenkori kormány kötelessége. A családok így több tűz közé szorulnak, nemcsak az infláció huszonöt százalék fölötti növekedése várható, a közterhek állandó emelkedése nehezíti életüket, de az önkormányzati segélyek zsugorodása is, mert egyre többen fordulnak segélyekért. 1995-ben a családok 12,7 százalékával fordult elő, hogy az elmúlt tizenkét hónapban nem volt elegendő pénzük ennivalóra, 11,9 százalékuk nem tudta kifizetni a lakbért, és közel 30 százalékuk pénzhiány miatt csak a lakás egy részét fűtötte.

A többség fölélte tartalékait, hiszen míg 1991-ben 21% volt a megtakarítás és 79% a fogyasztás aránya országos átlagban, és ebbe beletartoznak a jól keresők is, addig 1996-ban az előrelátható becslések szerint 13% lesz a megtakarítás és 87% a fogyasztás aránya. Sokan hónapról hónapra egyre lejjebb csúsztatják életminőségüket, így nem lehet csodálkozni, hogy a magyar népesség soha nem látott mértékben fogyatkozik.

Vajon ez nem az olykor szándékosnak tűnő nemzetellenes kormányintézkedések következménye? Vagy csak az Európa Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás vágyálma számít? De így? Ilyen elnyomorító hétköznapi élettel? A neoliberalizmus (nálunk inkább álliberalizmus) és a monetáris politika már igen sok országban bebizonyította alkalmatlanságát, itt az ideje, hogy ezt végre nálunk is tudomásul vegyék, mielőtt egy nagyobb társadalmi robbanásra kerül sor.

A Magyar Demokrata Fórum megtartotta tizedik tisztújító országos gyűlését. A párt új elnöke jelentős többséggel Lezsák Sándor lett. Lezsák sikere talán azért is következett be, mert Szabó előzetes nyilatkozataiban elutasította a „népfrontos” jellegű elképzeléseket, míg Lezsák szerint jobban be kellene kapcsolni a párt munkájába azokat, akikre ráfogták, hogy személyes sértődöttség, együttműködési képtelenség, nézetkülönbségek miatt hagyták el a pártot, vagyis vissza kellene térni az 1989 előtti elvekhez.

„Stílus- és nemzedékváltás történt — nyilatkozta Lezsák —, az MDF egy erős FIDESZ- és KDNP-együttműködésben érdekelt, viszont kizárt a szövetség Torgyán Józseffel, a Kisgazdapárt elnökével.” Az országos gyűlést követően kettészakadt a párt. Szabó Iván bejelentette, hogy megalapítják a Magyar Demokrata Néppártot.

A Kereszténydemokrata Néppárt is rendkívüli országos választmányi gyűlést tartott, ahol is elutasították azt a határozati javaslatot, mely meg akarta szüntetni Füzessy Tibor ügyvezető elnöki tisztségét, és ezzel bizalmat szavazott továbbra is Giczy György elnöknek és az őt támogató Füzessynek. Felmerült az ülésen a parlamenti frakcióvezető-választás kérdése is, hiszen a sajtó útján történt nyilatkozatok szerint nagyon sokan a pártelnök Giczyt szeretnék frakcióvezetőnek Isépy Tamás helyett, s a gyűlés után az is valószínű, hogy a közeljövőben ismét foglalkozik a frakció vezetőjének kérdésével. Vagyis a párt arculatának kialakítása további torzsalkodásokkal folytatódhat.

A kérdés az, valóban a közjó javára folyik az egyes ellenzéki pártokban a vita, vagy csupán egyéni karrierekről van szó? A lakónép pedig várakozva reméli, hogy a közjó javára megtörténik az ellenzéki összefogás, mert a Sonda Ipsos felmérése szerint, ha ma lennének választások, úgy az MSZP 26%-ot, a kisgazdák 24%ot, az MDF 7%-ot, az SZDSZ 13%-ot, a KDNP 10%-ot, a FIDESZ pedig 12%-ot kapna.

Györffy László