Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-11-01 / 11. szám
1996. november Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal Szabadságharcunk vértanúja 1956 dicsőséges történelmi napjainak 40. évfordulója a legidőszerűbb alkalom arra, hogy Rozgonyi Oszkár írásával emlékezzünk szabadságharcunk dán vértanújára, Povl Bang Jensenre. Miután a szovjet hadsereg vérbe fojtotta a győztes magyar forradalmat, Hammarskjöld, az Egyesült Nemzetek Szervezetének akkori főtitkára több ízben felszólította a Szovjetuniót és a Kádár-rezsimet, hogy tegyék lehetővé az ő, vagy az általa kijelölt „vizsgáló csoport” számára, hogy a helyszínen győződhessenek meg mindarról, ami Magyarországon végbement. December 4-én a budapesti bábkormány megbízottja közölte az ENSZ-közgyűléssel, hogy kormánya „készen áll a főtitkár fogadására”, csupán az időpont meghatározására kért „egy kis haladékot”. A moszkvai diplomácia módszereinek megszokott trükkje volt ez, amit jól ismer a világ. Hammarskjöldnek be kellett látnia, hogy tervezett útja végleg elmarad,így 1957.január 10-énaKözgyűlés megalakította az úgynevezett Ötös Bizottságot, pontos nevén a Magyar Probléma Különbizottságát, azzal a céllal, hogy a magyar forradalom eseményeit kivizsgálja, különös tekintettel a szovjetfegyveres beavatkozás tányéré. Az Ötös Bizottság főtitkára az angol Jordan, titkára pedig a dán Bang Jensen volt. A Bizottság alapos és jelentős munkájának zömét Bang Jensen végezte Európában és Amerikában 111 tanú kihallgatásával. 1957-ben, egy márciusi napon, munkahelyemen táviratot kaptam Povl Bang Jensen aláírással, melyben arra kért, hogy a magyar forradalom eseményeivel kapcsolatban személyes tanúvallomásomat a megadott időpontban és helyen tegyem meg. Povl Bang Jensen külső megjelenésre is impozáns volt. Magas, karcsú termetével, jó kiállásával azonnal magára vonta környezetének figyelmét. Jó modorú, őszinte, barátságos embert, s magas szintű moralistát ismertem meg benne. Forradalmunk eseményeivel kapcsolatban egyaránt nagy érdeklődéssel kérdezősködött a spontán felkelés történelmi okairól, a forradalom kezdeti eseményeiről, a szovjet hadsereg magartásáról, a Kádár-rezsim báb-Povl Bang Jensen kormány jellegéről, majd pedig a szabadságharcosok fogságba hurcolásának bizonyítékairól és a forradalmi munkástanácsok bátor, de kilátástalan politikai küzdelméről. Akkor már kirajzolódott a magyar szabadságharc három szakasza. Az első volt a győztes forradalom, melyet az országban állomásozó szovjet csapatok harci bevetése sem tudott megakadályozni. A második szakaszban a Szovjetunió — biztonságos kivonulásának előkészítését hazudva —több mint 2000 tankját zúdította az országra, és leverte a forradalmat. A harmadik szakasz beszélgetésünk időpontjában még folyamatban volt. Ez a munkástanácsok kilátástalan küzdelmének időszaka volt. A második szakasznál jegyezte meg Bang Jensen: „Igen, ez a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem.” Kis, fekete fedelű noteszába apró, mondhatnám miniatűr ceruzájával szorgalmasan jegyzetelt, és amikor jelentősebb adatot kapott tőlem, megállt és tréfálkozva mondta: „Ez olyan nagy hír, hogy nem fér bele a jegyzetembe!” Ilyen „nagy hír” volt számára a szovjet hadsereg parancsnokával történt találkozásomnak az az epizódja, amikor leplezetlenül elismerték, hogy hadifoglyokat szállítanak a Szovjetunióba. Nem tudták letagadni. Sarokba lettek szorítva egy 1956. november 21-én rendezett „meggyőző” tanácskozáson, amelyen kulcsiparágak munkástanácsainak elnökei vettek részt. Ugyanis többen szemtanúként bizonyítottuk a deportálás tényét, melyet a szolnoki vasútállomáson figyeltünk meg. Batov tábornok, vezérkari főnök kemény hangsúllyal hozta tudomásunkra, hogy: „Igenis a Szovjetunióba szállítjuk őket, mert ők a mi hadifoglyaink! És nyugodjanak meg, ha a büntetésüket letöltötték, ugyanúgy hazatérnek, mint a II. világháború hadifoglyai.” Az egyik munkástanács elnöke (egy hölgy) azonnal felszólalt: „Hát ha Önök hadifoglyokat szednek öszsze, akkor mi hadiállapotban vagyunk egymással?!” „Hogy maguk mit gondolnak, az a maguk dolga!” — válaszolt zavartan egy ezredes, mire Batov tábornok közbevágott, és igyekezett kimagyarázkodni a kényes csapdából. Ekkor jómagam előhúztam a Népszabadság — úgy emlékszem — két nappal korábbi számát, amely Kádár rádióbeszédét tartalmazta, és felolvastam belőle egy részletet: „...ellenséges rémhírterjesztés az, hogy a szovjet hadsereg hadifoglyokat ejt és szállít el az országból...” Erre a tábornok is veszített joviális diplomatikusságából és kijelentette: „Bennünket nem érdekel, hogy mit mond Kádár. Ebben az országban két hatalom van! Az egyik mi vagyunk (és közben agyondekorált mellét veregette), a másik meg maguk .” Bang Jensen mély figyelemmel jegyzetelt, és csak akkor derült enyhe mosolyra arca, amikor beszámolómban oda jutottam, hogy: „...És képzelje, ezt a társalgást módomban volt 1956. november 28-án Kádárnak előadnom, amikor iparágunk munkástanácsainak követelését tártuk elő neki, a parlament alagsorában levő miniszterelnöki irodájában (a fenti szobák oroszok számára voltak lefoglalva).” Az itt következő kérdés-felelet sorozat azt a tényt erősítette meg, melyre Batov tábornok célzott, miszerint Kádárnak csak bábszerepe volt. Állandóan azt ismételgette, hogy a munkásság vegye fel a termelő munkát, és majd, „ha helyreáll a rend, az oroszok úgyis kivonulnak”. Egyébként Kádárnál hivatkoztunk a K. Grebennyik gárdavezérőmagy aláírásával megjelent falragaszokra (és annak egy példányát át is adtam Bang Jensennek), melyek egyértelműen bizonyították a szovjet katonai megszállás és az általuk gyakorolt elnyomás tényét. Erre is, mint minden más kérdésre, Kádárnak csak semmitmondó, pártzsargontól hemzsegő megjegyzése volt. „Kádár az átlagosnál csiszoltabb, de szimpla pártfunkcionárius benyomását keltette. Megtörtnek, színtelennek látszott. Egyáltalán nem tűnt vezető egyéniségnek.” Meg kell vallanom, Kádár bizonyos részvétet tudott kelteni maga iránt, amikor Batov tábornok szavait idéztem neki, mert idegesen és zavartan tördelve kezeit így szólt hozzánk: „Hát látják, barátaim, hogy milyen lehetetlen helyzetben vagyok? Legalább maguk segítsenek! Majd meglátják...” Jellemleírása igazolódott: akik velem voltak ezen az emlékezetes találkozón és otthon maradtak, mindannyian nyolc évi fegyházbüntetést szenvedtek, egyik bajtársunkat pedig, aki Kádár sopánkodásaira így biztatta őt: „Miniszterelnök úr, ne tűrje az ilyen megalázást, hanem mondjon le...!” — ezt raboskodásának negyedik esztendejében tudtuk meg — , egyszerűen agyonverték a börtönben. Mindezt már nem mondhattam el Povl Bang Jensennek, mert akkor már ő is hősi halott volt. Mert, hogy is zajlottak az események? Az Ötös Bizottság jelentését az ENSZ-közgyűlés 1957. szeptember 10-én 85 százalékos többséggel elfogadta, és ezzel munkáját be is fejezte. Bang Jensen viszont továbbra is az érdeklődés középpontjában maradt, mivel az ő feladata volt a kihallgatott 111 ötvenhatos menekült tanú nevének és címének megőrzése. A szovjet delegáció követelte a névsor kiadását a főtitkárságtól. Bang Jensen azonban megtagadta a lista átadását, kijelentvén, a kihallgatott tanúknak ígéretet tettek, hogy nevüket titokban tartják, mert kiadásuk nemcsak őt bélyegezné szószegőnek, hanem a szovjet delegáció révén a tanúk élete is veszélybe kerülhetne. A szovjet delegáció állandó követelését arra alapozta, hogy Bang Jensen mint ENSZ alkalmazott nem tarthatja birtokában az ENSZ iratait. Ő pedig adott szavát nem másította meg... A küzdelem sokáig folyt, míg egy napon, 1958 januárjában, a Bizottság elégette a listát az ENSZ épületében. Ezzel megpecsételődött Bang Jensen sorsa is. Az ENSZ fegyelmi eljárást indított ellene, melynek folytán állását 1958 júliusában elvesztette. Fellebbezését is elutasították. De ez sem volt elég! 1959. november 23-án munkába indulva utoljára búcsúzott el családjától. 26-án akadtak rá. New York mellett az egyik parkban feküdt átlőtt fejjel, kezében saját pisztolyával. Halálának oka és körülményei nem lettek kivizsgálva. Állítólag felesége beleegyezése nélkül hamvasztották el a holttestét, és nagy sietve már november 28-án Dániába szállították. Akárhogy is halt meg Bang Jensen, megölték vagy a halálba zavarták, mindenképpen a magyar forradalom tanúiért történt bátor kiállása okozta tragédiáját, és így ő is az 1956- os magyar szabadságharc hősi halottja. \ Csapataink harcban állnak A csapzott hajú, borotválatlan fiú az ajtóban állt, és némán meredt kifelé a néptelen, sötét utcára. Alig két-három órát aludt. Odakiinn semmi sem mutatta, hogy nemsokára megvirrad: csend volt, majdnem tökéletes csend, csak valami morajlás, dübörgés sejlett nagyon messziről. Egyébként: elhagyatottság, nyirkos köd a törmelékek, szanaszét heverő töltényhüvelyek között. Odabenn még mindenki aludt, nehéz, kifulladt légzéssel. Összevissza dobált takarók, kabátok, fél és egész vekni kenyerek, fegyverek, konzervdobozok és ló'szeres ládák mindenfelé, zűrzavaros halmokban. A fiún hirtelen átvillant, hogy egy-két hónappal ezelőtt az ilyen szombatról vasárnapra virradó hajnalokon mulatságokból tért haza, lányillatokkal a bőrén, jóleső ernyedtséggel a tagjaiban, tudva, hogy vasárnap a hőn várt pihenés mellett majd a megnyugvás, az erőgyűjtés, a felkészülés ideje lesz. Most meg vagy tíz-tizenkét napja megszokta már a fegyverolaj és a lőporfüst szagát, a hernyótalpak csikorgását, a torkolattüzek fényét. Régóta nem sír és nem számolja a megölt hódítókat, akik amott, innen nem messze fekszenek a körúton, kiterítve az út mentén, hűségesen követve a körút kanyarulatát, körülöttük döglött acélóriások. A fiú megdörzsölte égő szemét, megigazgatta öltözékét, a viharkabát övét szorosabbra húzta. Egyáltalán nem gondolt arra, mi mindent is takar a szó: történelem, mit jelent hősnek lenni. Nem gondolkodott azon, megfogják-e örökíteni az emlékét, mindössze egy pillanatra átvillant rajta a csütörtök este együtt hallgatott kormányfői nyilatkozat szövegének néhány foszlánya, „... a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva... a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve ... a magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel...” Aznap már mindenki arról beszélt, hogy áradnak, jönnek megint befelé, többezer tankot emlegettek, a vasutasok jelentéseit, friss, harcedzett, korszerűen felszerelt hadosztályokat... Hallotta a távoli morajlást. „Fel kell ébresztenem a többieket.” Bekapcsolta az ajtó melletti sarokban árválkodó rádiót. A készülék fütyült, sípolt, recsegett, aztán pár perc múlva megszólalt egy fáradt, jól ismert hang: „ma hajnalban a szovjet csapatok... azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar... csapataink harcban állnak...” Kibiztosította a fegyverét, sebesen járt-kelt, kiabált, rendezkedett, majd elfoglalta a helyét. Hát gyertek — sóhajtotta fojtottan, halkan. A rádió az iménti szövegeket ismételte, ki tudja, hányadszorra: „... csapataink harcban állnak.” Egy pillanatra behunyta szemét, maga is elcsodálkozott, milyen távoli, színes kép jelent meg előtte. Évtizedekre előre látott, csatazajt hallott, és megértette, hogy nincs vége, hogy semminek nincs vége és nem is lesz soha. „Csapataink harcban állnak”— mondta megint a rádió. Hát gyertek — mormolta még egyszer maga elé. Domonkos László V______________________________________________________/
