Nyugati Magyarság, 1996 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA 1112 Budapest, Bodajk u. 20/A. Ezerszáz esztendő Képeskönyv az asztalomon. Album. Sok— legalábbis jónéhány — hasonló jelent meg akkoriban. Az ezeréves Magyarország, ez a címe. Lapozgatom — mint már annyiszor. Azután mégsem. Becsukom. Hirtelen, minden átmenet nélkül egy 1849-ből való idézet jut eszembe. Szeptember 29- én írták, Komáromban, az utolsó bástyán. „Ma nagy, véres emlékezetű évfordulót ülünk... Évfordulóját a sorsfordítópákozdi csatának...”„Sa különbség a két idő között? Iszonyú!... Imádkozzatok az elesett bősökért. ” Visszacseng a sor: „S a különbség a két idő között? Iszonyú!” Éppen száz esztendő telt el ama album — azon albumok— megjelenése óta. Minden valószínűség szerint a legirtóztatóbb száz év nemzetünk gyönyörűen irtózatos történelmében. Midőn 1025 éves Árpádék honfoglalása, vagyis 1921-ben, negyedszázaddal a nagy millenniumi ünnepségsorozat után — voltaképpen nem is létezett már többé az az ország. Az a régi, az az örök-egy. Túl egy világháború négyéves borzalmain, két forradalomnak hazudott hazaáruló tobzódás-sorozaton. És midőn 1050 éves Átpádék honfoglalása, vagyis 1946- ban, fél évszázaddal a nagy millenniumi ünnepségsorozat után már nincs királyság, hanem frissen kikiáltott köztársaság, túl egy világháború ötéves borzalmain, forradalomnak és felszabadulásnak hazudott orosz hódoltság kezdetén, barbár megszálló hordák prédájaként, elpusztultfővárossal, könyörtelen szalámitaktikával előretörő, helytartó kommunista párttal (bár ekkor lennének csúcspontjukon „a koalíciós idők”), kivérezve, egy példátlan, középkori rémuralom hajnalán. És most, midőn 1100 éves Árpádék honfoglalása,... „a különbség a két idő között?Iszonyú!”Most ugyan nem világháborúk borzalmain, országcsonkításon, letiport forradalmakon vagyunk túl, hanem — úgy tűnik — immáron szinte mindenen. A magyarság lényegesen rosszabb kondícióban élte meg már az ezeréves honalapítás évfordulóját is, mint mondjuk, az ötszáz évest. Hiszen a XIX. század utolsó harminc évében, ahogyan Németh László írta: „A magyarság nem három évtizedet, de három évszázadot öregedett. Bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait és kiirtotta magából Széchenyi szellemét. ” Mit írna vajon ma a tizenegyedik magyar évszázad egyik legnagyobb elméje, aki éppen 95 éve született? „imádkozzatok az elesett hősökért. ” Az utolsó száz év legnagyobb magyar eseménye után alig két hónappal, 1956decemberében a nemzet örök fáklyái, az írók nevében írta a Gond és hitvallás-ban Tamási Áron: „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, amely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, a mely a magyarság számára mai tanítás. ” Igen, a nemzet csillaga. Honfoglalás után, honvesztés(ek) közben erre a csillagra kell gondolnunk. Életerő, akarat és a hagyományos magyar szívósság— ezek a kulcsszavak most. Hogy a bonvisszafoglalás következhessék. Hiszen háromnegyed évszázada csonka országban, most ugyan nem fegyveres hódító idegen megszállása alatt, de váltig megalázva és megnyomorítva, magyarnak számkivetve, 1100 esztendő terhével szinte már érzéketlenné acélozódott vállainkon: vagyunk. Azért még vagyunk. Domonkos László V. BÁNÓ ATTILA: Magyarok délen Csak a Jóisten a megmondhatója, hogy a régóta sanyargatott honi magyarság meddig képes tűmi és elviselni a jelenlegi kormány politikai és gazdasági önkényét. Sajnos úgy tűnik, hogy az úgynevezett polgári demokráciával és az úgynevezett piacgazdasággal se járunk jobban, mint a proletárdiktatúrával. Ma éppoly tehetetlen és kiszolgáltatott szemlélői és áldozatai vagyunk a sorsunkat irányító eseményeknek, mint egykor, a pártállami időkben, csak most még azt is a képünkbe vághatják, hogy a kormányunk legitim, mert mi választottuk magunknak (száradjon el a keze annak, aki rájuk szavazott). Akik ebben a ciklusban kormányzati helyzetbe kerültek, talán nem tehetnek arról, hogy képtelenek átlépni saját árnyékukat, s hogy az egypárti diktatúra politikai technikáin nevelkedve olyanok, amilyenek: többségükben ostobák és gátlástalanok. A szomorú lényeg az, hogy ostobák, mert képtelenek felismerni, hogy a magyar nép anyagi romlásba döntésével és szellemi lezüllesztésével önmaguk alatt is vágják a fát, és gátlástalanok, mert sorsdöntő kérdésekben semmibe veszik a józan ellenzéki—vagy éppen független — véleményeket, a polgártársak segélykiáltásait. Ma már keserű haragot vált ki az emberekből, ha a kormány szakértelméről vagy szociális érzékenységéről hallanak. S amennyire érzéketlen ez a szocialistákból és szabaddemokratákból verbuválódott társaság az itt élők gondja-baja iránt, legalább annyira képtelen felfogni, mit diktál számára a határon túli magyarok helyzete és sorsa. A .honatyák” többsége — ellenzéki tiltakozások dacára — megszavazta egy műszaki alakulatnak a boszniai térségbe való küldését. Tudjuk jól, békefenntartásról, a NATO-erőknek nyújtott műszaki támogatásról van szó, azonban mégiscsak egyenruhás katonákat küldtünk határon túli területre. Utoljára 1968-ban vetemedtünk hasonló lépésre, amikor fegyveres csapatokat küldtünk Csehszlovákiába. Mentségünkre szolgál, hogy nem éltünk demokráciában, hogy Brezsnyev nyomásának engedve cselekedtünk, s hogy ez a nyomás akkoriban jól mérhető volt tankokban és katonákban. Most viszont azt láttuk, hogy a kormány a több mint kétharmados parlamenti többségével elsöpörte a másként gondolkodókat, s érvényt szerzett akaratának. Felvetődik a kérdés, hogy egy ilyen súlyos, nagy horderejű döntés idején hol van a Magyar Köztársaság elnöke? Vajon miért nem lép elő a félhomályból, s villantja fel azt a fajta közéleti bátorságot, amellyel az Antall-kormány idején média- és egyéb ügyekben elhíresült? Vagy már csupán arra futja a bátorságából, hogy dicsérje a kormányt határozott gazdaságpolitikájáért, miként azt újévi beszédében tette? Ki tudja, mi szükség volt arra, hogy katonáink délre küldésével bizonyítsuk a Nyugat iránti elkötelezettségünket? Ki tudja, miért nem volt elegendő, hogy támaszpontot adtunk az ideérkező amerikaiaknak, s mi volt az, ami háttérbe szorította a Vajdaságban élő magyar testvéreink iránti alapvető felelősségünket? Ki tudja, hogy képviselőink a parlamentben miért arról vitatkoztak: kapnak-e kellő védelmet a műszaki zászlóalj katonái? Hát valóban egy zászlóalj sorsáért kell aggódjunk, amelyet ráadásul mi küldtünk a határon túlra, s nem azért, hogy a Vajdaságot menekültekkel elárasztó szerbek e jelenlét okán mit tesznek a magyaljainkkal? A NATO zágrábi szóvivője szerint szükség esetén megvédik műszaki alaF kulatunkat. Ez egy jó hír. De ki védi meg a sokat zaklatott, félelemben élő magyarokat, ha a szerbek netán rajtuk fogják megtorolni a Hom-kormány felelőtlen ballépését? Ezek (is) itt az égető kérdések, s aligha kaphatunk rájuk kielégítő választ. Harc a gyűlölködés ellen? San Gimignano. Az olasz városka dallamos neve régen volt barátok, ismerősök útravaló jótanácsát idézi fel, miszerint, aki eljut Firenzébe és Sienába, ne hagyja ki San Gimignano-t. Dómot, palotát Itália-szerte mindenütt látni, de tucatnyi lakótornyot csak itt egyesegyedül. Ki elfogultan, felsőfokon dicsérte, ki tárgyilagosan értékelte páratlan fekvését, középkori hangulatát, de mindenki egyetértett abban, hogy Itália történetében egyedülálló érték San Gimignano. A régóta esedékes látogatás sokáig késett, mígnem a közelmúltban egy verőfényes őszi napon — Pisából Firenzébe tartva — mégis megvalósult. Régészek és történészek, a Magyar Nemzeti Múzeum közel félszáz kutatója készült a vizitre. Az út kanyargón a ki tudja hányszor megénekelt és megfestett, szőlőtermő és ciprusnevelő szelíd toszkán dombok között, míg egy magas dombtetőn föltűnt a tornyait égbe nyújtó, házait, templomait, palotáit fallal védő város. A látványra elcsöndesedtek az utasok, és a megérkezés kellemes izgalma után a találkozás minden várakozást fölülmúlt. Félreértés ne essék, a következőkben nem élmény- vagy útibeszámólóval akarjuk az olvasó idejét múlatni. Ki-ki maga tudja, érzi, mit jelent számára ez az egyedi, középkori olasz város, milyen emléket őriz róla. Van, aki a Collegiatanak nevezett templom bibliai jeleneteket ábrázoló freskóira esküszik, mások a lakótomyos palotákkal övezett Ciszternatér meghitt hangulatára. Olyan is akad, aki a múzeumi kincsek megcsodálása után az olajfa- és majolika-tálak gazdag választékú üzleteiben tett látogatást emlegeti gyakran. Néhányan — a környék panorámájának és a műemlékeknek a megtekintése után—az itteni pácolt, füstölt vaddisznósonkákra és a megannyi kis borszaküzlet vásárlásra csábító kínálatára emlékeznek szívesen, miközben a helybéli polgárok a templommal szemben egy ódon árkád alól szemlélik békésen a világot. Nem így Spiró György író, költő, irodalomtörténész, műfordító, aki a Népszabadság karácsonyi számában „San Giminiano”-t (már cikkének a címében két hiba van!) „az emberi szellem egyik végállapota kőnyomatának” tartja, „ahol nem a telekárak felszökése okozta a házak égbe szökkenését, hanem a rémületes emberi hülyeség”. Szerinte valami vírus vagy az emberi természet okozta, hogy egymás házát lődözni kezdték, és versengve húzták mind magasabbra azokat, végül már tornyokká válva törtek az ég felé. Körülöttük égett, összedőlt, pusztult és újjáépült minden, mígnem a kis középkori New York építtetői rendre kihaltak, de a felhőkarcolóik megmaradtak, így „ha mást nem is, legalább az emberi hülyeség emlékművét megalkották”. A történeti források valóban utalnak a város nemes családjainak meg-megújuló belharcaira, de ne felejtsük el, nemcsak San Gimignano híresült el erről. Egy halhatatlan illúzióval lennénk szegényebbek, ha Shakespeare nem írta volna meg a Montague-ok és Capulet-ek viszálykodását, amelyhez hasonló gyakori eset lehetett a középkori Itáliában. De San Gimignano nem Verona, itt erkélyek helyett tornyot emeltek a patríciusok, akiket fröcsögve gúnyol a huszadik század végi kalmár észjárás. Csakhogy a kalmárnak lópatája van, aminek csattogását nem tudják elnyomni a szemforgató tollnok szavai. Cikkéből kiderül, hogy a gyűlölködő, egymásra nyilazó, lődöző san gimignano-i lakosok csak ürügyül szolgálnak kis hazánk gyűlölködő, kártyavárakat építő, nyilazó lődözőinek. Joggal kérdezzük: mi ez az elvadult, Jiarc a gyűlölködés ellen”, amely éppen Karácsonykor (mit neki Karácsony!) sem csitul, sőt parttalanul árad? Tornyainál fogva rángatja elő emlékezete húszéves bugyrából San Gimignano-t, hogy megmutassa nekünk, mucsai magyaroknak, mivé változtattuk édes hazáját mi, a gyűlölet vírusával fertőzöttek. A torzkép, amit a toszkán városról fest, valóban szomorú tükörkép, de nem minket mutat. Mi nem húzunk egy emeletet tornyunkra, hogy onnan lődözzünk bárkire is. Tudjuk, hogy San Gimignano nem szorul védőügyvédre, így befejezésül csupán egy huszadik századi magyart idézünk: „Bizonyos, hogy Dante 1300 májusában, az emberélet útjának felén San Gimignano-ban járt mint Firenze megbízottja, s ez az ódon. soktomyú városka ma is szinte változatlanul mutatja a festői középkornak azt a miliőjét, melyet az eleven Dante is maga körül láthatott s jelenlétével megszentelt.” Hogy ki volt ez a huszadik századi magyar, aki e sorokat papírra vetette? Babits Mihály író, költő, műfordító. Tulok Magdolna SZERKESZTŐSÉGEINK: P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. 1112 Budapest, Montreal, QC H3P 3B9 Bodajk u. 20/A. CANADA Telefon: 1859-617 Phone/Fax: (514) 731-4192 Fax: 1859-617
