Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
1995. december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal Legendáktól mentesen Emlékezés Szilágyi Domokos költőre Az önvédelem, a lelkiismeretfurdalás és az egyetemes emberi félelem (haláltól való) szorongásában vesszük időről időre tudomásul, hogy megint eltávozott mellőlünk, körünkből vagy a meleg távolból valaki, akit sokra tartottunk, s még többre kellett volna. (Karinthy kórterméből kilépve mondta Kosztolányi Dezső rémülten: Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni.) Szilágyi Domokos itt járt köztünk harmincnyolc évig, aztán odalett. Szemből fogadta a megidézett halált. 1938-ban született, és épp csak annyit élt, akár születéséig a 20. század. Való igaz, abban is hasonlított rá, hogy maga is megkísérelte—neki sikerült — az öngyilkosságot. Ama huszadiknak még nem, pedig kétszer is megpróbálta. Szilágyi Domokos kitapasztalta a saját bőrén mindazt a nyomorúságot, ami kijutott a román szocializmusból egy meg nem alkuvó, zseniális magyar költőnek. Bukarestben, immár első feleségével, a jelentős költő Hervay Gizellával és gyermekükkel laktak egy utcára nyíló kirakatos üzlethelyiségben. (Elmondhatták: kirakatbani költők vagyunk.) Barátai, az értőbbek, a bejáratosabbak intézték el a nyugdíját is, még fiatalon, de pénz, állás stb. nélkül. A földi dolgok közül Szisz csak a szeretethez értett, arról beszélt az emberiségnek. Nem vetette meg azt a mámort, melyet — szintén a földi dolgok között lehet vagy kell elviselni — a testi örömök (is) okozhatnak. Még kolozsvári egyetemi hallgató korában indult a költészet s az emberi megmérettetés felé. Sikerrel. A maga módján megírt ifjan néhány verset a szülőföldről, a hazáról, ugyanis a kommunista hatalom ezeket igyekezett vakon szocialista-realista hitvallásoknak tekinteni. Kritikusai ma is, de 1976. október 27-én bekövetkezett halála után rögvest igyekeztek a diktatúra, a szocializmus elleni tiltakozásként föltüntetni azt a végzetes, tudatosan megtervezett, aláírt levelekkel ellátott cselekedetet. Tévesen. Aminthogy valótlan volt alkoholos determináltsággal magyarázni az öngyilkosságot. Beteg volt Szilágyi Domokos, és az utolsó időben már elválaszthatatlanul bottal járt. Pusztultak a csontjai. De — komponálni, azt tudott még. Mint minden igazi költőnek, neki is elsősorban azzal a nyelvvel gyűlt meg a baja szükségszerűen, amelyen írni óhajtott. Föllelhetjük nála (is) az arhaizálást, régi szavak életesítését, népi kifejezések használatát. Az igazi tehetség és erős írói alkat vagy új nyelvet teremt magának, vagy pedig bontja, építi, gazdagítja a meglévőt. Mikor, miért ábrándult ki annyira Szilágyi Domokos a szeretett életből, hogy egy ponton abbahagyta? Elég oka volt rá. Ám még mindig jobban Megtiszteltetés, hogy elsőnek mutathatom be a Vancouverben élő és alkotó Krisztinkovich Mária Híd a víz alatt című regényét, amely a jövő év elején jelenik meg. A regény az ötvenes évek második felében íródott Magyarországon. Úgy érzem, némi magyarázatra szorul a könyv genezisének története. A kéziratot 1958-ban fejezte be a szerző, majd családjával Kanadába emigrált, de magával vitte féltve őrzött kincsét, a befejezetlen regényt, mert az Epilógust csak 1980-ban írta meg. Az írónő Torontóban ismerkedett meg a jeles költő és egyetemi tanár Kenneth McRobbie-val és a finnugor nyelvész feleségével, Kutasi Zitával. A házaspár angolra fordította az évtizedek óta Prokrusztész-ágyban sínylődő szöveget, amelyről a Magyar Nemzetben A. Jászó Anna elismerő sorai olvashatók: „Az angol szöveg ragyogó, míves, de mint a magyar kézirat olvasója tanúsíthatom, hogy az eredeti nyelvezet is sodró, izgalmas, modern, és jól tükrözi a harmincas és negyvenes évek budapesti polgárainak bészédét." Aregény 1993-ban jelent meg Bridge Under the Water címmel Vancouverben, de a szerző addig nem nyugodott meg, amíg újabb bizonyítékot nem szerzett arról, hogy itthon milyen fogadtatása lehetne regényének. Krisztinkovich Máriával egy hajdani egyetemi társam ajánlására ismerkedtem meg a múlt év szeptemberében. Már több kéziratot lektoráltam, de nem emlékszem ahhoz fogható napokra, mint amikor először szembesültem annak az úri középosztálynak a sorsával, amelybe a szerző is tartozott. Ezt a világot korábban olvasmányélményeimből rakosgattam össze, Márai, Zilahy, Herczeg egyegy regényéből. A háborúról nekem is volt valami halvány élményem, de a valóságot csak remek történelemtanáromtól hallottam először a gimnáziumban. A főszereplő Márta, az írónő alteregója, 1938-ban, az anschluss idején Bécsben tanult, de az aggódó rokonságjobbnak látta, ha visszajön a szüleihez. Valószínű, abban az időben kezdte a naplóírást, aminek két évtized múlva megnőtt a szerepe. A háborús pusztítás, a nyilas rémuralom, a főváros ostroma, a szovjet megszállás, a sötét diktatúra olyan remekül érzékelszerette az életet, és a tisztességes halált is tartotta annyira, hogy nem degradálta az elmúlást egyszerű, román diktatúra elleni tiltakozás szintjére. Megfáradt, és ebben szerepe volt tagadhatatlanul az önpusztításnak, szintúgy a körülmények, a hatalom reménytelenül megbonthatatlan létének és látványa embert őrlő közegének. Legendás költő volt, műfordító. A legenda igyekezett őt magát is (pók)hálójába bugyolálni, merthogy az úgy látványosabb. Ereje fogytán nem látta értelmét a további küzdelemnek olyan erőkkel, amelyeket egymaga és a nála semmivel sem erősebb magyar közösség lebími nem tudhatott. „Értetlenül él-hal, ki az érzelmek dialektikájához nem ért.” Legyen csak erőnk kiragadni ezt a gondolatot a Bartók Amerikában című verséből: így kevesebbet juttatunk a fölösleges romantika és pátyoló legendárium asztalára. Idézhetünk még? „Bepörölni a létet az elmúlásért.” Csak így vállalhatta föl s fogadhatta (magyarázhatóan, de megbocsáthatatlanul) szemből a párbajra meghívott halált. Egyenrangú félként. Nem halálát magyarázni akarjuk. Mert hiszen övé volt a szerelem is, a bor is, gyerek s a haza, a föld s annak virága, ember s annak valóban minden gondja, mit „maszek” módon egyetemesen vállalt. Attól még maradhatunk Rilke jó barátságában, s igen tovább is híveiként Baudelaire-nek, Verlainenek, ha úgy vesszük kézbe Sz.D. verseit, akár a friss sütetű magyar cipót. Nézzük csak, étvágygerjesztőnek: (Boszorkány) „piripócsi magdolna súlyos a te vétked nagy a te bűnöd kicsattanó két orcád fekete hető, amellyel eddig még egyetlen magyar írónő regényében sem találkoztam. A háború elől a nagytőkések, földbirtokosok, az úri középosztály jelentős része Nyugatra menekült. Márta családja hosszú vívódás után a maradást választotta. Nem érdektelen, hogy miért döntöttek úgy, mert volt bőséges ellenérvük is. Azokban az időkben egy ország vizsgázott. A viharos tenger következményeit sem lehet előre biztosan tudni, a világháborúét sem. Azt, hogy ki-ki hogyan éli túl a vihart, csak a kétségek mezsgyéjén araszolva lehetett végigjárni. Majd jöttek a lélektipró, jellempróbáló kitelepítés évei. Az írónő jól tette, hogy csak a sorsdöntő dokumentumokra szorítkozott regényében. Hiteles társadalom- és jellemrajzra törekedett, mert enélkül csak tucatművet hozott volna létre. Az események aktív, illetve passzív tagjaként arra törekedett már a naplóírás idején is, s ebben természetes, védekező ösztöne segített, hogy kerülje a borzalmak megörökítését. Az egyre súlyosbodó politikai helyzet, a kiszámíthatatlan éjszakai rendőri razzia óvatosságra intette. Az Epilógusban is szigorúan törekedett a hiteles és tárgyilagos ábrázolásra, kikerült minden bombasztikus fordulatot. No és az a környezet is figyelmeztette, amelyben élt, kár lenne szépíteni a tényeket, a kanadai olvasók nem is értenék a tovatűnt magyar történelmet, a realitásokat. A regény finom és árnyalt mozaikja jó kontúrt rajzolnak a két világháború közti korról, az úri középosztály életéről. De megismerhetjük a szerzetesi iskolák nevelési és oktatási metódusát azokban a jelenetekben, amikor a főhős iskolatársaival találkozik, s visszapergetik a tűnő éveket. S közben fölfölvillannak elven figurák, megelevenednek a zsúrok, szerelmek, szakítások s a korabeli szokások. Természetesen a kistisztviselők, házmesterek, cselédek is a mindennapok szereplői, ha az írónő nem is őket állította regénye középpontjába. Előfordul, hogy közülük többen is főszereplői az eseményeknek. T alálkozunk olyan figurákkal is, akik a különböző széljárások idején remekül meglapulnak, majd hirtelen megmutatják igazi énjüket. parázs szemed sátán sodorta selyem pilláid (...) kévánatosakaz te bájaidbájolópillantatodkegyes ringadozásod volnál mintha virágszál méreg az te illatodpillantatod gyilok halál az te gyönyörséged(...)”. Van itt, volt itt élet bőviben! És ha nem pusztítja kegyetlen, gyilkoló betegség is, ez a Sz.D.-féle jellem nem omlik össze egy esős, kolozsvári őszi napon, végleg. Emlékétől nem tudunk, nem tudok szabadulni. Nem is akarok. Három versemben is fölidéztem őt, azt a hallgatag, szinte teljesen szótlan költőt, akiről hiába állítnak—immár távollétében a dörgölődzők — beszélgetéseket. Vele nem nagyon lehetett beszélgetni. Annál szívesebben levelezett, különösen a nagy öreggel, Méliusz Józseffel. Egy leveléből: „... Ami az én magyarságomat illeti, hát az is olyan szedett-vedett. Anyám Szász leány (a híres Szász dinasztia), hát ezek nyilván szászok voltak. Anyai nagyanyám Parádi lány volt (a híres Parádi família), ez francia származás (eredetileg Pomp). Rokonságban álltak Mentovih-csal is, úgyhogy egy kis szláv vér sem hibádzik. Apai nagy anyai ágon szintén francia beütés (Loyak)s í.t. Egyszóval széles e hazában nem hiszem, hogy akad színmagyar (ha egyáltalán van ilyen). ...Ena mi szennylapjainkban eredetit nem közlök többé, csupán fordítást. Szar társaság mindenütt. Kolozsvár, 1974. július 22.” Közelebb áll ilyen léte a halálhoz, mint minden legenda, belé- s mellémagyarázás. Czegő Zoltán Még a Monarchia boldogságos békéjében szülén s alig tízéves, amikor a trianoni béke „liberális” megalkotói áttolják feje fölött a határt s középiskoláit már Nagy-Romániában kénytelen folytatni, hogy aztán műszaki és teológiai tanulmányokat kezdjen. 1930-ban, alig húszévesen már a kisebbségi létbe kényszerűen erdélyi ifjúság útkereső folyóirata, az Erdélyi Ifjúság cikkírói között találjuk. Amikor családi neve helyett írói nevet választ magának, a három részre szakadt ország 1572-ben elhunyt debreceni reformátor püspök, Mélius (Juhász) Pétertől veszi életreszólóan kölcsönbe a Méliusz nevet. Ezzel is jelezve sorsvállalását a darabokra szaggatott ország útkeresőivel és hitvitázóival. Nyolcvanhat esztendőre szabott élete során a Kimondva, kimondatlanul is nagyon sokunkban sokszor fölvetődött: törvényszerűnek tekinthetjük-e Magyarország háborúba sodródását? Mártában, a tisztviselőnőben is egyre erősebben jelentkezett a politikai következményektől való félelem, a nyilas rémuralom tragikus végkifejlete. A tragédiával fenyegető életét szerette volna védeni a félelemből, taktikából kötött névházassággal, ami ellen minden porcikája tiltakozott, hiszen mást szeretett. Nem tudhatom, talán nem is fontos, mennyi a realitás, mennyi az írói fikció a regényben, de az biztos, hogy Weiner Béla, a zsidó zsúrfiú először Nadine-nak, majd Mártának lett a férje. Jól megrajzolt karakter, akárcsak a bohém, kockáztató Lorenzo Halban, vagy Gyulainé nővére, a bajt bajra halmozó Gitka néni, vagy az élő figura, Pintyő. A háború alatt Budapest kevés biztonságot jelentett, ezért Márta férje családjához Nagyváradra költözött Észak-Erdély visszacsatolása után. Az új, ismeretlen környezet arra ösztönözte, hogy úgy próbálja elfogadni a világot, ahogy a kényszer teremtette. Márta felfogásából érezni lehet, hogy az életben nemcsak a nők deklarált jogait tartja fontosnak, hanem egyre jobban tudatosítja a védtelenek iránti női empátiát, mert a megalázónak melletti kiállás még a férfiak lovagiasságánál is heroikusabb, humánusabb gesztus lehet. A regény egyik legnagyobb erénye, hogy a szerző át tudta lépni a naturalizmus csapdáit. Afőhős racionális, tudatos lény. Ezt bizonyítja, hogy amikor kitelepítették őket az Alföldre, nem esett kétségbe. Az „otthonteremtés” azt jelentette, mintha egy idegen bolygón, vagy valamelyik afrikai törzs közé kerültek volna a csöppnyi gyerekkel. Krisztinkovich Mária regényéről nyugodt szívvel elmondhatom, hogy témája és stílusa — közel negyven év távlatából — ma is érdekfeszítő és olvasmányos. Annak ellenére, hogy a fonákságok jelentős része eltűnt, az elmúlt idő nem süllyedt el nyomtalanul a történelem félmúltjában, az élet új fénytörésben látható. A regénybe jól illeszkednek Avar Ildikó míves illusztrációi. Rádics Károly / N SZILAGYI DOMOKOS MÉLIUSZ JÓZSEFNEK Nyelvünk sós szavakat izzad, bőrünk alatt versmirigyek. Végtelen láncban egymásba nyílnak a fény ajtajai: a szemek. Ha záporrá riad a felhő, észre sem veszi tán, de felnő; mert földről szállt és földre ért; felelős a gyökerekért. Csak az hazudik, aki hallgat, az ismer viszkető nyugalmat, és kinyomja az igazságot, akár egy mérges pattanást. Nem a fény vakít: a sötétség, eggyé születődzik a kétség, hajnallá ível a reménység, mint a kakaskukorékolás. Nyelvünk sós szavakat izzad, homokká őröljük agyunk, unokáink gyúrnak belőle pogácsát, frissensült Napot. S hogy mily szél szórta szét hamvun k-porunk, megírja húsz év múlva a Korunk. Bukarest, 1963- július 2. személyes szabadság konok vágyával megpróbált mindent, amit csak megtehetett a szellem embere a kisebbségi lét szűkös lehetőségei között. Trianon határkészítő győztesei a liberalizmusra hivatkozva lelkiismeretfurdalás nélkül húzták, tolták az országhatárokat, de a megváltoztatott társadalmi lét valósága Makkai Sándor „nem lehef’-jével szemben csak a Reményik Sándor-féle „ahogy lehet” megalkuvásos zsoltáréneklésre adott lehetőséget. így aztán Méliusz József volt lázadó polgár a polgári világban és a sarlós mozgalom érdekében írta lázadó cikkeit a párizsi Szabad Szóban, a prágai Magyar Hírlapban, a Korunkban, a Szabadságban. Mind olyan sajtótermékekben, amelyek a „nem lehet” reményvesztettsége és az „ahogy lehet” realizmusa között feszülő ellentét „Tordai hasadéka” fölött megkísérelték építeni a „lehet, mert kell” keskeny pallóját. Ezt szolgálta publicisztikájával az említett sajtótermékekben, szépirodalmi tevékenységével az Erdélyi Helikonban, 1946-tól kezdve a Romániai Magyar írók Szövetségében mint főtitkár s a kolozsvári Állami Magyar Színháznál főrendezőként. A fizetséget úgy kapta meg a nagy-román hatalomtól, hogy a Magyar Népi Szövetség több más vezetőjével együtt bebörtönözték és ítélet nélkül hat esztendeig börtönben tartották, ami ellen éhségsztrájkkal mint a reménytelenség okozta önpusztítás eszközével tiltakozott hiába. Az állampárt berendezkedése után kiszabadul és az alacsony mestergerenda alatt újra kezdi az életet lapalapítással, főszerkesztőség vállalásával. Jellemző műfaja lett a „kávéházi regény”, amelyben az útirajz és napló, a képzelet és tudomány, s az álom és valóság keveredik, jelezve, hogy a szerző a kisebbségi létre kényszerített sorstársaival együtt a mindennapok „vereségeinek hullahegyén” kapaszkodik felfelé, az európai horizontok felé, abban a reményben, hogy egyszer feljut a svájci Alpok hófödte csúcsára, tiszta levegőt szívni az emfizémás kisebbségi tüdőbe és messzire tekinteni a kristálytiszta ég alatt. Ebbe a kapaszkodásba belerokkan az az ember, akit a közhatalom által megszabott lehetőség mindig másra használt fel, mint amire való volt.... Az az életmű, amit az öröklétbe átlépett Méliusz József hátrahagyott, több mint húsz kötetével bizony kevés, ha a nyolcvanhat esztendős életkorral mérjük egy szabad ország alkotási lehetőségeinek a mércéjével, de ha a kisebbségi életsors megnyomorítóan levegőtlen körülményeit vesszük tekintetbe, a kis és nagy megalkuvások ellenére is a konok kötelezettségvállalás példamutató termékei. S az még akkor is ez, ha meggondoljuk, hogy a nyolcvanhat esztendő utolsó éveinek utolsó termése 1995 tavaszán a Balkán északi peremén egy elégia magyar, román, angol és jiddis nyelven bemutatva a Magyar Köztársaság bukaresti kulturális központjában. A kisebbségi lét szürke hétköznapjainak mindennapos kereszthordozásának polgári elismerése annyi, hogy 1994. október 23-án Göncz Árpád köztársasági elnök az életmű elismeréseként a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozta Méliusz Józsefnek. így történt, hogy a kereszthordozásos élet kereszt-kitüntetéssel végződhetett 1995. december elsején a bukaresti Elia kórházban. Kelemen Sándor „Híd a víz ” Krisztinkovich Mária a Canada-Transatlantic Kiadó gondozásában megjelenő regényéről In memóriám MÉLIUSZ JÓZSEF (1909—1995)
