Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-12-01 / 12. szám
1995. december Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 3. oldal Gondolatok Karácsony előtt A karácsonyi ünnepek alkalmából ünnepi üzenetet kértünk három nemzeti szellemű párt, a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Magyar Igazság és Elet Pártja elnökétó'l DR.TORGYÁN JÓZSEF A magyarság a végveszély helyzetébe került. Tudom, hogy ez 1995 karácsonyán ünneprontásnak számító megállapítás, mégis karácsonykor, szilveszterkor, újév napján, valamint minden lehetséges alkalommal fontosnak tartom megállapítani e tényt, hogy még időben tehessünk ellene. Ama Magyarországán évente eltűnik egy ceglédnyi nagy vidéki város. Az elszakított területeken elő magyarság sorsa tragikusra fordult, hiszen Szlovákiában és Romániában az erőszakos asszimilációs folyamatokat felgyorsították, a magyarságot el akarják némítani és Szlovákiában egyenesen olyan helyzet alakult ki, hogy a nyelvtörvény következtében a haldokló magyart már az a jog sem illeti meg. hogy az utolsó kenetet anyanyelven fogadja, illetve hogy a szülő nő a szülési fájdalmait anyanyelvén kiáltsa a világba. Kárpátalja — édesanyám és a görög katolikus pap anyai nagyapám, végeláthatatlan múltba nyúló, ősi görög katolikus papi dinasztia hiába került tisztességben örök nyugalomra, mégsem lelhetnek nyugalmat, mert az egész kárpátaljai magyarság olyan helyzetbe került, hogy a kései utódok most már az iránt érdeklődnek tőlem, mit tudnék tenni, hogy az egész kárpátaljai magyarságot átmenekítsük Magyarországra. Pedig nem olyan sokkal korábban még a Vereckei hágó melletti kis hegyi falvacskák is fele részben magyar, fele részben magukat magyarnak valló ruszin lakossággal színmagyar települések voltak. De nem sokkal jobb a helyzete az emigrációs magyarságnak sem, hiszen a világ magyarságának összefogása kapcsán ismertté vált Cleveland-ben néhány évtizeddel ezelőtt még megközelítőleg 120 ezer magyar élt egy tömbben, és ha néhány néger család költözött a magyar környezetbe, olyan meghatározó volt a magyarság jelenléte, hogy a néger családok gyermekei magyarul kezdtek el tanulni. De hol van már az az idő, amikor Kossuth Lajos clevelandi szobrának avatásakor 60 ezer magyar állt egy tömbben. A clevelandi magyarok ma már akkor is büszkék, ha 600 magyart tudnak egy célra mozgósítani. És ugyanez igaz a Németországban élő magyarokra, az USA más tájain élő magyarságra, az Ausztráliában élő magyarokra, vagy a világban szerteszórt magyarságra, mindenütt a régi dicsőségünk homályba veszéséről szereztem tanúbizonyságot. De ha a magyarok kapcsolatrendszerét is nézem, altkor sem vidámabb az összkép, hiszen az emigrációs magyarság csalatkozott — mégpedig joggal! — az anyaország magyarságában, az anyaország magyarsága kénytelen volt megállapítani, hogy nem mindig azt az értéket kapta a távolról hazaérkező testvérünkben, amire gondolt, de gyanakodva néz ma már az elszakított területeken élő magyarság az otthonmaradottakra, az otthonmaradtak pedig az elszakított területeken élő magyarságra és mindenütt az általános hanyatlás és a magyarság erejének, jelentőségének összezsugorodása, mint keserű valóság. E helyzetért azonban én nem a magyarság esküdt ellenségeit hibáztatom, hanem a kollaboránsokat, hiszen a magyarság ellenségeitől sohasem lehetett elvárni, hogy a barátaink legyenek, a magyarságot magára hagyó, képviseletét eláruló vezetés azonban halálos bűnt hordoz mulasztásában. A világba szétszóródott magyarság sorsán egyedül és kizárólag akkor lehet jelentősen változtatni, helyzetünket jobbra fordítani, ha felhagyunk a pusztulásunkhoz vezető defenzív passzivitással és offenzívába lendülünk. A világba szétszóródott magyarság eddig csak a szétszóródtatás kínjait élte meg, de elérkezett az ideje annak, hogy annak hallatlan előnyeit kiaknázzuk az összmagyarság hasznára. Minden magyarnak a magyarság egy-egy nagykövetévé kell válnia és a magyarok összefogásának olyan érdekeltségi rendszerét kell kialakítani, hogy valamennyien tudjuk: érdemes magyarnak lenni! A magyarság számára meg kell adni az országgyűlési képviselői választásokon való szavazati jogot, hogy minden magyar figyelemmel kíséije Magyarország sorsának alakulását. De nem elég ezt a beleszólást biztosítani hazánk sorsának alakításába, hanem az összmagyarság számára lehetővé kell tenni a hazatérés jogát, hogy a világ legtávolabbi részén elő magyar is tudhassa: ha belefárad az idegenbeli küzdelembe, hazatérhet útlevél és vízum nélkül. A világ magyarságát azonban csak Magyarországról lehet eredménnyel összefogni, ennek szervezeti kereteit felállítani és hazánk jóléti jogállammá történő kiépítése kapcsán pedig az emigrációs magyarság pénzének elirigylése helyett a világba szétszórt magyarság kapcsolatrendszerét, nyelvtudását, tapasztalatait, hazaszeretetét mint a magyarság kimeríthetetlen aranytartalékát kell felhasználni. A magyarságnak pedig olyan feltételrendszert kell kialakítani, hogy a világ minden részén érdemes legyen magyarnak lenni. Ebben az esetben a végveszély órái helyett a magyarság soha nem látott felvirágzásának ideje kezdődhetne, valamennyiünk megelégedésére és boldogságára, a haza üdvére. DR. GICZY GYÖRGY Mit üzenhetnék fontosabbat, mint hogy az ünnep csendjében és az új esztendőben próbáljuk jobban megérteni egymást. Nem olyan frázisokra gondolok, hogy „emberek, fogjunk össze”, hiszen „egységben az erő” stb. Inkább arra, hogy fogadjuk el egymást. Sok közös vonás van bennünk, magyarokban. Közösek a hagyományaink, történelmünk, kultúránk értékei, és közösek a gyarlóságaink is. Mégis számos tényező különbözik életünkben, akik idehaza vagy az Újvilágban éltük meg az elmúlt évtizedeket, Erdélyben vagy Felvidéken igyekeztünk fennmaradásunkat biztosítani. Sikeres vagy nehéz sors jutott osztályrészünkül. Mind megannyi elválasztó eleme életünknek. Különbözőségeinkben is sok érték van. Csak a döntő, alapvető célok szolgálatában értsünk szót. Ne keressünk kibúvókat, ne gyanakodjunk egymásra. A magyarság sorskérdéseiben segítsük egymást ott, ahol vagyunk, úgy, ahogy képesek vagyunk. Ne mutagassunk egymásra. Ne torpedózzuk meg egymás legjobb törekvéseit! Voltunk mi már három részre szakadt ország, megcsonkított ország. Most is talpra fogunk állni Isten segítségével! És az anyaország erősödése mind a 15 millió magyar jövőjét építi. Szép, keresztény karácsonyt, áldott új évet kívánok mindnyájunknak! CSURKA ISTVÁN Üzenetem nincs, csak tájékoztathatom a Nyugati Magyarság külhoni olvasóit. Tudniok kell, hogy nekünk idehaza minden eddiginél szomorúbb Karácsonyunk lesz. A Kisdedet, a Betlehemit egyre kevesebb családban várja kisgyermek. 1994- ben minden eddiginél kevesebb gyermek született Magyarországon. Házasságot is jóval kevesebben kötöttek, mint annak előtte. A nép a lemondás és az önfeledés állapotában van, a társadalom kettészakadt. A felső tízezer dúskál a javakban, eladja az országot és a jutalékból szaporítja saját vagyonát. A piacokon sok helyütt lopott karácsonyfát árulnak. Munkaképes fiatalok tízezrei tengődnek, élnek bele a vakvilágba szüleik nyakán, kábítószerek rabjaként, minden cél és minden lehetőség nélkül. Ebben a társadalomban már semmi nem történik az emberért, a közemberért. De hát mégis lesz Karácsony, mert a szeretet ereje átmelegíti a komor időt és a karácsonyi megcsendesedésben elfelejtjük a bajainkat, gondolunk a másik emberére is, összebújunk. Talán jönnek még szikrázó, fényes napok is a magyarságra, talán lesz még Nyár is és talán az Új Esztendő, amely az 1100. lesz a Kárpát-medencei magyar évek sorában, meghozza az összefogást. A MŰK nyilatkozata A vidéken élő és dolgozó újságírók munka- és életkörülményeiről tanácskozott száz újságíró november 24-25-én Laki teleken. A tanácskozás megállapította, hogy a konzervatív sajtó munkatársaira — mindenekelőtt a vidéki helyi lapokra — egyre elviselhetetlenebb nyomás nehezedik, a politikai megkülönböztetés miatt sorra szűnnek meg az újságok. Vonatkozik ez a Magyarország című hetilap munkatársainak elbocsájtására is. A tanácskozás felhívja a nemzeti elkötelezettségű pártok figyelmét arra, hogy megkerülhetetlen a felelősségük e folyamat megállításában és a konzervatív sajtóműhelyek megvédésében. 1995. november 24-25. Magyar Újságírók Közössége Ügyvezető Elnöksége • • Ünnepek táján különösen Az ember békességre, szeretette vágyik. Ünnepek táján különösen. Pedig újra és újra rá kell döbbennie, hogy a békesség és a szeretet törékeny portéka. Kínzó kétségeinket szaporítja: határainkon túl megbékélhetnek-e egymással magyarok és nem magyarok? Megbékélhetnek-e akkor, amikor Szlovákiában és Romániában törvényeket hoznak a kisebbségek újabb megfélemlítésére, további jogfosztására? Magyarellenes nacionalizmus szellemében fogant nyelvtörvény, oktatási törvény, idegen zászlók, himnuszok használatáért súlyos börtönbüntetés, nemzetiségek közösségi jogainak nyílt tagadása — megannyi, bűntudatból, gyávaságból, ostobaságból tett lépés. Vajon mondhatjuk-e, hogy mindezt szlovákok és románok követik el velünk szemben? Olykor erős hajlandóság él bennünk, hogy ezt mondjuk. Tavasszal lesz kilenc esztendeje, hogy eltemettük édesapánkat. A szlovák hatóságok megengedték, hogy hamvait szülőfalujába, Osztópatakra (Osztropataka, Ostrovany) vigyük. A hajdani Sáros megyében, a gyors folyású Tarca partján fekvő apró, szlovákok lakta faluban élő rokonaink családi körben ma is tiszteletreméltó állhatatossággal beszélik, őrzik az édes anyanyelvet, pedig a magyar ember itt Eperjes és Kissszeben között ritka, mint a fehér holló. A vidék történelmét, kultúrtörténetét, többek között IV. Béla, Róbert Károly, II. Rákóczi Ferenc, Dessewffy Arisztid, Pulszky Ferenc, Szinyei Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar fémjelzik, s a meseszép felvidéki tájakon kívül talán a letűnt idők delejes vonzása tartotta meg rokonainkat hírmodóknak. Pár nappal a temetés előtt érkeztem, s követ kerestem. Egyszerű, faragatlan követ, amibe bevéshetem apám nevét. Az öreg Strázs — Kopasz Strázsnak is mondják — oldalából régóta fejtik a szürkésfehér vulkáni kőzetet. Onnan hoztunk sírkőnek valót. Rokonaim elhívták a falu kőfaragóját. Jött az öreg Kazimir súlyos kőklopfoló kalapácsokkal, csizsolókövekkel, néhány doboz acélreszelékkel, és a durva csiszolás legfőbb kellékével, egy vasúti sín félméteres darabjával. Munkához láttunk. A kő formáján nem változtattunk, meghagytuk szögletes, a felső részén ferdén hasított tömbnek. A mester előkészítette a felületet: alapos klopfolás után vízzel meglocsolta, acélreszelékkel megszórta, s a sínnel csiszolni kezdte. Felváltva csiszoltuk órákon át. Én kínlódvaa, ő kitartóan, egyenletesen, a fáradság legkisebb jele nélkül. Másnap kivéstem a betűket és a számokat. Harmadnap kivittük a követ a temetőbe, tölgyek és fenyők árnyékába, dédszüleink sírkövei mellé. A temetés napján sokan keresték fel az osztói házat. Magyar és szlovák lelkészek az evangélikus egyház szertartása szerint búcsúztatták apánkat. Álltunk a tágas udvaron az urna körül, egymással szemben, magyarok és szlovákok, és volt ebben a szomorú együttlétben valami nehezen megfogalmazható gesztus. Szlovákok osztoznak velünk a gyászban. Emberek, akik életükben kevés jót hallhattak rólunk, magyarokról. Mégis eljöttek... Néhány hete történt: az Európai Parlament határozatban ítéli el a szlovák nyelvtörvényt. Szlovákiai magyar politikusok szerint az államnyelv védelméről szóló törvény elfogadásával a szlovák kormány olyan precedenst teremtett, amelyre az egész világon még nem volt példa: a többség nyelvét törvény védi, az ország lakosságának tizenegy százalékát kitevő nemzetiségek nyelvét viszont semmi sem. Igaz, egy egyszerű temetés nem vethető össze a nagy közösségek sorsát érintő eseményekkel. Igaz, más az emberi kapcsolatok természete, formája ott, ahol nagy számban élnek magyar ajkúak szlovákok, románok, szerbek vagy horvátok között. — De mégsem mondhatunk le arról, hogy készen álljunk a közeledésre, a kézfogásra. Akkor sem, ha ez nem tetszik egyeseknek. Akkor sem, ha ez tőlünk a korábbinál is több türelmet kíván. Mert így vagy úgy összetartozunk. És a kölcsönös megértésre, megbecsülésre előbb-utóbb mindenki rászorul, aki itt él Európa szívében, szüntelen egymásrautaltságban. Az ember békességre, szeretette vágyik. Ünnepek táján különösen. Bánó Attila A A FELHÍVÁS Ez év július 27-én a határon túli magyar nemzeti közösségek anyanyelvhasználatát veszélyeztető tervek ellen nagygyűlésen tiltakoztunk a debreceni nagytemplomban. Fájó, hogy azóta félelmeink beteljesültek, a veszély erősödött, a harang hiába szólt... A román parlament elfogadta az új tanügyi törvényt! A szlovák parlament az államnyelv védelméről szóló törvényt szavazott meg! Szerbiában új lendülettel tipor az etnikai úthenger... Romániában, Szlovákiában a magyar anyanyelvűeket minden eddiginél nagyobb csapás érte, soha nem tapasztalt módon korlátozzák az anyanyelv használatát, hatalmi kérdéssé vált a magyar nyelv tiltása. Erősödik a cselekvés kényszere. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy ismét fölemeljük szavunkat! A Magyarok Világszövetsége felhívással fordul Magyarország, Erdély, Szlovákia, Kárpátalja, Horvátország, Vajdaság, Szlovénia magyar közösségeihez, s a világ szórványmagyarságához, a humánusan gondolkodó közvéleményéhez, hogy: 1996. január 1-én az esztendő első napjának estéjén helyi idő szerint 20 órakor minden együttérző ember egy szál gyertyát gyújtson ablakában. Apró kis tüzekkel — ahogyan a Székelyföldön tették évszázadokon át —, lármafákkal figyelmeztetünk a nemzeti kisebbségek anyanyelvét fenyegető veszélyre. Kicsiny, de messzire látszó fényekkel tilakozunk a nyelvi erőszak ellen! A határon túli magyar nemzeti közösségek anyanyelvhasználata legyen közös gond. Együttérzésünk, együttgondolkodásunk tegyen közössé minden magyar ügyet. Kérjük a magyarság hazai és határon túli szövetségeseit, mozgalmait, pártjait, hírközlő szerveit, társuljanak felhívásunkhoz! Legyen magyar szolidaritás! Bécs, 1995. december 8. A Magyarok Világszövetségének Elnöksége l ..—.........4
