Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

10. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1995. november KELEMEN IMRE: Bartis Ferenc cellatársa voltam* Nincs az az ember, aki legalább el tudná képzelni a szamosújvári börtön 3-as épületében elszenvedett kínokat. Erről először Bartis Ferenc írt a Rácsok kö­zött Romániában című könyvében, mellyel néhány ellenséget, de nagyon sok barátot szerzett magának és ügyünknek is. Bartis volt az első. aki lerántotta a leplet a román diktatúráról. De ő sem írt meg min­dent! Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért hall­gatta el saját megkínzatásait, mosolyogva ezt vála­szolta: — Imre barátom, ki hinné el? Amit velünk a vallatóink és a börtönőreink műveltek, felülmúl minden emberi fantáziát... Bartisnak igaza van, de én akkor is megírok mindent, úgy, ahogy volt, még akkor is, ha soraim olvasásakor valaki rosszul lesz. Az alábbiakban ép­pen azt írom le, ami Bartis Ferenc íróval történt, s amit ő nem tárt föl. Vajon miért? Talán azért, mert nem akarta önmagát hősnek kikiáltani. Pedig az volt, igen, hős volt. Amikor a börtön elosztójába kerültünk, többek­től hallottuk, hogy állítólag egy fiatal költőt, akinek 1956 őszén sokan végighallgatták a beszédeit, a Se­­curitatén szinte halálra kínoztak. Azt is mondták ró­la, hogy a kolozsvári Securitatéról elszállították va­lamelyik kórházba és ott őrizték, majd később vala­melyik bukaresti börtönkórházban tatarozták, mert teljesen megsüketítették, a zsilávai földalatti börtön­ben is. Az első tárgyalásán, a kolozsvári hadbírósá­gon már süket volt, de így is féltek tőle, négy gép­­pisztolyos katona kísérte be a tárgyalóterembe. A katonagyűrűből kitépte magát, s odarohant az édes­anyjához, aki néhány embertől közrefogva zoko­gott. Az is kiszivárgott, hogy Szamosújváron vala­melyik cellában szorongatták aztán, mindenkitől elkülönítve. Ebben az időszakban egyetlen ember látta hitele­sen egy pillanatra: Nagy Benedek szenátor, akit ép­pen az orvosok vezettek, s Bartis cellaajtaján épp ak­kor jött ki a raborvos. Mert az az orvos is rab volt. Sokan legendákat meséltek arról, hogy Isten tudja, hány hétig volt éhségsztrájkban, hogy Bukarestben, a Belügyminisztérium valamelyik cellájában, ami­kor már nem bírta elviselni a vallatásokat, mintsem hogy eláruljon másokat, fölvágta ereit, s alig tudták megmenteni. Szóval, sokat hallottunk Ferkóról, azt is, hogy az egyik vallatóját vagy börtönőrét, aki az édesanyját szidalmazta, megütötte, s így nem volt véletlen, hogy még a pribékek is féltek tőle, ezért az­tán állandóan bilincsben vagy láncon tartották. Attól is féltek, hogy megszökik. S nem éppen alaptalanul. Bartisnak ez már a sokadik letartóztatá­sa volt. Kelemen Laci unokafivérem mesélte, hogy egy vallatás után, amikor Bartist valósággal mint egy véres zsákot bedobták a cellájukba, Laci sírva fakadt. Én nem vagyok író, tőlem senki ne várjon szép szavakat, én egyszerű munkásember vagyok, aki '56-ban Szovátán csapatot szerveztem, hogy menjünk Budapestre harcolni a forradalmárok-sza­­badságharcosok odalán... De ami most következik, azt nehéz leírni még nekem is. Ahogy említettem, a hármas cellaépületben nem volt sem ágy, sem prices. Ha jól emlékszem, lehet­tünk vagy tizenketten. Egy kicsike cellában. Ez volt a megsemmisítő épülete a börtönnek. Ide csak a leg­veszélyesebbeket hozták. Voltunk itt magyarok, ro­mánok, zsidók, németek, lipovánok, cigányok, szó­val mindenféle náció. Egyszer nyílik a cellaajtó, vaskattanás, csörgés. Bartis Ferencet lökték be a cel­lába. Én embert úgy összeverve nemhogy életben, de még a legkegyetlenebb amerikai filmekben sem láttam. Sem ülni, sem állni nem tudott Beszélni sem. Olyan volt, mint egy halott, mert nem is jajgatott. Ekkor Manea Eugennal és Marinicával letérdepel­tünk melléje. Csupa alvadt vér volt az egész ember. Jó idő eltelt, amíg magához tért. Ekkor az első szava ez volt: Édesanyám. A szemünket elfutotta a könny, pedig már meg­szoktuk a napi verést, a halált, az éhezést, csupán a megaláztatást nem tudtuk megszokni. Az ember las­san megfásul a szenvedésben. S ezután következett az, amiről Bartis soha nem írt egy szót sem, pedig tudnia kell róla mindenkinek. Naponta sokszor elve­szítette az eszméletét, elájult. Mi megijedtünk, nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Simogattuk, vizet ön­töttünk a szájába. Amikor magához tért, gyöngyö­zött a forradásokkal tele homloka. Csupa csont-bőr volt. Amúgy is nagy feje olyan kiaszottan még na­gyobbat mutatott. Rosszul lett ismét. Kisportolt, munkában kifejlődött hatalmas mellkasa alig moz­gott, amikor szuszogott. Ismét megijedtünk. Ügy­véd rabtársunk valami olyasmit mondott, hogy ez az ember megfullad. Mit csináljunk? Amikor a lyukon beleskelődött az őr, éppen a csendesebb fajtából való volt, szól­tunk neki, hogy Bartis fuldoklik. Elküldött az a­­nyánkba, de hamarosan visszaérkezett az orvossal. Az megvizsgálta, s röhögött, mondván, hogy ez ter­mészetes, hiszen az egész mellkasa tele van vízzel és meg fog dögleni. Bartis kerek nyolc hónapon át nem tudott felkelni a padlóról! Mi etettük, megfürösztöt­­tük, amikor volt víz, s állandóan cseréltük az ingét és gatyáját, mert úgy izzadt, hogy csuromvíz volt állan­dóan. De lassan kezdte összeszedni magát. Egyszer azt mondta, hogy furcsát álmodott: ki­vitték a cellából és ujjlenyomatot vettek tőle. Egy volt halálraítélttől miért vennének ujjlenyomatot? Mert babonásak voltunk, tüstént arra következtet­tünk, hogy maholnap kiszabadulunk. És mit ad a Fennvaló! Nyílik a cellaajtó, s Bartist két pribék ki­viszi. Amikor visszahozták, mind a két tenyere fe­kete festékes volt, de még a talpa is, az arca pedig szinte eltorzult, csupa kék volt minden porcikája. Nagyon elverték ismét. Ami most következik, azt sem hallgathatom el, még akkor sem, ha Ferkó ba­rátunk megneheztel érette. Ismét előjött a rosszullé­­te, ahogy mondani szokták, elszaladt a vizelete, de Bartis kimondottan vért pisilt... Mit csináljunk? Görcsei voltak. Ekkor hallottuk legelőször nyögni és jajgatni. De csak rövid ideig. Döbbenetes volt szá­munkra. hogy még előttünk is ennyire összetörtén az erős embert akarta mutatni. Vajon miért? Később jöttünk rá. Azt kezdeményeztem én, Ke­lemen Imre szakmunkás, akinek azon kívül, hogy magyar vagyok és harcolni akartam Magyarország szabadságáért, semmi bűnöm nincsen és nem volt, szóval azt kezdeményeztem, Manea Eugen román barátunkkal együtt, hogy ki-ki a maga kis turtoiáiból (máié) és káposzta-murokleveléséből adjon egy­­egy falásnyit Bartisnak, hogy hozzuk helyre. A rab­társak megszavazták a javaslatomat. Elfelejtettem mondani, hogy ekkorra már a létszámunk alaposan lecsökkent, hiszen hulltak a rabok... Volt úgy is, hogy meghalt valaki, s csak két nap után vitték ki a cellából. Egyszer mondom Ferkónak, hogy: Te, írj egy verset anyámhoz, hogy mikor kiszabadulok, hadd mondjam el neki. Ami kövezetkezett, az szinte hihetetlen. Bartis felszegte a fejét, és szóban, gondo­latban, hiszen nem volt papír, azonnal mondta a ver­set, én mondtam utána, és megtanultam. Ferkó las­sacskán kezdett felépülni, s ekkor csodálkoztak el a cellatársak, hogy ez a fiatalember nemcsak magya­rul, hanem románul, franciául is beszél, sőt Bugoi Vladimir volt bíróval németül vitatkozik. Megfordult az élet a cellánkban! Bartis előadás­­sorozatot tartott nekünk a történelemről, irodalom­ról, az összefogás fontosságáról, az összmagyarság problémáiról, s nemsokára már szervezte az Ossz­­magyar Testületet a cellánkban is. Magunkban azt mondtuk, hogy Bartis feltámadt. S így is volt. Ilyen erőt emberben még nem láttunk! Bár suttogva, de állandóan beszélt, mesélt nekünk. Egyszer azonban kivitte két őr. Hogy mit csináltak vele, mit nem, nem tudom, ő sem tudta elmondani^ amikor visszahoz­ták. Azt hittük, hogy meghal. Én nagyon megijed­tem. Bartis valósággal vonaglott. Aztán kinyúlt. Vérzett alul-felül. A kórházban visszanyerte hallá­sát a bal fülére, azt állandóan védte, s most épp a bal fülénél volt véres a feje. Elájult. Ekkor elhatároztam magam, odrohantam a cellaajtóhoz és verni kezd­tem az öklömmel, rugdostam a lábammal, hogy jöj­jön az őr! Jött is. Mit akarsz, te gazember? — kér­dezte. Mondtam, hogy az egyik fogoly haldoklik, hívjon orvost! Erre kivitt engem a cellából, s úgy megvertek vagy hárman is, hogy én is majdnem úgy néztem ki, mint Bartis. Az a verés, amit akkor kap­tam, fölülmúlta még a vallatásaimat is, pedig azok sem voltak elviselhetőbbek. így aztán ketten feküd­tünk Ferkóval egymás mellett a földön. Cellatársa­ink ápoltak bennünket. Aki annak idején elhitte, hogy a történe­lem osztályharcok története, az most va­lószínűleg annak is bedől, hogy a „pol­gárosodás” irányába kell haladnunk. A proletárdiktatúrából a káoszba történő legitimált átváltásnak igen sok kárvallottja van. Nemcsak a köp­önyegforgatás közben lemeztelenedő politikusok e­­veznek törékeny lélekvesztőn ebben a jelenlegi törté­nelmi viharban, és a teljesen ellehetetlenülő, utcára ke­rült „polgárok” - akik koldulnak és megfagynak -, ha­nem mindenki, aki nem képes átlátni a politikacsinálás erőszakolt konstrukcióit, hamis tákolmányait, dülede­­ző kártyavárait, mindenki, aki elköteleződik egy zsák­utcába futó irányzatnak. Mert ezáltal megerősíti a mai politikai életet jellemző destruktív őrületet, hazug té­vedéseket, a korrupciót és gyalázatos kijátszásokat. Mindenki kárvallott, aki nem látja a mondvacsinált ideológiák mögötti mélységes tudatlanságot. Minden­ki, aki hagyja magát sodortatni a siránkozó, gyűlölkö­dő, vádaskodó, indulat- és butaságvezérelt publiciszti­káktól, közírók, politológusok, szociológusok elemzé­seitől. Mert ezek az elemzések igen sekélyek, rövidlá­tók, nyugvópontjukat nem lelt. talajtvesztett emberek kilátástalan mellébeszélései, amelyek nem érdemlik meg a rájuk fecsérelt időt. Pillantsunk egy rövid időre a polgárosodás szószó­lóinak politikai kulisszái mögé, ha már belecsöppen­tünk ebbe a performance-ba. Mert alig ébredtünk fel a kommunista kiáltvány naív utópiájából, máris a polgá­rosodás papírcsónakját kínálják fel ugyanazok az em­berek. Polgári napilapot olvashatunk és polgári pártok­ba léphetünk, amelyeknek a tagj ai ugyanazok az embe­rek, akik a közelmúltban a demokrácia fülbemászó szólamai ürügyén tömörültek magyar, keresztény-, fiatal- vagy szabad-demokrata pártokba. Mielőtt pa­pírcsónakázni kezdenénk, érdemes eltűnődni néhány kérdésen: Ki és mi a „polgár”? Miért kell, és hogyan lehet „polgárrá” válnunk? Ki és mi az, aki nem polgár? Megúszható-e, hogy polgárok legyünk? Ezek egyáltalán nem költői kérdések, hasonlítanak ahhoz a problémához, hogy miként lehet „embernek” maradni a dehumanizált világban. Ez a mindenkor ak­tuális probléma erkölcsi kihívást jelentett azok számá­ra, akik életüket valamifajta kifinomodás szolgálatába akarták állítani, erőfeszítéseik a jóra és igazra irányul­tak, ennek felismerésére és alkalmazására, a szeretet és bölcsesség gyakorlására az öldöklés helyett. Ebben a szóhasználatban az emberség az erkölcsi és szellemi erő mércéje, amely szűk lehetőséget kínál az erőszak világában a megnemesedett emberek számára. A „polgárnak lenni” kifejezés már korántsem eny­­nyire egyértelmű, jelentéstartalmát igen sok bizonyta­lanság és zavar árnyalja. Homályos köztudatunk eme új hajtását mintegy a francia forradalom óta láthatjuk terebélyesedni. Kétszáz évvel ezelőtt a bourgeois a for­radalomból kinőtt új társadalom vezető rétege volt, kettős gyűlölet kereszttüzében égett. Felülről a sértett arisztokrácia gőgje, reakciója és megvetése sújtotta, alulról a feltörekvő proletárok irigy szocialista-kom­munista anarchiája. Az arisztokrácia ellenszenve a tő­kepénzesek és spekulánsok, meggazdagodott kereske­dők, politikus csizmadiák liberális államberendezke­dése ellen irányul, amely kiszorítja a tekintély elvét, az elsőszülöttségi jogot és felkavarja a régi életszokáso­kat. A polgári kor a földrajzi felfedezésekkel, iparoso­dással, racionalizmussal jellemezhető, és fokozatosan egybemosódik a modem szóval jellemzett kultúrával. De úgy kezelték, mintha ez a réteg termelt volna ki egy­fajta sajátos polgári kultúrát, korszakot és polgárságot. A marxizmus sajátos felnagyításában a proletárok hatalomra vágyakozásának ez az osztály állta útját, és a proletárok gazdasági és termelési szinten vélték megdönthetőnek a tőke és tőkések hatalmát. Igen saj­nálatos, hogy még ma is milyen kevesen látják át az önkényes marxi okoskodás korlátoltságát, amely o­­lyan szellemi folyamatokat, mint gazdaság, társadalmi élet, történelmi fejlődés az anyag szférájába próbál de-Valami történhetett a nagyvilágban, mert né­hány hónap múlva megváltozott az őrök magatartá­sa. Orvost cseréltek, az őrök már nem voltak része­gek, az ételünkbe nem dobáltak bele döglött egere­ket, már csak pofoztak, de félretették a botokat... Szóval javult a helyzetünk. Ekkorra már alig marad­tunk néhányan. Az egyik román fiú másfél évtized­nyi börtön után kiszabadulása előtt halt meg. A má­sik megbolondult. A harmadikat heresérv ürügyén kiherélték... Voltak közöttünk vezérkari katonatisz­tek, munkások, mérnökök, jogászok parasztok egy­aránt. Bartis viszont költő volt. Furcsa ember. Sétált a cellában: két lépés előre, két lépés hátra... És mondta a verseit. Mi pedig ismételtük, hogy megtarthassuk az eszünkben. Egyszer azt mondta nekem, hogy: „Te Imre, mi még találkozunk! Az Összmagyar Tes­tületünk átment a tűzkeresztségen. Nekünk ki kell szabadulnunk! Tudod miért? Mert hozzátartozik a nemzeti öntudatunkhoz! Ha mi másokat akarunk éltetni, akkor nekünk nem szabad meghalnunk!” Megszállottan, őrülten hitt az elhivatottságában, a küldetésében, hitt az emberekben és a saját erejé­ben. Gyakran imádkozott, de nagyon visszafogot­tan. Önmagában mormolta imáit. Legtöbbet az éde­sanyjához fohászkodott. Soha nem beszélt a magá­néletéről, mint mások. Tudtuk róla, hogy valami­lyen főúri-katonai-lófő családból való, de ő soha nem emlegette. Egyszer aztán jöttek, s vittek ki mun­kára. Ekkor derült ki, hogy Bartis alkalmatlan a munkára, mivel lyukak vannak a tüdején, aztán pe­dig az is baj volt, hogy a csontjai rosszul fontak össze. Hogy megmondjam az igazat, az orrából ki­­szabadulása után csináltak az orvosok ötszöri műtét­tel emberi orrot, de nincs benne még egy darabocska csont sem. ♦Részlet a szerző Börtönemlékeim c. készülő könyvéből (Füzetek) gradálni, beszorítani. Kevesen látják, hogy a szellem ilyen fokú tagadása mennyire ördögi, még akkor is, ha az ösztönvezérelt proletárok széles rétegében követhe­tő ideológiának bizonyult is. Marx nemcsak a történe­lem fejlődését képtelen felismerni, hanem a történel­met is megtagadja: Ha ugyanis a történelem osztály­harcok története, és a kommunizmusban az osztályok megszűnnek, akkor az osztályharc megszűnése a törté­nelem megszűnését jelentené. Azaz Marx szerint nincs története az embereknek, nincsenek személyek a történelemben, az embereknek nincs személyisége, nincs lelke, tette, amely túléli őket, csupán születnek, termelnek és meghalnak. Polgár, aki anyagi tőkét szerez, majd meghal. A rendszerváltás előtt megvetésre méltó volt a kis­polgár, nagypolgár, nyárspolgár, ám most újra bogarat ültetnek az emberek fülébe. Noha senki nem tudja, mint jelent manapság polgárnak lenni, már sejtjük, hogy tulajdonnal, tulajdonosi tudattal rendelkező gaz­dasági osztályt kell vélhetően értenünk e fogalom mö­gött, amely a termelés gépezetét megszervezi, műkö­désben tartja és a hasznot lefölözi. Most, hogy a prole­­társág belekóstolt a gazdaságba, már nem gyűlöletes házzal, gyárral, bankkal, vagyonnal rendelkezni, ideje hát ideológiát váltani, és polgári értékeket, erényeket gyűjteni. Legyenek e hazának paraszt polgárai, keres­kedő, iparos, tanár, orvos polgárai, főleg világpolgárai, mert a nyitott társadalomhoz az kell leginkább. A leg­igazibb polgári öntudat a'Világpolgáré, aki mindenütt otthonra lel. Hiszen ott a hazája, ahol a pénze. De jelentheti az úgynevezett civil társadalom cívi­sét is, az egyszerű embert, aki a társadalom középme­zőnyében van, tehát semmiképpen nem a magukat mostanság „elit”-nek tartó, politikai vagy közjogi mél­tóságokat betöltő személyeket, akik sikerrel lavíroz­nak a politikai széljárásban. Van, aki ezt kifejezetten tehetségnek tartja, az élet nélkülözhetetlen képességé­nek, hogy sokféleképpen képes kivetkőzni magából, és különféle szerepeket képes betölteni, eljátszani. A cívisnek komoly szerepe van a civilizáció létre­hozásában, amely a közjó megteremtését tartalmazza. Mindenki tudja, hogy ez csak áldozatok révén lehetsé­ges. Ha áldozatvállalásról van szó, abban is a polgár érintett, soha nem látjuk tülekedni az áldozatvállalás­ban a közéleti embereket. Jogi értelemben az ókorból eredően a polgár a vá­rosállamhoz tartozó lakost jelentette. Ennek mai meg­felelője az állampolgár lehetne. Valószínűleg az sem véletlen, hogy erről is kevés szó esik napjaink forgata­gában. Az állampolgári jogon járó juttatásokat is elő­szeretettel megnyirbálnák honatyáink. Lehet, hogy az ő szemükben az állam olyan eretnek dolog, mint Marx­nak a történelem? Nem sok értelme van azon spekulációnak, hogy ki az uralkodó osztály—vagy párt —, ahol a kormányzás csupán gazdasági érdekeket szolgál, és nem eszmét. A kormányzásnak ugyanis mindig valamely eszmét kell megtestesítenie és szolgálnia, eszmét, amely a szellemi rendet tartja fenn. „Hol a szellem, ott a győzelem!” — olvashatjuk Madách Imrénél. Csak a szellemi emberek képesek az ellentmondá­sok féken tartására, a mérték gyakorlására a rendi láza­dás megzabolázásában. Ezért a társadalom elsődleges formálói csak szellemi emberek lehetnek. Csak a szel­lemi emberek rendelkeznek azzal a tudással és erővel, hogy a világot olyannak fogadják el, amilyen, mert lát­ják benne a magasabb valóságot is. Látják, hogy a tör­ténelem nem osztályharcok, hanem erkölcsi eszmék harca, amely az erkölcsi öntudat kifinomodását való­sítja meg. A szellem öntörvényűén működik az alkotó emberek teremtő szabadságában, és a közjóért mun­kálkodó, kultúrateremtő emberek munkája szétárad, nem múlik el nyomtalanul, hanem életre keltik az örök emberi értékeket, amelyekért maguk is éltek. A változást azok a szellemi emberek hozzák létre, akik felismerik a lelki élet, az erkölcs és politika, va­lamint a társadalomformálás összefüggéseit. László Ruth Belvárosi Aukcióház 1056 Budapest, Váci u. 36. Árverések minden hétfőn 17 órakor Festmények, bútorok, műtárgyak közel 500 m2-en a belváros szívében Nyitva: H-P 10-18 óráig SZ-V 10-16 óráig Tel./Fax: 267-3539; Tel.: 118-1374 Kérjük a megrendelő szelvényt nyomtatott betűkkel kitölteni és kivágva — csekket mellékelve — címünkre beküldeni: NYUGATI MAGYARSÁG P.O.Box 125, Mt. Royal Stn., Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NÉV: CÍM: Megrendelés egy évre: Kanada: CA-$30; egyéb országok: US-$30 TÁMOGATÁST KÖSZÖNETTEL FOGADUNK! Polgár-világpolgár

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom