Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-09-01 / 9. szám

1995. szeptember Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal------------------------------------------------A magyar nyelv felterjesztése eredeti rangjára Mindenekelőtt tudatosítani kell: csupán a nemzetnek van közös nyelve, az emberiségnek nincs. Éppen ezért mindenkinek azt a nyelvet kell ápolnia, tisztogatnia és palléroznia, amely számára az egyetlen, a pótolhatatlan és minden­ható: a saját anyanyelvét. Kazinczy Ferenc, Szemere Pál, Horváth Ist­ván, Bessenyei György és Kölcsey Ferenc vol­tak azok, akik a múlt század elején, irodalmi hi­vatásuk mellett, a magyar nyelv megújítását he­lyezték tevékenységük homlokterébe. Olyan té­telek felismerése vezérelte őket, amelyek vitat­hatatlanná teszik az anyanyelv elsődleges és pó­tolhatatlan voltát. Vállották, hogy a tudományok és a művészetek anyanyelven történő tolmácso­lása hihetetlenül megkönnyíti azok megértését és a bennük való elmélyült munkát. A magyar nyelv pedig különösképpen alkal­mas arra, hogy az általa megfogalmazott kérdé­sek és a mégoly elvont problémák is könnyedén megoldódjanak. Ez a jelenség magában a ma­gyar nyelvben gyökeredzik, mégpedig azáltal, hogy zseniális felépítésű szerkezete révén nem kényszeríti a gondolatot előre- és hátravetések­­kel egyfajta szükségtelen és zavaró kényszerpá­lyára. Ellenkezőleg: a magyar nyelv ésszerű és hihetetlenül logikus építkezési terepe a gondo­latnak, a gondolkodásnak. Nem roncsolja, nem tördeli és nem tereli mellékvágányra a gondola­tokat, inkább elősegíti, felgyorsítja a gondolko­dási folyamatot. Akit a sors abban a kegyben részesített, hogy a magyar nyelvet mondhatja anyanyelvének, an­nak azon kellene fáradoznia, hogy minél alapo­sabban ismerje és minél változatosabb formában alkalmazza anyanyelvét. Ennek valamennyiünk törekvésében meg kéne nyilvánulni legbecse­sebb örökségünkkel szemben. S akkor még min­dig nem teljesítettük nyelvünkkel szembeni kö­telességünket: nyelvünknekaz utca hordalékától és az idegen sallangoktól való folyamatos tiszto­gatását. Ez ma már követelmény. Köztudott dolog, hogy Franciaországban és Németországban az 1700-as évek óta folyama­tosan végzi munkáját az az intézmény, amely ar­ra hivatott, hogy őrizze a francia, illetve a német nyelv tisztaságát, szorgalmas következetesség­gel gyomlálja az idegen szavakat és szükség ese­tén új szavakat alkosson az új fogalmak megje­lölésére. És kérdem: nekünk vajon nem ez lenne a feladatunk? Adott a kényszer, adott a példa. Ezennel tisztelettel tudomására hozom a Kedves Olvasóközönségnek, hogy pályára he­lyeztük az Új Magyar Nyelvművelő és Nyelvúj í­­tó Mozgalmat. A mozgalom szükségessége nyil­vánvaló: az elkerülhetetlen idegen hatások mel­lett mérhetetlenül ártalmas idegenmajmolás rombolja édes anyanyelvűnket. De tudatos nyelvpusztításnak is tanúi vagyunk. Ma tehát már vajmi kevés az ujjal mutogatás. Ugyanis nagy dőreség azt várni, hogy majd az idegenek veszik pártfogásukba a magyar nyelvet. Soha. Hamarább vesznek a sírjára koszorút, mintsem hogy intézményesítenék a magyar nyelv védel­mét és ápolását. Lássuk be, hogy ez a mi köteles­ségünk, valamennyiünké! Célkitűzésünk, hogy rámutassunk a nyelv­rongáló tünetekre és szándékos törekvésekre. Harcot kívánunk folytatni az idegen szavak el­burjánzása, valamint az idegen hatást tükröző szerkezetek alkalmazása ellen. Összefoglalva az elmondottakat, minden­képpen meg kell jegyezni, hogy történelmi szük­ségletté lépett elő nyelvünk sokoldalú védelme. Ez abból adódik, hogy Magyarországon a legke­gyetlenebb magyarellenes erők bitorolják a ha­talmat. Kormányszinten, parlamenti úton, törvé­nyes eszközökkel tehát egyetlen magyar érdek­ből fogant törvény, egyetlen javaslat, de még csak ötlet sem fogadtatható el. Saját, jól felfogott érdekünk, hogy azt a mindenható kincset — a magyar nyelvet—védj ük és istápoljuk, ami még a kezünkben van. Benne rejlik a múltunk, a kul­túránk (az egész kultúrtörténet) s a jövőnk is. S ha kívánjuk a jövőt, az csak általa—nyelvünk által valósítható meg! Isten a legnemesebb, legveretesebb fegyvert, az „Igét” (Sir John Bowring) adta a kezünkbe. Nem adhatjuk ki abból, mert kötelez! Cúth János 74 Advance Road, Etobicoke, Ont. M8X 2T7 CANADA Dr. Paposi-Jobb Andor 41 Wilson Ave., Clarion, PA 16214, U.S.A. V________________________________/ A pénzügyőr nyelvi szempontja Bíróság előtt két magyar alapítvány Erdélyben Háromszék (ma Kovászna) megyében, Illyefal­­ván az idős református lelkész nyugalmazása után szabadnak hirdették a szószéket. Annak rendje és módja szerint törvényesen és azóta is nagy tisztes­ségben magához szólította-választotta a cofalvi fia­tal lelkészt a hitközség. Az építkező pap—Cof alván is azzal kezdte — még 1989-ben fölvette a kapcso­latot a nyugati protestáns egyházakkal, alapítvá­nyokkal, természetesen a magyarországiakkal is. Mostanság a román hatalom részéről elég híg vád ellene többek között, hogy magyar pénzen s Erdély elszakítása ügyében dolgozik. Nos hát, kérem, azon a magyar pénzen egyelőre... „Most adjatok, amíg egy frank sokat ér Románi­ában! Egy svájci lakás árából otthon egy községet lehet föllendíteni’’ — mondta Kató Béla lelkész az 1989-es romániai fordulat után. És bíztak benne, ad­tak kevéske alaptőkét. Azzal rendbe hozta a Hunya­diak kori várat és vártemplomot, annak külső karé­jában megépítette a Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítványt (KIDA), nyolcvanágyas befogadóval, termekkel, konferenciateremmel, szemináriumi he­lyiségekkel, étkezdével és konyhával stb. Évente svájci farmerképzésre küld arra érdemes szakembe­reket, magyarok mellett románokat is, visszatértük után munkát biztosít és kezdeményezői, vállalkozói lehetőségeket. Munkát ad és egész sereg beosztott­nak munkalehetőséget ott, ahol a szegénység ural­kodik egyelőre, országos szinten. Az erdélyi szé­­kelység sosem kért egyebet „föntről”, csupán tisz­tességes munkát s valamelyes magyari igazságot mellé. A KIDA megépült, mellette a községben tejfel­­dolgozó üzem, egész sor sajtgyár a megyében. És az illyefalvi alapítvány fizeti bizony a kölcsönt, a szer­ződéses feltételeket betartja a svájciakkal: tejter­mékkel fizetni, többek között Svájcnak — ez sem mindennapi eredmény. Bodzafordulón is létesített sajtgyárat a Kató-féle egység, ott. ahol a lakosság túlnyomó többsége ro­mán. Azért csatolták 1968-ban Háromszékhez, hogy a nemzetiségi arány .javuljon”. Most készül el nemsokára az illyefalvi új kórház, és bizony 1994 karácsonya óta él, zsibong a szintén a várfal tövében megépített Gyermekfalu. Gyer­mektelen fiatal szülők vállaltak és vállalhatnak egy­éveske elhagyott gyermekeket; ők nevelik azokban a hatszobás, kétszintes, korszerű házakban, melye­ket szintén a fenti Kató Béla-féle alapítvány létesí­tett. Ezek a házak bizony beillenének egy-egy svájci faluba is. És ezt a svájci kormányelnök állapította meg, aki —más európai politikusok mellett—maga is meg­látogatta Kató Béla létesítményeit. Rendszeresen tartanak konferenciákat, értekez­leteket a KIDA termeiben egyházi és világi szerve­zetek. ,.Rendelkezésére állunk bárkinek — mondja Kató Béla tiszteletes —, de nem adunk lehetőséget pártpolitikai tevékenységnek a létesítményben.” A Gyermekfalu családokból áll, nem árvaház szinten. A nevelő anya, aki feleség, főállású anya. A mindenkori tanárnői fizetést kapja otthon, a férje számára állást biztosít a KIDA a közeli vagy az ily­­lyefalvi egységekben. Kató tiszteletes úr viszont fő­állású lelkész maradt mind ez ideig. Viszont azt megtanulta még székely szüleitől, hogy a pénz in­kább való s hajlamos a szaporításra, mint az elpal­­lásra. Kató Béla nem kért föl egy állami építőválla­latot arra, hogy a várban s körötte megépítse a KI­­D A-központot, majd a termelői egységeket, üzeme­ket, a gyermekfalut. A kapott adománypénzen meg­bízható mérnökökből társaságot hozott létre, azok­kal építtetett... És a pénz valóban fiadzott. Ma már több száz rá­szoruló magyar meg más nemzetiségű gyermeknek biztosít ingyen ebédet rendszeresen, több települé­sen. Föltétel az iskolába járás... Lehet, más vállalko­zó ezt kidobott pénznek tekintené. Nem az. Úgy is nevezhetnénk, hogy ez a bizalom költségvetésébe számítható mind a szegények felé, mind a nyugati támogatók irányában. És ma már ott tart a KIDA meg a LÁM Alapít­vány, hogy nagy összegű svájci állami társulással számol, állami befektetéssel. A Svájci Evangéliumi Szervezetek Szövetsége támogatásával indult kezdetben minden Illyefal ván, tehát egyházi alapon. Aztán Cotti svájci miniszterel­nök választotta ki Illyefal vát a kelet-európai létesít­mények közül, amelyekkel érdemesnek tartotta a gazdasági együttműködést. Személyesen győződött meg mindarról és gyakorlatban, amit hallott Nyuga­ton. És döntött. Évente egymillió svájci frankkal tá­mogatják az illyefalvi akciót. És első kérdéskörünk után hadd mondjuk ki tételesen a svájciak megálla­pítását: modellértékűnek tekintik az illyefalvi léte­sítményeket és az alapítványok további programját. Nyilvánvaló, hogy a mostani Erdélyből ilyen jó hírekkel jelentkezni, igazán nem nagy gond. Nem is az ellentételezés kedvéért jegyeztem ide az eredmé­nyek egy részét (mindet a lap nem vállalhatja terje­delmi okokból), hogy aztán beszámolhassak a lesúj­tó mostani állapotokról. Aromán hatalom gyanakvó mindenütt, ahol magyarok érnek el sikereket, még akkor is, ha az munkát, termelést, az ország hasznát jelenti. És rászabadította a KIDA és a LÁM alapít­ványokra, Kató Béla magyar református tiszteletes­­re a pénzügyőröket. Hetek óta tart a kivizsgálás, a büntetés, százmilliókra rúg a bírságolások összege, és olyan vagyonokat kobozott el(!) a román állam, amelyeknek rész- vagy teljes tulajdonosa a svájci ál­lam mint befektető. A pénzügyőrség szab, nyes, töröl, kivizsgál, büntet és imigyen indokol: a teljes könyvelést nem végezték román nyelven, külföldi adományokat ér­tékesítettek, közvetítést vállalt az alapítvány egy harmadik cég felé. És még egy sor hasonló súlyú vád, melyek azt bi­zonyítják részben, hogy pl. az adományok kis szá­zalékú értékesítésére vonatkozó és életben lévő ro­mániai törvényeket sem ismerik, illetve negligálják az eláztatni akaró román pénzügyőrök. Egyébként a hasonló csapatokat csak sikkasztás, durva csalás stb. alkalmával szokták rászabadítani a gazdasági vagy más szervezetekre Romániában. Maga az eljáró és az eljárás megalázó egy illyefalvi vagy hasonló ma­gyar és egyházi alapítvány esetében. Kató Béla a könyvelést Svájc felé német, a ro­mán állam felé román, apüspökségi felsőbbség felé pedig természetesen az egyház nyelvén, magyarul végezteti. Ami a közvetítést illeti, az benne vagyon az alapítvány szabályztában, ám ezt a szigorú ro­mán urak egyszerűen nem voltak hajlandók tudo­másul venni. A svájciak brassói befektetése valahol elakadt a bürokráciában, így kérték föl Illyefalvát, a bevált alapítványt a közvetítésre, nehogy a bulgáriai ebek harmincadjárajusson a befektetés ott is... Az ügy a bíróság előtt. Fő vád: anyanyelvi köny­velés (is). Magyar szervezkedés külfölddel, Erdély elveszejtésére. Aki tud. imádkozzék érettük. Bordosi Jenő Nyelvi leépülés Mikor szakad meg igazán egy nemzet szellemi, lelki egysége? Ha széttépett csoportjai egymástól eltérően nevezik meg a mindennapi élet dolgait, fo­galmakat, intézményeket, a közigazgatás hivatalait. E vonatkozásban pedig a sajtó—esetünkben a ma­gyar sajtó—szétbontó vagy összefogó erő, rombol­hat vagy építhet. Tudatlanságból vagy tudatosan. Meglepő, hogy az asszimiláló főhatalmak — a román, a szlovák, a szerb —jóval előbb felismerték az „egyszerű” szavak, elnevezések erőszakos kicse­rélésében a magyartalanítás kiváló eszközét. Romá­niában és Szlovákiában a kisebbségi elnyomás erő­södését jelezte, mikor (az elmúlt 75 év alatt többször is) megtiltották a helységek magyar elnevezésének használatát. Vagy 1945 után olyan történelmi sze­mélyektől meg antifasiszta hősökről neveztek el magyar városokat, helységeket, akiket a kisebbségi­eknek is tisztelni illett, tisztelték is őket, és nem tu­datosították magukban, hogy talán ezeresztendős magyar nevek hullnak bele a semmibe. Párkányból így lett Sturovo, Bősből Gabcsikovo vagy Nagybecskerekből Zrenjanin. Romániában a vallás elleni harc ürügyén űztek ki a napi sajtóhasz­nálatból „szent” előtagú városneveket: Dicsőszent­­márton, Gyergyószentmiklós és így tovább. Voltak újságok, amelyek előzékenyen „előreszaladtak” az önfeláldozásban, s akkor is románból, szlovákból, szerbből átvett szavakat használtak, mikor ezt nem is parancsolták meg nekik. Más újságok, a főhata­lom rosszallása ellenére, legalább annyira merész­kedtek, hogy Alimentara helyett—Romániában— élelmiszerboltot írtak, ha már Közértet nem írhattak. Vita folyik a nagyváradi Erdélyi Napló-ban a „megyei jogú város” kifejezés használatáról. Az 1968-as megyésítés idején tértek vissza a kiemelt városok hajdani román elnevezésére: a municipi­­umra. Körülbelül azt jelenti, hogy törvényhatósági joggal felruházott város. így határozza meg a kifeje­zés értelmét az 1964-es román-magyar szótár, azzal a megjegyzéssel, hogy elavult közigazgatási foga­lom. Csakhogy alig négy év múlva feltámasztották Romániában, a közönséges, kisebb városoknál ma­gasabb jogállású államigazgatási egységet értve raj­ta. Magyar megnevezése: megyei jogú város, mint amilyen Magyarországon Debrecen, Győr, Kecske­mét, Miskolc, Nyíregyháza, Pécs, Szeged, Székes­­fehérvár. A Ceausescu-diktatúrában a cenzúra nem tűrte el, hogy a magyar sajtó a municipiumra magyar ki­fejezést használjon, miként előbb, a szovjet utánzás idején is „lázadásnak” számított, ha valaki „körze­tet” írt, jajon” helyett. 89 után az egészséges nyelv­érzék sugallatára az erdélyi magyar lapok egy része (Hargita Népe, Erdélyi Napló, Romániai Magyar Szó, Udvarhelyi Híradó) áttért a „megyei jogú vá­ros” megnevezésre. Glosszázó kedvében Vajnovszki Kázmérnak most, öt év múltán jut eszébe kipécézni a székely ud­varhelyieket, amiért városukat „megyei jogú vá­rosinak nevezik. Abban a lapban közli fenntartását. amelyik szintén így, helyesen, magyarosan nevezi a municipiumokat. „Megkedvelték ezt az önbizalmat fokozó elnevezést. Használják is vastagon, optimiz­musuk fényesítésére." Én ugyan nem gúnyolódnék ilyen fényes ridegséggel és kívülállással a székely anyaváros oly sokáig eltiport ébredező önérzetével. Kioktatja a város népét, hogy hiába hiszik ezt, nin­csenek ,megyei jogaik", és csodálkozik, hogy a he­lyijogászok ezt eddig nem vették észre. Összekeve­rik a vágyakat a valósággal? Talán inkább arról van szó, hogy a szerző keveri össze a jog és a nyelv területét. Nem feltételezem, hogy a székelység önérzetét akarná bántani, mégis ezt teszi, mikor „dilettánst magamutogatásról” be­szél. Nyilván felszisszentek a székelyudvarhelyiek. Komoróczy György helybeli nyelvművelő — e­­gyébként végzettsége szerint vegyész—szólalt fel, ugyancsak az Erdélyi Naplóban. Komoróczyt akár erdélyi Lőrincze Lajosnak nevezhetnők, nyelvmen­tő és nyelvépítő munkássága—küzdelme —jogán. Nyelvművelő rovatot vezetett a Csíkszeredái Har­­gitá-ban, állandóan jelen van lapok egész sorában, antológiák társszerzője, készül egy interjúkötete. Ilyen társadalmi tapasztalattal jól tudja, hogy a városok rangsorolása csakugyan pusztán papíron lé­tezik, de egy magyar városnak attól nem lesz na­gyobb jogköre, ha románosan municipiumnak ne­vezik. Akkor már inkább a megyei jogú város, ame­lyik magyarul van. hagyományos! Mivel az elneve­zés kizárólag nyelvi kérdés. Ama elemi jog alapján, amely szerint minden nyelv úgy nevezi meg a fogal­makat, helységeket, folyókat, síkságokat és hegye­ket, ahogy akarja, illetve ahogy az ez az illető műve­lődésben kialakult. „Minden nyelv szokását, szellemét, természetét tiszteletben kell tartani ahhoz, hogy jól betölthesse társadalmi szerepét" — írja Komoróczy és példáz­za is. Mintha különböző nyelveken szólnánk, nem egyképpen magyarul. Debrecent megyei jogú vá­rosnak nevezzük, Székelyudvarhelyet municipium­nak, Szabadkát községnek. „Igen, a szerbhorvát nyelvi hatás, a suta fordítás és értelmezés község­gé)! ) degradálta az egyébként nagyváros Szabadkát a vajdasági hivatalos magyar levelezésben és a saj­tóban." Fölöslegesen különböznek az anyaországi, erdélyi, felvidéki vagy délvidéki iskolatípusok meg­nevezései (gimnázium, líceum, alapiskola). Feladta a leckét Komoróczy György —jól tette — Szabadkának is, az egész Kárpát-medencének. Óvása a jövőt félti. Mert ha egy nemzet szellemi­lelki egysége szakad meg azzal, hogy egyazon fo­galmat itt vagy ott eltérően nevezünk meg magyarul, akkor az egységes nemzeti tudat erősödik, ha egy ki­fejezés ugyanazt jelenti Budapesten, Kolozsvárott, Dunaszerdahelyen vagy Szabadkán. Miért emelnénk magunk csonkító tilalomfákat, mikor az elnyomó hatalom szorítása lazult valame­lyest; a történelem lélegzetvételi szünetet engedé­lyezett számunkra?! Szacsvay Tamás GRILL ÉTELEK, VADAK, HALAK, MAGYAR SPECIALITÁSOK, CIGÁNYZENE, FOLKLÓRMŰSOR 2092 Budakeszi, Esze Tamás u. 6. Tel: (361) 176-6144, 138-6520

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom