Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)
1995-09-01 / 9. szám
1995. szeptember Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal A Vélemények — Hozzászólások Bölcs alázat? Bölcs alazattal szépen, emberül Borbándi Gyulának a magyar-magyar kapcsolatokról közölt cikkével (Az eufória vége, NyM, 1995. május), annak minden sorával én is egyetértek, mint Takács József Washingtonból. Nevezett honfitárs írásával 04 bölcs alázat hiánya, NyM, 1995. június) már kevésbé. Ehhez a hozzászóláshoz szeretnék az alábbiakban hozzászólni. Takács József azt írja, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció hatalomra kerülése óta fokozódott a gyanakvás és a tartózkodás a nyugati magyarsággal szemben. Ez persze nem meglepő, inkább természetesnek tekinthető. Erre lehetett számítani. Borbándi Gyula ezt is megjósolta előre egyik régebbi cikkében. Gondolom, az okok mindenki számára világosak, ezért nem kell velük foglalkozni. „ Antalléka Jó családból' származókkal, a történelmi nevet viselőkkel melegedtek össze leginkább" — olvasható T akács József hozzászólásában. Azt hiszem, két személy miatt ezt nem lehet így általánosítani. Havel elnök főtanácsadója Schwarzenberg herceg volt, s talán még ma is az. A nagyobb baj a nem történelmi nevet viselő többség esetében az volt, hogy kiválasztásuk szerencsétlen kézzel történt. Ennek fő oka abban keresendő, amit néhai Antall József egyik volt múzeumi munkatársa úgy fogalmazott meg, hogy „Antall nem jó emberismerő, s ez alapvető fogyatékosság egy profi politikus esetében”. Olyannyira az, hogy szinte kizárja a profi politikusságot. Erre a legmarkánsabb példa Göncz Árpádé. Ó vitathatatlanul Antall József találmánya volt. Meg Hankiss Elemér is. Azt sem lehet általánosságban állítani, hogy „Nyugaton azt hittük, morális és szellemi emelkedést, a nemzettudat erősödését hozza a kommunizmus bukása, hogy a magyar társadalom felszabadulásával egy csapásra helyreáll a társadalom szellemi, etikai, morális egyensúlya”. Nyilván voltak, akik ezt hitték, de olyanok is, akik nem. Hanem Albert Gábor hazai íróhoz hasonlóan úgy gondolták, hogy ehhez több nemzedéknyi időre lesz szükség. Ez a nézet már 1989 előtt napvilágot látott a hazai és az emigrációs sajtóban is. Takács József „első feladatnak azt tartaná(m), próbáljuk megállapítani, milyen mértékben vagyunk mi (nyugati magyarok) felelősek azért, hogy ide jutottunk”. Szerény véleményem szerint semmilyen mértékben. Eltekintve az említett szórványos és átmeneti kivételektől, a nyugati magyarságot nem vonták be az ország ügyeinek intézésébe, sőt, attól gondosan elreteszelték. Még szavazni sem engedték. Ennek folytán nem tudom, miért lenne felelős azért, hogy ide jutottunk. Más kérdés, miért nem tartottak igényt a nyugati magyarság tapasztalataira, segítőkészségére. Ezt 1991 -ben így fogalmazta meg az akkori országgyűlés legidősebb tagja: „Ezek félnek tőletek, hogy el akarjátok venni tőlük a miniszteri, államtitkári és nagyköveti helyeket.” — Akarta a csuda. Amit akartak, az az volt, hogy ingyen és bérmentve segítsenek. Nem kellett. Most megnézhetik, hová jutottak. Takács József azt is írja, hogy „ a politikai élet nekünk nem tetsző síkjain álló honfitársaink is lehetnek velünk egyenrangú, jó és hűséges tagjai nemzetünknek”. — Lehetnek, illetve lehetnének, de túlnyomó többségükben nem „vannak”. Az MSZP-ben még csak van magyar baloldal, no de az SZDSZ-ben? — „Nem utolsósorban állandóan emlékezetben kell tartanunk, hogy az elmúlt évtizedek nyomorát ők szenvedték meg, értünk és helyettünk is, és a szenvedés most is az övéké" — olvasható tovább. Ami a nyomort illeti, álljon meg a menet. A nyugati magyarok emlékeznek még a 70-es és a 80-a évek hazai látogatóira, akik gúnyosan és ajkbiggyesztve mosolyogtak: Hát csak ennyire vittétek? Ezért nem volt érdemes disszidálni. így ma már otthon is lehet élni, sőt, jobban is, méghozzá fele ennyi munkával. Az elmúlt öt évben sokan és sokszor jártak otthon. Látták a lakásokat és a házakat, a berendezéseket, az autókat, a hétvégi házakat a Duna-kanyarban és a balatoni nyaralókat, hallották a történeteket a nagy utazásokról. A nyugati magyarok többsége, még a jobban szituáltak is, csak álmodhattak minderről. Ami pedig a mostani szenvedést illeti: ha valaki annak idején valamilyen okból nem vállalta, hogy eljöjjön, akkor most — sajnos — vállalnia kell a szenvedést. „A puha diktatúra évtizedei olyan mértékben rombolták a lelkeket, hogy ezt mi Nyugaton képtelenek voltunk felmérni." — Voltak, nem is kevesen, akik képesek voltak felmérni. Főleg, hogy a nyugati liberális demokrácia az elmúlt húsz évben még jobban rombolta a lelkeket. A Nyugaton eltöltött évek, évtizedek „ingyen tisztasága” pedig nem ingyen volt. Nagyon is sokba került. Erről is írt már Borbándi Gyula. Takács József szerint „szabad társadalomban nem kerül nagyobb erőfeszítésbe a politikai tisztaság megőrzése" . De sokkal kisebbe sem. Ebben a MAI szabad társadalomban és a keretét adó korrupt pártállamban. A nyegleség, az igen gyorsan előbúvó, kioktató hangnem, a pökhendi vagyonfitogtatás, a látszólagos „mindentudás”, magatartásunk, viselkedésünk mássága, túlzottnak látszó igényességünk vagy igen röviden: a bölcs alázat hiánya — mindez persze van. Ezek azonban nem speciális nyugati magyar tulajdonságok, hanem általánosan magyarok. A hazalátogató otthon ugyanúgy megtalálhatja ezeket, legfeljebb ellenkező előjellel. Alapvetően nem ezek a tulajdonságok eredményezték, hogy nem szívesen látott rokonokká lettünk a hazaiak szemében. Hanem a méreg afölött, hogy az otthoniak valamilyen okból annak idején nem jöttek el. Vannak, akik ezt férfiasán be is vallják. A homoszexuálisok és a Nyugatról hazatelepültek egybevetése határtalan és ízléstelen pimaszság. Ha ez nem a Magyar Hírlap és az említett közvéleménykutatások kitalációja, hanem tényleg így van, akkor nyugati magyarnak nincs több keresnivalója odahaza, mint a japán kubikusoknak a francia forradalomban. Vagyis szerfelett kevés. Ez azokat igazolja, akik kezdettől fogva azt vallották, hogy nem szabad hazatelepülni. Takács József úgy látja, hogy a nyugati magyaroknak meg kell változniuk, és megfelelő alázatra kell magukat nevelniök. Alázatra? Miért és kiknek irányába? Ha nem a disszidenseket tekintjük, akik kalandvágyból, pénzszerzési viszketegségtől hajtva hagyták el hazájukat, vagy azért—és ezek száma nem kevés —, mert új partnerükkel nemcsak családjuktól akartak megszabadulni, hanem tartásdíjfizetési kötelezettségüktől is — szóval ha nem ezeket tekintjük, hanem az emigránsokat, akik az akasztófa vagy a börtön elől menekültek, akiknek menteniük kellett maguk és családjuk életét és egzisztenciáját, vagy akik egyszerűen nem voltak képesek a szocializmusban élni, ezért vállalták az ugrást a sötétbe, a hazátlanságot, a bizonytalanságot, a semmiből való újrakezdést a „befogadó” társadalmak perifériáján — szóval, ha ezeket tekintjük, akkor kik előtt és miért kellene megalázkodniok? Azok előtt, akik vállalták a Kádár-rendszer szinekúráját, a meg nem termelt extraprofitból biztosított életszínvonalat, miközben évtizedeken át senkiben sem merült fel a kérdés, hogy miből? Azok alázkodjanak meg, akik évtizedeken át másodrendű állampolgárok voltak saját hazájukban, akiket kiutáltak és elüldöztek onnan? Majd 1990-ben azt mondták rájuk, hogy hülyék és szenilisek! Nem, itt semmi ok az alázatra. Ha a nyugati magyarság nem kell a hazának — hát nem kell. Megvoltak egymás nélkül 45 éven át, meglesznek ezután is. Hogy a „mucsaizó”, „bőgatyázó” ellentábor mindezt kézdörzsölve veszi tudomásul? Nem a nyugati magyarok választották őket. Hanem főként azok, akik el sem mentek szavazni. Az új nómenklatúra kezdettől fogva fennszóval hirdette, hogy a nyugati magyarok ne beszéljenek bele a dolgokba. Az otthoniak tudják, mit, hogyan és miért kell csinálni. Tudták! Megcsinálták! Néhány dobásra még ezután is lesz lehetőség. Meg lehet még választani miniszterelnöknek Torgyán Józsefet, majd Csurka Istvánt, utána Orbán Viktort, esetleg Thürmer Gyulát. A félő csak az, hogy időközben el fognak fogyni a libák. A helyzet ugyanis a következő. Magyarország önerőből nem tud kimászni a kommunizmus által ásott veremből. Ehhez hathatós külső segítség kellene. Az azonban nincs és nem is lesz. A nyugati országok is a gazdasági, politikai és társadalmi összeomlás küszöbén állnak. Ennek folytán a helyzet a volt kommunista országokban megoldhatatlan, ezért reménytelen. — A harmadik világ sorsa vár rájuk. Dr. Csernohorszky Vilmos Takács Józsefnek a Nyugati Magyarság júniusi számában megjelent „A bölcs alázat hiánya” című írását, melyben a nyugati magyarságnak az anyaország magyarságával való nem megfelelő kapcsolatát elemzi, meghatódva és örömmel olvastam. Örömmel és reménységgel tölt el, hogy a dolgot nem egyszerűen a mi, itthoniak, sima elítélésével, főleg nem végleges megtagadásával intézi el, hanem azt kutatja, a másik fél hol, miben tévedett, mit cselekedett helytelenül, mit nem vett eléggé figyelembe az itthoni adottságok közül. írásának minden sorával egyetértek, mégis egy mondata ültetett az írógép elé. Ennek az egy mondatnak a helyességét, fontosságát szeretném hangsúlyozni, igazságát az életből vett példával (elnézést a szerénytelenségért, talán az eredmény menti a menthetőt), saját sorsommal igazolni. „Lelkiismeretvizsgálattal kellene kezdenünk, majd szemrevételezni kellene a nemzethez való kötődésünk szálait." Ez az a mondat, amelyet — véleményem szerint—a feltételes módban tapintatos óhajként megfogalmazott kijelentésből szinte paranccsá átalakított felszólításként kellene átnyújtani minden „magyarkodó” magyarnak, ugyanakkor elé tenni — bárhol él is a Földön — minden magyarkodni nem akaró magyarnak azzal a megjegyzéssel, azt ne higgye már, hogy ember lehet (esetleg anya-, apanyelve különbözősége okán fél-fél kötelességgel és joggal kettő) nemzethez való tartozás vállalása nélkül. A Nemzeti Erők Szövetsége szervezésében megtartott 1995. március 15-i ünnepségen beszéltem arról, hogy én, a hajdúsági magyar-magyar mint éltem le a kádári évtizedeket vidéki középiskolai magyar-történelem szakos tanárként — emberségem megőrzésének igényével — abban a tévedésben, hogy létezik ember nemzeti formanélkül. Csak amikor 1983-banBudapestre kerültem, egy lakótelepi általános iskolában döbbentem rá, hogy a földi élet egyik legalapvetőbb törvényét megsértő elgondolás, hogy létezik: világpolgár. Ott és akkor találkoztam azokkal a Csongrád, Békés megyei kubikusok panelházakba benyomorított kerekfejű unokáival, akik — mivel a „szocialista embert nevelő” iskola sem testi, sem érzelmi, sem gondolkodásbeli sajátosságaikat nem vette figyelembe, sem leírni, sem elolvasni, de még kimondani sem tudták (nemhogy helyes magyarsággal, de sehogyan sem) azt az egyszerű magyar szót, hogy szeretet. Ahogy a természetben virág sincs, csak tulipán, szegfű, viola stb., úgy az ember is testetlen szellem egy nemzeti közösséghez való tartozás, a közös múlt, szokások, hagyományok, a nagyjából egy genetikai kódolás által meghatározott testi, érzelmi - az anya-, apanyelvben továbbadott gondolkodásbeli - sajátosságok figyelembevétele és vállalása nélkül. Én ott és akkor ültem le, és tartottam lelkiismeretvizsgálatot, és vettem számba a magyar nemzethez való kötődésem. Ott és akkor lettem magyar, pontosabban a magyarságát emberi kötelességtudatból vállaló magyar. Magyar vagyok — mert nem lehetek más. Ott s akkor határoztam el, az nem lehet, hogy ... ennyi szép, tehetséges, kedves fiatal, ennyi szépség, tehetség, kedvesség csak azért, mert magyar sajátosságokkal van áthatva, elvesszen. A világ, a teremtés szegényedne általa, ha a mi másságunk kiveszne belőle. Ebből az elszántságból született meg a „ Szépen, emberül!” mozgalom, amely azt hirdeti: a testnek kenyér kell, a léleknek ünnep, a szellemnek gondolat, a legfőbb gondolat pedig: „Elvégeztem, mit kaptam vala részül.” Vagyis az átlagosan 80 évre tervezhető emberi életnek nem a potyán kapott jogokra kell épülnie, hanem az embernek önmagáért, másokért, a természetért vállalt felelősségérzetéből fakadó cselekedetére. Tiszta szó, ég, víz szükséges ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel teljesítsük kötelességünket. szolgáljuk az életet. — Neveljünk testben ép, nemes érzelmekben gazdag, kiművelt értelmű fiatalokat, akik tudatosan vállalják, hogy országuknak jó polgárai, nemzetüknek jó gyermekei, önmaguknak jó gazdái igyekeznek lenni. — Gondoskodjunk arról, hogy a becsületben megöregedettek méltóságban tölthessék életük alkonyát, legyen módjuk átadni élettapasztalatukat az unokák nemzedékének. — Földédesanyánkat próbáljuk valahogy kiengesztelni, a természetet tovább nem pusztítani, öngyógyítását elősegíteni. Kállai Eszter a „Szépen, emberül” mozgalom vezetője Budapest zöldövezetében, centrumtól 10 percre, 50 szobás hotelt étteremmel, bowling-pályával, vadász- és fegyverbolttal, úszómedencével, klimatizálva, panoráma-lifttel, ötcsillagos kivitelben, 310.000.000 Ft-os kiviteli költséggel, engedélyezett tervdokumentációval, meglévő telekkel eladok vagy tőkéstársat keresek hozzá. Megfelelő kihasználtságot tudok biztosítani, á leendő szálloda közvetlen közelében három-, illetve négycsillagos szállodák üzemeltetését végzem. Érdeklődés: Szöllősi Mihály, a „Hotel Tanne" igazgatója Tel.: (361) 1766-144, (361) (06) 30414-800 „A magyar-magyar kapcsolatok" témakörben köszönettel veszünk hozzászólásokat, lehetőleg rövidre fogott vitaírásokat. A rövidítés jogát fenntartjuk. — A szerk.