Nyugati Magyarság, 1995 (13. évfolyam, 3-12. szám)

1995-04-01 / 4. szám

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

A letűnt kommunista rendszer 1985 és 1989 között — hogy elhitesse a tudatlan rétegekkel a kommunista gazdaság életképességét és kikapcsolja a társadalmi robbanás lehetőségét — évről évre dollármilliárdokat vett fel a Nyugattól, s pár év alatt a 10 milliárd dolláros külső adósság 22 milliárdra emelkedett. Az a rendszer az adósságot hátrahagyta és ma minden állampolgárra csupán az adósság kamatai miatt évi 25.000 Ft körüli teher jut, ennyit vesznekki az újszülöttől az aggastyánig minden magyar állampolgár zsebéből. (Egy négytagú család esetében ez évi 100.000 forint.) Az Antall-kormány alatt az adósság 2 milliárddal nőtt, de a jelenlegi kormány már a múlt évben hozzátett ehhez további 4 milliárdot.

Az 1989-ben megbukott kommunista kormány egy teljes média-garnitúrát hagyott maga után, amelyik akár reformkommunista, akár liberális tógában a korábbi nevelés, agymosás, kulturális monopólium teljes eszköztárával változatlan hadállásokból harcolt a keresztény és nemzeti értékek, az ezeket képviselő kormány és a hatalmi szerkezetet változtatni akaró minden törekvés ellen.

A kormány érdekházassághoz hasonlítható: a liberálisok hatalmat, pozíciót reméltek (és kaptak), a szocialisták szalonképességet. Ez utóbbira azért volt szükségük, mert a múlt évben összeállt kormány kulcspozícióiban a négy évvel korábban kommunistaként fungáló minisztereket, pártfunkcionáriusokat találhattuk. Hogy mégis alacsony ez az arány, annak köszönhető, hogy a megcélzott egyéb régi emberek ma már dúsan jövedelmező gazdasági pozíciókban ülnek, s a felkérést nem vállalták, ezért a régi pártapparátus második vonalából kellett személyeket beállítani. A liberálisok nem merték kockáztatni a politizálás folytán erodálódott hírű vezetőik előtérbe állítását (vezérüket egy idősödő színésznő ütötte ki), ezért új arcokat hoztak be: egy konvertitát, egy volt piarista diákot és egy volt kitelepítettek Erre mondják a Dunántúlon: a kutya ugyanaz, csak a biléta más.

Az érdekházasságban mindegyik partner a bizonyítványt magyarázza; elsősorban a három év múlva esedékes választásokra kacsintanak. E taktikában a liberálisok állnak az élen: állandó feszítéssel úgy akarják lejáratni az erősebb felet, hogy egy jó időben megteendő kiugrásukkal a baloldali propagandával elárasztott szavazóréteget magukhoz édesgessék.

A parlamenti és médiabeli túlsúly lehetővé tette, hogy a kormányzó többség a parlamenti játékszabályok—ha nem is az etika — tiszteletben tartásával megteremtse azt az egyeduralmat, amit a diktatúrák szoktak durva lépéseikkel megvalósítani: a médiában beindult az úthenger, amely maradéktalanul eltakarította az útból a jobbközép irány csekélyszámú képviselőjét. Egymás után szűntek meg napilapok, hetilapok, folyóiratok, amelyek a nemzeti és keresztény szellemet közvetítették. Alig lépett hatalomba a kormány, első dolga volt az önkormányzati törvény megváltoztatása: elfogadtatták az egyfordulós rendszert, ami az ellenzék teljes kikapcsolását célozta. A dolog visszájára fordult, mert az addig szétszórt ellenzék jelentős hányadát egybeterelte.

A külképviseleteken az Antall-kormány színvonalas, gazdag helyi, kulturális, gazdasági és történelmi ismeretekkel rendelkező személyeket nevezett ki vezetőnek. A mostani kormány első dolga volt ezek menesztése, helyükbe olyan embereket tettek, akiket karrierdiplomatáknak kell neveznünk: ők minden ismeretüket a régi rend művelődési intézményeiben, politikai szemináriumain, marxista tanfolyamain szerezték meg vagy egészítenék ki. Ezzel néhány „jó elvtársat” pozícióba segítettek ugyan, de elképzelhető a nyugati körök megrökönyödése: ismét visszakerültünk a formális, feszélyezett, közös témát nélkülöző kapcsolatokhoz. A privatizációban — már az új kormány embere által vezérelve — el akartak adni egy szállodaláncot olyan áron, amelyik alig haladta meg e szállodák egyikéért korábban felajánlott vételárat.

A privatizációban a legképtelenebb felvetésekkel altatják a közvéleményt, hogy a figyelem kimerülésekor ne a nemzeti érdek, hanem csoportok gazdagodása legyen az eladás szempontja. A kommunizmus idején kisemmizett százezrek, sőt milliók számára elkezdődött kárpótlás - ami az elvett értékeknek alig egy-két százalékát adná vissza - elakadt, egy év eltelte után egymilliárd forint értékű vásárlási lehetőséget hirdettek meg, miközben a kárpótoltaknál százmilliárd

1995. április

HARSANYI LÁSZLÓ:

Politikai pillanatkép

1995. március idusán

forint feletti névérték van kárpótlási jegyben.

A magyar kultúra irányítását ifjú emberre bízták, aki a, Jiberahzmus”, „tolerancia”, a „másság tisztelete” és hasonló szlogeneken túl—a jelek szerint—nem sokat tud arról, hogy miként kell távlatos kultúrpolitikát folytatni. Azt viszont tudja, hogy bármilyen tehetséges legyen a vezető, ha a korábbi kormány nevezte ki, akkor az illetőnek el kell tűnnie a magyar kultúra formálásából.

Azt jól tudta az uralomra került garnitúra, hogy a pár éve még éppen általuk felhalmozott adósságot törleszteni kell, a nyugat pénzemberei reájuk sokkal gyanakvóbban tekintenek, mint közvetlen elődeikre. Következésképpen: kemény restrikciók szükségesek az adósságteher alatt nyögő ország gazdasági egyensúlyának visszaállításához. Ezt nyomban a választások után el kellett volna kezdeni.

Ennek azonban a taktikai megfontolások útját állták: egyrészt a megtévedt tömegeknek nem lehetett a képébe mondani, hogy ezt ugyan tudni lehetett a választási programokból is, csak az olvasni alig tudó rétegek ehelyett a kortesbeszédek léggömbjeit hitték földi realitásnak, így történhetett meg, hogy az új kormányzat közel egy éven át nem tett semmi érdemi lépést, s most, amikor a vihar hullámai a fejünk felett összecsapni készülnek, kegyetlen megszorításokat vezetnek be.

A nyitányt az energiaárak több mint 50%-os emelése jelentette, ezután jött a gyógyszerárak ugyancsak 50% feletti emelése. Ezt követte a „márciusi csomag” március idusára, amikor eltörölték a családi pótlékot, a gyermekgondozási és minden egyéb juttatást, helyette egy kis réteg fog a szociális segélyhez hasonló támogatást kapni. Beígérték a rendelőintézeti betegvizsgálat ellenében a fizetési kötelezettséget, így a beteg most már a hálapénzen felül a betegsegély ző pénztárának is fizethet. Drasztikusan leértékelték a forintot, egyetlen lépésben 9%-kal, bejelentve, hogy ezentúl havonta következnek a további leértékelések. Hivatalos közlés, hogy ezáltal az importárak több mint 20%-kal nőnek, s az infláció várható mértéke — a korábbi kormány állandó mérséklést eredményező politikája után — az idén a 30%-ot is elérheti.

Stratégiából a 80-as években kaptunk eleget: akkor azért kellett eladósodni, hogy utána virágozzék az ország. (Nem sikerült.) Most—mintha szégyellenék a reánk zúdított akkori adósságot — a ló másik felére kell esni: meg akarják mutatni, hogy államháztartás, külső és belső eladósodás immár csak időleges gond. Most mindent rendbe fognak hozni, s most már igazán elérkezik — 1996-97- re — az áhított Kánaán. (Nem jósolunk, az olvasóra bízzuk az ítéletet.)

A kormány bűvészmutatványa abból áll, hogy a gyanútlan szemlélő figyelmét el kell terelni a tényleges történésekről. Ez-a figyelemelterelés a legváltozatosabb, esetenként hihetetlen ötleteknek a köztudatba dobásával történik. Dyenek: a gazdagok megadóztatása (háromnegyed évvel ezelőtt a köztudatba bedobva, azóta csak a koalíciós partner dorgálását hallottuk; érdemi előkészületekről semmit). Most a házadó a beetetés újabb csalétke (erre legalább megmondták, hogy két-három éven belül technikai okok miatt sem vezethető be, a kassza pedig már ma is kiáltóan üres). Műsoron volt a keleti piacok visszahódítása (remek érv-lehetőség a volt funkcionáriusok számára). Ki is utazott a miniszter—aki még feleséget is onnan hozott —, de üzletet ő sem kötött. Állítólag azt mondták neki, hogy belenyúlhat saját kezűleg a partner zsebébe, s annak tartalma mind az övé lehet. Bele is nyúlt, s a szakadt textílián kívül mást ő sem talált.

Remek csalétek az alkotmányozás ügye: nincs itt gond, ezért unaloműzőnek új alkotmányt kell alkotni. A gondolat felett marakodni, bölcselkedni, humorizálni egyaránt lehet. A legújabb csemege: ezer főt el kell bocsátani a televíziótól. így végkielégítés adható azoknak, akik egyetlen műsorszám összehozásáért sokszorosát kapják annak, amit eddig egy év alatt a gyermekes szülő családi pótlékként kapott.

Ne higgye a nyájas olvasó, hogy ezzel kimerült a találékonyság: van még a tgm

(társadalmi-gazdasági megállapodás; minden héten elölről kezdhető, hogy legyen, vagy ne legyen), a NAT (Nemzeti Alaptanterv) megújítása, a koalíciós marakodások taktikájáról szóló tanmese: szabad-e róla beszélni, vagy mint a régi jó időkben, a tömegeknekkuss! A tízmillió magyart vállaló miniszterelnök hirtelen a NATO és EU felkent hívéül szegődött (tehát nem az öt évvel ezelőtti Varsói Szerződés és KGST hitvallója már).

A szomszédokkal kötendő alapszerződések ügye szintén hálás téma: eívonja a figyelmet a tényleges belső bajoktól. A miniszterelnök államférfiúi nagyságát egy tv-interjú is mutatta: elmondta, hogy két héttel korábban már megállapodtak a nagyarányú leértékelésben, de titokban kellett tartani, ezért a nyilatkozatokban következetesen az ellenkezőjét hangoztatták. Szép példája a szavahihetőségnek. Az indok: nehogy spekuláljanak az emberek. Ezt állítólag egy vidéki özvegyasszony el is hitte; mások azt hiszik, hogy most is sokat kerestek a bizalmas értesülések alapján ugyanazok, akik múlt nyáron pár százmilliós nyereséget kénytelen-kelletlen be is vallottak. Vannak tehát ötletek. A jövő heti csalétek ez idő szerint nem ismeretes.

Az ellenzék nehezen £1 talpra. A Demokrata Fórum mélyrepülése még mindig folytatódik, a közvélemény előtt változatlanul kicsi a kedveltségük. E stagnálás azért sajnálatos, mert a meghirdetett hármas gyökér alkalmas lenne a széles összefogás ötvözésére. A kereszténydemokraták belső megújulásukkal vannak elfoglalva. A fiatal demokraták a nagypolitikában a leghatékonyabb hangot ütik meg. Kérdés, hogy tömegeket meg tudnak-e mozgatni, amikor annak elérkezik az ideje. A többiek: a retorika csak szűk tábort tud megnyerni, de útját állhatja a szélesebb összefogásnak.

A kilátások ez idő szerint gyengék. A nemzeti és keresztény gondolat híveinek tudniukkell, hogy a térség első helyre tett országa voltunk pár évvel ezelőtt. Most már — alig pár hónap elég volt erre — meglehetősen lemaradtunk. A kiválasztásban, a stratégia felvázolásában, a mindennapi politikai munkában okos erőfeszítések szükségesek, hogy három év múlva ismét elindulhasson az ország egy ígéretesebb úton.

TOKAY JÁNOS - 34 évig az Egyesült Államokban élt, jelenleg Magyarországon alkotó - szobrász-, festő-, grafikus- és népművész 1848—1956-os emlékműterve —a magyar szabadságharc glóbust körűlcsapó lángját jelképező alkotás. j

v_____________I______________y

50 éve történt

(Folytatás az 1. oldalról)

mint megválasztott országgyűlési képviselőt akasztották fel.

— Bethlen István, Raoul Wallenberg — és még hosszan lehetne folytatni a szovjet csapatok által örökre elhallgattatott antifasiszta személyiségek listáját. Ugyanakkor a túlélőket kevésbé tartják számon, mint az eltüntetteket; nagyon sok antifasiszta politikus és tudós életét mentette meg a szovjet bevonulás.

— A szovjet katonákba olykor fanatikus gyűlöletet tápláltak feletteseik. A hadifoglyokat gyakran azonnal kivégezték, és nem kímélték a sebesülteket sem. Például a Szikla kórház betegeit lángszórókkal ölték meg, a hidegkúti kórház mintegy 50 sebesültjét agyonlőtték, az egyik tábori kórház ápoltjainak legyilkolása után a magyar ápolónőket karóba húzták. A nyilasok sem kímélték azonban a „szimuláns” vagy „zsidógyanús” betegeket — az ostrom utolsó napjaiban ők is legyilkolták egy kórház ápoltjait. Legalább ők nem folytatták...

—Az új megszállók a nőket megerőszakolták, a fiatal lányokat sem kímélték, gyilkossággal torolták meg a leghalványabb ellenállást. így szenvedett vértanúhalált Apor püspök is. Ugyanakkor a frontvonal mögé került lakosságot már nem fenyegették a tízezrek halálát előidéző terrorbombázások és a tüzérségi belövések.

—Német nemzetiségű, volksbundista hírbe hozott személyeket minden vizsgálat nélkül, tömegesen lőtték agyon, csupán nevük alapján férfiak és nők(!) tízezreit hurcolták Szibériába. Német falvak tucatjai váltak szinte lakatlanná, több százezer ember került pusztán származása miatt közvetlen életveszélybe. Ezzel egyidejűleg viszont több százezer magyar állampolgár nyerte vissza élet- és vagyonbiztonságát, megszűnt a pusztán származása miatt közvetlenül életveszélyben tartott magyar zsidóság deportálásának és fizikai megsemmisítésének a veszélye. Horthy időnyerése és a szovjet előretörés együttes eredményeként a németek megszállta Európában legnagyobb arányban a magyarországi zsidó közösség élte túl a náci üldöztetést.

—A szovjet előrenyomulást követően Kárpátalján 50 ezer civil magyart hurcoltak el, többségük elpusztult a táborokban. A német csapatok távozása után mintegy 75-80 ezer magyar és 120-150 ezer főre becsült német nemzetiségű lakost gyilkoltak le a Délvidéken Tito banditái. Akkori jogállásuk szerint magyar állampolgárokat. Ezzel egyidejűleg É- szak-Erdélyben a szovjet katonai közigazgatatás valószínűleg több tízezer magyar életét mentette meg, mivel a román kormány népirtó szándékairól Maniu gárdistái többszáz gyilkossággal korábban színt vallottak.

— Magyar polgári személyek tízezrei kerültekhosszú évekre kényszermunkára a Szovjetunióba. A „malenykij robof’-ra összefogdosott, utcákon összeterelt férfiak zöme civil volt és nem hadifogoly. Ezzel egyidejűleg viszont megszűnt a leventék Nyugatra történő elhurcolása, megszűntek a nyilasok utcákat és lakóházakat rettegésben tartó razziái és a katonaszökevényeknek példát statuáló felkoncolásai.

— A szovjet megszállók módszeresen —gyakran már kész listák, katalógusok alapján — rabolták ki a magán- és közgyűjteményeket. Még 1995 elején is kiállításon mutatták be az általuk hadizsákmánynak tekintett, elhurcolt műkincseket. (Á nemzetközi jog nem ismeri el magánvagyonok hadizsákmánnyá történő nyüvánítását.). Ugyanakkor megmenekültek — többségükben — a németek által elhurcolt kincsek, az „aranyvonat” szállítmányát például hiánytalanul viszszaszolgáltatták a szövetségesek.

—A harcok és bombázások, a német és szovjet gyárleszerelések következtében a vasúti járműállomány kilenctizedé, az ipari géppark ötvenöt százaléka megsemmisült. Fontos tevékenységek — pl. kőolajkitermelés, folyami hajózás — közvetlenül szovjet irányítás alá és nagyrészt szovjet tulajdonba kerültek. Ezzel egyidejűleg viszont megszűnt a magyar nemzetgazdaság Németországba történő viszonzatlan áruszállítása; 1944-re a felhalmozódó aktívumunk már meghaladta a hárommilliárd márkát.

A német megszállás idején a magyar élelmiszerfejadag elmaradt a németországitól, holott élelmiszerszállítók voltunk. A szovjet hadsereg rekvirálása (élelmiszer-hadtápuk gyakorlatilag nem volt) súlyosbította a civil lakosság ellátási gondját. 1945/46-ban a tejfogyasztás csak felét, a húsfogyasztás csak egyhatodát, a zsír- és olajfogyasztás csak egyharmadát, a cukorfogyasztás csak egytizenketted részét tette ki az 1938-ban elért fogyasztás szintjének. Ezzel egyidejűleg az 1945-ös év jó mezőgazdasági termése lehetővé tette, hogy az ország éhínség és tömeges éhhalál nélkül átvészelje a frontot. (Európa több régióját elkerülte ez a szerencse.)

— A megszállás és a kommunista párt politikai elfogadását elősegítette a földreform. Történelmi tény, hogy a hazai feudalizmust konzerválta az, hogy a voh jobbágyok hatvan százaléka föld nélkül vált szabaddá 1850-ben. A harmincas években a földterület negyven százalékát foglalták el az ötszáz hektárnál nagyobb földbirtokok. A középparasztok hiánya leblokkolta az ország polgárosodását, a földosztás utáni hatszázötven ezer új gazda reményt nyújtott a polgárosodás felgyorsulására.

— Az ország lakásállományának egytizede teljesen megsemmisült. Az összezsúfolódó lakók laksűrűsége csak az ötvenes évek végén süllyedt a háború előtti szint alá (3,5 fő lakószobánként). Ugyanakkor nem kényszerültek tízezrek évekig vagonokban lakni, mint Trianon után.

Sok-sok példával jellemezhetnénk még az ötven évvel ezelőtt történtek kedvezőtlen és szerencsésebb vonásait. Nem lennénk okosabbak Robinsonnál, aki számkivetettsége idején soha nem ítélhette meg reálisan, hogy átkozza-e hajótörése napját, vagy áldja-e ugyanennek a napnak a kegyét, ami neki — társaival ellentétben — felkínálta az életben maradás lehetőségét. Defoe hőse csak négy évtizedes számkivetettségéből végleg kiszabadulva vonhatta meg ennek a napnak a mérlegét. Csak Angliából visszatekintve értékelhette úgy, hogy neki szerencséje volt azon a bizonyos napon és életerejével ki is érdemelte ezt a kiválasztottságot. Ép és tiszta elmével vészelte át ezt a hosszú magányt, hazatérve pedig családot alapított.

Rólunk nem mondható el, hogy ép elmével és csorbítatlan életerővel vészeltük át a szovjet megszállás ötödfél évtizedét és helytartóik uralmát. A posztkommunista kézben maradt tömegtájékoztatás legolcsóbb hazugságainak hitelt adva sorozatban tömegek szavaznak létérdekeik—tulajdonosi és családfenntartó érdekeik — ellen. Nyomor, kiúttalanság miatt—és életerő híján—világelsők vagyunk az öngyilkosságban, dobogós helyet értünk el a problémák előli menekülés klasszikus módszere, az alkoholizmus terén.

1956 fiataljainak forradalmát megbosszulandó a kommunista kormányok azóta is folyamatosan törekednek a fiatalok életerejének sorvasztására, végső soron a magyar nemzet pusztítására. Törekvésük eredménnyel járt, az elmúlt évtizedben félmillióval csökkent az ország lakossága és több milliós fogyásunk elkerülhetetlennek tűnik. A mostani posztkommunista kormány az elmúlt évben többszörösére növelte a gyermekes családok adóterheit, megemelte az alapvető javak és szolgáltatások forgalmi adóit. Elborult agyú szülők ártatlan gyermekeiken bosszulják meg saját bűnüket és ostoba választásukat—ma már hetente történik egy gyermek- vagy csecsemőgyükosság az országban.

Az életerő és az ép elme hiányát mi sem jellemzi jobban, mint a legújabb családellenes intézkedésekre — az alanyi jogon eddig járó családi pótlék és a gyermekgondozási segély megszüntetésére — reagáló lakossági magatartás: három hét alatt megduplázódott az abortuszra feliratkozók száma a budapesti kórházakban! Dyen könnyedén behódol ma a lakosság a nyíltan nem-zetpusztító intézkedéseknek, ilyen csekély a túlélni akarás ereje!

1945 nélkül nem lett volna 1956, és 1956forradalma nélkül talán nem alakult volna ki a kommunista vezetésben a mai időkre is jellemző nemzetpusztító szándék. 1956 nélkül talán nem került volna sor a magyar életerőt megtörő tömegbe lövetésekre és tömeges akasztásokra.

Mai pusztulásunk és mai pusztításunk gyökerei végső soron 1945-ből fakadnak. Sem a lakosság józan ítélőképessége, sem életereje nem érte el azt a fokot, hogy ki tudjon keveredni az akkor keletkezett pusztulási örvényből. Mai tudásunk szerint tehát inkább kárhoztathatjuk az ötven évvel ezelőtt történteket, semmint dicsérhetjük.