Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-03-01 / 3. szám

1994. március

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

3. oldal

POMOGÁTS BÉLA:

Nemzeti stratégiák*

1994. január 22. — A Magyar Újságírók Közössége II. Közgyűlése A képen balról jobbra: Benke Márta, Kosa Csaba (elnök) és Moldoványi Ákos — Koczka István felvétele

Csoóri Sándor a térség békéjét veszélyezteti?

Csalók és hitelrontók

Magyarország és a Kárpátok gyűrüűjében élő magyarság jelen helyzetét egy különös történelmi és politikai „paradoxon” határozza meg: a magyarság mindenképpen fel kívánja építeni a maga nemzeti integrációját, vagyis fel kívánja számolni azt a sokévtizedes széttagoltságot, amelyet az elveszített háborúk okoztak, amelyet a trianoni és a párizsi szerződések szentesítettek, s legalább kulturális — szellemi és lelki értelemben helyre akarja állítani nemzeti egységét. Ugyanakkor a közép- és kelet-európai régióban általános politikai dezintegráció megy végbe, és ez a szétesési és felbomlási folyamat veszélyezteti a magyarság integrációs törekvéseit.

Ez a történelmi és politikai „paradoxon” mindazonáltal nem határozza meg eleve a soron következő események menetét, nem determinálja a közép- és kelet-európai viszonyokat, a régió jövője továbbra is nyitott, s noha baljós árnyékok vetülnek a térség fölé, a bekövetkező eseményeknek több „forgatókönyve” is lehet. A magyarság által követendő politikai irányokat, de szívesebben mondanám így: nemzeti stratégiákat ezeknek a „forgatókönyveknek” kell meghatározniuk.

A közép-európai viszonyok alakulásának lehetnek kedvező és igen kedvezőtlen „forgatókönyvei”. Kedvező esetben, elsősorban az Európai Közösség és a nyugati világ hatékonyabb szerepvállalásának és gazdasági, valamint politikai beavatkozásának hatására visszafordulhatnak a dezintegrációs folyamatok, megindulhat a közép-európai integráció, illetve létrejöhetnek a Kárpát-medencei magyar autonómiák. Ebben az esetben a magyar nemzeti stratégiát a régió politikai integrációjának, illetve a kisebbségi magyar önkormányzatok támogatásának érdeke szabja meg. Ha azonban folytatódnak a jelenlegi kedvezőtlen dezintegrációs folyamatok, számolni lehet és kell a szomszédos országokban élő magyarság tartósabb és erősebb jogfosztásával, politikai helyzetének lényeges romlásával.

A kialakítandó nemzeti stratégiának egy ilyen lehetőségre is választ kell adnia. Vagyis arra az esetre is fel kell készülnie, hogy a szomszédos országokban etnocentrikus és etnokratikus elnyomó politikai rendszerek jönnek létre, amelyek korlátozni vagy éppen felszámolni akarják a kisebbségi magyarság jogait, meg kívánják szüntetni anyanyelvi kultúrájának intézményeit, és szélsőséges esetben ennek a magyarságnak az elűzésére, kikényszerített áttelepítésére tesznek kísérletet, avagy erőszakos merényleteket hajtanak végre ellene. Sajnos, ezek a törekvések — az önállóvá váló Szlovákiában, az egykori Jugoszlávia nem-szerb népei ellen véres háborút viselő szerb politikában, sőt Romániában is —jelen vannak, és számolni kell velük.

Ebben a súlyos esetben a magyar politikának és kormánynak a veszélyeztetett magyarság hatékony védel*Részlet egy nagyobb tanulmányból.

Hirdessen a Nyugati Magyarság hasábjain a hazalátogató honfitársaknak!

Rendelje meg a lapot irodánknál: 1055 Budapest Szt. István krt. 21. IV. e. 16. sz.

360 Ft/év

mére kell elszánnia magát, sőt fel kell vetnie a trianoni határok revíziójának gondolatát. Elsősorban azoknál a nagyhatalmaknál — az Egyesült Államoknál, Angliánál, Franciaországnál és a Szovjetunió örökébe lépő O- roszországnál —, amelyek az első, illetve a második világháborút lezáró békeszerződéseket létrehozták (1919 -1920-ban Franciaországnak, 1945— 1947-ben a Szovjetuniónak volt ebben döntő szerepe), s ennyiben a szerződések következményeiért felelősséget kell vállalniok... A trianoni (és párizsi) magyar határokat ugyanis nem az érdekelt országok egyezkedése — hanem a békekonferenciák tevékenységét irányító nagyhatalmak döntőbíráskodása szabta meg. Ezeknek a nagyhatalmaknak - adott kényszerű esetben - ismét döntőbírói szerepet kell vállalniok.

A trianoni határok revíziója természetesen nem terjedhet ki a teljes történelmi országterületre, sőt ennek nagyobbik részére sem, mindazonáltal a jelenlegi országterülettel határos magyarlakta területekre (elsősorban Szlovákia déli részén és a bácskai-bánáti terület északi részén, a Ferenccsatornától északra) ki lehetne terjednie, ezen kívül meg kellene kísérelnie Erdély helyzetének rendezését, amelyet sokak szerint egy önálló erdélyi állam létrehozásával lehetne elérni.

A magyar nemzeti stratégiáknak kétségkívül a trianoni határok részleges revíziójára és korrekciójára is fel kellene készülnie, s ehhez adott esetben meg kellene nyernünk a nagyhatalmak támogatását: ugyanis a határok módosítása csakis a nemzetközi intézmények együttműködésével és jóváhagyásával, azaz a nagyhatalmak tevékeny és hatékony közreműködésével képzelhető el. A nagyhatalmaknak ez különben erkölcsi és politikai kötelességük is volna, a kisebbségi sorba került magyarság kedvezőtlen helyzetét ugyanis az ő korábbi döntéseik idézték elő, s ők felelősek az európai integráció előrehaladásáért, a közép-európai térség belső békéjéért is. Márpedig a lehetséges etnokratikus: a kisebbségi népcsoportokat elnyomó kormányzati rendszerek sohasem fogják elérni a közép-európai politikai konszolidációt.

Mindezeknek a nemzeti stratégiáknak a kidolgozása nem egyszerűen a mindenkori magyar kormány feladata, ellenkezőleg, mindebben a magyar értelmiség különféle csoportjainak, szervezeteinek és intézményeinek, műhelyeinek kell részt vennie. Előnyös lenne, ha valamiféle munkamegosztás jönne létre — egyrészről a magyarországi kormánypolitika, másrészről a különféle értelmiségi szervezetek és műhelyek között, melyek a kormányt diplomáciai tekintetben is képesek lennének tehermentesíteni.

Ennek a munkamegosztásnak a kialakítása tulajdonképpen a jövőre vár, és ebben a munkamegosztásban természetesen az egész magyar értelmiségnek, vele együtt a nyugati világban szétszóródásban élő magyar értelmiségnek is részt kell vennie. Ez az értelmiség, különösen a nyugati magyar értelmiség a múltban is igen sok feladatot vállalt magára a Kárpát-medencében élő magyarság érdekében és szolgálatában. A jövőben is a külföldi közvélemény és sajtó tájékoztatásával, a kormányzati és politikai tényezők felvilágosításával és megnyerésével („lobbyzással”), és persze a magyar nemzeti stratégiák kidolgozásában és megvalósításában való tevékeny és közvetlen részvétellel szolgálhatja az idehaza élő magyarságot, legfőképpen azt, hogy a kisebbségi létbe szorított magyarok egyszer valóban szabadon élhessék nemzeti életüket és ápolhassák nemzeti kultúrájukat.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége több mint 10 millió dollár értékű saját vagy az állam által ingyenes használatra átadott vagyonnal rendelkezett, amelyet teljes egészében sikerült átmentenie a rendszerváltás utáni világba, vezetőségével, tisztikarával együtt.

Nem minden újságíró volt azonban hajlandó az új idők szelleméhez alkalmazkodni — részben a neveltetéséből adódó és beidegzett meggyőződésből, részben attól a vágytól hajtva, hogy minden lehető eszközzel akadályozza és kompromittálja a kormányt, és elősegítse az 1994-es választások alkalmával a baloldal győzelmét. Nem utolsósorban ettől remélik saját jól jövedelmező pozícióik véleges megerősítését akülönféle szerkesztőségekben, a rádiónál és a televíziónál.

A politikai küzdőtérhez hasonlóan a MÚOSZ berkein belül is hamarosan kialakult egyfajta harc, mely az egyik oldalon a hatalom és a pozíciók megtartásáért, a másik oldalon pedig olyan igazságok és állapotok megvalósításáért folyt, amely igazságokat és állapotokat a kommunizmus gyökeresen kiirtani kívánt.

Ilyen, egy egészséges nemzetben mindenkor visszhangra találó gondolat és érzés a hazaszeretet. Ha már most egy, a szocialista-liberális táboron kívül álló író vagy politikus úgy nyilatkozik, hogy ő elsősorban magyar és ezért nagyobb nyomatékot kíván adni az oktatásban, az ifjúság nevelésében a nemzet történelmi, irodalmi vagy egyéb szellemi értékei megismertetésének, akkor az ellenpárt ráfogja, hogy „magyarkodik”, hogy „nacionalista”. Ha pedig az illető továbbra is ragaszkodik álláspontjához, akkor rövidesen előléptetik sovinisztává, irredentává, sőt fajgyűlölő fasisztává.

A jó értelemben vett, egészséges hazafíságot tűzte zászlajára többek között a Magyarok Világszövetsége is, kiegészítve azzal, hogy a hazafias érzés nem sértheti semmiféle más nemzet vagy kisebbség hasonló érzéseit és jogait. Ez azonban nem zavarja Hajdú Jánost, a letűnt kommunista rezsim teljes bizalmát élvező egykori TV-riportert és szerkesztőt, később Hóm Gyula jóvoltából svájci nagykövetet és jelenleg a Magyar Szocialista Párt képviselőjelöltjét abban, hogy a televízióban ismételten hangot adjon azon nézetének, miszerint a Magyarok Világszövetsége elnöke, Csoóri Sándor nacionalista nézetei veszélyeztethetik Közép-Európa békéjét és stabilitását.

Amikor Göncz Árpád köztársasági elnök a vitathatatlanul törvényellenes és az egész országot anarchiával fenyegető taxisblokád védelmére kelt, a felforgatok számára büntetlenséget követelt, majd nem sokkal később az országgyűlés többségével és az alkotmánybíróság döntésével szembeszállva megtagadta a tehetségtelen Hankiss-Gombár páros leváltását a TV és a Rádió éléről, a szocialista és liberális sajtó és politikusok kivételével mindenki úgy érezte, hogy a köztársasági elnök súlyosan vétett a rá nézve kötelező pártatlanság ellen, minek következtében népszerűsége a mélypontra zuhant. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között 1992. október 23-án az Országház előtt egybegyűlt tömeg kifütyülte és megakadályozta beszéde megtartásában. Mesebeszéd, hogy néhány tucat akármilyen fiatal képes lett volna erre a nagyerejű hangszórókkal szembeszállva.

A Parlament előtti incidens volt a taxisblokád után a második nagy botrány a választások óta eltelt időben, amellyel szoros összefüggésben áll a néhány hónappal ezelőtti Egyenleg-botrány a televízióban. A Sony japán világcég ugyanis megállapította, hogy a magnószalagon nemcsak az eredeti október 23-án felvett jelenet, hanem egy laboratóriumban manipulált és kiegészített felvétel is van, amely így, ahogy a szalagon van, nem készülhetett a helyszínen, csupán arra volt alkalmas, hogy egy éven keresztül a skinheadekkel, a szélsőjobboldali és fasiszta veszéllyel lehessen ijesztgetni a közvéleményt.

Amikor a csalásra fény derült, a TV elnöki jogkörrel felruházott alelnöke, Dr. Nahlik Gábor a felvételt készítő Bánó Andrást és három társát azonnali hatállyal elbocsátotta. Ez az elbocsátás mintegy jeladás volt a MÚOSZ-ban tömörült újságírók egy része számára, hogy össztüzet zúdítson a TV és a Rádió vezetőségére, és mindazokra, akik nem látják veszélyeztetve a magyar sajtó szabadságát.

A Bánó András által elkövetett hibáról szó sem esik ebben a harcban, és minthogy az igazság Dr. Náhlik Gábor oldalán áll, a támadók nem az igazság felderítését követelik, hanem azt kürtölik világgá, hogy végveszélyben van a sajtószabadság és a demokrácia Magyarországon. Szerintük a kormány soha nem tapasztalt hatalmi koncentrálódást hozott létre, amely lehetővé tette Náhlik Gábor és Csúcs László részére, hogy a fasiszta időkre emlékeztető diktatórikus módszerekkel végveszélybe sodorják az írott és kimondott szó szabadságát.

A MÚOSZ egyes tagjai módszeresen félretájékoztatják a nemzetközi sajtót, és ahol lehet, a külföldi rádiókat és televíziókat is, amelyek mostanában a rágalmak és ferdítések pergőtüzét zúdítják a magyar médiumokra. Hadd

említsük harmadiknak Eörsi István újságírót, a FIDESZ Narancs c. lapjának főmunkatársát, aki Bánó Andrással és Konrád György íróval együtt felkereste a tekintélyes ZDF német tévéadót, hogy személyesen is feltárják a sanyarú magyar sajtóviszonyokat, nevezetesen a sajtószabadságot fenyegető végveszélyt. Ügybuzgalmuk eredményeképpen sikerült az egész német tévénéző társadalmat alaposan félretájékoztatni és ezáltal az országról a Nyugaton kialakított meglehetősen kedvező képet bemocskolni.

Magyarországon negyvenöt évig csak egyetlen újságírószövetség volt, a MÚOSZ. Az 1990-es szabad választások után nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar újságíró társadalom nem egységes. Sok újságíró érezte, hogy a régi szövetségi keretek szűkek, a régi időkben is vezető szerepet betöltő elnökségi tagokkal lehetetlen az együttműködés.

1991 szeptemberében, még a MÚOSZ keretén belül, megalakult a Sajtószabadság Klub, majd 1992. március 14-én az új magyar újságírószövetség: a Magyar Újságírók Közössége. Az alakuló közgyűlésen 280 újságíró lépett be a Közösségbe, és ma már több mint 700 tagot számlál. A tagok fővárosi és vidéki napi- és hetilapoknál, folyóiratoknál, a MagyarTelevízióban és a Magyar Rádióban dolgoznak.

A MÚK alapelve: sajtószabadság és sajtótisztesség, tagjai a hiteles, pártoktól független tájékoztatás hívei, ezt a gyakorlatot vallják és művelik.

Megalakulásakor a Közösség szegényebb volt a templom egerénél és önkéntes adományokból tartotta fenn magát. Többször kezdeményezett tárgyalást a MÚOSZ vezetőivel a vagyon megosztásáról, de merev ellenállásba ütközött.

A tarthatatlan helyzetben a MÚK elnöksége levélben fordult a kormányhoz segítségért. Kérése meghallgatásra talált és Kosa Csaba, a MÚK elnöke örömmel jelenthette az 1994. január 22-re összehívott közgyűlésnek, hogy a Magyar Újságírók Közössége a következő napon megkezdheti az átköltözést a Csengery utcai „menedékhelyről” a XI. kerületi Kanizsai utcába, az ott rendelkezésére bocsátott új székházba, amelyben irodák mellett klubszoba, előadóterem, könyvtár és kiállítóterem várja az újságírókat, a pártolótagokat és barátokat.

Kosa Csaba beszámolója során kifejtette, hogy a MÚK székházát a magyar kulturális élet egyik központjává kívánják fejleszteni, ahová szeretettel várják a határainkon túlról érkező honfitársakat is.

Kubinviné Fleps Bianka