Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-02-01 / 2. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrols d'Ocddent 1994. január-február KELEMEN SÁNDOR: . .amiről a nemzet önként lemondott...” Deák Ferenc üzenete a mának „Sem a népnek, sem az országnak nem barátja az, aki elérhetetlen vágyakat ébreszt a könnyenhívők keblében." „Ha a lovak megbokrosodnak, a szekérnek nem kell okvetlenül felborulnia, de egészen biztosan felborul, ha ketten tartják a gyeplőt és az egyik jobbra a másik balra akar hajtani." (Deák Ferenc) A „haza bölcse” születésének 190. évfordulóját kevesen ünnepelték meg a hazában s azok is, akik megtették, inkább csak a maguk által időszerűsített nemzetközi liberalizmus napi politikai érdekének megfelelően történelmi igazolásként állították az alkalmat szolgálatukba. Emlékezzünk most rá, bizonytalan jelenünk és kérdésekkel teli jövendőnk határmesgyéjén, okulásul az ő egész életét meghatározó eszmék: az Igazságosság és Törvényesség deáki megfogalmazásával és mindhalálig való szolgálatával s végül az ugyanezen eszmék szellemében megvalósított kiegyezés megalkotásával az aradi vértanúk, a Haynau s Bach által nevesített nemzetgyötrő valóság terhével a vállán és az emigrációba vonult Kossuth Cassandra-jóslatainak fekete fellegeivel a feje fölött. Évszázados múltú köznemesi család fiaként született 1809- ben a Zala megyei Söjtörön. Zalatámokon és Kehidán gyermekeskedett, Keszthelyen, Pápán, Nagykanizsán és Győrött tanult s ügyvédi vizsgáit Pesten tette le. Élete a 19. században telt el. Olyan században, mely a magyar tehetségek olyan óriásait adta, mint a zenében Liszt, a festészetben Munkácsi, a szobrászatban Fadrusz János, az irodalomban Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Arany, Madách, a tudományokban a két B olyai, Jedlik Ányos, Semmelweis, az állambölcseletben Eötvös, a politikai közéletben Széchenyi, Kossuth és Deák, a hadtudományokban Görgey és a 13 aradi vértanú, ki-ki a maga módján. A felsorolás nem teljes. Olyan évszázad volt ez, amely az első felelős magyar minisztériummal egy olyan kormányzatot adott az országnak, amilyen mindmáig egyetlenegy sem szolgált még e honban. Ennek a csodálatos évszázadnak messze világító magyar lángoszlopai közül méltán emelkedik ki a zömök testű Deák. Benne a magas szintű európai műveltség mellett családi hagyományként is megmutatkozott a történelmi alkotmányt védő magyar köznemesnek az a rokonszenves vonása, mely pátriájába szorulva is mindig védte az abszolutista uralkodókkal szemben az alkotmányt, de a gyenge uralkodók árnyékában gomba módra szaporodó oligarchákkal szemben is ugyanezt tette. Amikor tízesztendős megyei szereplés után a pozsonyi diétán felszólal, szavait széleskörű műveltség és mély meggyőződés hatja át. Nem csoda, hogy a 30 éves embert Széchenyi már ekkor legelsőnek nevezi mindnyájuk között és egy eljövendő középpárt vezetőjét látja benne. 1840-es követi jelentéséből idézek: „A morális erő a nemzetnek legnagyobb kincse s a nemzetnek csak azon felszólalása hatalmas, melyet csüggedni nem tudó morális erő támogat... Az ingatag és változékony erő csak elpazarolt erő, mely célt nem érhet soha. A sikert más nem biztosítja, mint a kitűmi tudás, melynek minden bukásnál jelszava: Csak újra és ismét újra!” Számára jól haladni a korral, az Illyés Gyula szerinti „szabadjegyét” az Igazságosság és a Törvényesség jelentette és ettől soha nem tért el semmilyen körülmények között. Az Igazságosság eszméjét a szeretet mellett az erkölcsi világrend alapelemének tartotta, s ennek törvényekben történő megvalósulása a társadalmi rend biztos fundamentuma. Ma is időszerű alapelv. Az igazságosságnak kell a törvényekben testet öltenie. Ha igazságtalan a törvény, úgy azt meg kell változtatni. Ha igazságtalan új törvényt akarnak hozni, azt meg kell akadályozni. Ugyanez az elv jelentkezik százados késéssel Bibónál, amikor azt vallja, hogy az igazságtalan kormányt el kell kergetni, ha nem is az igazságosságot emlegeti. Deák jogalkotói gyakorlatában ezek az alapelvek mindenkor érvényesültek. Ezt vallotta, amikor a jobbágyság úrbérének rendezéséért, a földszerzés jogáért, a közteherviselésért, a szabad szóért és sajtóért harcolt. Vallotta, hogy a népnek természetes joga a „birtoklás”, mert „nem az a boldog ország, ahol legtöbb a gazdag ember, hanem az, ahol legkevesebb szegény ember vagyon”. Az egyes ember szabadságának a megsértésében a nemzet szabadságának megsértését látta. E tárgyban vallott felfogása beleillett a szabadság klasszikus fogalmába, amelyet korunk kis kapukkal manipulált jogalkotásai idején érdemes mementóként eredetiben idézni. Lássuk, milyen régi alapelv ellen vétenek a modem kor manipulátorai.,.Libertás est naturális facultas eius quod cuique facéré libet nisi si quid vi aut iure prohibetur.” (A szabadság olyan emberi képesség, amellyel mindent megtehetünk, hacsak abban az erőszak vagy a törvény meg nem akadályoz.) Megtapasztaltuk a jobb- és baloldali rendszerek erőszakra épített uralmát és szenvedtük annak gyötrelmeit. S ma, amikor a múlt rendszer felszámolásával természetesen felszakadnak a visszafojtott indulatok, jelszó- és fogalomzavaros korunkban fontos emlékeztetni arra, hogy a szabadság nem azonos a szabadossággal. Az egyén szabadságát a másiké, az egyik nemzetét a másik nemzet szabadsága korlátozza. Deák szabadságeszméjének meggyőző és ma is tanulságul szolgáló példája az 1868-as nemzetiségi törvény megalkotása körüli vitában mutatkozik meg. Álláspontja szerint a nemzet megvalósulását az állam léte jelenti, a politikai nemzet egységével az állam egységét fejezi ki. Szerinte az állam polgárai egyenlő jogokkal rendelkeznek akkor is, ha más nemzetiséghez tartoznak. 1863-ban így fogalmaz: „E fogalomban: .Magyarország' az ország minden része benne foglaltatik, bármely nemzetiségű honpolgárok is lakják.” Gyakorlati példával is szolgál erre az újvidéki szerbek színház- és iskolatámogatási igénye kapcsán a 69-es országgyűlés költségvetési vitájában. Több rövidlátó honatya ellenzi a támogatás megadását, de Deák így érvel a támogatás megadása mellett. „Sehogysem tudom egyeztetni az igazsággal, hogy az állam, mely politikai tekintetben egységes és oszthatatlan magyar állam, magára a színházra kizárólag csak az egyik nép számára költsön a közös adókból. Én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem.” A szerb iskola dolgában pedig ez a véleménye: „Azon jogosultsága minden nemzetiségnek megvan, hogy mód nyujtassék neki gyermekei nevelésére és kiműveltetésére... Helyeslem, hogy egy új, kizárólag szerb gimnázium állíttassák fel.” Deák legnagyobb tette a kiegyezés létrehozása volt. A történelem túlhaladta ugyan ezt s a Monarchia felbomlása után általában zsákutcának minősítették. Bibó is annak tartotta. Úgy vélem, hogy tévednek azok, akik ezt teszik, mert a 67-es kiegyezéssel megindult fejlődés tette az országot a századfordulóban fejlődő modem országgá. Trianont és következményeit nem a deáki kiegyezés gerjesztette. Úgy vélem, hogy emlékeztetni kell a következőkre: A szabadságharc leverése után Széchenyi Döblingbe, Kossuth emigrációba kényszerül az önkény elől, Deák pedig itthon az országban előbb bujdosik, majd felmentő ítélettel végződött bírói eljárás alá kerül s aztán visszavonul zalai birtokára és barátainak, párthíveinek is a visszavonulást, a kivárás taktikáját ajánlja. 1854-ben adja el családi birtokát és barátai unszolására Pestre költözik. Sógorához írt leveléből tudjuk, hogy 50 forint havi bérért két szobát bérel az Angol Királynőben. Ettől kezdve ez a lakás lesz a kiegyezés kivárásának, előkészítésének s majd a rengeteg munkát igénylő megvalósításnak a műhelye. A nemzet számára három lehetőség adódott: a 47-es, a 49-es vagy a 48-as alkotmányhoz való visszatérés. Deák az utóbbit választotta. A kiegyezést előkészítő politikai vitákban világos és korábbi felfogása tekintetében az Igazságosságot és Törvényességet illetően változatlan. Már az 1861-es felirati vitában kifejti: .Nekünk adott alkotmány nem kell, mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, amely nem volt ajándék, hanem a nemzet életéből eredt. Magyarország visszautasít minden alárendeltséget... Mihelyt azonban Magyarország szabad, önálló ország, kész méltányosság alapján, politikai tekintetből önállóságának és alkotmányos jogának sérelme nélkül megtenni mindazt, amit lehet, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az abszolút rendszer fonák eljárása összehalmozott, Ausztria jóléte és vele a mienk össze ne roskadjon.” A valóság talaján álló bölcs ember határozott szavaira az uralkodó természetesen tagadó választ ad. Deák azonban nem csügged. A jelenre is tanulságul idézek a második feliratából: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövőt s bízva ügyének igazságában.” A 48-as alkotmány alapján vívott harcba Deák egyedül indult, de a feliratokban megfogalmazott elvek realitását és Deák következetességét látva az országban mind többen csatlakoztak hozzá. Törvényhatóságok és városok egész sora választotta díszpolgárává—Kossuth Cassandra-jóslatai ellenére, Vörösmarty Szózata szellemében:, Jtt élni és halni kell.” E tekintetben az aktualizálást mindenki a szívében és a fejében maga végezze el. De az megcáfolhatatlanul kegyetlen valóság, hogy Magyarország (tetszik, nem tetszik) ismert határokkal jelzett darabja a földgolyónak. Észben tartva, hogy Masaryk maga írta le: amikor Trianonért lobbizott, Kossuth árnyékával volt a legnehezebb megküzdenie, de nem felejtkezve el arról sem, hogy Kossuth árnyéka nyomasztó terhétől függetlenül a sátoraljaújhelyi Ronyva patak Trianonban mégiscsak hajózható határfolyó lett. Mert a győzteseket nem érdeklik az „árnyékok”; azok tekintete másfelé fordul a nagyhatalmi érdek iránytűjének az irányjelzése szerint. Illyés szerint 30 millión felül minden nemzet imperialista s azok a kis népek számára a „zsákutcákat” nem a kis népek érdekei szerint jelölik ki. Mindezeket megfontolva és észben tartva merem leírni, hogy ifjú koromtól kezdve a mesteremnek tartott Deák cselekvéssorozata a kiegyezésért a 48-as alkotmány alapján akkor az egyetlen nagyigényűen reális megoldási lehetőség volt. Jól látták ezt Kunhegyes városatyái 1861-es közgyűlésükön, amikor a magányos Deákot mint „a törvényhozás legnagyobb emberét s a nemzet megcáfolhatatlan jogvédőjét” választották meg díszpolgárukká. Deák maga nem ünnepelte a kiegyezést, de a parlamenti vitában úgy fogalmazott, hogy nem látott a nemzet számára más kiutat. Válasz volt ez a hazai kétkedőknek, a többet akaró „ködevőknek” és az emigráció támadásaira is. Tettéért sem rangot, sem kitüntetést nem fogadott el a díszpolgári okleveleken kívül. A királytól és Erzsébet királynőtől a kiegyezéskor kapott fényképnek díszes keretét leszedte, visszaküldte s a maga készítette fakeretbe rakta szobája falára a többi kép közé. Politikai alkotását lerombolhatta a gyilkos idő, de reális politikai látásmódja, tántoríthatatlan eszmei következetessége a magyarság sorsát a jóra irányító nemzeti politikának, amíg magyar él e földön, mindig kódexe kell legyen. Magyarsága nem jelent idegengyűlöletet, európai látása nem jelent nemzetköziséget. A liberális Deák 1876. január 28-án az Egyetem téri Hadik ház első emeletén, Vörösmarty Mihály gyermekeinél, ezzel a három szóval hunyta örök álomra szemét: „Éljen a Haza!” Ezt már életében így határozta s mint mindenben, ebben is hű volt önmagához. „Az ember célja — a küzdés maga” Madách Imre 1823. január 21. — 1864. október 5. Ha valamely valóság túlságosan messze esik tőlünk, inkább elutasítjuk, semmint elindulnánk irányába, amely úton vezérlőnk csupán legbensőbb, lélekmélyi meggyőződésünk lehet. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy a Petőfi Sándorral csaknem egy napon született Madách Imrét a köztudat még ma sem tudja követni, míg az üstökös sorsú Petőfi valóban mindennapjaink részese: nevét rádióadó viseli és a legkisebb településeken is utcákat neveznek el róla. Méltó hát, hogy e lap hasábjain, amely híd az anyaország és a világ különböző helyein élő magyarok között, idézzük az e m b e r t, aki rövid, 41 évnyi életében megélte és megírta az emberiséget. Megküzdötte és megírta személyes sorsában, magyarságában és a reformkori Európa szellemiségében azt az utat, amelynek állomásai a folytonos én-feladások, a mindig magasabb értékekért folyó harcok. Mert a legnehezebb küzdelem az ellentmondásokon való felülkerekedni tudás. A túljutás az igen és nem, a teremtés és rombolás, a fent és lent, a férfi és a nő örök ősi kettősségének ellentmondásain. A tragédiák katarzisában nemcsak egy visszafordíthatatlan leszámolása van mindenkor jelen, hanem a magasabb erő is: a fény, a szeretet, Isten, vagyis a megsemmisíthetetlen élet. Madách Imre a Tragédiában az isteni eszme, erő, jóság és a lucuferi bírálat, kétkedés, tagadás kettősségében az emberiséget írta meg. Az embert a világegyetemben. A világ minden emberét, aki volt, van és lesz, magát az örök Ádámot, és az átkozott, gyötrelmes, édes összefüggését az örök Évával. A régi magyar nemesi családból származó Madách Imre végtelen szabadság- és szerelemrajongásában a reformkori liberalizmus és progresszív romantika korszelleme fejeződik ki. A megyei politikai életben közismert író, költő, publicista gyökeres polgári átalakulást sürget. A nógrádi ügyek levelezője a Pesti Hírlapban. Metsző szatírával bírálja a táblabírói maradiságot és a politikai képmutatást. Kész vállalni a forradalmat, amely osztályát elsöpréssel fenyegeti. A szabadságharcban két testvérét elveszti, öccse apósát kivégzik. Ő maga egyévi börtönbüntetést szenved, mert Kossuth titkárát rejtegette. Rokonainak tragikus sorsa, a szabadságharcot követő önkényuralom és a magyarság körében jelentkező megalkuvó tendenciák mély fájdalommal töltik el. Felesége a fogság alatt könnyelműen élt, udvarlókat fogadott, elidegenedett tőle. Sok tépelődés után, 31 évesen elválik feleségétől, három gyermekével és anyjával marad. Korának mélyreható ellentmondásai teljesen egybecsengenek testi, lelki szenvedéseivel. Köszvény, tüdő- és szívbaj kínozza. Lázadó keserűsége, háborgó pesszimizmusa mellett mélységes humanizmus jellemzi. A szerelem minden öröme és fájdalma nem líra életének műfajában, hanem nihil, nirvána, megsemmisülés. Megsejtése annak, hogy a szerelem lényege a haláléval rokon. Miközben a tudomány, művészet, becsület és szerelem végtelen távlatait kutatja, fájdalmasan ismeri fel, hogy az ember sorsa a bukás, a kudarcra ítéltség. „Hej, ha én megírhatnám, amit a szívem mélyén érzek! Isten bizony jó írás lenne az. Megírni mindent, érzést, nőt, közpályát, morált, emberi ostobaságot, előítéleteket, illúziók hiábavalóságát, ezt az egész fájdalmas zagyvaságot, amit életnek hívnak. Meg kellene írni az embert. Azt a címet is kellene adni egy tragédiának, hogy: AZ EMBER” — írta egy levelében barátjának, Szontágh Pálnak. Ádám végigéli a történelemben és az álomban a társadalomformáló ember szép eszméinek — család, tulajdon, nemzeti érzés, államiság—sorozatos vereségét. A nemzeti érzésből háború, nemzetiségi bujtogatás, kiismerhetetlen zűrzavar lesz. Az államiság érzéséből zsarnokság, rabszolgaság, katonai diktatúra, tisztességes emberek felakasztása. A modem gazdasági életet a végtelen harácsolás és tömeges elnyomorodás jellemzi. Ádám érzi, hogy az isteni szikra nem tud szabad lenni keblében. Könnyű Istennek, mert ő anyagtalan. De az ember anyagból való. S ha képzelete fel is ragadja a végtelenbe, az éhség, a test hunyászkodottan kényszeríti leszállni a tiprott anyaghoz. Perbe száll Istennel és tragikus megoldás villan fel benne: megöli magát, megöli az öntudatot. Ha Isten rendelkezik az örök élet felett, ő rendelkezik az örök halál felett. De jön Éva, és nyilvánvalóvá lesz, hogy az élet megölhetetlen. Az embernek marad a küzdés, amelyet erővel tölt el az istenség eszméje. Az Ember tragédiájá-l Madách életében kétszer kiadják, de színre csak 1883-ban viszik, csaknem húsz évvel halála után. Életének robbanásig telített utolsó három esztendejében az intenzív politikai közszereplések mellett még két drámát ír, a Csák végnapjai és & Mózes című darabokat. 1861-ben az országgyűlésre Nógrád megye képviselőnek választja meg. Bátran emel szót a császári intézkedések ellen, mint ez a Politikai hitvallás című írásából is kitűnik. 1862-ben a Kisfaludi Társaság tagja lett, a következő évben a Magyar Tudományos Akadémia levelző tagjául választotta. Betegsége azonban mindjobban felőrli erejét, székfoglaló beszédét Bérczy Károly olvassa fel helyette. Szívbajban hal meg 1864. október 5-én. Sok erőt meríthetünk hazánk mostani társadalomformáló küzdelmeihez a megrázóan bölcs és szeretetteljes tragédiaíró életéből és műveiből. Magáról egy levélben így vallott barátjának: „Pálom! Rájöttem, nem politikus voltam, se nem filozófus, se nem költő... Több, én ember voltam.” László Ruth
