Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-02-01 / 2. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West— Hongrois d'Occident 1994. január-február BEKE GYÖRGY: Kisebbségi lélekhidak „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezető Elnöksége, értesülve arról, hogy 1994. január 8-án — ajogtalan támadások és uszítási kísérletek ellenére — megtartják tervezett országos naggyülésüket, üdvözli a tanácskozás résztvevőit. A Felhívásukban megfogalmazott alapelveket mi is a magunkénak valljuk. Véleményünk szerint az érvényes nemzetközi dokumentumokra, köztük az EurópaTanács 1201-es ajánlatára támaszkodva, a kisebbségben élő kárpát-medencei magyar közösségek helyzetének rendezése országaink európai integrációjának egyik alapvető feltétele. Nemrég kidolgozott, a nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek jogait szabályozó törvénytervezetünkben mi is ezekből az alapelvekből indultunk ki, és hasonló következtetésekre jutottunk. Úgy véljük, hogy kötelességünk egymásra — és általában a kelet-közép-európai kisebbségek sorsára — odafigyelni, egymás demokratikus törekvéseit támogatni.” Takács A. Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöke küldte ezt a táviratot Kolozsvárról Pásztor Istvánnak, a Csallóközi Városok és Falvak Tanácsa elnökének Rév-Komáromra. Hasonló üdvözlet érkezett a felvidéki magyar polgármesterek és önkormányzati tagok komáromi nagygyűlésére a Délvidékről is. A kisebbségi magyarság ezzel is ki akarta fejezni együttérzését a szlovákiai magyarság önvédelmi harcával a nacionalista szlovák kormányzat készülő magyarellenes közigazgatási átrendezésével szemben. Kelett ez a „lélekhíd” Kolozsvár és Komárom, Újvidék és Komárom, az elszakított magyar nemzetrészek között, mert ijesztő hatalmi nyomás nehezedett Pásztor Istvánra, Komárom törvényesen megválasztott polgármesterére és az önrendelkezést felvállaló két felvidéki politikai pártra, az Egy ü ítélésre és a Kereszténydemokrata Mozgalomra. A nacionalista szlovák sajtó hónapok óta folytatta uszítását a „magyar elszakadók” ellen, Meciar miniszterelnök elítélte a kezdeményezést és maga az államelnök nevezte törvénytelennek a nagygyűlés összehívását. Az az állam tagadta meg hivatalosan az állampolgárainak majdnem 12 százalékát kitevő, egy tömbben élő magyarságtól az önrendelkezés elvének gyakorlását - Szlovákia határain belül -, amelyik létrejöttét 75 évvel ezelőtt, majd kiválását a csehszlovák unióból 1993 januárjában egyedül az önrendelkezés jogának köszönheti. Háromnegyed évszázada a Kárpát-medencében a gyakorlat soha nem illeszkedik az elvekhez, különösen ha a magyar sorskérdések megoldásáról van szó. Szükség volt a kisebbségi magyar nemzeti közösségek bátorító szavára, mert a világ nem nagyon figyelt fel a szlovákiai magyarság kiszolgáltatottságára és békés lázadására e kiszolgáltatottság ellen. A Nyugatnak nem volt érkezése velünk törődni, miként 75 éven át is mindig magunkra maradtunk, s ha felemeltük a fejünket, szemükben csak bűneink számát szaporítottuk tovább. Még a tárgyilagos nyugati sajtó is legfennebb az érthetetlenség és kíváncsiság jegyében várta a komáromi eseményeket. Jószerint érdektelennek mutatkozott az anyaország sajtója is. Budapesten egyébként is újból felerősödni látszik az a negyvenesztendős gyakorlat, hogy a trianoni határokon kívül szorult magyarokkal való túl gyakori törődés „beleszólás” a szomszédos országok belügyeibe. Ezen országokkal pedig törik-szakad ki kell egyezni, valaminő történelmi kompromisszum alapján, amely — talán — egyik-másik magyarországi politikai párt hatalmát erősítené, de hárommillió magyar végérvényesen belepusztulna. Nem a ,.kiegyezés” értelmét vonom kétségbe, hanem azt a naívságot panaszolom most, amelyik soha nem vette figyelembe a szomszédok tényleges sajátosságait, politikai hagyományait — esetenként a képmutató balkanizmust —, hanem az adott szóban jobban bízott, mintáz erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki magyarok tapasztalataiban és kívánságaiban. Mert lám, itt az újabb példa! Ezúttal nem is a csakugyan „balkáni” földrajzi elhelyezkedésű Jugoszláviából vagy a Balkánhoz idomult Romániából, hanem a „nyugati” Szlovákiából. Az új köztársaság az Európa Tanácsba való felvételekor ünnepélyesen ígéretet tett a nyugati közösség valójában nagyon szerény és a szlovák önállóságot semmivel sem csorbító ajánlásainak megszívlelésére, de Pozsonyban már készen voltak az új területi elrendezés tervei, melyek homlokegyenest ellenkeznek az ünnepélyesen vállalt „ajánlásokkal”. Ez bizony szabályszerű balkanizmus, bárhol gyakorolják. A mai Szlovákiában az európai mértékben is számottevő magyar népesség lényegében egy összefüggő földrajzi sávon él, az állam déli peremén, Pozsonytól Királyhelmecig. A demokratikus nemzetiségi politika, de még a gyors, megbízható közigazgatási ügyvitel, oktatási és igazságszolgáltatási érdek, meg persze a kereskedelem, a gazdasági élet is megkövetelné, hogy ez a magyar tömeg természetes közigazgatási keretek között éljen. Annyira nyilvánvaló ez, hogy még a nagyhatalmi érdekekre és a szlovák államiság megóvására fölötte érzékeny Cathrine Lalumiére asszony, az Európa Tanács főtitkára is ezt a megoldást javasolta szlovákiai látogatása alkalmával. Csakhogy ez a természetes megoldás akadálya a szlovák hatalmi sovinizmusnak, a magyarság felaprózásának, szétdaraboiásának, fokozatos elsorvasztásának. Vagyis a hetvenöt éven át nyíltan vagy burkoltan folytatott beolvasztási politikának. Ez a politikai felfogás veszélyt lát abban, hogy az állam déli határa mentén végig magyarok élnek, akiket nem a természetes történelmi fejlődés, hanem egy nagyhatalmi diktátum szakított le a határ túlsó oldalán lakó testvéreik, rokonaik, nemzettársaik testéről, és ajándékozott oda nem a mai Szlovákiának, hanem a hajdani Csehszlovákiának, még pontosabban: a benesi hatalmi étvágynak. Az első világháború győztesei mit törődtek a legyőzött magyar nemzet létérdekeivel, számukra egy katonailag erős Csehszlovákia látszott a béke zálogának Közép-Európában (egy franciabarát pót-Monarchia), ezért kellett úgy meghúzni az új határt, hogy Budapest közepes lőtávolságú ágyúval is elérhető legyen a cseh tüzérek számára. A magyar sávot idők rendjén szlovák és részint cseh telepesekkel (hajdani cseh gárdistákkal) telepítették be, de e téren nem tudtak olyan eredményt felmutatni, mint a románok, akik Erdély egykori magyar nagyvárosait letörölték a néprajzi térképről. A Felvidék ma is összefüggően magyarlakta terület, amely szinte felkínálja az ésszerű területi elrendezés lehetőségét. Az Együttélés igazi államalkotói felelősséggel már évekkel ezelőtt tervet dolgozott ki Dél-Szlovákia területi és közigazgatási beosztására, és kezdeményezte, hogy összhangban ezzel a javaslattal, valamint a személyi autonómiáról szóló javaslatukkal, a közigazgatási rendezés, új egységek kialakítása vegye figyelembe a természetes tájegységek határait, a nemzeti közösségek kulturális és nyelvi érdekeit. Ezt azonban nem kívánja tekintetbe venni a szlovák kormány elképzelése, miként az elmúlt 75 esztendőben sem vették figyelembe soha, noha éppen tizenkétszer szervezték át a közigazgatási határokat. De minden alka-Ne bántsd a magyart! Ezzel a címmel mutatta be a Panoráma szerkesztősége a hét Hargita megyei magyar kálváriájáról készített riportfilmet. A román hatalom néhány napig hallgatott — mintha tanácstalan lett volna. A Panorámának még odavágtak volna — hiszen a múlt esztendőben megesett, hogy Iliescu elnök Hankiss Elemér tévé-elnöknél tett eredményes feljelentést a szerkesztőség ellen. Az Európa Tanács raportőreinek jelentése bizonytalanította el a bukaresti hatalmat. Ez a jelentés ugyanis leszögezi: Romániában megsértik az emberi jogokat, a kisebbségi jogokat. Külön pontban kívánja a jelentés a zetelakiakés az oroszhegyiek ügyében hozott ítéletek felülvizsgálatát. Erőre kapva, annál nagyobb hangerővel támadtak Bukarestben. „Az Európa Tanács jelentéstevői elhitték az RMDSz hazugságait.” „Zsarolni akarják Romániát!” Az Adevarul című bukaresti napilap a címlapján hozta: „Vadállati gyilkosoknak akarnak kegyelmet adatni!” Óhatatlanul az öreg ügyvéd, Stefanescu-Draganesti szavai jutottak eszembe. „Vannak erők, akiknek az az érdekük, hogy mi, románok ne léphessünk be emelt fővel Európába.” Egyik külföldi útján a Panoráma riportere mikrofont tett a román államelnök elé: „Alkalmazzák-e az lommal — a polgári és a „szocialista” rendszerek idején egyképpen — azt az önkényes elvet érvényesítették, hogy egy tömbben minél kevesebb magyar éljen, illetve álljon közös közigazgatás alatt, és így kisebb erővel, hatástalanabbul követelhesse vagy éppen gyakorolhassa a jogait. Szlovákia vezetői, zsebükben az Európa Tanács tagsági „igazolványával”, feledve alig elhangzott ünnepélyes ígéreteiket, olyan új átszervezést terveznek, amelyben a közigazgatási egységek magyar lakossága — egy kivétellel — sehol nem éri el a húsz százalékot, és ilyképpen a jelenleg érvényes (szintén mélyen demokráciaellenes) nyelvtörvény értelmében a magyar nyelv kívül rekedne a közigazgatáson, halálos veszélybe kerülnének a helyi önkormányzatoktól függő magyar iskolák, egyáltalán: „törvényes” lehetőség keletkezne a magyarság elemi jogainak fokozatos csorbítására, és majd — kedvező alkalommal — teljes eltörlésére. Hasonló kísérletek még a diktatúra idején is felébresztették a felvidéki magyarság éberségét, tiltakozó íveket köröztek, tízezrek írták alá ezeket és közéleti személyiségek, köztük az immár nemzetközi tekintélyű Duray Miklós kerültek börtönbe, amiért felemelték szavukat a jogtiprások, a magyar életlehetőségek további korlátozása ellen. Magától értetődő volt tehát, hogy a mai nemzetközi helyzetben tömegmegmozdulás lesz a magyar válasz a pozsonyi kísérletre. Nagy körültekintéssel és felelősséggel előkészített gyűlés volt a komáromi. A politikai pártok és a polgármesterek annyira ismerték a küldöttek igényeit, követeléseit, hogy az előre megfogalmazott állásfoglalásokon semmit nem kellett változtatni, óriási többséggel fogadták el mind a három állásfoglalást: — a magyarok alkotmányos jogállásáról, az önkormányzati jogokról és Szlovákia közigazgatási és területi átszervezéséről. Miként a tanácskozást követő sajtóértekezleten — amely szintén nemzetközi jellegű és igen élénk hangulatú volt— az Együttélés és a Kereszténydemokrata mozgalom elnökei, valamint Komárom polgármestere hangsúlyozták: a belső önrendelkezés jo-1990. január 4-i amnesztiatörvényt a Hargita megyei elítéltek esetében?” Ion Iliescu 1989. december 22-én a bukaresti televízióban, a lyukas forradalmi zászló alatt ezt ígérte: „Mi, románok leszünk a földkerekség legszabadságszeretőbb népe!” 1993 júniusában ezt válaszolta az újságírónak: „Egyelőre nincs módom az amnesztiával foglalkozni!” És mosolygott. Ugyanazzal a mosollyal, amellyel '89 decemberében belenézett a kamerába. Néhány nappal később Iliescu román elnök fogadta Markó Bélát, az RMDSz elnökét és küldöttségét. A küldöttség felhozta a jogsérelmeket, Cseresznyés Pál és a marosvásárhelyi magyarok, cigányok ügyét, és külön nyomatékkai kérték az ártatlanul bebörtönzött Hargita megyeiek szabadon bocsátását. Ion Iliescu kitért az egyenes válasz elöl. A román sajtó újabb rohamot indított a „külön jogokat” követelő romániai magyarság ellen. Június első felében egy napra Magyarországra érkezett Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés szóvivője. Felhív, letört a hangja. — Június hatodikén a bukaresti legfelső bíróság helyben hagyta Cseresznyés Pál tízéves börtönbüntetését. — Tudom. —Erdélyben azt mondtam: példagát követelik a szlovákiai magyar nemzeti közösségnek. Autonómiát jelent-e ez? — kérdezte az egyik sajtótudósítő, amire Pásztor István komáromi polgármester, viszonylag fiatal ember, nagy tapasztalattal és felelősségérzettel így válaszolt: — Az elfogadott határozatok ezt így nem fogalmazzák meg, mivel a felvidéki magyarok nem követelik, hanem építik az önkormányzatokat, az autonómiájukat. Évekkel ezelőtt, a diktatúrák időszakában az anyaország felelőssége volt a kisebbségi nemzetrészek képviseletének felvállalása. Hiszen maguk a kisebbségi közösségek nem szólalhattak meg szabadon. Most az anyaország tevőleges támogatása azonnal megszüli a gyanút és a vádat: Budapestről sugallják és irányítják a magyar kisebbségi mozgalmakat Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken. Ezt a csapdát ismerték fel a magyar kisebbségi vezetők, elsősorban Duray Miklósék a Felvidéken, és már évekkel előbb kiépítették szoros kapcsolataikat a kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségekkel. Ez a legjobb védekezési mód és alkotó taktika. Különösen, hogy a kisebbségtartó államok, eleddig Románia és Szlovákia sajátos szövetséget alakít ki saját kisebbségei, elsősorban a magyarok ellen. (Kis-Jugoszlávia is bizonyosan egyetért ezzel, csak belső gondjai, a boszniai háború kötik le igazán a figyelmét és erejét.) Titokban újabb kisantant épül, s vele szemben épülnie kell az ellen-kisantantnak, az öntudatra ébredt és sorsukat vállaló magyar kisebbségiekből. Ha valaki pedig Nyugat tájain azt kérdezné tőlem, hogy mivel segítheti az ottani magyarság az egész nemzet ügyét, így felelnék: immáron nem az anyaország jövőjének kell elsődlegesen gondját viselnie, hanem a kisebbségi nemzetrészekét. Német, angol, francia vagy amerikai állampolgárként nyugati magyarjaink alulról, választópolgárokként gyakorolhatnak igazi „nyomást” kormányaikra, hogy érezzék át felelősségüket azért a magyar nemzetért, amely századokon át a Nyugat védelmezője volt, és amely a Nyugat közömbösségéből vált Európa legjobban megtépett népévé. értékű lesz a júniusi ítélet. Ha felmentik Cseresznyést, a Hargita megyeiek is kiszabadulnak. Ha Európába tartanak, fel kell menteniök... Még csak az enyhítésről sem akartak hallani. — Tehát: ez a példa? — Ez. Az Adevarul és a nagy román lapok követelik: indítsanak büntetőeljárást a magyar szenátor ellen, aki az Európa Tanács Romániába küldött raportőreivel együtt dolgozott, és a legfelső bíróságon a marosvásárhelyi Cseresznyés Pált védte. E könyv nyomdába adásának napján újra találkoztam Katona Áriámmal. — Jártunk Nagyenyeden, Boldizsár Ferinél. A családtagok és az RMDSz-küldöttség. Éppen filmeztek a börtönben. A román televízió magyar szerkesztősége. A tiszti étkezdében, gyönyörűen megterített asztal mellé ültettek bennünket. Ide hozták Ferit, a filmesek forgattak. A román néző majd azt látja, hogy szanatóriumban tartják Boldizsár Ferencet. — Azt kérdezem, amit májusban Székelyudvarhelyen. Mit tehet az RMDSz, az erdélyi magyarság? —Megkértük az engedélyt Bukarestben, a Poarta Alba-i látogatásra. Karsai Lászlóhoz, Illyés Istvánhoz. Járjuk a börtönöket... Szél fúj Erdélyben. Savanyú szél. Kósa Csaba 1993-ban megjelent Savanyú szél fúj” című kötetéből. Megmaradásunkért és Európában maradásunkért küzdünk! „Délvidéki Magyarságért” Alapítvány 1134 Budapest, Váci út 33. Köszönjük segítségét! Bankszámla-szám: 530-015054-1 Devizaszámla-szám: B-94.793 Országos Takarékpénztár és Keresk. Bank Rt. 1126 Budapest, Böszörményi út 9-11. Savanyú szél
