Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-05-01 / 5. szám

C=H(y[n)(g>|g][PD@)D

Dg (§)ÍF ®ß=D© =

[HlODDgJIPOf

lg ^"©(StgodltBODfé

XII. évfolyam, 5. szám 1994. május

A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA

33.- Ft

—

$2.50

SEBESTYÉN BÉLA:

ítélet előtt

Nemzeti pártok, fogjatok össze!

Vastaps

a meggondolatlan külügyminiszternek

Az 1994. esztendő nem pusztán mérföldkő az idő országútján. A benne lezajló események nem egyedül arról döntenek, hogy milyen elvek érvényesüljenek az állami és az önkormányzati irányításban. Sok jel vall arra, hogy a századok óta vajúdó magyar sors legmeghatározóbb éve jött el. Sorsfordító napok, melyek azonban most már nem egyszerűen a „merre haladjunk?”, hanem a „megmaradni vagy eltűnni?” kérdését vetik föl, éspedig úgy, hogy e kérdésre a választ nekünk, egyedül nekünk kell megadnunk. Soha még nemzedékre ekkora felelősség nem hárult, és soha még nemzedék nem volt ily súlyos feladatra kevésbé felkészülve.

E válságos időben a legteljesebb őszinteséggel kell szembesülnünk a valósággal, mindenekelőtt önmagunkkal. Meg kell értenünk helyzetünket, s hogy e helyzetbe miként jutottunk, mert enélkül hogyan is lehetne helyesen következtetnünk, és okosan cselekednünk. - Ha roszszul döntünk, hibáink jóvátevésére aligha adódik még egy alkalom. Alámerülünk a világ süllyesztőjébe!

nyert személy számára kétféle magatartásforma kínálkozott. Az egyik a Bethlen Gáboré, a kor és környezet valóságát figyelembe vevő, de a saját népének érdekeit e valósággal szemben a legmesszebb menően érvényesítő uralkodóé. A másik, a külhatalomnak felajánlkozó, annak utasításait mindenben végrehajtó, az uralandó közeg érdekeit semmibe vevő politikusé. Ez utóbbira Kádár János magatartását említhetném, de ő voltaképpen a megszálló hatalom része volt; ilyen alapon a budai basákat is felsorolhatnám. A magyar történelemből nem tudok példát mondani. Ebben a szerepkörben Antall József az első. Tévedés ne essék, az a hatalom, amelynek ő engedelmesévé szegődött, nem a Szovjetunió, de nem is az Egyesült Államok, hanem a földkerekség minden tájára eloszló pénz- és információimpérium. Ez az impérium árnyékban rejtezik, mint a spiritualisták asztráltestei, jelenlétét csak a gazdaságban felboruló székek, levert vázák, gúzsba fonódó, elnyomorodó népek jelzik.

A tulajdon elleni merénylet

Az 1994. április 5-én az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megrendezett Nemzetközi Holocaust Emlékkonferencián kitört botrány jól mutatja, hogy urbánusaink Jeszenszky Géza külügyminiszteren keresztül hogyan hálálják meg Antall Józsefnek azt az áldozatos együttműködést, mellyel az MDF lehetővé tette a magyar szellem liberális kalitkáinak bearanyozását.

Mint tudjuk, az MDF pályafutása alatt számtalanszor előfordult, hogy vezető közéleti személyiségein vagy közjogi méltóságokat betöltő politikusain keresztül minősíthetetlenül megsértették a magyarságot, a nemzetet, de ezekbe a honfitársainkba még annyi önérzet, méltóság és tisztesség sem szorult,

hogy önmagukat megvédjék, nemhogy a nemzetet, a magyarságot megvédenék az urbánus fasizmus kommunista rágalmaitól.

Bizony „paradox” helyzet szülte az Eötvös Loránd Tudományegyetemen történteket. A Nemzetközi Holocaust Emlékkonferencia résztvevőinek egy része dübörgéssel és a rákosi időkre emlékeztető vastapssal akadályozta meg a külügyminisztert abban, hogy beszédét végigmondja, amikor bátorkodott a fasiszta és a kommunista bűnöket összehasonlítani. Persze hogy azonnal kitört a raszszista elfogultság, melyben az ártatlanság mítoszával a kegyelet szent misztériumával keltett szolidaritást a zsidóság bármely nép(Folytatás a 4. oldalon)

CÚTH JÁNOS:

Uraink színeváltozása

(a kampány idejére!)

A társadalom tudathasadása

Magyarország történelme telve van végzetes döntésekkel és az országra balvégzetet hozó személyekkel. Emlékezzünk pl. Károlyi Mihályra. A háborúvesztes országot mindenképpen megcsonkolták volna, de sorsunk és határaink egészen másként alakulnak, ha megmarad a hadsereg. A politikai tehetségtelenségnek ez a törtető idiótája azonban hagyta lerombolni a hadsereget, és ezzel a külső és belső ellenség védtelen prédájává tette az országot. Antall József négy esztendeje más módon, de ugyancsak végzetes hatással volt Magyarországra. Tudom, sokan vannak, akik ezt máig sem ismerték fel. A megítélésben általános zavar mutatkozik, és ez a magyar társadalom mai súlyos tudathasadásának egyik legvilágosabb jele. Nincs mit csodálkoznunk; Pannóniában régi hagyomány a nagy sorsrontókat nemzeti géniuszként tisztelni.

Kétféle szívvel, kétféle lélekkel nem lehet élni, előbb-utóbb dönteni kell. Antall szívelelke két, egymással szemben álló tábor között oszlott meg, és ő (ezt cselekedetei tanúsítják) a túloldalt választotta. E tényt aztán ötvenhatos és negyvennyolcas szóvirágokkal meg a politikai realitásokra való hivatkozással leplezte. Sajnos, nemzeti szóvirágokra is akad nálunk bőven hívő; sokan a szavakkal szemben a két szemükkel látott tényeknek sem hisznek, és főleg nehezen hiszik, hogy egy bizalmukkal megajándékozott személy azután szemrebbenés nélkül az ellenfél érdekeit szolgálja.

Az elnyomás és reménytelenség hosszú évtizedei után, amikor a magyarság nagy tömegei szinte már belenyugodtak a megváltozhatatlanba, nemzeti létük elvesztésébe, a megszálló hatalom visszavonult. Mára már világosan kirajzolódik a kártyákat keverő világhatalmi erők térképe, amely átnyúlik határokon, politikai övezeteken, hiteket jelképező színezett foltokon. Mi, magyarok, jelesre vizsgázva játszottuk a ránk osztott szerepet. Hittük (is meg nem is), hogy a szovjet ármádia a mi szép szemünk kedvéért távozik. Tegnap és ma is gyakran hallhatjuk, hogy visszanyertük függetlennségünket, ám a higgadt értelem ezt az állítást mértékkel értelmezi. Függetlenségünk hasonló, cselekvési lehetőségeink is oly korlátozottak, mint volt a XVI-XVII. századi Erdélyé.

Az 1990-ben miniszterelnöki tisztséget

Az emberi szabadság alapfeltétele a tulajdon, a föld javaiból legalább annyinak a birtoklása, mely az egyén vagy egy nép életének fönntartásához szükséges. Ebben a században a népek szabadsága ellen két monumentális támadás zajlott és zajlik, mindkettő közvetve a tulajdon kisajátítása révén: A kommunizmus a köz nevében fosztja ki az embert, és helyezi a vagyont egy szűk uralmi réteg rendelkezése alá, egyúttal az egyént a teljes kiszolgáltatottság állapotába taszítva. A másik oldalon, az emberiséget a magántulajdon paradoxonaként a banki formalizmus révén hozzák teljes függőségi viszonyba. A hazai történések bizonyítják, hogy a kétféle törekvés képviselői között teljes a kontinuitás: vagyis, ezek és azok - ugyanazok. A legvéresebb kommunisták és a leglibertinebb liberálisok egy és ugyanazon család gyermekei, akik a legteljesebb egyetértésben törnek a világ népeinek leigázására és kifosztására.

A magyarság újabb megkopasztásának, de most már teljes leigázásának és megsemmisítésének terve - a nyolcvanas évek elejétől lezajlott események tükrében - a következő lépésekben látszott kirajzolódni, illetve megvalósulni:

1. Az országot oly mértékben eladósítani, hogy a kölcsönöket képtelen legyen visszafizetni;

2. Csatlakoztatni a nemzetközi pénzügyi rendszerhez, és annak függőségébe vonni;

3. A rendszerváltást követően a gazdasági élet középpontjába az adósságszolgálatot állítani;

4. Az infláció, a kamatlábak, az adóprés és a kommunista nómenklatúra közreműködésével a vállalatok és szövetkezetek sokaságát csődbe vinni;

5. A csődbe hajszolt nemzeti vagyon magánosítását az adósságszolgálat nevében hajtani végre, e vagyont az erre fölkészült vásárlók nemzetközi piacára dobni, mely piac versenyéből (néhány tucat sikkasztó és harács kivételével) az elnyomorított hazai vásárló eleve ki van zárva;

6. A nemzeti vagyont potom áron akedvezményezett réteg kezére juttatni;

7. A vagyonából kiforgatott magyar népet megosztással a politikai döntésképtelenség állapotába sodorni (1994);

8. A gazdasági és politikai hatalmától megfosztott magyarságot megfosztani szabadságától, a teljes alávetettség állapotába helyezni - majd végképpen elsorvasztani.

(Folytatás a 9. oldalon)

A dolog klasszikus változata olyan, mint a tavalyi bosnyák-szerb fegyverszüneti egyezmény, amely azt a célt szolgálta, hogy elaltassa a másik fél éberségét: a béke fölötti örvendezésre ragadtassa, hogy fegyverét félredobva fölfedje magát, és aztán: Dirr! Durr!

Ennek hazai változata pedig: kampányetika. Istenem, mily gyönyörűség! A választási hadjárat tisztaságáról és a pártok tisztességéről, a tömegek igazságos képviseletéről csacsogó fegyelmezés. O, igen. Zene a fülnek, gyógyír a léleknek. Már hogy is ne lenne az, amikor a nyíltság, tisztesség és becsületesség ősidők óta meghatározói a magyar jellemnek. És itt az a pont, ahol végletes ellentmondásba keveredek önmagámmal, illetve a kampányetikával. Mert a sakálvonyítás sehogy sem tud zenévé szelídülni a fülemben.

Most ugyanis azok a pártok és ordonáncaik hivatkoznak a kampányetikára számonkérő módon, amelyekre és akikre soha nem volt, ma pedig végképp nem jellemző a tisztesség és a becsület. Azok az ÁVH-s fattyak, pufajkások, följelentgetők és pártkukacok fegyelmeznek másokat kampányetikára, akik az eltelt négy esztendő folyamán gálád hazugságokkal szégyenítették, KGB-s csalásokkal alázták meg a nemzetet, embertől és állattól egyaránt távol álló sátáni orgiákat rendeztek a magyarság fején ugrálva, eljárva a marhatrappot — a liberális szuperkultúra megnyilvánulásaként.

Tudod, Kedves Olvasóm, ez itt most választási kampányidőszak, és Neked most az a dolgod, hogy elhidd a jól időzített és pátoszteli pártpropagandát és ne emlegesd föl az eltelt választási időszak eseményeit, mert az, ha nem tudnád, etikátlan. Légy oly etikus tehát és felejtsd el, hogy az SZDSZ, az MSZP, a FIDESZ, az Agrár- és egyéb szövetségek és szövetségesek minden erejükkel, hatalmukkal, mérhetetlenül minőséges szürkeállományukkal mindent elkövettek ellened, jelened és jövőd ellen.

Ugye, ha jól emlékszel, mindent leszavaztak, ami jogaidat és érdekeidet támogatta volna, ugyanakkor mindent megszavaztak, ami Téged kiskorúsít, védtelenné, kiszolgáltatottá tesz és megaláz. De könyörgöm, az etikát tartsd szem előtt, és Te csak a pártok őszinte ígéreteire figyelj, mondjuk arra a fineszes fideszes zengedelemre, amely erősen hasonlít a korábbi hasonló időszak orbáni propagandafogásához, amely

úgy hangzott, hogy: „Oroszok haza!” Ez ugyebárnem Orbán (hang)orkánján múlott, de arrajó volt, hogy megtévessze és becsapja vele a választókat. Mint ahogy a mostani „A nemzeti értékek védelméről” hangoztatott propagandaszövegükkel is teszik, ami — kell-e mondani? —úgyszintén nem a FIDESZ-en múlik. Mert ha rajta múlna, akkor a nemzeti értékeinket hamarosan csak múlt időben lehetne emlegetni.

De most ne hánytorgassunk föl holmi följelentéseket Kéri Edit ellen, a Hunnia ellen, az egész nemzet ellen a La Stampá-ban vagy az amerikai szenátusban, s csak úgy mellesleg az egész világsajtóban (a hazai sajtóról nem beszélve). De akkor se legyünk már olyan alpáriak, hogy nekünk mindig fáj az inkvizíciós tortúra és az erkölcsi-szellemi nemzetmegsemmisítő módszeresség, ami ugyebár liberális részről jogos, azon az alapon, hogy nekik ez passzió, ami nekik kijár — lazítás- és relaxációképpen a teljes odaadást igénylő és megterhelő országrablás és fosztogatás után.

Persze az sem mellékes körülmény, hogy emögött az áttételesen végrehajtott tömeg-, illetve nemzetgyilkosság mögött oly nemes eszme húzódik meg, mint az „új világrend”. De mi vagyunk olyan mucsaiak, hogy nem vagyunk képesek — a boldogulni vágyó önkiválasztottak fenségét és többletjogait méltányolva — akasztófákat állítani magunknak, felmászni azokra és kirúgni magunk alól a hokedlit. Mert bár magyarul beszélnek hozzánk, de az erős fokhagymafüggönyön keresztül, ami körüllebeg bennünket, nem tudjuk megérteni, hogy az útjukban vagyunk. Nekik az országunk kell, annak minden értékével, fütyülős butykosával, miegyebekkel, ámde nélkülünk.

Bunkóságunkban egyszerűen nem tudjuk megérteni azt, hogy nem akarják velünk bepiszkítani a kezüket, mert fokhagymás odőrünk megbontaná finom és enyhe, ám messze terjengő genitális illatukat, ami mosdás után is meghatározó jelleggel árad belőlük, mint olyanokból. Mindez persze megfejelve — mondjuk — Charlie parfümmel, ami nem nyomja el az eredeti illatot, nem is domborítja ki, de drága. S ez a lényeg: demonstrálása annak, hogy ami ritka, drága, nemes és becses, az őket, és csakis őket illeti... Alanyi jogon...

Mikor növünk már föl ahhoz az új és haladó (Folytatás a 6. oldalon)