Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-04-01 / 4. szám
1994. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 9. oldal HARSÁNYI LÁSZLÓ: Három háború tanulságai Száz év múlva a történészek ugyanúgy fogják vizsgálni, elemezni korunkat, ahogyan a maiak teszik a múlt századdal. Meglesz már a távlatuk, hozzáférhetnekmamég titkos vagy bizalmas iratokho z, többet fognak tudni a politikusok belső indíttatásáról. Ez utóbbi azért fontos, mert egy-egy államférfi döntése országok, nemzetek, esetleg kontinensek sorsát határozza meg. A helyes döntés segíti a történelmi fejlődést, a helytelen akadályozhatja azt, noha a széles, meghatározó áramot elrekeszteni vagy visszafordítani nem tudja. A jelen és a közelmúlt vizsgálata nehezebb feladat: ki kell tapintanunk a fő áramlatokat anélkül, hogy a szükséges távlatok, a bizalmas iratok java része rendelkezésünkre állna. Az ilyen vizsgálatot mégis el kell végeznünk, s ha talál az elemzés, a későbbi korok igazolhatják a mai gondolatokat. Ma már nem hat az újdonság erejével annak leírása, hogy századunkban nem két, hanem három világháború zajlott le; kettő véresen, egy vértelenül, csak a katonai-technikai és a gazdasági versengésre szorítkozva. Az is köztudott, hogy e harmadik erőpróba veszteseit éppen úgy sújtja a gazdasági káosz, nyomor, mint a másik kettő után, s azt is ismételni kell, hogy a második világháborútkövető hat-hét év a nagy vesztes országokban szegénységet, nyomort, esetenként éhezést, szűkös megélhetést eredményezett. A harmadik megmérkőzés után a vesztesek ugyanennek a gazdasági leromlásnak a következményeit kénytelenek viselni. A térségünkben szinte majd minden országban törvényszerűvé váló vágtató infláció, a nehézkes gazdasági átállás az egyes országok lakosságát oly mértékben megviseli, hogy százmilliók veszítik el az élethez való kedvüket, akarnak kivándorolni, sokan abűnözés mélységébe hullanak, ismét mások a gátlástalan gazdasági próbálkozásokban keresik a kiutat. Az évtizedeken át elfogadhatatlan tanítások eredményeként ma nincs az embereknek jövőbe vetett hitük, nincsen öntudatuk, anemzeú érzés csak nagy próbatételek idején lángol fel. Ma nincsenek vagonlakók, mint az első világháború után, ma a munkanélküliekről—bármily szűkösen—gondoskodik az állam. A szociális feszültség ezáltal lappangó állapot marad, a robbanásig—úgy tűnik—nem jut el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalom az organikus fejlődés lépcsőfokain emelkedik. Elkeseredés, düh, elégedetlenség, alantas indulatok jellemzik a kort, amelyben élünk. Ennek a gazdasági háborúnak a vesztesei, amikor megnyílt a lehetőségük, lerázták a diktatúrákat, kifejezték szándékukat a polgári fejlődés eszméi iránt. Ám amikor nem jelentkezett azonnal anyugati, Kánaánnak hitt bőség, rögvest kiábrándultak, s az addig lelkűk mélyén elítélt szélsőségek iránt kezdtek rokonszenvet mutatni. Az első háború után Németország 1871-ben szigorú feltételeket diktálva kötött békét a franciákkal. Ez utóbbiakat erősen sértette Elzász-Lotaringia elcsatolása, noha az egész terület a 15.000 km2-t sem érte el, akkori lélekszárna 2 millió alatt volt. Az 1918-as összeomlás a reváns gondolatához a megvalósítás lehetőségét szolgáltatta. Gúzsba kötötték az érc-ellenséget, s a másik szövetséges hatalmat, a Monarchiát szétszedték. Emellett avesztes országoknak súlyos jóvátételt kellett fizetniük. Maga a háború valamennyi országot kimerítette gazdaságilag, de a veszteseknél ehhez egyéb baj is járult: Németországtól a gyarmatait vették el, a Monarchia szétszabdalásával pedig ennek a hatalomnak két vezető országa, Ausztria és Magyarország került súlyos helyzetbe. A központi hatalmak egyéb országaiban—másmás okból — azonos problémák merültek fel. Németországban, Ausztriában és Magyarországon a kommunista mozgalom megpróbált forradalmat (puccsot) szervezni, ez legjobban nálunk sikerült, s ennek következményei a trianoni szerződésben jól kitapinthatok. A vesztes országok mindeme gondjabaja a bosszúszomjas antant politikusokat nem hatotta meg. Azt hitték, hogy minél inkább büntetik, szegényítik a vesztes nemzeteket, annál maradandóbban tudják az európai békét biztosítani. A gazdasági erőforrásaiktól így vagy amúgy megfosztott vesztes országok talpra állása kilátástalannak mutatkozott. Az 1929-es évvel kezdődő gazdasági világválság érthetően a szegény országokat, ezen országok szegényeit sújtotta jobban. A robbanásig feszült helyzetben minden ország kiutat keresett: Amerika a New Deal-ben találta meg, a vesztes országok tovább léptek és politikailag radikalizálódtak. Ez a radikalizálódás — a kommunizmusról szerzett közvetlen vagy közvetett tapasztalatok folytán— a másik, a jobboldali szélsőség irányába fejlődött. A társadalom és gazdaság gondjait illetően a hangsúly magán a radikalizálódáson van. Széles néptömegek vélekedtek úgy, hogy a megszokott társadalmi képlet, a tőkés termelési forma, s mellette a szakszervezeti mozgalom nem tud gyógyírt találni a bajokra, hanem a jelszavaiban radikális, az eddig megszokott társadalmi berendezkedést így vagy amúgy radikálisan átalakítani ígérő szélsőségeketkell támogatniuk. Nem szabad azt feltételezni, hogy a két háború között a szélsőségek felé fejlődő országoknépeirosszabbak,állhatatlanabbakvoltak, mint a győztesek lakossága. Az viszont kétségtelen, hogy sokkal szegényebbek voltak, erő tartalékaikat az első háború utáni rendezés elvonta, ezáltal a körülmények szabta bűvös körből a megszokott keretek között nem tudtak kitömi. A második világháború mag v át a Párizs környéki békediktátumok aláírásakor vetették el. A második háború utáni paradoxon A második háborút követően más képletet találunk. Mindenekelőtt más személyek irányítják a világpolitikát. A történész jámbor doktrinér Wilson helyén a gyakorlati életből kiemelkedett Trumant találjuk. Az első háború utáni vérszomjas Clemenceau helyén de Gaulle tábornok, a széles horizontú, történelmi személyiség politizál. Lloyd George székében — az éppen kibuktatott, de súlyát, tekintélyét tovább őrző Churchillt leváltva — Attlee kerül. A legfontosabb változás: az olasz Orlando helyébe a második háború során és után Sztálin hatalmi fölénye lép. A személyek annyiban fontosak, hogy de Gaulle is, Churchill is tudja, hogy az első háború utáni baklövések nem ismételhetők meg. Az előbbi pár év múlva meghirded a németekkel történő kibékülést, sőt barátságot, az utóbbi a fultoni beszédében, 1946-ban, nevén nevezi a keled szövetségest és megállapítja, hogy az egy évvel korábban egységesnek hitt világban kelet és nyugat között áthatolhatatlan vasfüggöny ereszkedett le. Amerika is tanult az első háború tapasztalataiból. 1920 táján—miután megnyerték az antantnak a háborút — fő törekvésként az újbóli elkülönülés (izolacionizmus) jelentkezik. Ez annyiból érthető, hogy az akkori politikusaik Európáról aligha tudtak sokkal többet, mint amennyit egy akkori, óvilágbeli tehetséges bölcsészhallgató tudott Amerikáról. A második háború után Amerika nyomasztó gazdasági fölénybe került: az érintetlenül megmaradt ipari potenciálja akkor a világtermelés közel felét tudta produkálni. öntudatuk, a globális stratégia iránti érzékük sokat fejődött. Most elhivatottságot is éreztek arra, hogy vezessék a világot, azt a világot, amelyet az európai vezető nemzetek ismételrontottak. A szovjet politika álnoksága, sorozatos csökönyössége, a megkötött egyezségek különös értelmezése megmutatta, hogy velük az őszinte együttműködés, a korrekt kapcsolattartás nem lehetséges. Észrevették azt is, hogy a közép-kelet-európai államok megszállásával a bolsevista világuralmi törekvések egyik fejezetét valósították meg. Mindez a körülmény rövid néhány éven belül a világnak a húsz évvel azelőtti elkülönüléséhez viszonyítva — ahol győztesek és vesztesek néztek egymással farkasszemet—merőben új konstellációt eredményezett. A fő veszedelem az ideológiailag ellentétes szovjet világ maradt, s megindult a versengés a vesztes hatalmak ipari potenciáljának a saját erőforrások közé iktatása végett. így alakult ki a paradox helyzet: régi ellenségek váltak barátokká, ez egyszersmind a vesztes országok számára a gazdasági felemelkedés lehetőségét jelentette. Ma már talán — visszatekintve — a régi győztesek úgy is érezhetik, hogy az új barátság segítségével a régi ellenségek fölébük is nőttek. Mindenesetre ez a folyamat eredményezte azt, hogy a háború vesztes nagyhatalmai — Németország, Japán, Olaszország — nem süllyedtek ismét a gazdasági romlás és politikai káosz világába, hanem integrálódtak a szabadpiaci jólétbe. E furcsa képlethez tartozik az is, hogy a legkapzsibb nyerő, a szovjet hatalom területét soha nem látott méretekben terjesztette ki, a szerencséden gazdasági ideológiája folytán azonban csak stagnálást tudott elérni, míg a végén tökéletesen és látványosan összeomlott. Ez már azonban a harmadik, a gazdaság terén vívott világméretű harc eseményei közé tartozik. A harmadik megmérkőzés eredményei Az első háborút követően a nyomorgatottak tengődtek, s amikor megérett a gazdasági csőd és a politikai agitáció együttes eredménye, a parlamentáris demokrácia játékszabályait betartva választottak maguknak diktatúrát. Ez a fajta fejlődés legtisztábban Németországban jelentkezett, de más országokban is úgy hódított teret a parancsuralmi rendszer, hogy — Spanyolország esetét nem számítva—véres villongásokra nem került sor. A második háborút követően nem győztesek és vesztesek, hanem ideológiák szerint elkülönült két világ állt szemben egymással. A mérkőzés és leszámolás az így kialakult táborok között zajlott le. A harmadik - a gazdasági -háború sorsaugyancsak eldőlt: a vesztesek kivérezve fekszenek a porondon. Az első két háború és az utána következett rendezés tapasztalataiból — azt hinnők — tanultak a győztesek és vesztesek egyaránt: nem kívánják a vesztesek még súlyosabb megalázását, hanem az egységes világ gazdasági vérkeringésébe minden országot bekapcsolva igyekeznek az első háború utáni diktatórikus veszélyeknek elejét venni. Ez a gondolat sok felelős államférfi fejében minden bizonnyal megfordult Nyugaton is, Keleten is. Csakhogy a megvalósulás elé a korábbi két rendezéshez viszonyítva új faktor lépett. Ez azúj faktor akeleti országokban aköztulajdoni rend. Ma már—négy év legkülönfélébb próbálkozásain végignézve az egyes országokban, mert mindegyik a maga módján kísérelte meg a legjobban végrehajtani az átállást — megállapíthatjuk, hogy ez az átállás, a gazdasági rendszer működőképessé tétele hosszú évekre elhúzódó folyamat. A kommunista rendszer jelentős, esetenként óriási ipari kapacitásokat teremtett, összeomlását követően az alábbiak derültek ki: gyakran a fejlesztés rossz irányba történt. A megteremtett kapacitásokat — a piac kereslet-kínálat által meghatározott keretei között —nem lehet gazdaságosan működtetni, nem is beszélve a kapacitás teljes kihasználásának ábrándjáról. A termékek minősége gyenge, önköltségük— az ipar egész vertikumán végighúzódó „teljes foglalkoztatottság”, vagyis kapun belüli munkanélküliség folytán, meg a törvényszerű anyagpazarlás mellett — magas. Az eddig egymásnak — kormányegyezmények által diktál tan—termelő keleti blokk egyszerre omlott össze, kereskedelmük megbénult. A belső piacokon — a liberalizált behozatal mellett — a keresettebb nyugati termékekkel kell megmérkőzniük. Mindez a termelés, a jövedelmek és a saját piac zsugorodásához vezet. Ennek kísérő jelensége az adózási és általában a fizetési fegyelem hiánya. Az előbbi az államháztartást hajszolja mind nagyobb eladósodás felé, az utóbbi a bank- és pénzvilágban teremt kaotikus állapotokat. Ehhez jön további csapásként a világrecesszió. A nyugati világ ahelyett, hogy könnyítéssel járulna hozzá a kialakult keleti válság enyhítéséhez, a saját piacát is nehezen tartja fenn. Hivatalos segíteniakarás nagy nemzetközi konferenciákon esetenként megnyilvánul. Bizonyos programok meghirdetése, támogatása elő kívánja segíteni a különösen lemaradt területek (infrastruktúra, gazdaságvezetés, pénzpiac) fejlesztését. Átfogó, a negyvenes évek Marshall-tervéhez fogható program azonban nem akar születni. Ennek feltehető oka az, hogy ezeket a gazdaságokat — a jelen állapotukban—nem lehel feljavítani. Amíg a tőkés, piacgazdálkodási keretek nem alakulnak ki, s e kereteknek nincsenek hatékony kiszolgálói, emberi mozgatói, addig — sokan érzik így — a Danaidák kádját töltögetnék csak, amelyik sohanem tud betelni. Ezt tapasztalhatjuk az oroszoknak összeállított segélycsomag esetében. Az érdekeltek látták a bajt és veszélyt, összeállították a csomagot, amelyben kikötések szerepebek, amit az orosz gazdaság egyszerűen nem tud teljesíteni. V álaszként a Valutaalap szorgos tisztviselői meg akarják tagadni az esedékes folyósításokat. Veszélyek és bizakodások Azok a milliók — vagy százmilliók —, melyek nem látnak tovább a fizetési borítékuknál vagy a munkanélküli segély utalványán, nem fogják magukat közgazdásszá képeztetni. Nem is lehet tőlük ezt elvárni. Ehelyett—amikor aparlamenti választások ideje elérkezik — elmennek választani, s immár több ország választási eredménye mutatja, hogy a kiábrándultság eredményeként vagy a régi világ félre nem ismerhető utódaira, vagy a másik oldal szélsőségeseire szavaznak. Az orosz választási eredmények így csengenek egybe a lengyel vagy litván választások eredményeivel. Ma elsősorban az orosz események keltenek riadalmat a nyugati közvéleményben. Az újsütetű vezér — akbek indíttatása, megszállottsága, gátlás nélküli agitációja önkéntelenül Letűnt juttatja a szemlélődő eszébe—nem fukarkodik a fenyegetésekkel. Mindezt egy nukleáris hatalom politikusaként teszi. Ez meg az orosz valóság kilátástalansága adja meg a súlyát. Versenyfutás résztvevői vagyunk valamennyien, a voltkeleti blokk állampolgárai. Amegmérkőző erők: egyik oldalon a türelmetlen, befolyásolható tömegek, s az bdulataikat szító, szélsőségek irányába agitáló vezéreik, a másik oldalon a világgazdaság fő szereplői, akiknek kezében van a megoldás varázsszere: a pénz. Az egyik oldaltól nehéz lenne további türelmet kérni, vagy ha ezt kérik is, nehezen hallják azt meg. A másik oldalon az a világ, amelyik az első világháború tapasztalataiból azt tanulta meg, hogy nem szabad százmilliókat gúzsbakötve tartani, a másodikéból meg azt, hogy a munkát kereső és vállaló néprétegek gazdasági támogatása világpolitikailag is kifizetődő üzlet: segíti a szociális feszültség csendesítését. A két versenyző között találjuk magát az időt: az időtényező fogja megszabni, hogy a szélsőségek és kockázataik előretörése előtt sikerül-e a globális orvoslást megkezdeni. A nyug ati g azdag világnak azzal kell számot vetnie, hogy a szándék nem elegendő. A belső vásárlóerő fenntartása, a foglalkoztatottság preferenciája fontos államérdekmindenütt, nálunk is. De meg kell látni a kívül fenyegető, terebélyesedő veszedelmeket, s eszerint kell cselekedni. (A szerzőnek rövidesen tanulmánykötete jelenik meg. — A szerk.) American Express utazási szolgáltatások Magyarországon TRAVEL RELATED SERVICES An American Express company Repülőjegyek • Hitelkártya-szolgálat • Utazási csekkek • Pénzváltás • Városnéző utak • Ügyfélposta • • Szállodai szobafoglalás • • Express pénzátutalás (MoneyGram) • • Speciális szolgáltatások csoportoknak • • Találkozók, tárgyalások szervezése • Konferenciák • • Jutalomutak szervezése • AMERICAN EXPRESS MAGYARORSZÁG 1052 Budapest, Deák Ferenc u. 10. Telefon: 266-8671 Telefax: 267-2027 Telex: 22-2124 Az American Express kártyát több mint 3000 helyen fogadják el Magyarországon.
