Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-04-01 / 4. szám
4. oldal 1994. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident TOLDI MIKLÓS: A holokauszt tűzpróbája i. Amióta Auschwitz az európai tudatban magába foglalja a koncentrációs táborokminden borzalmát, amiótaanácibirodalomrém tetteiben aktív an közreműködő tömeggyilkosokat Nümbergben utolérte megérdemelt büntetésük, amióta tudjuk, hogy hová vezetnek az elvakult, fanatizált antiszemita indulatok, nem maradhatunk közömbösek azokkal a provokációkkal szemben sem, melyekkel radikális (rasszista) filoszemiták mesterségesen szítják az antiszemitizmust. Nem maradhatunk közömbösek azokkal az intellektuális bűnökkel szemben sem, melyekért a marxizmus politikai alvilága, a munkásmozgalom internacionalista radikálisai mind a mai napig átháríthatj ák saj át felelősségüket a fasizmusra. Mindezt annak ellenére tehetik—ami ma már teljesen bizonyos —, hogy aző kíméletlen aknamunkájuk juttatta a Weimari Köztársaságot a nácik csapdájába. E két mozgalom XX. századi közös teljesítménye a terror, a koncentrációs táborok, a népirtás, a szellemi élet megnyomorítása, a lelki és erkölcsi élet totális felszámolása. De folytassuk Kertész Imre ,,A holokauszt mint kultúra” című megemlékezésének egy részletével (Századvég Kiadó, 1993,13-15. oldal). ,Mindketten az elbeszélés szelleméből indulnak ki: az egyik látszólag (azaz ideológiája szerint) beteljesítve azt, a másiknyílt dühvei szembeszállva vele. Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul: a másik törvényen kívül helyezi a törvényt. Ha egyek is a tömeggyilkosságban, más a náci tömeggyilkos és megint más — legalábbis eredetileg — a bolsevik tömeggyilkos motivációja. Idő híján éppen csak néhány tőmondatot a XX. század e két gyilkostípusáról. A bolsevik: lélek és értelem helyén taktika. A taktika fegyelme. A taktika mint egyetlen mozgatóerő, mint morál, mint a .cselekvés vezérfonala'. A filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, a rideg dogma valami egyházi jelleget kölcsönöz az egésznek, ami apszeudomunkásmozgalom nyárspolgári bűzével, valamint a kínzókamrák és mártíriumok mellékzöngéjével egészen különös együttest alkot. Van benne valami ajezsuitizmusból, de a jezsuiták elitizmusa nélkül. A bolsevik elitet szétzúzták, a harmincas évek elitje pedig, amely az úgynevezett ötvenes éveket teremtette, sohasem volt elit, legfeljebb parancsnokság, vezérkar, magasrangú szolgahad. A náci az őrület, az elszabadult kutyái alkák, a kocka alakra szabdalt tömegmozdulatok, a tajtékzó nemzeti ittasság, agyilkosság és az öngyilkosság, anyüt kétségbeesés és nihil. Elitimációval párosult kisebbségi komplexus. A nácizmus az ember idegszálaiban él mint gyűlölet, mint agresszió, mint bacchanália, mint butaság, mint menekülés, mint védelem a tömeg mélyén és mint lerészegedett, lumpenné züllött ember munkakerülése, megint csak Thomas Mann kifejezésével élve. A lázadó ember-ben C amus azt mondja, hogy a bolsevizmus univerzalitásra tör, a náci — vagy fasiszta - mozgalom azonban nem. Nos, ez alapos tévedés. De érthető: szellemi ember lévén, Camus önkéntelenül is egy konstruktív mozgalom pozitív ideológiáját kereste, ha csupán álcaként is, anácizmusban(sic!). Holott az egyetemességre törő igényét a náci mozgalom éppenséggel dekonstruktivitása, negativitása révén jelentette be. Nézzük csak, hogyan kapcsolódott az egyetemes mítoszba, ha csupán negatív főszereplőként is, hogyan tört az univerzalitásra, ha nem is a szeretet, de épp a fonákja, a gyűlölet, a gyilkosság által. B ármilyen tudomány vizsgálja is az antiszemitizmus kérdését — persze valódi, és nem holmi ideológiai botcsinálta tudományra gondolok —, mindig egyazon eredményre jut: tehetetlenül £1 előtte. Felsorakoztat néhány kézenfekvő történelmi, gazdasági, társadalmi, tudatállapoti, szituációs, stb. okot, majd megállapítja, hogy irracionális.” Igen, irracionális, mint minden rasszizmus, irracionális, mint maga a filoszemita radikalizmus, avagy az elitimációval párosult kisebbségi komplexus. Irracionális, mint a filozófiai rabulisztika, a skolasztikus csűrés-csavarás, avagy a törvény és ambiv£encia - a mimetizmus és ártatlanság örök bújócskája-, melyben saját törvényei jogaiban mindig a mások törvényei fölé emelheti a kiválasztottak örök ártatlanjait. És amíg a náci birodalom rémtetteiben aktívan közreműködő tömeggyilkosokat Nümbergben utolérte megérdemelt büntetésük, addig a szövetségesek hosszú távú érdekeinek megfelelően a sztálini tömegmészárlásokat, a szovjet terror mindennapjait takargató nemzetközi kommunista propagandát a győzelem mámorával legitimálhatták. így válhatott ugyanaz a bűn, melyért a nácikat bíróság elé állították, győzelmi erénnyé a kommunisták politikai gyakorlatában. Amíg Wiesenthallal az élen az izraeli titkosszolgálat - maga mögött tudva a világ minden hatalmát - következetesen üldözheti a háborús bűnök még napjainkban is rejtőzködő agg „veteránjait", addig a magyar közvéleménynek azzal a súlyos ténnyel kellett megbarátkoznia, hogy a kommunisták tömegmészárlásai bocsánatos bűnök, melyek nem azonosíthatók a náci rémtettekkel. Tekintettel arra, hogy a békében elkövetett háborús bűnök áldozatai közt - a holokauszt méreteihez képest — említésre sem méltó a zsidó áldozatok száma, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az elfogultságot, mellyel a kommunista terrort a magyarországi zsidóság a védelmébe vette! Társadalmunk szomorúan tapasztalhatta azt az abszurd „baloldali" politikát, mely agyilkosságotagyilkosságtól akként különbözteti meg, hogy zsidó vagy magyar volt-e az £dozata. Az egyik esetben szó sem lehet a megbocsátásról, a másikban mindez kötelező! Mert a békeidőkben elkövetett háborús bűnök - mint „liberális" barátainktól megtudhattuk - bocsánatos bűnök, kiváltképp, ha magyarokat ölnek. Tehát az is nyilvánvaló, hogy a békebűnös kommunisták rémtetteiért azok a háborús bűnösök a felelősek, akiket az elkövetkezendő száz évben talál meg Wiesenthal és az izraeli titkosszolgálat. Éppen ezért mi is hálásak lehetünk nekik, ha kitartó munkájuk nyomán a magyarság szenvedéseiért is benyújtják a számlát. Hacsak nem okoz bennük is ellenszenvet az az „antiszemita" merészség, mellyel a magyar ember egyenrangúnak érzi magát a zsidóval. Bár erről az egyenrangúságról az orosz megszállók jelenlétében évtizedekig nem volt ajánlatos beszélni. Valójában az is elgondolkodtató, hogy demokratikus körülmények között - a médiák révén - miképpen őrizhette meg „kikezdhetetlen" hatalmát ez a radikalizmusáról híres filoszemita „b£oldal". Mert olajozó ttabban már nem is működhetett az a magyarellenes offenzíva, mely stílusát tekintve mit sem változott Rákosi Mátyás óta. Ami különbség észlelhető volt, az a megbocsátás .nagyvonalú" gesztusában érhető tetten, mert Rákosi idejében nem voltak az urak ilyen nagyvonalúak. Innen mérettetik a pálfordulás, mellyel az SZDSZ és a FIDESZ a Demokratikus Chartában megtestesülő konspirációkban akommunista gyilkosok és a „puha" diktatúra védelméért szembefordult választási ígéreteivel, valamint obstrukciós politikájával lehetetlenné tette a társadalom tisztánlátását! Az igazságot felderítő, a bűnösöket megnevező jogérvényesítés helyett kielégítő eljárás maradt az alkotmánybíróságnak az a nemzetet megalázó .nagyvonalúsága", mellyel az ,,Eg árút" Marton-díjas prostituáltjai megbocsáthatnak az ÁVO-s pribékeknek. Normális körülmények között ezért nem is tehetne senki szemrehányást, hiszen a barna tébolytól dühöngő vészidőkben ugyanaz a dicsőséges Vörös Hadsereg jelentette számukra az életet, a túlélést, a felszabadulást, mint amelyik 1956-ban leverte a forradalmat, vagy 1945 után beültette őket a hatalomba. így mindenki számára érthető lesz az a kibékíthetetlen ellentét, mely - a kommunista diktatúra és az orosz elnyomás „eredményeit" tekintve-köztükés anemzetértgondolkodó, a magyar függetlenség kérdéseiben kompromisszumokra sohasem hajlandó hazafias erők között feszül. Az még csak érthető, hogy ezek a méltóságukban mélyen megalázott, a népüknek iszonyatos tragédiát átélt, majd messianisztikus hittel vagy fékezhetetlen bosszúvággyal politizáló emberek képtelenek különbséget tenni önveszélyes nacionalizmus és egészséges patriotizmus között. De hogy egy önmagát egzakt módon meghatározni nem hajlandó kisebbség a sérelmei és mássága jogán a többséget bennszülöttnek kezelve módszeresen rasszistának, fás isztának minősítheti agazdanép, a nemzet és haza sorskérdéseit, az bizonyára több mint tapintatlanság. A megszokás nagy úr! Amikor a demokrácia, a néphatalom nevében fel kellett számolni a magyar függetlenséget, majd meg kellett semmisíteni a nemzet autentikus politikai, egyházi erőit, nyilván maguk is hittek benne, hogy ez a gyarmati állapotvégleges lesz. Már akkor is ahatárok, anépekközti különbségek eltűnésével, a demokrácia és a jog mindenkit felemelő ígéreteivel aranyozták be a magyar jövőt. Századunkban már több évtizedes, de különböző korszakokra oszló magyar tapasztalat, hogy a „demokrácia" a „baloldal" kizárólagos platformja, mely radikálisanszembeállítjaaháadástamagyarsággá.apatriótát akozmopolitával, abaloldalit a jobboldalival, a „befogadót" a,kirekesztővel", miközben minden „baloldali" a konszenzusnak, a tartós társadalmi békének a híve, csak a .kirekesztőkkel", a populistákkal, a konzervatívokkal, a patriótákkal és a magy arkodó „csőcselékkel” nem hajlandók szóba állni. De hogy kik és miért érdemlik majd ki a felsorolt minősítéseket, az a mindenkori gyarmati státusz koloni£ista politikájától függ. Éppen ezért a nemzet méltóságát és a magyar történelmet az igazság, a magyarság iránt elfogult, de a tudományok tárgyilagosságával hirdető nemzeti eszmékkel szemben e .liberális baloldalnak" kötelessége a legradikálisabban fellépni! — Mert a magyar jövő iránt érzett „őszinte felelősségtől" áthatva csak így akadályozhatják meg, hogy a múltbamerengő bambamagyar ne tegyen kárt a demokráciában. Ebben a jövőnket féltő harcban mi sem lehet eredményesebb, mint az évszázados konspirációkban edzett „baloldali" harcmodor a magyar jellem természetes nyíltságával szemben. Ostoba népre, ostoba politikusra vall, ha e nyíltságot képtelen feladni erősebb ellenfeleivel küzdve, és a történelmi pátosz moralista tanulságát hagyományozza védtelen, magányos utódjaira. Nemcsak ostobaság, de öngyilkosság is az ismétlődő történelmi hibákból erényt csinálni! Ha a korszellem aljas és becstelen, becsületünket csak a méltóságunkban lelhetjük meg, mellyel mindenkor tartozunk magunknak. Ezért nem nézhetünk tovább gyermekeink szemébe azzal a törzsi tudattal, amit Trianon óta elvárnak tőlünk. De ne gyűlöljük a ránk testált ko zmonacionalista kápókat v agy az elszakított területeink méltán büszke örököseit, inkább tanuljuk meg alkalmazni a zsidó létstratégia több évezrede bevált módszereit, hogy a nemzet fennmaradhasson, hogy a magyar progresszió, a magyar szellem végre visszanyerje az urbánus szinkretizmusban elvesztett helyét. Ez nem lehet napi politikai feladat, főleg nem pártpolitikai csatározások tárgya, és nem lehet az utcai emóciók indulatokat keltő nacionalista korbácsa sem. Minél inkább nem vállalja a „baloldal" a nyűt vitákat, ann£ valószínűbb, hogy nincs igaza. Éppen ezért azokká a „szélsőséges" politikai és társadalmi megnyilvánulásokká igyekszik lejárami ellenfeleit, melyek valóságos veszélyei mindaddig nem politiká veszélyek, mígnem veszélyességükkel nem válnak alkalmassá indokolni és érvényesíteni a „baloldal" politikai gyakorlatát vagy ideológiai nézeteit. így szülte meg a marxizmus radikalizmusa a fasizmust, így fojthatta meg Hitler a Weimari Köztársaságot. Aztán Auschwitzon, Nümbergen át napj ainkig anagyhatalmak hosszú távú érdekeinek megfelelően a sztálini tömegmészárlásokat és a bolsevik terror mindennapját takargató nemzetközi propaganda a győzelem mámorává ünnepelte a marxizmus tömeggyilkosát. így válhatott ugyanaz a bűn, melyért a nácikarbíróság elé állították, győzelmi erénnyé a kommunisták között. Csak így maradhatott az antiszemitizmus politiká fegyver a „báoldá" kezében. Hogy ezt a fegyvert mi mindenre fel lehet használni, aká a „liberalizmus" szellemében is, arról talán a Demokratikus Charta és Göncz Árpád tudnak a legtöbbet. Ezek után csak a gondolkodás és a türelem hiánya vagy anáv lelkesedés sodorhat bákit a magyarság politiká mámorába anélkül, hogy a sorsát irányító idegen-szépne minősíthetné mindenlépését antiszemitának. Ennek tudatában végül is mindegy, hogy az utca emóciói balról vagy jobbról vannak felkorbácsolva, az ilyen alattomos csapdákba a nemzet progresszív erői má nem sétálhatnak be. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy az utca végképp megszűnt a politiká harcok színtere lenni, de az utcá harc sokká nagyobb felelősséget és körültekintést igényel, minthogy spontán hordószónokok győzelemre vihetnék. Az az egészséges történelmi pátosz, melyben büszkén megélheti magy arságát akisember is, semmilyen körülmények közöttnemkerülhet az utcáa politiká téveszmeként, és nem helyettesítheti azt a kohéziót, melyben csak a történelem, anép és aprogresszió differenciátkölcsönhatása tarthatja életben a nemzetet! Ebben a bonyolult összefüggésben nyilvánváóan merül fel a kérdés: meddig hajlandó elviselni a nemzettől és tradícióitól oly idegen lukácsi progressziót amagyar társadáom? Vajonmeddignő majd atársadalmi feszültség, ha ez a néptől és történelmétől oly idegen progresszió nem lesz hajlandó kivonulni a magyar közéletből? Mert mindaddig, amíg ez a szürkeálomány áa oly büszke filoszemita értelmiség maradhat közéletünk, kultúránk kizárólagos értékhordozója, nem számíthat a nemzet a magyar értelmiségre, márpedig a progresszió értelmiség nélkül nem hat vissza sohasem a népre! Annak a „tanulatlan" kisembernek, aki a történelmi pátosz pántlikás magyarságát olyan féltve őrzi, T rianon óta sorsául szabták ki a tanulatlanságot. Mint ismert, az elcsatolt területek magyarságát fokozatosan megfosztották politiká jogától, felsőoktatási és kulturális intézményeitől, vagyis azoktól az agglomerációs lehetőségektől, melyekben karakterét és kultúráját megőrizve élhetne a jogává, ha e jogok nemzetközi garanciát nem szabotálnák el az utódálamok kormányá. Szomorú, hogy a magyar közvélemény, élén a nemzeti amnéziát megtestesítő értelmiséggel, a magyarságban csak azt a „szégyellniváó" pántlikás történelmi pátoszt látja, mely a „magyar" szellemi prostitúcióban élenjáró urbánus „humor" kifogyhatatlan témája. Hogy is jutna eszébe ennek a szürkeállományáa oly büszke értelmiségnek, ha van mit szégyellni ezen a pántlikás, cifra nyomorúságon, az pontosan az, hogy az értelmiségi lét, az „elit" nem hat vissza a társadáomra? És mi sem jellemzőbb a lukácsi progressziót megtestesítő „magyar" elitre, minthogy a magyarsághoz vezető egyetlen útja ez a humornak ácázott szellemi prostitúció. Ebben az összefüggésben nyilvánváó, hogy a magyarságot súj tó trianoni következmények magy arellenes politikáj a Magyarországon is megtáálta szövetségeseit... Tekintettelarra,hogy aliberáizmustjellemzőmódonkisajátító magyarországi érdekcsoportok ugyanazokból a radikáis „báoldái" műhelyekből szerveződtek, mint az ÁVO-s pufajkás elődök teoretikusá, érthető, ha ezek ellenzékeként nem is tehettek mást, mint sajátosan értelmezve a liberáizmust, legáizáták - liberalizálták - azt a mérhetetlen korrupciót, mellyel a „báoldái" dinasztiák csődbe juttatták az országot. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert előszeretettel hangoztatják a magyarság sorskérdéseivel szemben a gazdasági kérdések problémát. Nos, abban váóban igazuk van, hogy apántlikás történelmi pátosszá áthatott nép-nemzeti „búsulj, magyar" politizáássá nem lehet a gazdasági kérdéseket megoldani. Ezért folyamodtak ahhoz a látszólag szalonképes vátáshoz, melyben az ÁVO-s, pufajkás terror, a gulyáskommunizmus szülte álamadósság és csőd „reformkommunistáit”, váamint a Soros György pénzelte „demokratikus” ellenzéket a médiák, a bankok, a gazdasági és állami élet kulcspozícióiban hagyva—vagy juttatva—válthatták fel az úgynevezett „puha diktatúrát” a „demokrácia” ÁVO-s liberalizmusára! És láss csodát: mintáz álamadósság haszonélvezői jutáomból újra pálcát törhettek a magyar függetlenség, a nemzetgazdaság és álamélet függetlensége fölött! Nyilván nem véletlen, hogy a magy ars ágot, a nemzet mártírjait és az 56-os szabadságharcosokat mélyen megáázó megbocsájtás skizofrén propagandája pontosan ezektől a, Jiberáis” jó szakemberektől származik. Nyilván nem véletlen, hogy a lukácsi prog-resszió szellemi műhelyeiben tovább habarhatják a konstruktív főzetet, a Jiberáis” zagyvalékot, melytől burjánzik a pántlikás történelmi pá-tosz, a gulyáskommunista nosztágia, miközben tökéletesítik a nemzeti amnéziát is. Csak így érhették el, hogy 60 millióért „egybetartva” kiá-lítsákakommunista emlékműveket mint a korszak „építő szellemét kifejező műalkotásokat. De miért is juttatták volna az egyébként szelle-mükben nagyon is rokon náci műalkotások sorsáa eszméik anyagba gyúrt ízlésficamát? (Folytatás a következő számban.) Holokauszt 1944 (Folytatás az 1. oldalról) az ítélkezők között ott voltak Sztálin ügyészei is, akiknek kezéhez nem kevesebb vér tapadt, mint Hitler pribékjei kezéhez. A feloldatlan ellentmondás következménye ma is kísértetként járja be a világot: az embertelenség kísértete. A történelmi tragikum feloldását Malraux végkövetkeztetésében és feladatmeghatározásában vélem megtalálni: „Azt mondani: ,Amit tettem, semmiféle állat nem tette volna meg'—még nem humanizmus. A humanista azt mondja: .Elfojtottuk, amit a bennünk lévő állat akart, és újból meg akarjuk találni az embert mindenütt, ahol rájöttünk, hogy mi az, ami eltiporja'...” Spengler pesszimista víziója Nyugat alkonyáról a II. világháború szörnyű pusztításában valósult meg. Ekkor veszett el az ember a civilizáció önpusztításában. Halottak milliói, városok romjá lettek szörnyű mementói ennek az önpusztításnak, amelynek legnagyobb vesztese és áldozata a Titus áltá Kr.u. 70-ben diaszpórába kényszerített, de több mint 1900 esztendeig megmaradt zsidóság volt, a háború más nemzetiségű áldozatai mellett. Az emberiség húsába történelme során még soha olyan mélyen nem hasított bele a halál kaszája, mint a háború vérzivatarában és az azt követő „békében”. A múló, üszkös idő fél évszázados határmesgyéjén megáivá, a halottakra és a lelkileg mélyen sérült életben maradottakra figyelve Mezei András egyik zsidóversére emlékezem: Az ajtófélfára szegezett fatok, a MINDENHATÓ nevével a holokauszt gázkamrás rettenetének áldozataira emlékezteti a költőt s az ugyancsak fára szegezett másik testre a GOLGOTÁN: „Azon a fán? Ezen a fán? Ajtófélfák komor során, az elhagyott üres lakások, az elhurcolt hatszázezer magyar zsidó kihalt portái sírják, hogy ők mind megéghetnek, annál jobban szeretnek Téged házad lakói Jstenem. A Mezei említette Mindenható és a Golgota egyként a felsőbb rendre mutat, miként de Saint Exupéry egy túszhoz írt levele 1945-ben: „Tisztelet az embernek!... Itt apróbakő! Amikor a náci kizárólag azt tiszteli, aki hozzá hasonlít, semmit sem tisztel, csak önmagát.” Ehhez tegyük hozzá: amikor a sztálinista az osztályidegennel szemben mindent jogosnak tart, ugyanezt teszi s mindkettő „elutasítja a teremtő ellentmondásokat, tönkreteszi az emelkedés minden reményét s ezer évre az ember helyett a hangyaboly robotját alapozza meg”. A Biblia ítélete valóság lett századunk végére. Miként hirdeti: megméretik az embernek fia, s ki mint vet, azonképpen arat. Az „aratás” konkolyos búzája az lett, hogy az apák ették meg az egrest és a fiák foga vásott el tőle. Ha új rend kell, lássuk be, hogy csak az élet teremt rendet, de a rend soha nem terem életet. Attól kezdve, hogy az animal anima lett, azaz az állatból ember, nincs más feladat és életparancs, mint ember lenni az embertelenségben... Kelemen Sándort
