Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-03-01 / 3. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1994. március TOLDI MIKLÓS: Befogadók és kirekesztők MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE A Magyar Országgyűlés minden képviselőjének Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! A Magyarok Világszövetsége 1992-es újjáalakulása óta minden erejével arra törekszik, hogy a szétszóratásban élő magyarságot összefogja, s a nemzet történelmi és mindennapi életéhez odakösse. Hisz velük nemcsak a tagadásban kell együttlélegeznünk, hanem a tagadásnál sokkal nehezebb életigenlésben, s a teremtő munkában is. Ennek az együttlélegzésnek legmeggyőzőbb bizonyítéka az lett volna, ha a Magyar Parlament ugyanúgy megadja nekik a választójogot, ahogy minden magyar állampolgárnak megadta. Sajnos, a törvényalkotók jelentős része — a koalíciós kormányzó pártok kivételével — megtagadta tőlük ezt a jogot. így — akarva vagy akaratlanul — egy történelmi bűn továbbéléséhez járult hozzá. Ugyanis azok, akik a kemény és puha diktatúrák évtizedeiben a nemzet tönkretételében segédkeztek: akasztottak, intézkedtek, sortüzekre adtak parancsot, a mostani választójogi törvény alapján szavazhatnak, azok viszont, akiknek miattuk kellett elhagyniuk a hazát és száműzetésbe menekülniük, nem élhetnek ezzel a jogukkal. Beteljesül tehát az írás, miszerint a tökéletes bűntény korában vergődünk, melyben az áldozatot szólítják föl újabb áldozatra, s nem a hóhért. A Magyarok Világszövetsége egyetértéssel közvetíti a nyugati magyarság megdöbbenését és fölháborodását a történtek miatt, ugyanakkor kéri a szabadon választott Magyar Országgyűlés minden képviselőjét: a szavazás ellenére keressék meg a jóvátétel lehetőségét, hogy a külföldön élő állampolgárok ugyanannyi joggal rendelkezhessenek, mint akik kiűzték őket az országból. Budapest, 1994. január 29. A Magyarok Világszövetsége nevében az Elnökség A magyar hagyománnyal ellentétben a lukácsi progresszió urbánus tudósai sosem győzik ünnepeinket a tényekkel ostromolni és állítják, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőin Petőfi nem szavalhatta el a Nemzeti dalt. De árthat-e a hanuka ünnep fényének, a zsidó hagyománynak a csoda, melyben az egy napra elegendő olaj — az égő csipkebokorhoz hűen — nyolc napig égett? Árthat-e mindennek a tudomány, árthatnak-e a tények? És mégis, urbánusaink radikális filoszemitái a társadalomtudományok marxista-„liberális” műhelyeiben a magyarságtól vegytisztán kérik számon a történelmi felelősséget, és a hagyományait, jogait felejtő kötelező amnéziát! Pedig abban' a kiszolgáltatott, megalázó helyzetben, amit az 1849- es vereség végzetes veszteségei okoztak, a Habsburgok véres kézzel számolhatták fel a magyar progressziót és ültethettek megint a nemzet nyakára sok-sok kollaboráns hivatalnokot. Amíg Haynau bosszút lihegő szenvedéllyel gyilkolta a hazájához, függetlenségéhez hű magyart, addig Európa és a haladó világ tapintatban hallgatott. Hallgattak, mint 1956-ban, ünnepelve a hőst, a vérző népet, miközben az ENSz-nél ügyünk aktákba gyűlhetett. Mert e nemes „igazságügyi hivatalban” mindig futja időből, pénzből mindarra a vérre, ami a Kárpátoknál és a Balkánon a Nyugat érdekeiért így vagy úgy, de évszázadok óta folyik. 1849-ben államunk, függetlenségünk, haladó európai politikánk elbukott — persze akkor még nem is számíthattunk az ENSz jogainkat érvényesítő segítségére —, de ez a bukás a 48-as eszmék ünnepi fényében minden március 15-én igazi győzelemmé magasztosul. Mert ahol maroknyi erő és összefogás marad, ott az igazságnak diadalmaskodnia kell. Hogy önazonosságunkat, függetlenségünket megtarthassuk - ugyanúgy, mint a zsidóság -, szublimáljuk a veszteségeinket! Csak így adhat a halottainkért meggyújtott gyertyák fénye örök reményt, hogy őseink vére nem folyt hiába, és gyilkosaik nem kerülhetnek a nemzeti panteonba! Csak így juthat el a magyarság tudatáig, hogy örökségük — mint a zsidóknál —jogos része lesz a kártérítés. Mert csak így maradhat győzelem minden valaha elszenvedett vereség, csak így magasztosulhat nemzeti jelképpé az ünnepekbe rejtett heroikus erő, mely a kegyelem által győzni fog — ha a megmaradást végveszély fenyegeti! A megmaradást, az önazonosságot, a magyar szellemet, mely mindig több, mint egy állam, egy ország, egy provincia, mint a bukás és veszteség. Erdélyt, Bácskát, Kárpátalját és Burgerlandot a Felvidékkel egy tollvonással el lehetett venni. A „maradék” kilencvenhárom ezer négyzetkilométert már „csak” Budapest városállam hellenista urbánusaira kellett bízni, akik a lukácsi progreszszió internacionalizmusával, a kommunista terror magyarellenes fanatizmusával irthatták a nemzet kohéziós erőit. A szülőföld, az ország, az állam kisajátítható, de a teremtés ereje, a szellem és szabadság a legnagyobb elnyomásban is alkotó önazonosságunk marad, éljünk bárhol is a világban! Ezt a magyarságot irtja minden kollaboráns spicli, a nemzet oltárát bitorló hellenista disznó, ezt a magyarságot ölték Világosnál, ezért haltak mártírhalált gróf Batthyány Lajos és az aradi tizenhármak. Ez a szellem hasonlott meg a Döblini magányban, ez a szellem támadt fel újra és újra, ez a szellem hatotta át a Corvin-közt, ez a szellem teszi halhatatlanná a pesti srácokat. Ez a szellem maradt Petőfi örök üzenetében mártírjaink hagyatéka, ez a szellem a nemzeti önazonosság, a haladás és tudás: aprogresszió szelleme! De a bitókkal, megtorlásokkal, száműzetésekkel, kíméletlen üldözésekkel kiszorították e szellemet az érdemi politizálásból. Hogy is maradhatott volna más választás, mint a Habsburgokkal való kényszerű együttműködés, konszenzus a Habsburg Alapítvány „liberális” elitjével egészen Károlyi Mihályig. Az 1848—49-es szabadságharc bukása után erőnk a gyászban, a veszteségekben megroppant. A liberális nemesség legjava elvérzett, a nemzeti radikalizmust Kossuthtal száműzték, az itthon maradottak passzív ellenállásba vonultak. Az eredetében idegen arisztokrácia a török kiűzetése után a kiirtott magyarság parlagon maradt, gazdátlan földjeit, falvait, városait németekkel, szlovákokkal, románokkal, szerbekkel és horvátokkal telepítette be — így lettünk mi urbánusaink szerint a Kárpát-medence népeinek „elnyomói”, nem hagyva cserbe a Habsburgokat és az ellenünk fordult nacionalizmusokat. Amíg Haynautól Aradon át elvezetett az út a konszolidációig és Dévénynél százezrek távoztak a puszta létüket mentve—magyarságuk miatt —, addig Vereckénél rongyos kaftánokban, kisbatyukkal a hátukon, százezrek érkeztek, hogy egy napon majd újraírják a magyar történelmet. Gondolhatta-e Deák Ferenc, hogy a kiegyezés ára többre rúg majd, mint a forradalom kompromisszumokkal elűzött szelleme, hogy az elbukott, mégis győzelmes szabadságharc politikai, erkölcsi erejét egy „új” magyarság a nemzet ellen fordíthatja? Gondolhatta-e, hogy a feltörekvő zsidó polgárság és proletariátus kommunista-„liberális” örökösei kisajátítják a magyar progressziót? Gondolhatta-e, hogy több mint száz év múlva eljön a nagy nap és március 15-e „vigiliájával” Petőfi szobránál egy lopott „nemzeti” radikalizmussal fojthatják országunkba a szót? Gondolná-e bárki, hogy az évtizedes, évszázados, évezredes!?) agymosást olyan tökélyre lehet vinni, hogy egy apátiába taszított nép ne ismerje fel pusztulásában, kifosztottságában, megalázottságában azt a jóléttől elegáns „elitet”, amely vörös disznókkal áldozza „nemzetét” az éppen soros Zeuszoknak? Ahogy a lukácsi progresszió és a kommunista konspirációk 1848 eszméit és forradalmát az osztályharc és a politikai alvilág szolgálatába állítva felhasználták a magyar uralkodó osztályok ellen, úgy foszthatták meg március 15-ét attól az 1848-at kifejező, a nemzetet megtartó érzéstől, melyet trianoni és jaltai parancsra mint nem kívánatos nacionalizmust a magyarságból ki kellett irtani! Azt az érzést, azt az érzékenységet!!), mely pusztulásában is Örök Himnusszá tette a többször lerombolt Jeruzsálemet, azt az érzést, mely a hanuka ünnepi fényében érteti meg újabb és újabb generációkkal, hogy Palesztinában a szír-görög provincia államilag elrendelt rítusával miért szálltak szembe a zsidó hazafiak. Mi magyarok nagyon jól tudjuk, hogy a kiegyezés óta minden március 15-e a politika, a politikusok demagóg eszközévé vált. Ami azért nem volt természetellenes, mert a magyar politikát, a magyarság sorsát a körülmények, a világpolitikai események olyan kényszerpályákra vitték, melyeken máig nem érvényesíthettük az 1848-ban megfogalmazott elveket. De a világosi fegyverletétel óta tudomásul kell vennünk, hogy Trianonon, Jaltán át napjainkig már nem maradhatott semmi másunk, mint az égi Jeruzsálem, a spirituális Regnum Marianum. Ha 1848 radikalizmusához és a szentistváni határokhoz — a magyarjainkhoz — hűségesek akarunk maradni, ha az ünnep méltóságát meg akarjuk őrizni, akkor közös akarattal száműznünk kell minden március 15-éből az államot és a politikát! Legyen közös vallásunk a magyar, templomunk a nemzet, hogy himnuszaink és a Szózat megtartsanak minket, ugyanúgy, ahogy a zsidóságot megtartották a kínotok — a középkori gyászdalok —, a Jom Kippur vagy a hanuka ünnep. El kell érni, hogy ne a hivatalnokoktól, a bürokratáktól és politikusoktól hemzsegő állam hasson az ünnepre, a kultúránkra, hanem az ünnep, a méltóságunk, a kultúránk hasson az államra, a politikusokra! Legyen végre a magyarságnak egy olyan napja, amit nem szőhet át a politikai ármánykodás, a széthúzás, az árulás. Legyen végre egy napunk, amikor megtisztulva, önfeledten, az elporosodott ostoba külsőségek nélkül—amit mindig a politika produkál—mélyen, legbelül, tiszta szívvel és szeretettel ünnepeljük, hogy magyarok vagyunk! Ha ezért harcolnunk kell, legyen a példánk Mahatma Gandhi harca. Harcoljunk az államadósság járulékaként nyakunkon hagyott pártállami hiénák és „liberális” örököseik ellen. Harcoljunk a magyarságot bárhol sújtó diszkriminációk ellen, harcoljunk halottainkért, a hagyományainkért, a becsületünkért. Csak így adhatjuk vissza a nemzet eszméletét, a magyarság méltóságát. Mert a nemzet, a család, olyan egymásra utalt közösség, melyben az érdekellentétek vagy a másság szülte konfliktusok sem tehetik fel azt a kérdést, hogy hová is tartozom. Ha a nemzet etnikumaiban, érdekeiben, érdekellentéteiben bonyolult képződmény is, azért az alkotmányos rend, a demokrácia, a jog intézményei önmagukban mégsem helyettesíthetik az összetartozás élményét, ünnepeink méltóságát. Nem csoda hát, ha a magyarnak álcázott lukácsi progresszió tudósai-teoretikusai sosem győzik ünnepeinket a marxista-leninista történelemtudomány „tényeivel” ostromolni és konok ateizmusukkal a szakrális múltat elhazudni, meggyalázni. Ahogy történelmünkben soha többé nem kerülhető ki a holokauszt ténye, ugyanúgy Világos, Trianon és Jalta sem múlhat el fájdalmas sebek nélkül! Még akkor is, ha a mások érzékenysége sohasem lehet olyan érzékeny, mint a másság, az a „liberalizmus”, amelynek a mások mássága mindig és mindenütt alá van rendelve. Azaz, ami a tiétek, az a miénk is, és ami a miénk, ahhoz nektek semmi közötök. Ez a szellem hatotta át Makarenkó liberalizmusát a Gorkij-iskolában, mely valamikor 56 előtt a mai Radnóti Gimnázium egyik szögletében működött. Innen vezetett a teoretikus Kis János útja az SzDSz „liberalizmusához”. Kis János „A Filozófiai Intézettől a Beszélő szerkesztőségéig” című, Csizmadia Ervinnek a „Valóságban” adott hosszú interjújában elmondja: „Nem tartoztunk az olyan kommunista családok közé, ahol eltitkolták a gyerekek elől zsidó mivoltukat. Tudtam róla, hogy 1944-ben gettóban voltunk, tudtam, hogy a zsidóüldözés a mi családunkat is sújtotta. De mégis volt otthon valami feszengés a kérdés körül. Valahogy túlságosan fontos volt, hogy apámat és anyámat (44 végén őt is elhurcolták, de túlélte a lágert) nem zsidóként üldözték. Egyébként szerencsém volt, antiszemitizmussal alig volt személyes találkozásom az életben.” Csak sajnálhatjuk, hogy „liberális” elvbarátainak az antiszemitizmussal kapcsolatos személyes találkozásról—a zsidóságot rettegésbe tartva — egészen mások a „tapasztalataik”. Kis János zseniálisan oldotta meg az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán azt a feladatot, melynek történelmi képletében a kiegyezés után feltörekvő zsidó polgárság és proletariátus — a hatalmi ambícióktól hajtva — könnyen kisajátíthatta az 1848^19-es forradalom és szabadságharc erkölcsi, politikai tőkéjét: a magyar progressziót. Ugyanúgy, mint napjainkban 56 örökségét. Talán nem is lehetne ezzel a történelmi képlettel annyi baj, ha benne az urbánus szinkrétizmus nem oszthatná kirekesztőkre és befogadókra a nemzetet. De akkor hogy gerjeszthetné az antiszemitizmust, az örökös ellenségképeket, hogy érvényesíthetné az „üldözöttnek” járó pozitív megkülönböztetést? Hogy tarthatná életben azt a bolsevik tradíciót, amely a legaljasabb rágalmakkal és konspirációkkal irtotta honfoglaláskori mondáinkat, mítoszainkat, szentistváni hagyományainkat, polgárosodásunk erdélyi, felvidéki gyökereit, protestáns felvilágosodásunkat és a szociáldemokraták között felnőtt munkások kultúráját? Miért is változna Soros György pénzétől az a politikai-értelmiségi elit, amely az országnak mérhetetlen károkat okozva mással sem foglalkozik, minthogy a holokauszttal, a fasizmussal rágalmazza megvásárolhatatlan ellenfeleit? A rendszerváltás ellenére sértetlenül maradt ideológiai, szellemi műhelyek — mint a Világosság Alapítvány teoretikusai, mameluk magyarjai —, a tudomány, a kultúra, a szakszervezetek és a médiák kulcspozícióiban immáron a tőke és a „liberalizmus”!?) jótéteményeiről győzködnek bennünket. Sőt, mi több, a Demokratikus Charta egy „civil” mozgalom demonstrációival viszi utcára tömegeit, hogy családi hangulatban ünnepeljék Lukács György és Kádár János obsitosait. Érthető hát, ha nem törődnek bele korlátlan hatalmuk elvesztésébe, a magyar prioritások természetes térnyerésébe, a nemzeti érdekek markáns megjelenésébe. Végül is a politika az érdekérvényesítés tudománya! De csak akkor lehet liberálisnak nevezni, ha nem keres örökké ellenségképeket, ha a lehető legtöbb érdekellentétet valóban képes feloldani és filoszemita radikalizmusával nem osztja befogadókra és kirekesztőkre a nemzetet! Tehát nem az itt a baj, amikor egy érdekcsoport pénzemberei, teoretikusai vagy politikusai kőkeményen érvényesítik az érdekeiket. A politikában és az üzleti életben ez természetes! Nem is azokról beszélek, akik a másságot, a mások közösségét — az őket befogadó népet, nemzetet — tiszteletben tartva a nyílt színen vállalják, hogy ők zsidók és politikai nézeteiket, gazdasági érdekeiket nem a másság, a mások, az őket befogadók érdekeinek képviseletében érvényesítik. Tudniillik attól a perctől kezdve, hogy az őket befogadók érdekeinek képviseletében állnak a nyilvánosság elé, zsidó identitásuk — hívjuk vallásnak vagy bárminek — a legszemélyesebb magánügyük lesz!!! Még akkor is, ha alapítványok, szakmai autonómiák és a „kultúra” bástyáin állhatnak hadrendbe, hogy Gadó György fékezhetetlen gyűlöletét szalonképes „közvéleménnyé” transzformálják. Miután az így kialakított „közvélemény” már soha többet nem fog tudni tiltakozni, ha a hellenista konzumpribékek tudásnak, kultúrának hazudják a szellemi prostitúciót, akkor jöhet a nemzetgyalázás. Jöhet a rádió és szólhatnak a rothadás közszolgálati virágai, szólhatnak a „letiltott” művek. íme egy részlet vagy használati utasítás a bőgatyás magyarhoz. „Szeresd a magyarodat, mint tenmagadat. Kívánd a magyarodat. Ha hozzád bújik, simogasd. De ne a szőre visszájáról. Az erogén zónákat pirosfehér-zölddel jeleztük. ...Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart! Az a fehér-gyöngy hibrid magyar! Micsoda baromság. Promenád-mischung itt mindenki. Öreg magyart ne vegyünk! Évente kétszer fürdessük, semmiképpen se többször! A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk. Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfúj, magyar, helyedre!”... Hát, így gondozd a magyarodat - ajánlja Esterházy Péter, csupa szeretetből, éterileg szublimálva. Hogy értsd: ő így „zsidózik”. Ki gondolná, hogy ez az „ártatlan” szkatalógia a politizálás legaljasabb módja? Mint pszichikai nyomást alkalmazzák a művészet és irodalom rasszista „diplomáciájában”, hogy kikényszerítsék az „antiszemita” megnyilvánulásokat! Mert ha mégis lennénk olyan bátrak, hogy Esterházy szövegében a magyart behelyettesítsük a zsidóval, akkor azt Tom Lantos minden valószínűség szerint szóvá teszi az amerikai képviselőházban. Majd felszólít mindenkit: Szeresd a zsidót, mint tenmagadat. Kívánd a zsidódat. Ha hozzád bújik, simogasd. De ne a szőre visszájáról. Az erogén zónákat fehér alapon kék színű sávok közt Dávid-csillaggal jeleztük... Tessék? Hogy mindez máris nem humor, nem művészet, nem irodalom? Hogy gyűlöletkeltés, antiszemitizmus? Hogy ízléstelen? Igen, elismerem, de csak azt, hogy ízléstelen. Közeledik március 15. Mi lesz veled, Magyar Nemzet? Miért is vállalnák magyarságodat ezek a „IV. Ptoleimaios szír-görög liberalizmusához hű” konzumpribékek, ha magyarságuk és a holokauszt „csak” politikai alibi a vörös terrorral szerzett kiváltságaik maradéktalan megtartásához? Miért is vállalnák urbánus különvalóságukban a zsidóságot, ha a zsidó érdekek deklarálásával nem tartható meg a provincia alattvalóinak bizalma és a közvélemény támogatása? Képzeljük csak el, amint a hanuka ünnepet egy a zsidók érdekeitől és érzelmeitől idegen politikai demonstrációval a hellenista zsidók kisajátítják, hogy a zsidó közvéleményt a nemzetüket, a hazájukat ünneplő zsidók ellen hangolhassák! Képzeljük csak el, amint Jom Kippur böjtjére a legnagyobb, a legmagyarabb, a legliberálisabb író falragaszain ezzel a szöveggel hívja meg a Dohány utcai zsinagógához híveit: Ha nem akarod, hogy zsidóságból levizsgáztassanak, tégy a gyűlölet ellen, és hozz a böjtre egy disznótoros menüt! Képzeljük csak el, hogy a Kritika társadalomelméleti és kulturális folyóirat 1994. januári számában megjelent Allen Ginsberg-vers fordítójának, Eörsi Istvánnak vajon miért lehetett olyan fontos — a bús bélsárral gumiba-bújt költőbarát sorainak végén—hangsúlyozni a műfordítás 1986-os dátumában a hónapot, a napot, de még az órát is (1986. március 15., 13 óra). A felháborodás helyett, képzeljük el kevéske humorral, amint Ginsberg remekművét egy magyar héberre fordítja. Képzeljük el, amint 7 év és 10 hónap múlva megjelenik a Múlt és Jövő című izraelita folyóiratban - hangsúlyozva a műfordítás ünnepi időpontját: Kiszlév hónap 25., 13 óra hogy bensőséges hangulatban emlékeztessen bennünket a hanuka ünnep fényeire. Hogy az idős Matitjahu Modinban miként küzdhette le a félelmét, amikor a szír-görög fegyverek árnyékában megtagadta az idegen bálvány előtti áldozást? Képzeljük csak el azt a folyamatot, mely egy szempillantás alatt ment végbe, miközben a cselekvés kényszerével felismeri a végzetes árulást és megöli a „bús” bélsárral gumiba-bújtatott hellenista disznót. Képzeljük el a kiszolgáltatottságában, hitében megalázott nemzetet, a megrázkódtatást, mely Matitjahut gyilkosságra készteti, a katarzist, melyben a gyilkosság hőstetté, ünneppé magasztosul! Képzeljük el, amint minden zsidó legyűri félelmét, a katarzis által szabaddá lesz és Judea Makabi vezetésével véres harcok árán foglalja vissza önazonossága fellegvárát, a judaista szellem és szabadság örök médiumát — a jeruzsálemi Templomot.
