Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-03-01 / 3. szám

XII. évfolyam, 3. szám 1994. március

A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 33.- Ft

$2.50

BÁNÓ ATTILA:

Elvtársak, ez a bolt tönkrement

Horn Gyuláék már 1989-ben tudták

VÖDRÖS ATTILA:

Sajtószabadság

A mai magyar belpolitikai folyamatok tükrében különösen tanulságos olvasmány a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyveit tartalmazó kétkötetes forráskiadvány, amelyet nemrég adott ki az Országos Levéltár.

Az 1990-es demokratikus választásokat megelőző esztendő a rendszerváltozás szempontjából történelmi jelentőségű volt. Ebben az évben a magyar közvélemény már számos és egyre szaporodó jelét látta a megreformálhatatlan szocialista rendszer csődjének. Az emberek nagy része akkor még nem érezte a saját bőrén e csőd közvetlen következményeit, csupán az uralkodó - egyetlen - párt folyamatos meghátrálását, majd felbomlását érzékelte. Akadtak - akadnak ma is -, akik a többpártrendszer, a demokratikus rend megteremtésének lehetőségét az MSzMP nagyvonalú gesztusaként értékelték. Akik a kommunista- szocialisták lépése mögött bölcs belátást, politikai tisztességet, ha úgy tetszik, lovagiasságot feltételeztek, mintha a szovjetek hazai helytartói és kiszolgálói, a kétségkívül puhuló diktatúra irányítói és végrehajtói a hatalom átadására bármikor kész úriemberek lettek volna.

Az MSZMP KB 1989-es szó szerintijegyzőkönyvei ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Azt, hogy az országot a szinte teljes gazdasági és erkölcsi romlásba süllyesztő, marxizmusleninizmusra, internacionalizmusra, tudományos szocializmusra hivatkozó szélhámosok felismerték: itt a vég, s ha nem ugranak félre, az összeomló ház maga alá temeti őket. Tudjuk, a félreugrás a vagyonátmentésekkel kísért alapos előkészítés után megtörtént. Az aládúcolt ház ma is áll, de a bajok okozói szakembereknek álcázva magukat ismét hatalomra törnek. A jegyzőkönyvek nyomán álljon ezért itt néhány példa arra, mi minden játszott szerepet a történelmi félreugrásban.

Az 1989-es év első KB-ülését főként Pozsgay Imre emlékezetes, az 1956-os „ellenforradalmat” népfelkelésként minősítő kijelentése miatt hívták össze. Az ülésen elhangzottak alátámasztják azt a történészi vélekedést, hogy ez a kijelentés a rendszer alapjait ingatta meg. Kői Tibor, a MÁV Záhonyi Üzemigazgatóságának pályamestere az egyik szónoki kérdését például ekként fogalmazta meg: „Ha 1956 népfelkelés volt. akkor akik leverték a népfelkelést, a nép ellenségei?”

Korom Mihály, az MSzMP KB nyugalmazott titkára a többi között ezeket mondta: „Sok szó esik mostanában a párt egységéről. Ha egyáltalán van még, vagy beszélhetünk igazából pártegységről. Én már kezdem azt hinni, hogy ez hovatovább már csak fikció. Bár ne lenne igazam és jó lenne, ha nem lenne igazam. Ez a pártegység - legalábbis azt hiszem - már nemcsak repedezik, hanem én azt mondom, hogy mostanáig egy veszélyes fordulóhoz érkezett. És egy 56- nak az átértékelésére tett kísérletek, azt hiszem, hogy ehhez a fordulóhoz

és a repedések kiszélesítéséhez legalább két nagy lapáttal még rátettek.”

Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár szerint: „Ami a lényeg. Énszerintem nincs és nem is szabad megengednünk azt, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság keletkezzen mindazoknál, azokban, akik akkor fegyvert fogtak, mert akik fegyvert fogtak novemberben, és novemberben felléptek, azok az ellenforradalommal szemben léptek fel. És ez a lényeg. És ezért kapták a kitüntetést vagy az elismerést, és így tovább. Tehát én nem ismerek, vagy legalábbis nem találok ilyen válságot.”

Persze Horn Gyula kijelentése, amely a szabadságharc novemberi periódusát ellenforradalomnak igyekezett beállítani, mégiscsak tükrözött egyfajta válságot. Nem lelkiismereti válságot - hiszen akik a hősiesen harcoló forradalmárokkal szemben fegyveresen a megszálló orosz túlerő oldalára álltak, a lelkiismeretnek igencsak híján voltak-, hanem azt a válságot, ami a párt egységét fenyegette, és azt a még nagyobbat, ami az egész ország gazdaságát és jövőjét veszélyeztette.

Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke, a június 23-24-i ülésen kimondta: „...a gazdaság teljesítménye hosszú ideje, lassan már tíz esztendeje stagnál, relatív teljesítményhiány jellemzi, és az évtizedes szocialista, vagy annak hitt értékek iránt megrendült a bizalom. Ami a gazdaságot illeti, mindnyájan tudjuk, hogy Magyarország ma gazdasági értelemben szuverenitása nagyobbik részével már nem rendelkezik. - A világ számos súlyosan eladósodott országához hasonlóan a gazdasági lét vagy összeomlás napi dilemmájával küzd.”

A szeptember 12-13-i ülésen megtárgyalt, Iványi Pál gazdaságpolitikai titkár vezetésével készült előterjesztésből is kiderül: a vezető elvtársak előtt nem volt titok, mire számíthat az ország a 90-es évek elején. A jegyzőkönyv megörökítette e szavakat: „...az 1989. évi gazdasági folyamatok összességében arra utalnak, hogy továbbra is egyidejűleg van veszélyben külső fizetőképességünk, belső elosztási és pénzügyi rendszerünk, vagyis a gazdaság működőképessége. A következő években a gazdaságpolitika mozgásterét a feltorlódott belső gondjaink, a növekvő adósságszolgálat, a külpiaci konjunktúra várható gyengülése, az átalakuló világpiaci környezet, ezen belül a KGST- partnereinkkel való együttműködés bizonytalanságai, valamint a társadalom növekvő elégedetlensége határozzák meg...”

Az előterjesztésben szerepel, hogy adósságszolgálati kötelezettségünk 1990-ben még viszonylag mérsékelt, de azután erőteljesen növekszik, ami a rövid-, illetve a középtávú törlesztési kötelezettségekkel állt összefüggésben. A törlesztés a jegyzőkönyv szerint 1990-ben kétmilliárd, '91-ben két egész háromtized milliárd, '92-ben két egész nyolctized milliárd dollár. Ehhez jön a kamatfizetési kötelezettség, ami nagyjából egy egész öttized milliárd dollár, vagyis a három év alatt összesen körülbelül tizenegy milliárd dollár.

A pártvezetés tehát tudatában volt annak, hogy a fizetési kötelezettség mellett a korszerűtlen, veszteséges üzemek, gyárak és vállalatok további életben tartása azonnali és teljes gazdasági összeomláshoz vezet.

Ma a baloldali ellenzék oldaláról gyakran hallani azt, hogy miként ment tönkre az ország az utóbbi három-négy évben, az Antall-kabinet vezetése alatt. A fentieken túl álljon itt válaszként Marjai Józsefnek, a Miniszetertanács elnökhelyettesének, kereskedelmi miniszternek az a kijelentése, amelyet a február 10-11-i ülésen tett:

„Egyszer már ne felejtsük azt el, hogy - most függetlenül ettől a gazdasági helyzettől, amiben vagyunk - önmagában a reformnak és az átalakításnak ára van, ezt minden fejlett tőkés ország megfizette, és nem olcsón, bizonyítani lehet. Mi azt 1973-1978 között nem fizettük meg, 1979-1984 között csak félig és ellentmondásosan, utána 1984—85-től pedig azt is kidobtuk, amit addig csináltunk. így világos, hogy sokkal többe került, de ha ezt sem vagyunk hajlandók megfizetni, akkor ez a bolt becsukott, ez tönkrement.”

De a jegyzőkönyvek másról is árulkodnak. Feltárják a napjainkban zajló belpolitikai folyamatok számos gyökerét. Ma, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége és a Magyar Szocialista Párt összefonódásának időszakában például sokan szeretnének elfeledkezni arról a stratégiai szövetségről, amelyet 1989 őszén az MSZOSZ jelenlegi vezetője - akkor mint a Szakszervezetek Országos Tanácsa titkára - kötött az MSzMP- vel. A szakszervezeti vezér akkor a SZOT kiterjedt hálózatát ajánlotta fel a pártnak arra, hogy kijátszva a törvényeket, bennmaradhasson a munkahelyeken. Nagy Sándor a szeptemberi, utolsó ülésen többek között ezt mondta: „...teljesen természetes törekvés, hogy az MSzMP a jövőben a munkavállalók érdekeit, a munkahelyen szakszervezeti keretek között kívánja közvetlenül védeni”. De ennél is tovább ment, amikor más pártok hasonló törekvéseitől tartva hozzátette, hogy ezt „nem biztos, hogy ki kellene írni a cégtáblára”.

És miközben az MDF, a kereszténydemokraták, a kisgazdák a maguk szerény taglétszámával, politikai és közéleti infrastruktúrájával hatalmas terhekkel birkóznak, mialatt Horn Gyuláék és Nagy Sándorék tovább erősítik az el sem szakadt kötelékeket úgy, hogy az lehetőleg ne legyen leolvasható a cégtábláról, addig a magyar választóknak a sajtó által alaposan félrevezetett része arra készül, hogy azokra bízza a haza házának a felépítését, akik miatt ma düledezik.

Ok lesznek-e többségben, vagy a józanul mérlegelők? — Ez a májusi választások előtti napok egyik fő kérdése.

A márciusi ifjak ugyanúgy, mint az 56-os pesti srácok követeléseik közé vették: legyen sajtószabadság. A sajtószabadság ugyanis a demokrácia tartópillére, megléte esetén kiküszöbölhetők a visszaélések, biztosítható az eltérő vélemények ismertetése, kialakulhat a társadalmi vita, vagyis mindaz, amire minden gondolkodó társadalomnak szüksége van. Éppen ezért szinte természetes, hogy a kádári diktatúrát — amelyben a sajtószabadság nem volt ismerős fogalom — követően lehullottak a sajtó munkatársait megbénító bilincsek.

Szabadságával a magyar újságíró társadalom nem tudott élni. A diktatúra megszűntével az újságírók lelki felkészültség hiányában sajtószabadságként fogták föl azt, hogy szent dolgokkal kapcsolatosan gyalázkodhatnak, embereket, csoportokat alázhatnak meg oly módon, hogy mindezért elmarad a retorzió. A lelki felkészültség hiánya és a műveletlenség következménye, hogy a sajtószabadságot félreértelmezték és a szabadság olyan szabadosságba csapott át, amihez képest egy taxisblokád hétvégi kikapcsolódásként fogható föl.

A magyar újságírók zöme, ellentétben 1848 krónikásaival, 1956 közíróival, 1990-ben nem a változásban volt érdekelt, a kádári évtizedekben ez a szakma ugyanis egy kiváltságos csoport számára nyitott csak ajtót. Ez a csoport a maga, illetve a hasonló szellemiségű kultúrpolitikusok kezére kívánta átjátszani az országot.

A magyar nemzet azonban másképpen voksolt négy évvel ezelőtt, azaz másfajta kormány alakulhatott, mint amilyenre az újságírók zöme számított. A nemzeti gondolkodás fölélénkülését személyük elleni támadásként fogták föl, ezért még attól sem riadtak vissza, hogy Magyarországot külföldön lejárassák, azt híresztelvén, hogy ott elnyomják a kisebbségeket, nyílt nacionalizmus van, ezeket vagy azokat üldözik. A rádiót és a televíziót saját érdekeik szolgálatába állították, fölhasználva e hírközlő szerveket arra, hogy reggeltől estig önnön elnyomatásukról beszéljenek.

Minderre jó példa az Esti Egyenleg története, mikoris hamisított képsorokkal kürtölték országgá-világgá, hogy Magyarországon fasiszták zavarták meg Göncz Árpád köztársasági elnököt abban, hogy 1992. október 23-án a Parlament előtt elmondja ünnepi beszédét. Az Egyenleg mellett a „168 óra” című rádióműsor volt az, amelyik semmitől nem riadt vissza, ha gyalázkodni kellett, ám az e műsort szerkesztőknek - s fogjuk föl ezt úgy, mint egy márciusi vívmányt - Csúcs László, a rádió elnöki jogkörrel felruházott alelnöke az objektív tájékoztatás érdekében fölmondott. Ezt a mozzanatot belföldön és külföldön egyaránt arra próbálják fölhasználni, hogy lejárassák azokat a magyar törekvéseket, melyek a rendszerváltozás érdekeit szolgálják.

Sajnos jól tudjuk, hogy 48-as szabadságharcunk ugyanúgy elbukott a túlerővel szemben, mint az 56-os, s csupán remélhetjük: rendszerváltoztató forradalmunk 1994-ben nem törik meg azok ellenállásán, akiknek vajmi keveset jelent a magyar múlt és a magyar jövő. Bízunk abban, hogy az a demagógia, amely a 168 órából és az Esti Egyenlegből ömlött, nem érte el azt a hatást, amelyet a hatásvadászok szerettek volna elérni.

A nemzetnek sem 1849, sem 1957 után nem volt oka a szégyenkezésre, de ha most, 1994-ben, bedőlve a liberális baloldal üres szólamainak, olyan politikusokat választ az ország élére, akik már korábban lejáratták magukat, akkor bizony olyan bűnt követ el, amit az utódoknak aligha lehet majd megmagyarázni.

Éz a március 15-e a választások előtti utolsó nagy ünnepünk, s tán fölrázza a magyarságot, tán példát mutat összefogásból - azzal a szent céllal, hogy 1994 májusában olyan pártokra adja voksait, amelyek eddig is őszinte hívei voltak a sajtószabadságnak, s megmutatták: a sok nehézség ellenére a kádári diktatúra előidézte válságból csak-csak van kiút.