Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)

1994-02-01 / 2. szám

P.O.Box 125 Montreal, QC , CANADA, H3P 3B9 NYUGATI MAGYARORSZÁG: 1055 Budapest, Szt István krt. 21. IV716. In](y[n)(g)§)[Hi@ß =ü© ©íf félh® = >i®[ra(gjr®[ m dl"©©©Őd]®[nl(& XII. évfolyam, 2. szám 1994. február | A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVI LAPJA 33--Ft $2.50 CSEH TIBOR: Infláció és útsonállás DR. ANTALL JÓZSEF 1932—1993 Karizmatikus egyéniség volt. Az ó-keresztények karizmának mondták azt a természetfeletti adottságot, ami hordozóját a töb­biek vezetésére, tanítására képessé tette. Előbb az ellenzéki kerekasztal-megbeszéléseken, aztán párt­vezérként, végül mint az ország szabadon választott miniszterel­nöke az elmúlt négy-öt esztendő hazai történelmének alakulására rányomta egyénisége bélyegét. Amikor a választók bizalma a ha­talomba juttatta, szinte a semmiből kellett újjáteremtenie az or­szág működését biztosító kormányzatot. Egyetlen volt kommunis­tát nem vett be a kabinetjébe. Az általa kiválasztott vezetőket ér­heti bírálat, de a történelmi tény letagadhatatlan: egyetlen orszá­ga vagyunk a térségnek, amelyikben a kormány a teljes parla­menti ciklus időszakában szilárdan a helyén maradt. Kész és ha­tározott koncepcióval lépett a hatalom csúcsára; ennek a koncep­ciónak a megvalósításán fáradozott. ' (Folytatás a 2. oldalon) Lejáratási kampány Tőkés László ellen Szükség van a nyugati magyarság határozott fellépésére A Pest Megyei Hírlap főszerkesztőjének, Vödrös Attilának 1992. december 29-én Nagyváradon adott interjút Tőkés László, a Királyhágó-mellék! Refor­mátus Egyházkerület püspöke. A lap az 1994-cs év első és második számában közölte a beszélgetést, amelynek ezt a vezető címet adta: Inkorrekt támadások és sugárzó ellenszenv kíséri az egyházak tevékenységét. Tőkés László nyilatko­zatából most néhány lényeges elemet emelünk ki. A vágtató infláció nulláinak ma­lomkövei tovább Őrölték Kis-Jugo­szlávia védtelen magyarságát. A pénz romlása példátlan méreteket öltött, a már eddig is kisemmizett emberek a fizikai fennmaradásuk legalapvetőbb szükségleteit sem képesek fedezni. A számok után kígyóként kanyar­gó nullák sorából az ősszel már levág­tak hatot, majd az idén még kilencet, míg eljutottak a legeslegújabb szu­per-dinárig, melynek értékét állítólag a márkához rögzítik és még aranyfe­­dezetef!?) is van. Hogy ebben mennyi a balkáni csalás, az nemsokára úgyis kiderül. A pénznyomda áldásos tevékeny­ségének köszönhetően a pénz mind ez idáig órák alatt elveszítette értékét. Az amúgy is alacsony összegű és he­tente folyósított járandóságok gya­korlatilag csak a közüzemi díjak (vil­lany, víz, telefon, fűtés, stb.) fedezé­sére voltak elegendőek, minden más szükséglet kielégítése teljességgel megoldhatatlanná vált a városi lakos­ság számára. Például egy átlagos heti nyugdíj­ból a kifizetés pillalatában kb. 1 kg ke­nyeret lehetett vásárolni. A még egy­általán működő üzemek áttértek a közvetlen árucserére, a dolgozóknak is természetbeni juttatásokkal fizet­nek. Ezután indul be az emberek kö­zötti közvetlen árucsere, amibe be­kapcsolódnak a mezőgazdasági ter­melők is. Az emberek teljes kiszolgáltatott­ságát és nyomorúságátpéldázza az az eset, amikor egy váratlanul rosszul lett idős özvegyasszony a nyolc hold földje után járó bérleti díjat — amely az egész évi megélhetését jelentette —csak pár napi késéssel tudta felven­ni, amikorra az már mindössze két német márkát ért. Nem sokkal vidá­mabb egy másik öregúr tragikomikus esete sem, aki nem vállalva a nyugdíj­­kifizetés napján dúló közelharcot a bankban, két nappal elhalasztotta sa­ját és felesége heti járandóságának felvételét. A pénzzel azonnal átment a szomszéd üzletbe, ahol örömmel ta­pasztalta, hogy a teljesen üres boltba áru érkezett, mégpedig virsli. Az ár­cédula alapján gyorsan kiszámította, hogy kb. két párat ki is tud fizetni, de óriási elképedésére a virslit csak 10 páros kiszerelésben szolgálták volna ki. Mivel a dinár mint fizetőeszköz elveszítette szerepét, helyette a kül­földi valuták léptek be. Igazi kinccsé lett az aprópénz, hiszen az emberek­nek arra már nem futja, hogy egy e­­gész márkát megvegyenek, igazán a pfennigek lettek a slágerek. A teljes kereskedelem kikerült a piacokra, ahol a világ minden tájáról az embar­gót kijátszó üzérek által behozott áru­kat forgalmazzák, főleg márkáért, de nagyon kemény pénznek számít a fo­rint is. Mivel az ilyenfajta árucsere hiva­talosan tilos, az abban résztvevők bár­mikor számíthatnak rá, hogy a rend­őrség lecsap rájuk. A piac és az utca lett a színtere az árucserén túl a pénz­váltásnak is, ahol a nepperek hemzse­gő raja a nyomdából kijövő, még lan­gyos bankók kötegeivel próbálja ki­csalni a devizát. A rendőrségi zakla­tás elkerülésének legbiztosabb módja — a feketekereskedelmet maga az ál­lam, vagy esetleg valamelyik párt vé­dőszárnyai alatt végezni. így tulajdonképpen kezd összeáll­ni az államilag szervezett fosztogatás mozaikja, amire a koronát az állami útonállás tette fel. Ennek az a lényege, hogy minden határon kilépő, jugo­szláv útlevéllel rendelkező állampol­gár köteles 10 német márkányi illeté­ket leszurkolni. És további 30 márkát minden kilépő gépkocsi után. A ren­delkezés nem vonatkozik a boszniai szerbekre és a horvátországi területe­ken kialakított rác martalóc-államok lakosaira, akik szabadon járhatnak­­kelhetnek és ily módon a feketézés preferált főszereplőivé léphettek elő. A rendeletnek a kis embert sújtó katasztrofális hatása nyilvánvaló, hi­szen számosán már legutolsó tartalé­kaikat is felélték és most már a családi aranyékszerek vándorolnak át a hatá­ron, hogy azért némi élelmiszert vásá­rolhassanak. Olyan helyzet alakult ki a gazdag bácskai és bánáti földek közepén, hogy emberek tömegeinek egyetlen kényszerű megélhetési forrása lett az ingyenkonyha, amelyet a különféle külföldi szervezetek látnak el. A se­gélyek osztásánál drámai jelenetek játszódnakle. Megesettpéldául, hogy a tolakodó tömeg beszakította a hasz­nált ruhákat szétosztó helyiség kira­katát. A hozzá nem értők azt várnák és várják, hogy az ENSz-szankciók o­­kozta ellátási gondok elégedetlensé­get váltanak ki, ami majd módosítja a világ közvéleménye előtt nehezen védhető agresszív szerb politikát. Ez a téves föltételezés beleilleszkedik a balkáni válság megoldását célzó — enyhén szólva — furcsa próbálkozá­sokba. Ezek egy része visszavezethető ar­ra az ideológiára, amely a népek és a fajok között a történelem során kiala­kult különbségeknek már az említését is üldözendőnek ítéli meg. Nagy hiba nem tudomásul venni, hogy ezeknek az ideológiáknak megvannak a belső és külső fogyasztásra szánt változa­tai. Az ezeket gyártók saját maguk is pontosan tudják, meddig szabad el­menni — pl. a New York-iak, hogy este hányig és hányadik utcáig, vagy a budapestiek, hogy melyik kerület­ben szabad lakást vásárolni. A szerbeknek 500 évig nem volt állami szuverenitásuk. Nemzetük ge­rincét a valamely hatalom szolgálatá­ban álló zsoldosok, kalmárok vagy a saját szakállukra cselekvő útonálló rablók (hajdukok) alkották. Ezekben a szakmákban messzi tájon mind a mai napig nincs hozzájuk fogható... Számos, valóban páratlan népi éne­kük zöme sem más, mint a különféle haramiavezérek tetteinek dicsőítése. Az a háborús helyzet, amikor az ellenféllel a biztos erőfölény tudatá­ban és a szerb felsőbbrendűség nevé­ben azt tehetnek, amit csak akarnak, olyan természetes állapotba helyezi őket, amilyenben évszázadokon ke­resztül csak a megnyert csaták utáni szabad rablások rövidebb időszakai­ban volt részük. A határátlépési ille­ték lényegében az útonállás ősi ha­gyományaiból merített gyakorlat, a­­mely a jugoszláviai fejlődés termé­szetes állomása. Az adott helyzetben az állam esz­közöket nem válogató politikájával a békés etnikai tisztogatás legváltoza­tosabb formáit tudja alkalmazni aszá­­(Foiytatás a 3. oldalon) A beszélgetés első részében Tőkés László Antall József elhunyt minisz­terelnökre emlékezett, aki: „a mi em­berünk volt”. Ezzel a kijelentéssel tá­masztotta alá Antall Józsefnek azt a magyar ellenzéki körökben sokat vi­tatott kijelentését, mely szerint lélek­ben tizenöt millió magyar miniszte­relnökének érezte magát. Leszögezte a nagyváradi püspök, hogy Antall Jó­zsef nemzeti politikát folytatott, a­­mcly politikának szerves része volt a határon túli magyarság érdekeinek képviselete. Hogy ezen belül hol té­vedett és mit hibázott, az már egy egészen mellékes kérdés, mivelhogy senki nem kérdőjelezheti meg alapál­lásának helyességét. Halála után rögtön kiderült, hogy sokkal többen szerették, mint ahá­ny an ezt életében kimutatták. Tőkés László véleménye így hangzott: „Na­gyon megzavarták az emberek Antall József iránti érzéseit azok a mosdat­­lan, irányzatos, pártos támadások, amelyek záporoztak felé egész mi­niszterelnöksége idején. Magam is csodálkoztam azon az osztatlan rész­véten, amely halálát és temetését övezte. Annyira megmérgezték az Antall József iránti érzelmi légkört, hogy mindenki zavarba jött vele kap­csolatban. (...) Ezek a kritikák valós értékeit is kétségessé tették, sajnos azok számára is, akik különben egye­tértettek Antall Józseffel. Mindez jól mutatja, hogy milyen ártalmasak le­hetnek a propagandista célú előítéle­tek, tendenciózus kritikák.” Az újságíró ezt követően arra tért ki, hogy azok, akik Antall József kö­rül mérgezték a levegőt, ugyanezt te­szik akkor, amikor az egyházak tevé­kenysége kerül szóba. A püspök ek­koremlítette azegyházakat érő inkor­rekt támadásokat és az egyházak iránt mutatkozó sugárzó ellenszenvet, kü­lönösképpen ami az egyházi iskolák ügyét kíséri. Erdélyben — mondotta —ez ugyanolyan érteden megdöbbe­nést vált ki, mint a Magyarországon fellángoló hisztéria, mely szerint an­tiszemitizmus van az országban. Erre a magam számára olyan magyaráza­tot próbálok adni, mely szerint az ate­ista internacionalizmusnak álcázott kozmopolitizmus szellemének pusz­títása súlyos károkat okozott Magyar­­országon a lelkekben. Pedig azt hittük —hangsúlyozta később —, hogy Ma­gyarország minden politikai pártja egyetért abban velünk, amiért harco­lunk, például az egyházi iskolák visz­­szaadásáért. Természetesen Magyar­­országon még azok sem merik nyíltan kimondani, hogy nem értenek velünk egyet, akik pedig nem értenek egyet. Mert például a Duna Televízió ügyé­ben is kénytelenek elismerni, hogy kell és támogatandó a határon túli ma­gyarság televíziós szolgálata, ám közvetve és burkoltan mégiscsak ér­vényesül egyfajta ellenállás. S ugyan­úgy érzékeljük: bizonyos fokú értet­lenség, vagy legalábbis teljes témán kívüliség tapasztalható irányunkban. Ezt követően a kommunizmus és a hamis liberalizmus összefonódását elemezte Tőkés László. Elmondta, hogy sajnos az egyházi környezet, az egyházi közeg is visszahúzza azokat a lelkipásztorokat, akik közvetlen sze­replést vállalnak, egyfajta szűkkeblű kegyesség, belterjes egyháziasság in­dokait hangoztatva, mondván, hogy a lelkipásztor foglalkozzon a lelki dol­gokkal, az imádsággal és a prédikáci­óval, s ne avatkozzon bele világi dol­gokba. Mindez számomra — tette hozzá — mint protestáns lelkipásztor számára teljesen elfogadhatatlan. A későbbiekben kijelentette: súlyos nemzeti öncsonkítást folytatott a ma­gyar kommunista rendszer. Személyesebb jellegű kérdésekre válaszolva így fogalmazott: „Ma is végeredményben az a szeretet ad erőt és hiteles visszaigazolást az eszmé­imre és cselekedeteimre nézvést, a­­melyet szinte tapinthatóan érzek itt Erdélyben, és részben Magyarorszá­gon is.” De tudni kell — fogalmazott később —, hogy „egy rendszeres és átgondolt lejáratási hadviselés folyik ellenem, amiben nem különbözik a magyarországi Kurír vagy Végh An­tal magatartása a bukaresti szennysaj­tó magatartásától, legfeljebb árnyala­ti különbségek vehetők köztük észre. Bizonyíthatóan tudom, hogyan fejlő­dött ki és hogyan vett engem célba. Előbb a románok között igyekezett lejáratni, aztán a román ellenzék kö­rében, utána a magyarság körében, az RMDSz-cn belül, majd az egyházon belül, és most van soron a külföldi le­járatásom programja. Ugyanis azt ta­pasztalták az illetékesek, hogy bent már eredményt értek el, de ez még semmilyen kihatással nincsen Nyu­gaton, sőt ennek ott ellentmondó az értékelése. így aztán egy idő óta rá­mentek arra, hogy a nyugati sajtóban, a nyugati politikusok körében tegyék tönkre a rólam kialakított képet.” Tőkés László a magyar nemzethez intézett újévi üzenetében többek kö­zött hangsúlyozta: „A nemzet most egy olyan választás előtt áll — nem a politikai választásokra gondolok —, ahol életbevágó fontosságú kérdést kell tisztáznia, hiszen a nemzet egyfe­lől mindent elveszíthet, amit eddig az átmenetinek nevezett időben sikerült megvalósítania, s ugyanakkor van e­­sélye rá, hogy végleg sorsa fölé kere­kedjen és megfordíthatatlanná tegye azt a folyamatot, amely többé-kevés­­bé jól beindult 1989-ben. Az idén a magyarság végleges magára találását tartom esedékesnek és szükségesnek. Bízom benne, hogy az eddigi átmene­ti időszak legjobb eredményeit hasz­nosítva, erőit összesítve sikerülni fog ez a magyar nemzetnek.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom