Nyugati Magyarság, 1994 (12. évfolyam, 2-5. szám)
1994-02-01 / 2. szám
P.O.Box 125 Montreal, QC , CANADA, H3P 3B9 NYUGATI MAGYARORSZÁG: 1055 Budapest, Szt István krt. 21. IV716. In](y[n)(g)§)[Hi@ß =ü© ©íf félh® = >i®[ra(gjr®[ m dl"©©©Őd]®[nl(& XII. évfolyam, 2. szám 1994. február | A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVI LAPJA 33--Ft $2.50 CSEH TIBOR: Infláció és útsonállás DR. ANTALL JÓZSEF 1932—1993 Karizmatikus egyéniség volt. Az ó-keresztények karizmának mondták azt a természetfeletti adottságot, ami hordozóját a többiek vezetésére, tanítására képessé tette. Előbb az ellenzéki kerekasztal-megbeszéléseken, aztán pártvezérként, végül mint az ország szabadon választott miniszterelnöke az elmúlt négy-öt esztendő hazai történelmének alakulására rányomta egyénisége bélyegét. Amikor a választók bizalma a hatalomba juttatta, szinte a semmiből kellett újjáteremtenie az ország működését biztosító kormányzatot. Egyetlen volt kommunistát nem vett be a kabinetjébe. Az általa kiválasztott vezetőket érheti bírálat, de a történelmi tény letagadhatatlan: egyetlen országa vagyunk a térségnek, amelyikben a kormány a teljes parlamenti ciklus időszakában szilárdan a helyén maradt. Kész és határozott koncepcióval lépett a hatalom csúcsára; ennek a koncepciónak a megvalósításán fáradozott. ' (Folytatás a 2. oldalon) Lejáratási kampány Tőkés László ellen Szükség van a nyugati magyarság határozott fellépésére A Pest Megyei Hírlap főszerkesztőjének, Vödrös Attilának 1992. december 29-én Nagyváradon adott interjút Tőkés László, a Királyhágó-mellék! Református Egyházkerület püspöke. A lap az 1994-cs év első és második számában közölte a beszélgetést, amelynek ezt a vezető címet adta: Inkorrekt támadások és sugárzó ellenszenv kíséri az egyházak tevékenységét. Tőkés László nyilatkozatából most néhány lényeges elemet emelünk ki. A vágtató infláció nulláinak malomkövei tovább Őrölték Kis-Jugoszlávia védtelen magyarságát. A pénz romlása példátlan méreteket öltött, a már eddig is kisemmizett emberek a fizikai fennmaradásuk legalapvetőbb szükségleteit sem képesek fedezni. A számok után kígyóként kanyargó nullák sorából az ősszel már levágtak hatot, majd az idén még kilencet, míg eljutottak a legeslegújabb szuper-dinárig, melynek értékét állítólag a márkához rögzítik és még aranyfedezetef!?) is van. Hogy ebben mennyi a balkáni csalás, az nemsokára úgyis kiderül. A pénznyomda áldásos tevékenységének köszönhetően a pénz mind ez idáig órák alatt elveszítette értékét. Az amúgy is alacsony összegű és hetente folyósított járandóságok gyakorlatilag csak a közüzemi díjak (villany, víz, telefon, fűtés, stb.) fedezésére voltak elegendőek, minden más szükséglet kielégítése teljességgel megoldhatatlanná vált a városi lakosság számára. Például egy átlagos heti nyugdíjból a kifizetés pillalatában kb. 1 kg kenyeret lehetett vásárolni. A még egyáltalán működő üzemek áttértek a közvetlen árucserére, a dolgozóknak is természetbeni juttatásokkal fizetnek. Ezután indul be az emberek közötti közvetlen árucsere, amibe bekapcsolódnak a mezőgazdasági termelők is. Az emberek teljes kiszolgáltatottságát és nyomorúságátpéldázza az az eset, amikor egy váratlanul rosszul lett idős özvegyasszony a nyolc hold földje után járó bérleti díjat — amely az egész évi megélhetését jelentette —csak pár napi késéssel tudta felvenni, amikorra az már mindössze két német márkát ért. Nem sokkal vidámabb egy másik öregúr tragikomikus esete sem, aki nem vállalva a nyugdíjkifizetés napján dúló közelharcot a bankban, két nappal elhalasztotta saját és felesége heti járandóságának felvételét. A pénzzel azonnal átment a szomszéd üzletbe, ahol örömmel tapasztalta, hogy a teljesen üres boltba áru érkezett, mégpedig virsli. Az árcédula alapján gyorsan kiszámította, hogy kb. két párat ki is tud fizetni, de óriási elképedésére a virslit csak 10 páros kiszerelésben szolgálták volna ki. Mivel a dinár mint fizetőeszköz elveszítette szerepét, helyette a külföldi valuták léptek be. Igazi kinccsé lett az aprópénz, hiszen az embereknek arra már nem futja, hogy egy egész márkát megvegyenek, igazán a pfennigek lettek a slágerek. A teljes kereskedelem kikerült a piacokra, ahol a világ minden tájáról az embargót kijátszó üzérek által behozott árukat forgalmazzák, főleg márkáért, de nagyon kemény pénznek számít a forint is. Mivel az ilyenfajta árucsere hivatalosan tilos, az abban résztvevők bármikor számíthatnak rá, hogy a rendőrség lecsap rájuk. A piac és az utca lett a színtere az árucserén túl a pénzváltásnak is, ahol a nepperek hemzsegő raja a nyomdából kijövő, még langyos bankók kötegeivel próbálja kicsalni a devizát. A rendőrségi zaklatás elkerülésének legbiztosabb módja — a feketekereskedelmet maga az állam, vagy esetleg valamelyik párt védőszárnyai alatt végezni. így tulajdonképpen kezd összeállni az államilag szervezett fosztogatás mozaikja, amire a koronát az állami útonállás tette fel. Ennek az a lényege, hogy minden határon kilépő, jugoszláv útlevéllel rendelkező állampolgár köteles 10 német márkányi illetéket leszurkolni. És további 30 márkát minden kilépő gépkocsi után. A rendelkezés nem vonatkozik a boszniai szerbekre és a horvátországi területeken kialakított rác martalóc-államok lakosaira, akik szabadon járhatnakkelhetnek és ily módon a feketézés preferált főszereplőivé léphettek elő. A rendeletnek a kis embert sújtó katasztrofális hatása nyilvánvaló, hiszen számosán már legutolsó tartalékaikat is felélték és most már a családi aranyékszerek vándorolnak át a határon, hogy azért némi élelmiszert vásárolhassanak. Olyan helyzet alakult ki a gazdag bácskai és bánáti földek közepén, hogy emberek tömegeinek egyetlen kényszerű megélhetési forrása lett az ingyenkonyha, amelyet a különféle külföldi szervezetek látnak el. A segélyek osztásánál drámai jelenetek játszódnakle. Megesettpéldául, hogy a tolakodó tömeg beszakította a használt ruhákat szétosztó helyiség kirakatát. A hozzá nem értők azt várnák és várják, hogy az ENSz-szankciók okozta ellátási gondok elégedetlenséget váltanak ki, ami majd módosítja a világ közvéleménye előtt nehezen védhető agresszív szerb politikát. Ez a téves föltételezés beleilleszkedik a balkáni válság megoldását célzó — enyhén szólva — furcsa próbálkozásokba. Ezek egy része visszavezethető arra az ideológiára, amely a népek és a fajok között a történelem során kialakult különbségeknek már az említését is üldözendőnek ítéli meg. Nagy hiba nem tudomásul venni, hogy ezeknek az ideológiáknak megvannak a belső és külső fogyasztásra szánt változatai. Az ezeket gyártók saját maguk is pontosan tudják, meddig szabad elmenni — pl. a New York-iak, hogy este hányig és hányadik utcáig, vagy a budapestiek, hogy melyik kerületben szabad lakást vásárolni. A szerbeknek 500 évig nem volt állami szuverenitásuk. Nemzetük gerincét a valamely hatalom szolgálatában álló zsoldosok, kalmárok vagy a saját szakállukra cselekvő útonálló rablók (hajdukok) alkották. Ezekben a szakmákban messzi tájon mind a mai napig nincs hozzájuk fogható... Számos, valóban páratlan népi énekük zöme sem más, mint a különféle haramiavezérek tetteinek dicsőítése. Az a háborús helyzet, amikor az ellenféllel a biztos erőfölény tudatában és a szerb felsőbbrendűség nevében azt tehetnek, amit csak akarnak, olyan természetes állapotba helyezi őket, amilyenben évszázadokon keresztül csak a megnyert csaták utáni szabad rablások rövidebb időszakaiban volt részük. A határátlépési illeték lényegében az útonállás ősi hagyományaiból merített gyakorlat, amely a jugoszláviai fejlődés természetes állomása. Az adott helyzetben az állam eszközöket nem válogató politikájával a békés etnikai tisztogatás legváltozatosabb formáit tudja alkalmazni aszá(Foiytatás a 3. oldalon) A beszélgetés első részében Tőkés László Antall József elhunyt miniszterelnökre emlékezett, aki: „a mi emberünk volt”. Ezzel a kijelentéssel támasztotta alá Antall Józsefnek azt a magyar ellenzéki körökben sokat vitatott kijelentését, mely szerint lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének érezte magát. Leszögezte a nagyváradi püspök, hogy Antall József nemzeti politikát folytatott, amcly politikának szerves része volt a határon túli magyarság érdekeinek képviselete. Hogy ezen belül hol tévedett és mit hibázott, az már egy egészen mellékes kérdés, mivelhogy senki nem kérdőjelezheti meg alapállásának helyességét. Halála után rögtön kiderült, hogy sokkal többen szerették, mint ahány an ezt életében kimutatták. Tőkés László véleménye így hangzott: „Nagyon megzavarták az emberek Antall József iránti érzéseit azok a mosdatlan, irányzatos, pártos támadások, amelyek záporoztak felé egész miniszterelnöksége idején. Magam is csodálkoztam azon az osztatlan részvéten, amely halálát és temetését övezte. Annyira megmérgezték az Antall József iránti érzelmi légkört, hogy mindenki zavarba jött vele kapcsolatban. (...) Ezek a kritikák valós értékeit is kétségessé tették, sajnos azok számára is, akik különben egyetértettek Antall Józseffel. Mindez jól mutatja, hogy milyen ártalmasak lehetnek a propagandista célú előítéletek, tendenciózus kritikák.” Az újságíró ezt követően arra tért ki, hogy azok, akik Antall József körül mérgezték a levegőt, ugyanezt teszik akkor, amikor az egyházak tevékenysége kerül szóba. A püspök ekkoremlítette azegyházakat érő inkorrekt támadásokat és az egyházak iránt mutatkozó sugárzó ellenszenvet, különösképpen ami az egyházi iskolák ügyét kíséri. Erdélyben — mondotta —ez ugyanolyan érteden megdöbbenést vált ki, mint a Magyarországon fellángoló hisztéria, mely szerint antiszemitizmus van az országban. Erre a magam számára olyan magyarázatot próbálok adni, mely szerint az ateista internacionalizmusnak álcázott kozmopolitizmus szellemének pusztítása súlyos károkat okozott Magyarországon a lelkekben. Pedig azt hittük —hangsúlyozta később —, hogy Magyarország minden politikai pártja egyetért abban velünk, amiért harcolunk, például az egyházi iskolák viszszaadásáért. Természetesen Magyarországon még azok sem merik nyíltan kimondani, hogy nem értenek velünk egyet, akik pedig nem értenek egyet. Mert például a Duna Televízió ügyében is kénytelenek elismerni, hogy kell és támogatandó a határon túli magyarság televíziós szolgálata, ám közvetve és burkoltan mégiscsak érvényesül egyfajta ellenállás. S ugyanúgy érzékeljük: bizonyos fokú értetlenség, vagy legalábbis teljes témán kívüliség tapasztalható irányunkban. Ezt követően a kommunizmus és a hamis liberalizmus összefonódását elemezte Tőkés László. Elmondta, hogy sajnos az egyházi környezet, az egyházi közeg is visszahúzza azokat a lelkipásztorokat, akik közvetlen szereplést vállalnak, egyfajta szűkkeblű kegyesség, belterjes egyháziasság indokait hangoztatva, mondván, hogy a lelkipásztor foglalkozzon a lelki dolgokkal, az imádsággal és a prédikációval, s ne avatkozzon bele világi dolgokba. Mindez számomra — tette hozzá — mint protestáns lelkipásztor számára teljesen elfogadhatatlan. A későbbiekben kijelentette: súlyos nemzeti öncsonkítást folytatott a magyar kommunista rendszer. Személyesebb jellegű kérdésekre válaszolva így fogalmazott: „Ma is végeredményben az a szeretet ad erőt és hiteles visszaigazolást az eszméimre és cselekedeteimre nézvést, amelyet szinte tapinthatóan érzek itt Erdélyben, és részben Magyarországon is.” De tudni kell — fogalmazott később —, hogy „egy rendszeres és átgondolt lejáratási hadviselés folyik ellenem, amiben nem különbözik a magyarországi Kurír vagy Végh Antal magatartása a bukaresti szennysajtó magatartásától, legfeljebb árnyalati különbségek vehetők köztük észre. Bizonyíthatóan tudom, hogyan fejlődött ki és hogyan vett engem célba. Előbb a románok között igyekezett lejáratni, aztán a román ellenzék körében, utána a magyarság körében, az RMDSz-cn belül, majd az egyházon belül, és most van soron a külföldi lejáratásom programja. Ugyanis azt tapasztalták az illetékesek, hogy bent már eredményt értek el, de ez még semmilyen kihatással nincsen Nyugaton, sőt ennek ott ellentmondó az értékelése. így aztán egy idő óta rámentek arra, hogy a nyugati sajtóban, a nyugati politikusok körében tegyék tönkre a rólam kialakított képet.” Tőkés László a magyar nemzethez intézett újévi üzenetében többek között hangsúlyozta: „A nemzet most egy olyan választás előtt áll — nem a politikai választásokra gondolok —, ahol életbevágó fontosságú kérdést kell tisztáznia, hiszen a nemzet egyfelől mindent elveszíthet, amit eddig az átmenetinek nevezett időben sikerült megvalósítania, s ugyanakkor van esélye rá, hogy végleg sorsa fölé kerekedjen és megfordíthatatlanná tegye azt a folyamatot, amely többé-kevésbé jól beindult 1989-ben. Az idén a magyarság végleges magára találását tartom esedékesnek és szükségesnek. Bízom benne, hogy az eddigi átmeneti időszak legjobb eredményeit hasznosítva, erőit összesítve sikerülni fog ez a magyar nemzetnek.”
