Nyugati Magyarság, 1992 (11. évfolyam, 4-7. szám)
1992-06-01 / 6-7. szám
1992. június-július Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 7. oldal Beszélgetés a külügyminiszter feleségével „Miért szeretnék?” Az ellenzék által legtöbbször kikezdett és egy időben a legélesebben bírált minisztereink egyike Jeszenszky Géza. Miután egy interpellációra adott válaszában annak a véleményének adott hangot, miszerint a nyugati értékrendszert, a kereszténységet és a nemzeti liberalizmust a kormánykoalíció hitelesebben képviseli az ellenzéknél, minden elképzelhető váddal illette hónapokon át a rádió, a televízió, a sajtó. Milyen érzés ilyen ember feleségének lenni?—kérdeztük Héjj Editet. — Mondhatnám: mindenhez hozzá lehet szokni. Egyébként természetes védekező ösztöneim átsegítettek a válságosabb időszakokon. Például egy ideig nem olvastam újságot, akkor ugyanis még csak élesen ellenzéki lapok léteztek. — Miért volt céltáblája az ellenzéknek a férje? — Az ellenzék a Nyugattal megpróbálta elhitetni, hogy a Magyar Demokrata Fórum a mucsaiak, a lábszagúak, az idegen nyelveket nem beszélők gyülekezete. Géza eleven cáfolata ennek a véleménynek. Miért szeretnék? Ellenfélnek tekintik, s Magyarországon is igyekeznek meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a külügyi sikerek az előző rendszernek köszönhetők. Mintha a mai külügyminisztérium az elődje által elvetett búzát aratná le... Férjemnek sok ismerőse van Nyugaton, népszerű az európai országokban és az amerikai földrészen is. Egy ilyen embert hálás dolog kikezdeni, s fényes győzelem lett volna az ellenzéknek, ha kilőtte volna a helyéről a külügyminisztert. — Ez már nem is lövés, hanem össztűz volt... — Mindkettőnknek különösen rosszul esett, hogy 1990 elején a belgrádi propaganda manőverei nyomán férjemet hazugsággal vádolták. Az egyik hazai újság olyasmit idézett tőle, amit ő sosem mondott, s a másik újság ennek az idézetnek az alapján acsarkodó«, gyalázkodott. Az a furcsa, hogy korábban, amikor a férjem együtt publikált a Mozgó Világban és máshol mai, legádázabb bírálóival is, akkor még nagyra becsülték. így választotta a Közgazdasági Egyetemen az akkori, egységes ellenzék dékánná 1989 júniusában. —Kétgyerekükr e milyen hatással van a férje elleni hangulatkeltés? — Réka lányom elsős az Evangélikus Gimnáziumban, ahol nagyszerű a légkör, egyetlen bántó megjegyzést sem tettek rá vagy az apjára. Zsolt fiamban, aki a Közgazdasági Egyetemen másodéves, jó önvédelmi reflexek alakultak ki: vagy elengedi a füle mellett a sanda megjegyzéseket, vagy visszavág, mert éles a nyelve. Fájó, hogy ezen az egyetemen akadt már tanár, aki akatedráról tett megjegyzéseket fiamnak az édesapjára. Ezt nem lenne szabad megtennie egy pedagógusnak! —A hírek elől nem lehet elbújni. Itthon, a családi asztalnál is szóba kerülnek politikai kérdések? A külföldi magyarok tájékoztatása A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának kollégiumi termében májusban Collegium Communitate néven megalakult a külföldi tájékoztatás szakbizottsága. A mintegy harminc főből álló szakértői testület feladatai között kiemelt helyen szerepel a külföldön élő magyarsággal való érdemi és folyamatos sajtókapcsolatok feltételeinek megteremtése. A Bizottságot ANIOT Judit miniszteri biztos hívta össze. — Amíg Géza egyetemi tanár volt, úgyszólván mindennap együtt vacsorázott a család, a hétvégeket közösen töltöttük el. Minisztersége óta alig látjuk itthon. Ha mégis együtt vagyunk, elkerülhetetlen a politizálás. Pedig szükség lenne a kikapcsolódásra; kirándulni, sízni se nagyon tudunk járni, holott régen a közös sport is a család összetartója volt. Most hetente egyszer egy órát fut a budai hegyekben egy-egy kollégájával. Az itthon töltött pár óra alatt is főként a munkájáról beszélgetünk. Hogy mennyit hasznosít az itthon elhangzottakból, azt nem tudom. — Vannak kikerülhetetlen vacsorák külföldi, hazai vendégekkel, protokolláris szertartással. Itt is politizálni kényszerül? — Ezek a vendégeskedések néha megpróbáltatást jelentenek nekem. Nem vagyok öltözködő típusú nő, ruhatáramból főként az estélyekre szükséges darabok hiányoztak. A vacsorákon rendszerint férfiak mellé ültetnek, akiket érdekel a politika, s én esetleg azt is elmondhatom nekik, amiről a férjemnek jobb hallgatni. — Tolmácsa van? —Nincs, hiszen jól tudok angolul, és ma már a diplomáciai életben főként ezt a nyelvet használják. —Politikusok köreiben mozog, az V. kerületi önkormányzat képviselője —lehet, hogy hamarosan profi politikussá válik? —Amatőr politikusnak tartom magam... Különben matematika-fizika szakos tanár vagyok és számítástechnikával foglalkozom. —Amatőrként milyennek látja országunk esélyeit? — Derűlátó vagyok, noha tisztában vagyok az előttünk álló nehézségekkel. De keveset beszélünk az átállás pszichológiai oldaláról. Vegyük például a magas árakat. Négy évtized alatt hozzászoktunk, hogy a boltokban levő árukat szinte válogatás nélkül beletehetjük a kosarunkba. Ki tudtuk fizetni az árát a fizetésünkből, mert szűkös volt az árukínálat. Ma meg kell nézni, mit rakunk a kosárba, mert nem tudunk mindent megfizetni. Ezt a változást fel kell dolgozni magunkban. Attól sem tartok, hogy Magyarország a nyugati tőke kezébe kerül. Itthon kevés a szabad tőke, természetes, hogy a külföldi pénzintézetek, vállalatok közreműködése nélkül nem mászhatunk ki az előző rendszer ásta gödörből. Ismeretes, hogy tavaly az összes volt kommunista országba jött befektetés hatvan százaléka Magyarországra esett. Az a fontos, hogy az ország, a gazdaság nem omlott öszsze, lassul az infláció, felszámoltuk a veszteséges üzemeket. Ennek az ára azonban a munkanélküliség, amit azért elviselhetővé tesz a segély. — A régi emberekkel sok minden nehezenmegy. Jó példa erreakülügyben zajló tisztogatás... — Szó sincs „tisztogatásáról. A rendszerváltozás után azonnal visszahívott a külügy tizenöt-húsz nagykövetet, köztük Hajdú Jánost, Várkonyi Pétert, Bányász Rezsőt. Egyetlen minisztérium se hozott ilyen gyorsan intézkedést! Hörgött is érte a sajtó. A minisztériumban, a békés átmenetre való tekintettel, sok régi ember kapott alkalmat, bizalmat a bizonyításra: ha valóban jó szakemberek és az ország érdekeit szolgálják, akkor maradhatnak. Közben, vizsgák alapján, csaknem kétszáz új embert vettek fel részben a meg nem feleltek helyére. Másfél év után néhány vezető beosztásban cserélni kellett. —A Nyugaton élő magyarság segíti-e a külügyminiszter munkáját? — Férjemnek sok barátja van külföldön, akik tanácsokkal, információkkal látják el. A külszolgálati munkában is sokan vesznek részt a korábbi emigránsok közül. A baj az, hogy néha félreértik Géza egy-egy megjegyzését. Vagy félrehallják. Egyes kint élő magyarok nehezményezik: nem számít rájuk jobban. Nem hiszik el, hogy roppant nehéz dolga lenne az olyan diplomatának, amelyik nem élte át velünk, itthon, az elmúlt harminc-negyven évet. De a washingtoni nagykövet például, aki 1956-os emigráns, részt vett az utóbbi évek itthoni munkájában is. Más posztokra is kerültek hazatért magyarok, de az itthoni fizetések messze elmaradnak a nyugatiaktól; igen drága itthon a lakás, így a hazatelepülést inkább csak a nyugdíjasok választják. — Említette, hogy a család ritkán van együtt. Nem féltékeny jó megjelenésű, sokat utazó és társaságokban megforduló, sportos férjére? — Ha a nőkre gondol, akkor a válaszom: nem. Erre már nem maradhat energiája. Ilyen szempontból sokkal nagyobb biztonságban élek, mint valaha. Novák Gábor Hősökre emlékezve Dr. Grezsa Ferenc országgyűlési képviselő (MDF) több mint kéthónapos torontói tartózkodása alatt észak-amerikai magyar közösségek meghívásainak is eleget tett. Május utolsó vasárnapján a montreáli Bethlen Kör közönsége előtt beszélt Jtlagyarország a választási ciklus felénél” címmel. A fiatal képviselő tisztán, jól érthetően adott magyarázatot azokra a kérdésekre, amelyek a Nyugaton élő magyarban óhatatlanul felvetődtek. A demokratikus választásokat megelőző időszakból kiindulva építette fel a jelen eseményeit és festett képet a jövőről. Nem pártpolitikusként, de felelős honatyaként beszélt az országra nehezedő súlyos örökségről, a magyarságra váró feladatokról. Előadása optimizmust ébresztett a hallgatóságban. Ugyanezen a napon, Hősök Napján, eleget tett a Montreáli Magyar Bizottság és a Magyar Bajtársi Közösség felkérésének és a katolikus templom udvarán lévő hősi emlékműnél ünnepi beszédet mondott, amelyet az alábbiakban teljes egészében közlünk. Kedves Magyar Testvéreim! Meghatottan állok itt Montreálban a nemzetiszín lobogó alatt, hogy megemlékezzem azokról, akik az elmúlt több mint ezer esztendőben a magyar hazáért áldozták életüket Meghatottan állok itt, sok ezer kilométerre Muhi-puszta, Mohács, Nagymajtény és Világos csatasíkjaitól. Ennek az évnek januárjában, egy szokványos képviselői gyűlés során, az egyik alföldi kisvárosban, Hódmezővásárhelyen, hirtelen és váratlanul szólásra emelkedett egy szikár, idős ember. Szavaiból hamar kiderült, hogy teljesen vak. Szeme világát all. világháborúban a minszki visszavonuláskor veszítette el. Akkor, ott, januárban megrendítően mesélte el élete történetét, hányattatásait. Legfőképpen azt, hogy hazakerülése után sokáig mint bűnösre tekintettek reá, sorstársaival egyetemben „csatlósnak”, „agresszomak” bélyegezték. Akkor, a januári gyűlés termében reménykedően arról is szólt, hogy úgy érzi, változóban a helyzet, s legalább erkölcsileg elégtételt kap a sok szenvedésért, amit a háborúban elviselt. Kedves Barátaim! Ma, május utolsó vasárnapján, a Hősök Napján a vak, egykori honvéd képe idéződik föl bennem, szikár alakja, amint felkiáltójelként magasodik a januári gyűlés termének közönsége fölé. Felkiáltójelként, amely arra figyelmeztet, hogy a tiszta emberi áldozat, a hazáért vállalt szenvedés nem maradhatméltányolatlan. Ahol csak magyarok élnek szerte a nagyvilágban, az óhaza falvaiban és városaiban, a földkerekség számos pontján: Münchentől Buenos Airesig, Los Angelestől Sydney-ig, Fokvárosig, itt Montreálban is, a régi hagyományoknak megfelelően a nemzet Hősök Nap-Dr. Grezsa Ferenc képviselő ja-ként tekint erre a vasárnapra. Huszadik századi történelmünk szomorú vonása, hogy amint az idő előre haladt, egyre több és több lett az áldozat, akire kegyelettel kell gondolnunk ezen a napon. Mára nem csupán régi korok honvédő vitézei, az első, ahogy az öregek mondják; a „nagy” háború, de a II. világháború és az ’56-os forradalom áldozatai, vértanúi is a magyar hősök sorába emelkedtek. — Azokra emlékezünk, akiknek utolsó evilági pülanatait valószínűleg a nyomorultul bekövetkező halál elkerülhetetlenségére való rádöbbenés hatotta át. A lövészárkok, zsúfolt sebesül tszállító vagonok, fogolytáborok sok százezer magyar halottja előtt hajtunk fejet. A nagyapákra, férjekre, testvérekre, barátokra, iskolatársakra és vőlegényekre emlékezünk. Gondolatunkban és érzéseinkben azoké e mai nap, akik haláluk percében bizonyára a hazát képzelték maguk elé, aligha annak nagy, elvont képét, hanem a haza személyesebb, emberibb dimenzióit Mindenekelőtt a családot, a feleséget, az édesanyát az édesapát a gyermeket. S bizonyára voltak, akik számára a halál kegyetlen és magányos órájában a kicsiny ház, a pár hold föld képzete idéződött fel. A magyar hősi halottak külön tragédiája, hogy többségüknek a szülőföldtől távol kellett elesnie. A végtelen orosz hómezőkön, Galícia síkságain, a hónapokra körülzárt Przsemy sl-i erőd poklában, a Doberdót és Isonzót övező zord hegyek között Azok, akikre ma kegyelettel gondolunk, nem akképpen voltak „hősök”, mint a primitív, sematikus kalandfilmek ingüket föltépő, „ide lőjetek” típusú alakjai. Tőlük minden bizonnyal távol állott ez az életidegen magatartás. A mi háborús halottaink nem pusztán azért voltak hősök, mert magyarok voltak, nem pusztán azért, mert egyik vagy másik harctérre, vagy táborba vezényelte őket a sors. Az egyszerű, ha úgy tetszik, hétköznapi emberi helytállás és áldozat jelenti hősiességük lényegét. Készek voltak ugyan küzdeni a hazáért és egymásért és ezt meg is tették, de legtöbbjük bizonyára nem kereste a halált, hanem túl akarta élni a szörnyűségeket. A történelem embertelen körülmények közé sodorta őket Mégis: vállalva a háborúk megpróbáltatásait, az adott helyzetben, az adott lehetőségek között tették azt, amit legjobb meggyőződésükkel tenni tudtak: Istenért, a hazáért és a családért Helytállásuk egyszerre volt tudatos és ösztönös. Hiszen hányán és hányán lehettek, akiknek háború előtti világismerete a soha el nem hagyott falura, kisvárosra, a személyes élettérre szűkült Milyen emberfeletti feladat lehetett sokuknak csak közelítőleg is fölmérni, hová irányította őket a felsőbb akarat Nem véletlenül szól így a híres katonanóta: „Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám?” Úgy vélem, hogy a magyar hősök napján azokra tekintünk kegyelettel, akik bár kétségek között őrlődve, szorongva, — de egy belső hangra hallgatva vállalták a reájuk mért katonasorsot. E hősi vállalást egy időben az utókor nem méltányolta. Magyarországon az elmúlt évtizedek nemzetietlen diktatúrája hősi halottainkat „bűnös”-nek, „csatlós”-nak, „agresszor”-nak minősítette. Még emléküket is ki akarta törölni a magyarság azonosságtudatából. Negyven évig csak titokban kerülhetett virág a honvédsírokra és emlékművekre. Csak szűk családi körben kerülhettek elő a megsárgult fényképek, újságlapok; eltűntekarégidokumentumokés új történelemkönyveket nyomtattak. Ezekben a hősök bűnösökként, a bűnösök pedig hősökként szerepeltek. Am e hatalmi gépezetet végül elsodorta a magyarság önvédő reflexe, élő lelkiismerete. Ma már az óhazában is szabadon emlékezhetünk. Tisztelt montreáli magyar polgárok! Az iméntröviden utaltam történelmünk egy sötét korszakára, amikor gondolni sem lehetett a Duna-Tisza táján a Hősök Napjának kegyeleti megemlékezéseire. E szép hagyomány mégis fönnmaradt. Részben azért, mert a nyugati világban élő magyarság ragaszkodott e hagyományhoz és ezen keresztül nemzeti önazonosságához. Megrendültén, egyúttal megnyugvással lehet megállapítani: ahogyan odahaza, úgy a nyugati világban is éltek és élnek magyarok, akik a legnehezebb időkben is „őrzők” tudtak és tudnak maradni a „strázsán”—a magyarság fönnmaradásának őrhelyein. Meggyőződésem, hogy napjainkban a nemzet szétszóratásában is egységes organizmus és egyre inkább akként működik. Május utolsó vasárnapján a magyar hősökre emlékezve itt, Montreálban, kívánom, hogy az Európa oly sok pontján jelölt, vagy jelöletlen sírokban pihenő halottaink nyerjenek végső, örök nyughelyét egy „emelkedő nemzet”, a felegyenesedő, magára találó összmagyarság szívében és emlékezetében, dr. Grezsa Ferenc országgyűlési képviselő A Jeszenszky házaspár két gyermekük, Réka és Zsolt társaságában
