Nyugati Magyarság, 1992 (11. évfolyam, 4-7. szám)

1992-04-01 / 4-5. szám

1992. április-május Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 13. oldal KELEMEN SÁNDOR: Faliórába baltával Középiskolás történelmi olvasókönyv 1956-ról— Sokáig töprengtem, hogy a művelődésügyi és közoktatási miniszter megrendelésére és a TIB (Tör­ténelmi Igazságtétel Bizottsága) kezdeményezésére, Göncz Árpád köztársasági elnök előszavával megje­lentetett könyvről írjak-e Érdemes-e ebben a nap­­ról-napra kiábrándultabbá váló országban szót e­­melni, s ezzel akaratalanul is belekeveredni abba az iszapbirkózásba, ami mind több embert szennyez­het be. Március másodikén, este a TV-ben megnéz­tem a Kővágó Józseffel 1990 nyarán készített élet­rajz-interjút, s ez is bizonyította sok egyéb mellett, hogy itt minden akkor kerül a nép színe elé, amikor a hazai közélet manipulátorai célszerűnek tartják. Ez a kétesztendős várakozási idő is beletartozik ab­ba a manipulációba, amit az 56-os olvasókönyv írói és szeiksztői szolgálni akartak. Előre kellett ezt bocsátanom, mert a könyv elol­vasása után szomorúan tapasztaltam, hogy a forra­dalom egy reform-kommunista arculatának bemu­tatásáról van szó, nagyon veszedelmes céllal, mert Sa legfontosabbat, a kérdező magyar jövendőt, »unkát veszi célba, és a mai árak mellett potom pénzért, mindössze 17 forintért kapható. Az előszóval kezdem: Igaza van államelnökünk­nek, amikor azt úja felmagasztaló hevülettel, hogy „Újkori történelmünk legnagyobb tisztító vihara, köztársaságunk létének megteremtője: 1956 mind­máig nem szerepel jelentőségéhez méltóan tanköny­veinkben...” Aztán következik az elnöki ajánlás kulcsmondata, amely szerint az olvasókönyv „hite­lesen értékeli a történelmet, igazat mond.” A forradalom eseményeinek nagyon is személyes ismerőjeként jól emlékszem arra, hogy Alkotás ut­cai lakásomon Féja Gézával együtt hallgattuk a SZER (Szabad Európa Rádió) adásában Szabó Zoltán véleményét: Óvakodva népünk eszményesítésétől, fel kell ismerni a tényeket., bizonyos, hogy népünk roppant ajándékot adott a világnak: visszaadta a bi­zalmát abban, hogy az emberi erényeknek a történe­lemben még szerepe lehet” És jól emlékszem Healy angol munkáspárti képviselő meggyőző és igaz véle­ményére is: A nép, amelynek nem voltak vezetői, megverte a vezetők egy klikkjét amelynek nem vol­tak követői Nincs hely a bővebb részletezésre, ezért röviden annyit hogy az elnöki hevületes ajánlás után hideg zuhanyként ér a könyv 9. oldalán .4 forradalomhoz vezető út c. fejezet első mondata, amely ennek az út­nak első mérföldköveként Sztálin halálát jelöli meg. Ezzel a mondattal indul a manipulált történelmi olvasókönyv, s ezzel mindjárt meg is kérdőjelezi az elnöki előszó történelmi igazságról írt kijelentését Ezzel letörli az emlékezet képernyőjéről a forrada­lomhoz vezető út szörnyűséges évtizedét A forradalomhoz vezető út akkor kezdődött, ami­kor jól ismert és geopolitikai helyzetünkkel sok te­kintetben befolyásolt történelmi okok következté­ben a náci csöbörből a bolsevista vödörbe kerültünk. Ezt a helyzetet mindmáig érvényes tanulságokkal kiválóan elemezte dr. Antall József miniszterelnök ez év január 11-én a Hadtörténeti Múzeumban el­mondott. beszédében. Történelmünk e drámai for­dulatát a háború befejezésére való tekintettel az or szág kétségtelenül felszabadulásként érte meg. Ami ezután következett be, azt viszont kétféleképpen: voltak, akik csinálták a „felszabadulást”, és voltak, igen sokan — az első szabad választás eredményében kimutathatóan —, akik elviselték azt A tény az, hogy a föld alatt — a Don-kanyartól a Lajtáig sírnyi mélységben — több százezer magyar katona holtteste, a föld felett pedig - az 1929-es sztálini puccs félelmetes forgatókönyvének lemáso­lásával — Marx, Engels, Lenin nevében és a győztes nyugati hatalmak passzivitásának körmönfont ki­használásával, internálótáborok, börtönök, kitele­pítési és megsemmisítő lágerek és a beszolgáltatási perek áldozatainak százezrei emlékeztetnek a forra­dalomhoz vezető útra, nem pedig Sztálin halála. Itt látom a könyv alapvető hibáját a történelmi koncep­ciót illetően. A budapesti tavasz 1945. február 12-én valóban azt a tavaszt jelentette, amelyet Karinthy Ferenc re­génybe és filmre fogalmazott: annak hitével és aka­rásával, hogy új élet kezdődhet a romokon. A magyar nép az első szabad választásokkal megmutatta, hogy európai indíttatású demokráciát akar, bolsevizmus nélkül. Hogy a kormányzati többséghez bőven elegendő kisgazda győzelemmel a párt nem tudott élni, annak több okát is látom. Sokan emlegetik a párt fölkészü­­letlenségét. De arra is emlékezni kell, hogy a Szövet­séges Ellenőrző Bizottság nyugati tagjainak passzivi­tása azt is lehetővé tette, hogy miniszteri kinevezés­hez szovjet hozzájárulás kellett. Érintette ez elsősor ban a belügyminiszteri státuszt. Aki emlékszik a ko­alíciós pártharcok történetére (s ez nyomon követhe­tő a korabeli sajtóból), az bizonyíthatja, hogy a ko­alíciós viták akut kérdése volt az arányosítás mellett a belügyminiszteri bársonyszék kérdése. Emlékeztetni kell Schoenfeld amerikai követ és Nagy Ferenc miniszterelnök beszélgetésére 1946- ban, e pártharcok idején, amikor a nagykövet a mi­niszterelnök felvetéseire azt a választ adta: „Most mutassák meg, hogy tudnak kijönni a mi nagy szö­vetségesünkkel, a Szovjetunióval.” A nemzet magá­ra maradt s negyven esztendőnek kellett leperegnie a történelem homokóráján, mire Brzezinski az ame­rikai Foreign Affairs 1984. téli számában így írha­tott „Jalta egy befejezetlen ügy. Jalta mítosza, hogy a Nyugat elfogadta Európa felosztását” Majd a több mint 20 oldalas tanulmány utolsó mondatára emlé­keztetek: „Jalta Európa számára múlt — ha nem a­­karjuk, hogy Európa jövője legyen.” Emlékeztetni kell arra is, amit Kovács Imre idéz Szekfű Gyulától Magyarország megszállása című munkájában egy 1945 karácsonyán történt baráti beszélgetésből: Ké­szüljetek fel egy újabb 150 éves török hódoltságra. (Szekfű Gyula ebben az időben — népfrontos indít­tatásra és moszkvai sugallatra — hazánk moszkvai nagykövete.) Hogy az említett hódoltság nem tartott a történész-nagykövet által megjósolt ideig, az nem a Szovjetunión múlott, de nem is a reform-kommu­nistákon. Ez elsősorban a több évtizedes világpoliti­kai küzdelemnek eredménye volt, valamint annak, hegy a szocialistának nevezett ideológia — amely a kelet-európai térséget hatalma alá vonta — reformál­­hatatlannak bizonyult Nem új ez a megállapítás annak, aki olvasta Né­meth László elemző tanulmányát Sztálin: A Leni­­nizmus kérdéseiről c. brossúrájáról. Ez a tanulmány a háború előtt született. Ebben Németh László ki­mutatta, hogy a társadalmi egyenlőséget gyaluval nem lehet megvalósítani, mert az emberiség kertje metszőollót kíván. Nem véletlen, hogy a Magyar Kö­zösségi per címén történt letartóztatásunk után Ré­vai fontosnak tartotta, hogy megmagyarázza a pert, amelyben 217 embert fogtak perbe, s amelyben Né­meth Lászlót mint „tanítómestert” ültették képlete­sen a vádlottak padjára. Hol voltak akkor a reform-kommunisták? A kor napisajtójából jól megkülönböztethető a terep a Ru­­biconon innen és túl. Emlékeztetek az ún. FM-perre, amelyben lefejezték a magyar mezőgazdaság szakén telmiségét, hogy a mezőgazdaság szocializálása elől eltakarítsák a „reakciós" akadályokat Idézem Dobi István, akkori földművelésügyi minisztert „Na, vi­szik má ükét is..." (No comment) Vagy idézhetem a MAORT-pert, amelynek forgatókönyvét a Rákosi­­titkárságon dolgozó, később reform-kommunistává lett illusztris személy írta meg. A Mindszenti-per vádiratának végső formáját Boldizsár Iván és Vásár helyi Miklós stilizálta. A forradalomhoz vezető út jellemzője a zsarnok­ság volt Az a zsarnokság, amelyről Illyés Gyula vi­lágirodalmi mértékkel mérve is korszakos értékűen írta meg a döbbenetes látleletet Illyés jól megismer­hette azt, jobban, mint mások, hiszen abban az idő­ben a moszkvai zsarnok hazai rezidense, Rákosi ha­vonkénti csigavacsorás vendég volt a József-hegyi úti villában (Illyés lakása). Gondoljuk csak el, hogy azo­kon a beszélgetéseken, a moszkvai ügyésznőből lett Rákosi-feleség társaságában minő pasztemáki mély­ségű kutak fenekére tekinthetett a költő, aki 1945- ben, Sinka István megtámadtatása idején oly finom hangon tudott figyelmeztetni: „faliórába baltával ne vágjatok." A zsarnokságot hét esztendős börtön évem alatt a bőrömön tapasztaltam. Utána, 1953 őszétől egészen az 1991-es pertörlési határozatig „ideiglenesen sza­badlábra helyezettéként éltem fapados állampolgá­ri életem. A kelet-európai valóságról (talán ezért) nekem többet mond Amerikába szakadt erdélyi vé­rem, Wass Albert verse. Ez azÜzenet, amit 1951-ben a börtönben tanultam meg, s amit azóta sem felejtet­tem el. Szól pedig ez a vers a csillagok változó já­rásáról, az erdőről, amely akkor is kihajt, ha balta üt rajta vérző csonkot, a földről, amely akkor is terem, ha sáska járja a vetést, a sújtó kézről, amely hasznos anyaggá lesz a föld alatt, a volt barátokról, akik a csillagok változó járásával elfelejtik a nevem, de leg­kivált arról, hogy miként hirdeti a biblia, megmé­retik az embernek fia, s ki mint vet, azonképpen arat mert csak a víz fut, a kő marad! Közben leírom, hogy az olvasókönyv íróinak át­tetsző mahinációja, hogy a forradalomhoz vezető utat visszafelé nem hosszabbították meg 10-15 gé­pelt oldallal. A történész szakértelmével rávilágít­hattak volna arra, hogy miként nincs korszak, ame­lyet egy világnézet határoz meg, úgy nincsen kon szakváltás, amely úgy történik, hogy reggel váltásra ébredünk. Aki azt írja, hogy a reformáció 1537. ok­tóber 31-én kezdődött, az vagy téved, vagy manipu­lálja a történelmet Miközben leírom ezeket íróasztalom üveglapja alól rám világít Kovács Béla márvány síremlékének fehérje, s a sír mögül a fenyőfák haragos zöldje. A sír baloldalán Kovács Béláné, özvegyi feketében, leá­nyával, az azóta elhunyt Pirivel, jobbról pedig Ha­lász József, a hollandiai Wageningenből, és Vörös Vince szikár alakja Bakonyáról. Eszembe kell, hogy jusson: Göncz elnök fiatalon, 23 évesen egy ideig Ko­vács Béla titkára volt, de nem vett részt Kovács Béla emléktáblájának felavatásán, amiként részt vett An­tall József, Vörös Vince, hivatali utódként a földmű­velési miniszter és a belügyminisztérium képviselő­je. Ez is mond valamit! A könyv másik történelmi manipulációja, hogy a Nagy Imre-kormányt a forradalom egyetlen aktív formálójaként állítja be. Ennek az ellenkezője igaz. Amikor ezt leírom, nem kisebbítem Nagy Imre tör ténelmi jelentőségét: éppen ellenkezőleg, kiemelem azt, mert a politikust éppen az minősíti, hegy adott esetben vállalja-e a kormányzott nép közakaratát. A közakaratot nem Nagy Imre formálta, hanem őt a közakarat Bibót idézem, aki soha nem beszélt a Nagy Imre-féle forradalomról. November 4re hajna­lán Nagy Imre még bejelentette, hogy a kormány a helyén van és csapataink harcban állnak, és áttette székhelyét a jugoszláv nagykövetségre. Bibó István viszont a helyén maradt, s nem a forradalmi elitről, s nem annak nevében gépelte le e sorokat „Megren­dítő és csodálatos volt a felkelő nép emberséges. bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, a­­mellyel csupán a leigázó idegen hadsereg és a honi hóhérkülönítmény ellen fordult" A forradalom, jól tudjuk, október 23-án kezdő­dött s az első kormányban helyet kapott Apró Antal, Bebrits Lajos, Molnár Erik, sőt az október 26-án át­alakult kormányban Münnich Ferenc, Janza Károly, Kossá István, sőt Nezvál Ferenc is. Ne feledjük el azt sem, hogy az akkori legfontosabb külügyi posztról, az ENSz megbízott állásából a Nagy Imre-kormány csak október 30-án hívta vissza Kós (Konduktorov) Pétert, akiről köztudott volt, hogy szorosan együtt­működött a szovjet főmegbízottal. Amikor erre em­lékeztetek, meg kell fogalmaznom azt is, hogy Nagy Imre helyének állandónak kell lennie a 301-es par­cellában, körülvéve a forradalom mártírjaival, akik nem a reform-kommunizmus fából-vaskarikáját vé­delmezték, hanem a nád csöbörből a bolsi vödörbe került magyar népet Elő kell vennem gyűjteményemből Bibó István 1956. november 9-én kelt beszámolójának eredeti szövegét a magyarországi helyzetről, amely a Kádár- Műn nich-Apró-féle puccs után íródott Ennek 4. pontjában ez áll: „A szodahzmusnak egypártrend­­szer útján való fenntartása Magyarországon lehetet­lenné vált, mert a szovjet csapatok behívása első e­­setben az MDP, a második — állítólagos - behívása pedig az MSZMP és a rájuk támaszkodó kormányok tekintélyét megsemmisítette. Komoly és tekintélyes többpártrendszer nélkül Magyarországot kormá­nyozni nem lehet annál is inkább, mert az egyetlen kommunista, akinek a magyar nép előtt tekintélye maradt Nagy Imre, szintén a többpártrendszer mel­lett foglalt állást" A forradalom bibói értékelése nem volt adatok és tapasztalatok nélkül való. Pontosan tudta, hegy a spontán népfölkelés hatására szinte napok alatt megkezdődött az alulról való társadalmi önszervező­dés. Ennek példáit a pesti polgár meggyőző tapaszta­latok alapján érzékelhette a vidékről igen nehéz kö­rülmények között felszállított élelmiszerek kiosztá­sában. Aki akkor járt a pesti utcán, a fontosabb út­kereszteződésekben kirakott lőszeres ládákban minden felügyelet nélkül összegyűlt papírpénz-hal­mokat, ékszereket láthatott. A Corvin-köz harcosai Pongrácz Gergely vezetésével, akkori hallomásom szerint mintegy száz ávóst tartottak védőőrizetben. A forradalom alulnézeti képe azt mutatta, amit az utólag kisajátított Bibó István éppen a november 4- én írt kiáltványában így fogalmazott meg: „a harc­ban osztály és felekezeti különbség nélkül vett részt az egész magyar nép." Ehhez személyes tapasztalat alapján azt kell hoz­zátenném, hogy a részvétel a nép bölcsségét, mérle­gelő készségét és a legválságosabb órákban is higgadt mértéktartását mutatta. Számomra meggyőzőbb Bi­bó helyzetértékelésének 5. pontja, amely szerint a kormánynak lett volna ereje ahhoz, hogy a kilengé­sekkel szemben föllépjen, mint az olvasókönyv 82. oldalán, 30 évvel később írott reformkommunista helyzetértékelés. Ez ugyanis azt állítja, hogy a nem­zeti fenyegetettség múltával a nemzeti egység fel­bomlott volna. Aki demokráciában képes gondol­kodni, az természetesnek kell vegye, hogy pártok, érdekképviseleti szervek kialakulásában ölt testet a nemzet politikai élete. Ez tehát visszatekintve sem volt nyitott kérdés a szocialista balközép és a reform­kommunistákkal való együttműködést illetően. Félrevezető azonban az olyan felületes megálla­pítás, hogy az „emberek torkig voltak a testvéri Szovjetunió példájának emlegetésével és szerettek volna utazni (Nyugatra is), valamint amerikai sláge­reket hallgatni a rádióban." íme, a reformkommu­nista történészi „mi lett volna, ha" helyzetértékelés. A magyar indulatokat akkoriban nem a nyugati slá­gerek borzolták fel, hanem sokkal inkább annak megtapasztalása, hogy Anglia és Franciaország a ma­gyar forradalom gyertyafényének lángjában a maga szuezi pecsenyéjét sütögette, miközben Eisenhower levélben bizonygatta Hruscsovnak, hegy érdektelen a magyar forradalomban. Jó lett volna olvasni a be­tört kirakatok mögött napok múlva is érintetlen ita­los üvegekről, megszáradt süteményekről, mert az akkor jobban jellemezte a pesti utcát, mint a nyugati slágerek utáni nosztalgiázás. A nyugati irányú me­nekülés a tébolyult bosszúállás miatti félelemből ke­letkezett... írni kell még a könyv végén közölt névjegyzék­ről, és az ajánló bibliográfia elszomorító, de végül is leleplező hiányosságairól, már csak azért is, mert a könyv középiskolás tanulók okítására készült Amikor a 201 oldalas betűrendes névjegyzékből kihagyottak nevét fölemlítem, akkor azt csak a ten­denciózus kihagyásokért, teszem. Senkit nem aka­rok megsérteni azzal, hogy egy ilyen rosszul és ilyen szakszerűtlenül megírt könyvben való szerepelte­tést ajánlani merészeltem volna. Ez is bizonyíték az ifjúság tendenciózus félreve­zetésére. A példák: Nagy Imre kap 3 sort, V ásárhelyi 8 sort, a legtöbbet a névjegyzékben. Gyenes Antalról beírhatta volna a tudós névjegyzék-készítő, hogy a második Nagy Imre-kormány begyűjtési miniszte­reként ő írta alá a beszolgáltatási kötelezettség el­törlésének rendeletét Göncz Á rpádot nevetséges Ko­vács Béla titkáraként kisgazdapárti politikusnak becézni. Mit keres az 1954-ben született Hódosán Róza tanár a névsorban? Csak nem azért szerepel, mert 1956-ban már járni tudott, s jelenleg az SZDSZ képviselője? Ebben a vonatkozásban Orbán Viktor (1963) nevének említése szintén nevetséges. Szerepel továbbá Demszky Gábor (1952). Ha már szerepelte­tik Petőfi Sándort minden megjegyzés nélkül, miért nem szerepeltetik azt aki ilyen álnéven az ötves é­­vek BM-jében — Kopácsi Sándor följegyzései szerint — orosz tanácsadóként működött? Losonczy Géza nevénél miért szégyellik megemlíteni azt hogy Deb­recenben teológiát végzett, s mint állás nélküli se­gédlelkészt intemátusi nevelőként az alsónyéki nép­főiskola foglalkoztatta. Bereményi Géza filmrende­ző neve után miért hagyják el azt hogy Recsken szenvedett és nagyszerű filmet készített a recski tá­bor életéről? Vagy nincs tendencia abban, hogy Ko­dály Zoltán csak egy sort kap, s nem szerepel, hogy 1967-es temetésén legalább annyian voltunk, mint annak idején Kossuth Lajosén, s ez nem a reform­­kommunisták műve volt? Ami a kihagyottakat illeti: Antall Józseffel kez­dem. A rövidlátóan pártos elfogultságot ez éppúgy bizonyítja, mint a 45-ben 23 éves Göncz Árpádot po­litikusként szerepeltetni. Horn Gyula és Németh Miklós nevének kihagyása azért feltűnő, mert Fozs­­gay mellett éppen az ő munkásságuk bizonyította, hogy a szocializmus megreformálhatatlan. Zimányi Tibor neve szintén hiányzik a névsorból, pedig ő ép­pen a TIB-szervezet alapító tagja, és nemcsak Recs­­ket szenvedte végig, de 56 után is börtönben volt Dr. Mizsei Béla szintén kimaradt a névsorból, noha 56 után hosszú időt töltött a börtön halálos zárkájában, mint Fónay és Mécs. Nem szerepel az ugyancsak kis­gazda Vörös Vince, aki Kovács Bélával együtt kért menedéket november félelmetes hajnalán az USA nagykövetségén — de csak egy éjtszakát kapott, utá­na mindketten mehettek Isten hírével. Talányos az 56 történelmének tanulmányozásá­hoz készített bibliográfia is, annak ellenére, hogy a kötetnek ez a legtárgyilagosabb része. Mégis, né­hány hiányosság: Hasznos lett volna felvenni Borbándi Gyula könyvét A Magyar Népi Mozgalmakról, megemlítve a 397-495. oldalak közötti részt amely hasznos ösz­­szefoglalója az 1945 utáni eseményeknek. Hám Ti­bor Osszeesküvési Kirakatper Magyarországon 1947 címen Washingtonban írt és ugyanott 1986- ban kiadott könyve hiányzik, mint ahogyan hiány­zik Nyeste Zoltán Recsk című könyve is. De hiányo­lom az 1983-ban New York-ban kiadott (itthon is kapható) Kiss Sándor tanulmányt, amelynek címe- A magyar demokráciáért Nagyszerű összefoglalása ez az 1945 utáni politikai és társadalmi, s az 1956 után az ENSz-ben végzett munkának. Ha már említi a szerző Göncz Árpád 1990-ben a Confesssio-ban megjelent 2 oldalas cikkét, akkor említhette volna azt is, hogy 1981-ben ugyancsak megjelent egy cikk, egyévi szerkesztőségi várakoztatás után. összefoglalva: egy nagyon rossz, pedagógiailag irányt tévesztett olvasókönyvről írtam, abban a hiú reményben, hogy talán majd jő egy jobb kor, amit nem az önigazolás és az utólagos hős-csinálás törek­vése jellemez, hanem a tárgyilagos tájékoztatás. »Szakképzés—2000” Alapítvány A Nemzeti Szakképzési Intézet „Szakképzés—2000” Alapítványának célja a középfokú szakoktatásban tanulók és a velük foglalkozó fiatal szakemberek számára a fejlett európai országok legkorszerűbb szakmai és technológiai vívmányainak meg­ismertetése, elsajátítása. A hazánkban befektető külföldi cégek, bankok és termelő vállalatok méltán kí­vánják meg, hogy igényeiknek és terveiknek megfelelő, a modem technikát ismerő, magas munkakultúrájú szakemberek álljanak rendelkezésre. Az alapítvány nyílt, ahhoz bármely bel- és külföldi, természetes és jogi személy, gazdasági társaság csatlakozhat. Számítunk arra, hogy a haza felvirágoztatásának reményében külföldön élő honfitársaink is hozzájárulnak adományaikkal, meghí­vásaikkal, tanulók, illetve ifjú szakemberek cseréjével vagy annak elősegítésével cél­jaink eléréséhez. Az Alapítvány címe: Szakképzés—2000,1087 Budapest, Berzsenyi Dániel út 6. Az adományokat a következő csekkszámlára kéijük befizetni: 401-151-941-3010-0 Budapest Bank Rt., Budapest, V. kér., Alpári Gyula utca 5.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom