Nyugati Magyarság, 1990 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1990. január-február Van-e antiszemitizmus Magyarországon? A választások elé Szavazat Erdély fővárosából (Folytatás az 1. oldalról) amerikai sajtó kedvence volt Közép- Kelet-Európában. Ez az érdeklődés az elmúlt ősz berilini, prágai, majd bukaresti eseményei nyomán szinte teljesen elpárolgott. A New Y ork Times-ban és a Washington Post-ban sok hét óta nem jelent meg egyetlen elemző cikk sem a magyarországi fejleményekről. Ha írnak Magyarországról, akkor alaptalan és rágalmazó cikkek jelennek meg arról, hogy Magyarországon hogyan növekszik és terjed az antiszemitizmus. Az ilyen cikkek sorozata novemberben indult meg Henry Kamm, a New Y ork Times volt budapesti tudósítójának .jóvoltából”. H. Kamm az egyik legtisztességtelenebb, leghazugabb amerikai tudósítók egyike, aki már a hetvenes években feltűnt azzal, hogy időnkénti budapesti látogatásai folyamán milyen hamis képet fest a Kádár-rezsimről. Budapesti hattyúdalát jelentő cikkeiben sorozatosan antiszemitizmussal vádolta aMagyar Demokrata Fórumot, hivatkozva az SzDSz vélekedéseire. Még abban a hónapban a Time magazin is csatlakozott; kommentátora, Strobe Talbott még azt a fáradságot se vette, hogy Budapestre utazzék, itt koholta össze hitvány cikkét, melyet egy karját lendítő karszalagos nyilas képe illusztrált, irA történelem tovább él" aláírással. Talbott fő tanúi Charles Gáti politológus és George Lőrinczi washingtoni ügyvéd voltak. Gáti az MTK-meccsek csőcselékének ordítozásából vonta le konzekvenciáit, Lőrinczi pedig azt állította, hogy budapesti látogatása alkalmával az emberek az utcán faji jellegű becsmérléseket vagdostak egymás fejéhez. Hogy megvizsgáljuk, mi az oka ennek a sajtókampánynak, vissza kell térjünk arra, hogy a két vezető ellenzéki párt, az MDF és az SzDSz küzdelme nem mindig a legtisztább eszközökkel folyik. Ennek a küzdelemnek legvisszatetszőbb, legkárosabb jellemzője azonban az antiszemitizmus jelenségének és vádjának manipulálása. Csurka Istvánnak, az MDF- vezetőség tagjának néhány írása tartalmazott olyan utalásokat, amelyek egyesek szemében antiszemitizmusnak tűnhettek. Bár ez vitatható, az utalások bizonyos érzéketlenségről tanúskodtak a modem magyar történelem e tragikus kérdésében. Ez év januárjában például a Magyar Televízió kompromittált, de állásukhoz ragaszkodó propagandistáit támadta Csurka egy rádió-glosszájában olyan utalások kíséretében, melyeket úgy is lehetett magyarázni, hogy azok ellenfelei egy részének zsidó származását célozgatják. Mikor ezt sokan szóvá tették, Csurka egy nyilatkozatában egyértelműen elhatárolta magát az antiszemitizmustól és azt a lehető legerősebb szavakkal elítélte. Közben azonban az egész MDF ellen megindult a vádaskodás, először a Kamm-féle tudósításokban. Viszont aki csak kicsit is ismeri az MDF programját és vezetőit, az tudja, hogy ez mennyire igaztalan és méltatlan vád. Igaztalan és méltatlan nemcsak az MDF irányában, de az egész magyar néppel szemben és a magyar zsidósággal szemben is. A zsidósággal szemben a nácizmus a modem kor legaljasabb gaztettét követte el. Semmi sem könnyebb, mint a zsidóságot az antiszemitizmus újjáéledésével riogatni és ebből piszkos politikai tőkét kovácsolni. Semmi alap nincs annak feltételezésére, hogy a magyar nép most, amikor ki vívhatj a szabadságát és függetlenségét, akkor egy olyanrezsimet akarna létrehozni, amelytől a magyar zsidóságnak bármi módon tartania kellene. Egy olyan rezsim a magyar népnek sem hozhatná meg a boldogulását, mert a zsidó és nem zsidó magyarság ugyanazt akarja: egy szabad, virágzó, független Magyarországot, ahol senkinek sincs oka félni származása miatt. Bármilyen antiszemita politika nemcsak embertelen, nemcsak keresztényieden, de teljesen magyartalan is lenne, éspedig két okból. Egyrésztfenyegetné amagyarságnak egy tehetséges, jólképzett és lojális rétegét minden értelem és haszon nélkül. Másrészt a magyarság boldogulásához, gazdasági fellendüléséhez és a környező magyar kisebbségek megsegítéséhez elengedhetetlenül szükség van a világ rokonszenvére, és az emberi jogok intézményének erősítésére. Antiszemita politikai irányzat tehát nemcsak aljas, de ostoba is lenne, mert pont azt a nemzetközi klímát próbálná aláásni, amire Magyarországnak a legnagyobb szüksége van. Azért volt szükség erre az okfejtésre, mert ki kell mondani: a vád, hogy Magyarországon bármi esélye van az intézményes antiszemitizmusnak, nemcsak igazságtalan és rosszindulatú, de egyenesen bizarr. Ez persze nem akadályozza meg az amerikai sajtó egyes tudósítóit, hogy hitelt adjanak az ilyen rágalmaknak. Mondjunk ki egy kellemetlen igazságot: néhány tudatlan és félreinformált újságíró bizonyos leereszkedő felsőbbrendűséggel látogat Magyarországra. Mint igazi világfira, még a saját hazája nemzeti szimbólumai sem hatnak túlságosan, de hogy egy magyar párt programja központjába a magyar nemzeti hagyományok, történelmi tudat, nemzeti kultúra helyreállítását és ápolását állítsa, beleértve a szomszéd országokban élő magyarság védelmét, ez riporterünknek azonnali gyomorsavtúltengést okoz. Az ő világképébe ez talán úgy illik bele, hogy az ilyen párt afféle tipikus kelet-európai nacionalisták bigott gyülekezete. Ha ezekután még valaki a fülébe súgja, hogy ez a párt egyébként antiszemita is, a kép tökéletesen összeáll számára, igazolja eredeti előítéleteit Ha az SzDSz egyes tagjai a pártharcokban politikai előnyt reméltek kovácsolni az antiszemitizmus vádjából, akkor ez, úgy tűnik, sikerrel járt. Azutóbbiidőkbenapárterősenleszűkítette a távolságot közte és az MDF között, sőt egyes közvéleménykutatások szerint átvette a vezetést. Ez nem teszi a vádakat tisztességessé, mert az antiszemitizmus hamis vádja erkölcsileg egy kategóriába tartozik magával az antiszemitizmussal. Mindkettő ugyanabban a nemzeti sebben vájkál, ugyanazt a mérget keveri, ugyanazon áldozatok, a magyar zsidóság megfélemlítéséből próbál előnyt szerezni. Innen, Amerikából nincs módunk felmérni, hogy ez a viszály ott a helyszínen mennyi kárt okozott. Amit azonban a vádaskodók teljesen figyelmen kívül hagynak: ez a kampány itt a tengerentúlon teljes egészében a magyar népen csattan! Nincs Washingtonban huszonöt személy, aki tudná, mi a különbség az SzDSz és az MDF között, vagy fogalma lenne arról, hogy ki az a Csurka István vagy Haraszti Miklós. A konklúzió, amit levonnak ezekből a sajtócikkekből: a magyar nép, vagy annak jelentős része antiszemita. Addig a következtetésig már senki nem jut el, hogy ha az SzDSz népszerűsége mostanában emelkedik, akkor az antiszemitizmus térnyerése Magyarországon nem nagyon lehet más, mint rágalom. Talán túl sokat foglalkoztunk ezzel a lehangoló témával, de jó lenne Budapesten tudomásul venni, hogy az amerikai magyarságnak ma sokkal fontosabb feladatai vannak, mint hogy szüntelenül a sarat törölgesse Magyarország ábrázatáról. Az itteni magyar olvasó, mikor reggel kinyitja az újságját és látja az egyik főcímet, ami szerint Romániában csak cinizmus uralkodik, Magyarországon viszont bigottság (New York Times, febr. 20.), akkor úgy érzi magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Említsünk meg néhány pozitív fej - leményt is ebben a témában. A Kelet- Európa jövőjét tárgyaló hisztériás és dilettáns cikkek után felüdülés volt olvasni a Washington Post-ban a Magyarországot jól ismerő S. Rosenfeld józan elemzését; „A 90-es évek nem a 30-as évek ’’című cikkében kijelentette, hogy nem hajlandó csatlakozni azon szakértők parádéjához, akik a két háború közti évek gyűlölködéseinek és sérelmeinek újraéledésére számítanak. Pontokba szedte érveit arról, hogy mennyiben más ez a korszak, mennyivel felvilágosultabb és toleránsabb, mint a korábbi. Ami az MDF reputációját illeti, a párt elnöke, Antall József amerikai útja rengeteget segített abban, hogy ellensúlyozza az MDF-re szórt, de a magyar népre szállott vádakat. Antall, akit elkísért Jeszenszky Géza, a párt külügyi szakértője, mind Bush elnökkel, mind Quayle alelnökkel találkozott és megbeszéléseket folytatott a kabinet számos tagjával. Fogadta őt a szenátus külügyi bizottsága és számos más kongresszusi vezető. A Nemzeti Sajtó Klubban tartott sajtóértekezletét országosan közvetítette egy televízióállomás. Antall József érveinek nemcsak képzettsége és fellépése adott hitelt, hanem az is, hogy édesapja a második világháború éveiben menekültügyi kormánybiztosként az üldözöttek ezreit mentette meg a náci terrortól. Magas színvonalú, kulturált előadásai, családi hátterének ismerete nagy szolgálatot tettek abban, hogy az amerikai külpolitikai elit reális képet kaphasson a Magyarországon várható fej lemény ékről. Antall József neve hirtelen ismertté vált amerikai külpolitikai körökben. Útja sok félelmet oszlatott el és sokat helyreállított abból a jóindulatú várakozásból, amely a magyar reformokat korábban kísérte Washingtonban. Erre a jóindulatra nagy szükség van. A pesszimistáknak minden bizonnyal igazuk van abban, hogy Magyarország most történelmének egyik mélypontján van. Amit azonban szintén észre kell venni, az az, hogy az elmúlt két esztendő során megfordult a helyzet. A pesti cinikus szellemesség két éve azt állította, hogy a helyzet reménytelen, de nem rossz. A helyzet ma nagyon rossz, de nem reménytelen. A magyar pártok egyik problémája az, hogy sokkal többen vannak, mint a reális alternatívák. Kicsit érthető tehát, ha nem is elfogadható, hogy alternatív programok ütköztetése helyett egymás piszkolásával vannak elfoglalva. Pedig az országnak nincs más alternatívája, mint nekiveselkedni, vállalni a szükséges áldozatokat és elkezdeni keményen dolgozni egy toleráns, pluralista demokrácia, egy virágzó piacgazdálkodás létrehozásáért. Amerikai tapasztalatainkból is tudjuk, hogy a magyar roppant tehetséges nép—sikere nem képességein, hanem kitartásán, türelmén, politikai érettségén fog múlni. Hogy e tulajdonságai kibontakozzanak és megerősödjenek, ahhoz egy elsőrangú politikai vezetőrétegre van szüksége mind a Magyar Demokrata Fórum, mind a Szabad Demokraták Szövetsége, mind pedig a többi párt legkiválóbbjaiból. Kedves új politikus hölgyek és urak! A felelőtlenség kora lejárt. A magyar nemzet jövője nem játékszer. —bv— Negyven évet kellett vámom, hogy én is állampolgárként jelenhessek meg Magyarország fővárosának utcáin. Erdély fővárosából, Kolozsvárról. A Ceausescu-diktatúra alatt kétévenként léphettem át Borsnál a trianoni határvonalat és amikor lezárult mögöttem a határsorompó, így kiálthattam fel: harminc napig én is állampolgárnak érezhetem magam, s ha újra visszatérek szőkébb hazámba, Kolozsvárra, ismét mindenben kiszolgáltatott alattvalója leszek Ceausescunak. 1944 óta állandóan álmunk volt Erdélyben, hogy a mi zsebünkben is világútlevél legyen, úgy, mint azt Európa más térségeiben minden szabad állampolgár birtokolja. Végre a történelem ezt számunkra is lehetővé tette, és most én is felnőtt, nagykorú állampolgárként sétálhatok Budapest utcáin, s szemlélhetem a forgatagot, olvashatom a plakátokat, rádió-, tv-műsor, meg baráti körben folytatott megbeszéléseink rendjén bele-beletekinthetek a különböző pártok irdatlan küzdelmeibe. Megdöbbentett az az acsarkodás, amellyel szemben állnak egymással a küzdelemben részt vevő pártok. S el kell mondanom, kevés párt arculatán látom azt az aggodalommal keveredett alázatot, mely befelé nézve kényszerítené őket feltenni önmaguknak a kérdést: vajon én vagyok-e az a párt, amelyik a leginkább felelősségteljesen vállalhatja az összmagyarság sorskérdéseinek oly módon való képviseletét, hogy abban a nemzet sajnálatos tévedései többet elő ne forduljanak és az összmagyarság érdekeivel ne ütközzenek? Ismétlem, kevés a belső nyugtalanító alázat kisugárzása a különböző pártok arcán. Ezzel szemben mintha egyes pártok csak a hatalom birtoklásáért, csak a karrierizmusért látszanának „beszállni a ringbe”. Vajon átgondolták-e alaposan, megnyugtató módon a magyarság sorskérdéseit? Két alapelvvel — az egyik jogi, a másik a kereszténységből folyó etikai elv—mégis szembe kell nézniük. A jogi alapelv: minden művelt jogrendszer ismeri a rehabilitás jogi intézményét, vagyis azt a bírói vagy közigazgatási eljárást, amikor az állampolgár beismeri múltbéli tévedéseit, amelyektől elhatárolja magát, s máris bizonyítja, hogy a jelenben és a jövőben is az össztársadalomra nézve hasznos tevékenykedést fog kifejteni, s ezt az állampolgárt a társadalom azonnal magába integrálja, nem kényszenti a perifériára való kivonulásra, hanem szívesen fogadja szolgálatait. A másik alapelv a keresztény etika: hányszor kell megbocsátanom az én atyámfiának? Meg van írva a szentírásban: nemcsak hétszer, hanem hetvenhétszer is!!! Sajnos, bennünket, magyarokat a történelem nagyon megtizedelt. Oly kevesen maradtunk a Dunamedencében, hogy még az apagyilkosoknak is meg kellene bocsátanunk. A fent említett két alapelvre jobban oda kellene figyelni a pártküzdelmekben. Alaposabban kellene alkalmazni, érvényesíteni! E két alapelv tiszteletben tartása, gyakorlása egyértelműen bizonyítaná az európai közös ház felé menetelni kész szándékainkat és hitelünket. S e két alapelv figyelembevétele mellett engedtessék meg nekem, a trianoni határon kívül élő magyarnak, aki most már ugyancsak az összmagy ar nemzet testéhez tartozom, hogy elmondhassam: számomra már nem közömbös, hogy ki lesz a Magyar Köztársaság elnöke. Ennek tevékenykedésétől nagy mértékben függ az én sorsom és családtagjaim jelene és jövője is. S hogy senki ne vádoljon azzal, hogy a fogadatlan prókátor szerepében tetszelgek, kimondottan csak szűk családom nevében, hat testvérem, azok egyenes leszármazottai, valamint felmenő ágaik, összesen 97 személy nevében — amelyek között földművesek, iparosok, munkások, kereskedők, értelmiségiek is előfordulnak — kijelentem, hogy—s itt legyen szabad neveket is mondanom az ábécé sorrendjében — Horn Gyula, Kulcsár Kálmán, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szokat Imre, Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba és még sokan mások, akik akkor bizonyítottak, akkor álltak ki sorskérdéseink intézése mellett, amikor erre sem a politikai, sem a jogi feltételeknemvoltakmegteremtve: mindabban, ami ma történhet a magyar társadalomban — a demokrácia és a Jogállamiság tekintetében —, úttörők voltak. Egzisztenciájukat, létezésüket kockáztatva vállalták valamennyiünk igazának nyílt, őszinte kimondását. Az én családom minden bizonynyal reájuk adná szavazatát, hogy tovább szolgálhassáknemzeti sorskérdéseink megnyugtató módon való rendezését. Ha név szerint nem is szerepelhetek az itteni választók névjegyzékében, gondolatban, lélekben szavazni fogok a fent előadottak szellemében. Dr. Újvári Ferenc nyugalmazott ügyvéd, Kolozsvár (Magyar Nemzet, 1990. febr. 20.) 1990. március 15. Magyarországon és Romániában A közelgő március 15-i ünnepségekkel kapcsolatban Magyarországon a pártok megegyeztek abban, hogy erre az alkalomra felfüggesztik a választási kampányt és egységesen tisztelegnek a forradalom, a szabadság, a függetlenség eszméje előtt. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség felkérte megyei és helyi szervezeteit, hogy március 15-e alkalmából szervezzenek ünnepi rendezvényeket azzal a jelszóval, hogy a forradalom üzenete ma is érvényes: „A jogegyenlőség biztosítása alapvető feltétele a romániai demokratizálódásnak!”
