Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1-2. szám

1989. január-február

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident

5. oldal

Főpróba előtt?

— Feljegyzés az 1988. november 15-i eseményekről —

Fél öt előtt öt perccel szálltam le a 30-as buszról aThököly út és a Dózsa György út sarkán. Már a buszból látszott a rengeteg rendőr, akik egyébként a Thököly útnak az egész, Dózsa György út és Népstadion út közötti szakaszát lezárták (itt van a román követség is), az iskolákból kijövő gyermekeket azonnal a mellékutcákba terelték; járókelő a követség közelébe sem juthatott.

Kerülve minden összetűzést, mi a Thököly út Keleti pályaudvar felé eső szakaszán, a Szinv a utca sarkán gyülekeztünk. A transzparenseinken kizárólag a romániai diktatúrát elítélő magyar, román és angol nyelvű feliratok voltak. Miután a követség felé nem mehettünk, megindultunk a Keleti irányába. A rendezők mindenkit felszólítottak, hogy a járdán haladjunk, ne akadályozzuk a forgalmat. Lassan, békés menetben közeledtünk a Baross tér felé. Mögöttünk egy csapat gumibotos rendőr jött, de mellettünk az úttest is velük volt tele. A forgalmat csakis ők akadályozták, miként a B aross téren is, amelyet—mire odaérkeztünk — már szintén egyenruhás osztagok és gépjárműveik foglaltak el. Itt bekerítettek minket, a város felé sem mehettünk tovább.

Miként eddig is mindig, az összes tüntetésen, a kb. ezer fős tömeg rendkívül fegyelmezetten viselkedett, senki sem provokálta a rendőrséget, amely azonban egyre agresszívabbá vált. Ebben a bekerített, megalázó helyzetben törvényszerűen harsantak fel az ütemes „rendőrállam, rendőrállam” kiáltások, majd az első gumibotozások után az „ávósok-ávósok” skandálása. De még eztmegelőzően a helyszínre érkezett a dicső élcsapat rendőrségének élcsapata: ezek milliós Yamaha motorjaikon rontottak neki az embereknek, lökve, borítva fel őket, főleg azokat, akik az úttest közelében álltak.

H árman, barátom és egy ismerős hölgy, a kirakatok előtt beszélgettünk, amikor hirtelen kitört a pánik. Az emberek sikoltozva menekültek és pillanatok alatt akkora lett a nyomás, hogy levegőt alig kaptam. Nem messze tőlem, a Rottenbiller utca felől támadtak ránk a rendőrök; akit értek, öreget, fiatalt, nőt, gyereket ütöttek-vágtak gumibotjaikkal. Én minden erőmmel a velünk levő hölgyet igyekeztem a hatalmas üvegkirakat elől elhúzni, amely már fenyegetően recsegett, ropogott a menekülő tömeg nyomásától. Hátranéztem. Mögöttünk közvetlenül már a gumibotozó egyenruhások „dolgoztak”. Egy alacsony, vékony fiatalember — inkább gyerek — kezéből kitépték a transzparenst, földretaposták, és a gyereket többen teljes erejükből ütötték. Soha nem láttam még ilyen magukból kivetkőzött, habzó szájú vadállatokat. (Milyen agymosással uszíthatták vajon ránk őket — Sztálin halála után 35 esztendővel, Közép-Európa közepén?) Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy nem „kötelességszerűen”, valami vélt rendbontást megakadályozandó ütöttek — közben trágárságokat üvöltöztek, természetesen tegezve —, hanem eltorzult arccal, mint a kiéheztetett vérebek, akiknek végre eloldozták a láncaikat és most szabadon tombolhatnak.

Egy kapualj mentett meg minket végül is a kirakatok életveszélyes üvegtábláitól és a valami felfoghatatlan és értelmetlen bosszútól lihegő pribékektől. A kapualjban több összevert társunk lelt még menedéket. Egy mikrofonos riporter, sorra végigkérdezve minket, próbálta rögzíteni a történteket. Később kiderült; nem a Magyar Rádiónak dolgozott.

Igen fontos: a rendőrség tudvalevőleg rendelkezik kézi hangszórókkal, és ezeket használja is, ha éppen úgy tetszik neki. Ezen az estén azonban más volt a,.koncepció”. Egyetlen ilyen hangszóró sem volt jelen, és így egyetlen felszólítás sem hangzott el a részükről arra vonatkozólag, hogy mit kívánnak tőlünk. Minden figyelmeztetés nélkül, több hullámban támadtak ránk, és válogatás nélkül ütöttek, akit csak értek. (Vagy talán mégsem teljesen vaktában? Az ismert ellenzéki vezetőket ugyanis ezen az estén nem bántották, csak ismeretlen követőiket. „Majd elvesszük a kedveteket, hogy még egyszer ezek után menjetek!” — gondolhatták.) Ennek következtében persze olyanok is kaptak, akiknek semmi közük nem volt a tüntetéshez, csak ők is beszorultak a gyűrűbe. Ilyen volt egy idős házaspár is, akiket összevertek. Az asszony magából kikelve üvöltött a rendőrökre, akik zavarodottan tébláboltak körülöttük, felismervén a helyzet abszurditását. Ez a házaspár valóban tragikus látványt nyújtott: még fél óra múlva is ott álltak, némán és halálsápadtan, mintha odagyökereztek volna, ahol megverték őket. És teljesen egyedül voltak. A rendőrök már elkerülték őket — hozzánk meg nem tartoztak. Talán várták a csodát, az akkor és ott bekövetkező isteni igazságszolgáltatást.

Ekkor előttünk egy fiatal, 17-18 éves kislány a járda szélén állva elővette a fényképezőgépét.

H irtelen egy rendőr az úttestről odaugrott, és megpróbálta a lányt berántani maguk közé. Mi is odaugrottunk és húztuk vissza. A gumibotok azonnal lecsaptak: csak a fejét ütötték. Sikerült elrángatnunk — szédülten tántorgott — és én sími szerettem volna. „Otthon fényképezd a családodat, meg a temetőben! ”—üvöltötte még az egyik vadbarom utánunk.

Nemsokára odajött hozzánk egy rendőr és megkérdezte: ,Maguk milyen minőségben vannak itt?” .Állampolgári minőségünkben”—vágta rá a barátom. „Na, akkor menjenek tovább!” Tényleg itt volt az ideje, hogy induljunk a Jurtába. Elindultunk. Ekkor azonban a Rottenbiller utcából újabb felajzott gumibotos osztag fordult ki. Azonnal látszott a képükön, hogy ütni jöttek. Megálltam a zebra előtt — a menekülésnek a látszatát is szégyellem — és szembefordultam velük. „Na, indulás, nem lássa, hogy zöld van?” - üvöltött rám az egyik. Nyugodtan a szeme közé néztem és álltam még néhány pillanatig, majd lassan megfordultam és az úttestre léptem. Ekkor — és jellemző módon hátulról — nagyot lökött rajtam. „Indulj már!” A hátamat már tegezni is merte. Ennyit a legalizált terroristák személyes bátorságáról.

Végül néhány, a közvetlen eseményeken túlmutató összefüggés:

1. / Azt, hogy a tüntetést a rendőrség nem engedélyezi, kizárólag a tüntetés két szervezőjével közölték, a tiltás semmiféle nyilvános fórumon nem jelent meg. (Október 23-a előtt a tilalmat nyilvánosságra tudták hozni!)

2. / A rendőrség a helyszínen sem volt hajlandó közölni hangszóróin, hogy mit akar az egybegyűltektől. Minden figyelmeztetés és felszólítás nélkül támadtak ránk.

3. /Tették mindezt annak ellenére, hogy ők akkor már tudtak a november 14-i súlyos bukaresti provokációról, amelyet a román belügyi szervek egy magyar diplomata ellen követtek el.

Minezekből kézenfekvőnek tűnik legalább egy következtetés: a rendőrség november 15-én előre elhatározott szándékkal, az események lefolyásától függetlenül ütni akart. Ennek több oka lehet, amelyek közül egyik valószínűleg a rohamosztagosok „valós helyzetben” való kipróbálása volt.

Lehet, hogy a lassan, de biztosan közeledő március 15-e rendőrségi főpróbájának voltunk a tanúi? Jó lesz erre odafigyelni!

R.Á.

„Menedékjog”

— Ember Judit új filmjéről —

Tizenkét órán keresztül nézzük a videót, háromszor négyórás részletekben. Tizenkét órán keresztül tíz ember mondja el nekünk ugyanazt a felháborító és tragikus történetet, melyet akármenynyire is hihetetlen, mégis el kell hinnünk — mert az ezekkel az emberekkel megtörtént.

Ember Judit új dokumentum-filmje azokat szólaltatja meg, akik az 1956-os forradalmat leverő, november 4-i szovjet invázió alatt a jugoszláv követségen kértek menedékjogot. A követségen azt ígérték nekik, hogy hazaszállítják őket. Ehelyett emberrablás áldozatai lettek: a szovjetek Romániába vitték őket, ahol — ki rövidebb, ki hoszszabb ideig — fogolyként száműzetésben éltek.

Az ötrészes film szereplői: 1. rész—Tánczos Gábomé Bácskai Vera, Szilágyi Józsefné Ella; 2. rész — Donáth Ferencné Bozóki Vera; 3. rész — Vas Zoltánná, Lukács György (magnófelvétel egy 1971-es interjúról, amelyet Vezér Erzsébet és Eörsi István készített); 4. rész—Haraszti Sándorné, Újhelyi Szilárd és Újhelyi Szilárdné Haraszti Mária, aki Losonczi Géza felesége volt; 5. rész— Vásárhelyi Miklós és Vásárhelyi Miklósné Pór Edit.

A filmet hatan készítették. Rendező: Ember Judit; operatőr: Mercz Loránd; hangmérnök: Fék György; vágó: Kulics Ágnes; gyártásvezető: Kardos Tamás és Rusznyák Sándor — a Balázs Béla Stúdió támogatásával. Eddig összesen két alkalommal vetíthették le, egyszer augusztusban és egyszer szeptemberben, de ezt is csak a BBS vetítőtermében. Az Egyetemi Színpad a ,.Budapesti Művészeti Hetek” keretében szerette volna bemutatni, de nem engedélyezték, és a Fiatal Művészek Klubja is a vetítés ellen döntött.

Egyelőre az a fontos, hogy a film megvan. Dokumentálni kell azt a kort, melyben élünk, melynek szemtanúi és aktív résztvevői elmondhatják történetüket, válaszolhatnak kérdéseinkre. Dokumentálni kell az igazságot, hiszen az 56-os forradalmat megtorló rendszer máig tartó történelemhamisításai miatt az új nemzedék nem ismeri, vagy csak hiányosan, hazugságokkal torzítva ismerheti a kor valóságait.

Eddig nem ismerhette azokat sem, akikről e film szól, akik közül többen az 56-os forradalmi kormány tagjai voltak, akik szovjet emberrablás áldozatai lettek, és akik közül többeket titkos koncepciós perek után végeztek ki — Nagy Imrével együtt. Eddig nem tudhattak azokról a levelekről sem, amelyeket Újhelyi Szilárdné írt első férje, Losonczy Géza holttestének holléte ügyében különféle „illetékesekhez”, és amelyekre a mai napig sem kapott választ.

A film készítői arra biztatnak, kérdezzük ki azokat, akik átélték ezeket az eseményeket: az 1956-os forradalom még élő vezetőit, résztvevőit, tanúit, megtorlásának elszenvedőit. Magyarországon — és a világ sok más országában is — ők a leghitelesebb történelmi forrásaink erről a korról.

Ember Judit következő dokumentum-filmjéből már 8 órányi anyag elkészült. Ezúttal azok szólalnak meg, akik gyermekként élték át a jugoszláv követségen „élvezett” menedékjogot és a romániai fogságot.

(A .Menedékjog” című filmet bemutatják a február 3-10-ig tartó .filmszemlén”, a Budapest Kongresszusi Központban, a dokumentum-filmek kategóriájában — A Szerk.)

Nagy Piroska

Támogassa lapunkat, ajánlja barátainak is!

BODNÁR GÁBOR:

Cserkészet

otthon

Már jó néhány éve, de főként 1988-ban, jelentkezett a cserkészet iránti igény. A kibontakozás első nagy lépése május 27-én, Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban történt, ahol kiállítás nyűt a Magyar Cserkészet múltjáról. Benda Kálmán történész nyitotta meg a történelmi jelentőségű eseményt. A neves tudós, egyben kitűnő régi cserkész, veretes szavakkal rögzítette a cserkészet lényegét: „A mozgalmat maga az ifjúság irányította. Nem továbbított politikai eszméket. Embert formált a húszas, majd harmincas évek szellemében. Nevelő intézmény volt.”

A kiállítás rendezői tiszteletreméltó bátorságról tettek tanúságot A korábbi próbálkozások nem kapták meg a szükséges engedélyt, Marosvári Attila és Zombori István az új idők szellemében mégis belefogott. Kiállításukra az egész ország odafigyelt

Ez adta az indíttatást, hogy a Magyar Cserkészszövetség az USA-ba látogató miniszterelnök előtt felvesse az utat kereső hazai ifjúság számára annyira szükséges cserkészet megindításának ügyét A miniszterelnök válaszában sajnálatos hibának nevezte a cserkészet megszüntetését (1948-ban).

Ettől kezdve gyorsan peregtek az események. Július 15-én a Kossuth Rádió kilenc embert szólaltatott meg. A tájékoztató jellegű interjú-sorozat résztvevői: dr. Márkus Miklós, dr. Kontra György, Sinkovits Imre, Benedek László, stb. rendkívül pozitív képet festettek a cserkészetről.

Október 12-én, a Múzeum Kávéházba (sokak szerint elhamarkodottan) összehívott gyűlésen, néhány ember ideiglenes Cserkész Intézőbizottságot alakított. AzIB tagjait a televízió is bemutatta, egyenruhában. Tekintve, hogy sem csapatok, sem Fenntartó Testületek nincsenek, az érvényességet számosán megkérdőjelezik.

Október 22-én Kőszegen újabb cserkésztörténeti kiállítás nyílt meg gazdag anyaggal. A megnyitó beszédet Sinkovits Imre mondta, aki bátran vallotta magát cserkésznek a korábbi „szűk esztendőkben” is. Az ő érdemének tartják, hogy a cserkészet alapelvei: az Isten, a haza és embertársak szolgálata csonkítás nélkül megváltásra kerülhetnek.

November 1 -én, újabb összejövetelen, az első bizottság újjáalakult. Lényeges határozatai: „Az ideiglenes IB arra törekszik, hogy a megújuló hazai cserkészmozgalom tagja legyen a cserkészet genfi központú világszervezetének, és együttműködni kíván ahatárokon kívüli magyar ifjúság nemzettudat- és anyanyelvismerete erősítésében kiemelkedő érdemeket szerzett nyugati Magyar Cserkészszövetséggel... AzIOIB tiltakozik a MCSSZ nevének napi politikai célok érdekében való felhasználása ellen...”

November 10-én a szegedi kiállítás szervezői tudományos konferenciát rendeztek, hazai és külföldi résztvevőkkel. Hét előadó sajátos szempontok szerint mutatta be a cserkészetet. Dr. Nagy László, a világcserkészet feje a cserkészet jelenét, Bodnár Gábor a külföldi cserkészet magyarságszolgálatát, dr. Mészáros István egyetemi tanár a magyar cserkészpedagógiát, Morvay Péter etnográfus a regös cserkészet érdemeit, Gergely Ferenc történész a magyarországi cserkészet történetét. Gelencsér Katalin egyetemi adjunktus a cserkészet személyiségépító programját ismertette.

Fővárosi és vidéki lapok az eseményeket kommentálva kiemelték, hogy 120 országban, 16 millió cserkész és 10 millió leánycserkész szolgál a liliomos zászlók alatt.

„Kiderült a konferencián, hogy négy földrész 14 országában hatezer magyar származású cserkészt tartanak számon. Szervezetük újságokkal, könyvkiadóval is rendelkezik és hozzájárul a szülőföld és a magyar nyelv ápolásához. Ezenkívül összefoglalja a nagyvilágban szétszórva élő magyarságot.”

November 12-én a Jurta Színházba országos nagygyűlést hirdetett meg az Ideiglenes Intéző Bizottság. A Magyar Nemzet kivonatosan így számol be a történtekről: „Sokan talán negyven évig vártak arra, hogy a liliomos, szentkoronás magyar zászló alatt újra elénekelhessék a cserkészindulót. A Jurta Színházban megrendezett cserkésztalálkozón ismét felharsant a dal. A zsúfolásig megtelt színházban a jelenlevők nagy része arra számított, részese lehet a cserkészet újjáalakításának...”