Nyugati Magyarság, 1989 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3-4. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1989. március-április (-------------------------------;--\ BARÁNSZKY LÁSZLÓ: változatok két illyés-témára i. hagyományos hemyótalpakon jön a tél kerítésink előtte meg nem állnak kertben üres mákgubó veri szél szimbólumát az elmúlásnak erdőszélen és a varon olajnyoma olvadt zúzmara csillog nem állítja meg semmi marathon dűlő rét már megadásba szikkadt sorvégen gördülnek fehér oszlopai néma dörej rázza ablakaink maradékát most kellene nap szablyáját ölteni villantani nyarunk védeni ezt az isteni végvárt végvár bástyái hóba omolnak az utcát is csak fehér pernye fedi s tél csikorog mélyén az esteli szónak II. úton jókora órák kerültek ki a kirakatba s mindegyikén elmúlott a nyár: a felhő a házak közé ki van rakva s lőrinc is a dinnyébe pisái. hogy van az, hogy én itt karikázom, páraült parton, (hol az erdei út?) mi szemen üt az csak a szám, a három, sugárúttábla, s az csak a bronxba fut. ebből a végnélküli menetből menekülni lesz lehet kedvem, röpít ha valaha, fel-le, fel-le, mint a kisüsti oldotta hegy tóbontó vihara. \__________________________________________________y BARÁNSZKY LÁSZLÓ: In Memóriám Mórái Sándor 1900—1989 Kassán született. Gimnáziumi tanulmányai után Budapesten, Berlinben, Frankfurtban végezte egyetemeit, s a húszas években, előbb Berlinben (1919—23), majd Párizsban (1923—28) volt újságíró. Magyar lapoknak is tudósított, magyarul és németül. 1928- ban költözött haza; egy háromhónapos, közép-keleti kikötők közötti hányódás és egy hosszabb bretagne-i tartózkodás után elhatározta, hogy magyar író lesz. Pedig ekkor már jó költőként tartották számon: az Emlékkönyv(1918)és az£mben7/ang(1921)iíi;: élt, korszerű hangon szóltak az olvasókhoz. Jellemző, hogy a két kötet Kassán jelent meg. Első regénye, a Mészáros (1924) viszont Bécsben. Hazatérése, csakúgy, mint Illyésé és Kassáké, Berényé választás volt. Az övé duplán az: Kassára is hazamehetett volna, de ez úgy látszik, fel sem merült előtte. A város, melyet ismert és szeretett, örökre elveszett; elveszett, mielőtt számára elnyerhette volna virtuális formáját. Ez a veszés és veszteség témája alaptónusa lett írásművészetének, rányomta világnézetére is bélyegét. Budapestre költözött tehát, a Vár alján lakott, nem messze Kosztolányitól. Irodalmi és emberi ideálja Krúdy Gyula volt, az akkor éppen nem nagyon divatban lévő író, akinek zenei sokrétűséggel és pszichológiai árnyalatokkal teleszőtt mondatát Máai a modem magyar próza csúcsteljesítményének tekintette. Magyarországi újraindulása igényes, intellektuálisan bátor írónak mutatta be: a Zendülők( 1930) és az Idegen Emberek (1931) című regényei, melyek egy zsengébb művét (Bébi vagy az első szerelem, 1928) követték, _s a kamaszkor problémától a nagyváosi elidegenedésig minden akkori tabuszerű témát érzékenyen érintettek, a Nyugat „ezüst”-generációjába sorolták. Ugyanakkor jelent meg a részben korábbi verseit tartalmazó kötete: Mint a hal vagy a néger (1930). Kisebb igényű írásában, mint például a Csutora (1932) című kisregényében, vagy a Bolhapiac (1934) c. novelláskötetében is megmaradt annak a rendkívüli igénnyel dolgozó írónak, akinek stílusa a tizennyolcadik századi francia irodalom mesterségesen tiszta szerkezetű mondatait idomította a modem követelményekhez. Ugyanakkor persze a ő igazi műfaja is a monológ volt, a belső monológ, melynek időátrendező szerepével annyira tisztában volt. S persze tisztában volt egzisztenciájának kivételes voltával is: az Egy polgár vallomásai-ban (1934), mely erősen önéletrajzi jellegű, részben azt hangsúlyozta hogy etikailag számáa ez az egyedüli életforma: „polgár és művész”, melyet érdemes élni, másrészt, hogy ennek a keretei má lényegében megszűnőben vannak, maga az egész életforma enyhén abszurd. A Féltékenyek-ben (1937) is ezt tárgyalja, szűkebb történeti keretben, az „egyfajta” kassai életforma megszűnésének keretében. Talán má akkor nyilvánvaló volt számáa, hogy lényegében egy olyan életforma nosztalgikusa ő, mely életforma kifejlődésére Magyarországon csekélyke lehetőség volt, és ha volt is váami, akkor ez csak történelemtöredéknyi tartamokban adagolva jelentkezett. Kassa, igen; a nemzetközi kultúrákkal, művelt könyvkiadásai, tradícióvá nemesült, egybefüggő múlttá rendelkező magyar váos ekkorra má a cseh-szlovákállam egyik periférikus adminisztrációs központjává lett. Máá tisztán látta, hogy azon a változáson, amit ez hozo.tt, má a visszacsatolá sem segít. A formáját táán legjobban kitöltő regényében, a Krúdy Gyula utolsó napjáól szóló hatámas prózakölteményben, a Szindbád hazamcgykten tulajdonképpen a „békebeli” Magyarországtól vett búcsút. A máik, az ugyanebben az évben, 1940-ben megjelent Vendégjáték Bolzanóban má a szerelem-szexus viszonyát vizsgálta történelmi díszletek és egyéniségek felhasználásával. De a háborús évek áatt kifelé és befelé is fordul egyszerre: a Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942) és a Napnyugati őrjáratban (1936) c. műveiben szkepticizmusa a fasizmus elleni csendes, de álhatatos érvelésnek ad helyet, regényeiben, az Igazi (1941) és A gyertyák csonkig égnek (1942) lapjain viszont má csak a lehető legelvontabb pszichológiá mikrorealizmus eszközeit próbálgatta. De dolgozott közben máon is, a pestis és a pogláháború elől tornyába menekült Montágne modorában naplót írt, reflexiókat, és dolgozott, most má regényciklussá duzzadó családregényén is, a Sértődöttek-en, mely aztán később jelent meg a Napló-val együtt. 1944-ben Máai nem menekült, legfeljebb Leányfaluig, Budapest ostromát úgy-ahogy megúszta: bá lakása, könyvtáa elpusztult, mégis nagy munkakedvvel veti bele magát az irodalmi életbe: a Magyar Nemzet állandó munkatása, Verseskönyv (1945) ismét a valóság, ha má egy történelmi valóság paraméterei közé is helyezi, s a Novér(1946) című regényében a régi kurázsi is feltűnik. És 1947-ben jelennek meg a fasizmussal és általában minden totalitariánus rendszerrel oly keményen leszámoló Sértődöttek első kötetei. Máá 1948-ban hagyta el az országot, még az irodalom államosítása előtt.r "tbó Zoltán, Cs. Szabó, Kovács Imre követték többek között, csak h* így a fontosabb írókat említsem. Ha az első külföldi tartózkodási egy hosszú tanulmányút volt, a második a páyája delelőjén lévő író kényszerű újrakezdése egy meglehetősen megváltozott közegben: ez nem az az Európa, melyet Máá fiatalkorában megismert, • alami má. így kettős idegenség veszi körül, időé és téré, amin legfeljebb Olaszország enyhít egy kicsit: előbb Nápolyban él, majd Sáemóban. Újságírói pályája is folytatódik: dolgozik az Olasz Rádió magyar adásának, és ír is: felszabadult hangú regénye, a Béke Ithakában 1952-ben jelenik meg. A mítosz, a mélypszichológia, egy, a mindennapi nyelvhez sokká közelebb álló stílus ugyanúgy témája ennek a könyvnek, mint a Nagy Utazó Odüsszeusz végnapjá Kirke — aki má nem má csirke ebben az eposzban — ságetén. Salemóból, kicsit nagy ugrás, New York-ba költőnk, ahol a Szabad Európa Rádió külső irodalmi munkatása lesz, Newyorki irodáim karcolatát több kötetben is közli (Vasárnapi krónika, Newyorki naplójegyzetek, Vasárnapi levél, Nyugati levelek). Még Olaszországban fogant regénye, a San Gennaro vére (1957) má az emigráns, az idegen sorsává foglalkozik, aki má mindenhol idegen, mint ahogy a dandy, Máá Baudelaire-tői megörökölt eszményképe mindenütt szükségszerűen az. Az emigráns szerepe persze az ádozat, Szent Januáiusz vérének csodája csak akkor áll be, a Vezúv akkor kíméli meg a váost, Nápolyt, ha igazi ádozatra, ebben az esetben rituális öngyilkosságra kerül sor. Máai hőse leveti magát a váos falairól — nemléte az ádozat. Ameriká állampolgá (1957) és egy idő után megváik a rádiótól és visszaköltözik Európába, és ez ihleti egy újabb „olasz” regényét, a Rómában történt valami-t(1971, Torontó). Az író dilemmája: egyén verzus történelem, itt projektálódik táán a legélesebben, ezekben a művekben. Két gyors egymásutánban írt regénye, az ítélet Canudosban (1970) és a Rómában történt valami tulajdonképpen az egyén etikai fölényének igazolása, vagy pontosabban az etatizmus, a még oly zseniálisan vezetett államiság öntörvényességéből eredő problémának tisztázása. Itt má az esszé teljesen elurákodik a regényen, a történelmi keret foglalattá szürkül a háttérben. 1980-ban publikálja Judit ...és az űiőhángót, egy kisebb és kevésbé fontos művének, az Igazi-nak utóhangját: az emberi átékek drámáját; ebben a regényben máte táán föl világának, vagy feltételezett világának teljes paradoxonná válását. A Harminc ezüstpénzben az emberi árulás és megváltódás lehetőségeit latolgatja, finom pszichológiai árnyalással. Az esszéista Máai a műfajnak népszerűsítője és páatlan mestere volt. Naplóját, amelyet folyamatosan vezetett és adott közre (1958, 1968, 1976), lényegében egy ilyen személyes reflexiókra épített eszmefuttatás-gyűjteménynek szánta. A feljegyzések hol aforisztikusak, hol leíró jellegűek, de mindig a legszemélyesebb hangon szólnak arról, amit legfontosabbnak tartott. Ezek a Naplók szívszorító pontossággal számolnak be arrpl, hogy mennyire idegenül is állt má európá és ameriká világunkban: mind a má művészeti irányokat, mind művelőiket elvetette, és elutasította elektronikus életformánkat is. Az elsődleges élményben hitt és annak őszinte megélését hirdette: a Szegények iskolája (1933), az Ég és Föld (1942) és a Medvetánc (1947), hogy csak a fontosabb köteteket említsem, jelentős értékeket közvetített a szélesebb olvasó közönségnek. Élete végéig megmaradt polgárnak és művésznek, és tudta, hogy ez a legtöbb, amit tehet. Ez azt jelentette, hogy dolgozom Még utoljáa tető, azaz fedél alá hozta a korábbi regénysorozatot: a Zendűlők , a Féltékenyek, a Sértődöttek, a Hang, a Jelvény és Jelentés és az Utóhang Sereghajtók (az utóbbit most elsőízben) a Garrenek műve című kétkötetes kiadásban, 1988-ban jelent meg. Máá emigrációja tökéletes volt: először az országból emigrált, utána az emigrációból, és most térből és időből is. Felesége, hőn szeretett bátyja és fia mind előbb mentek el, és ez is növelte magányát. Olvasóivá, bá majd minden nyugati nyelvre lefordították, nem szívesen táálkozott. Tragédia, hogy vannak egész magyar nemzedékek, amelyek nem találkoztak teljes életművével. Vagy csak otthon írt műveit ismerik, vagy csak az itt írottakat, vagy Máá neve számukra má csak valamilyan ködlovagot jelent: az elmúlt idők egy ködlovagjáét, akinek írásművészete legendás volt. Korá művei hatottak a magyar prózáa: A Polgár vallomásai elvégre a Nyugatban jelent meg először. A fiatalabb író-generáció, melynek semmiféleképpen sem adatott meg Máai életformája, sokat tanult írásművészetéből és mindig is elismerte jelenlétét a magyar kultúrában. Tragédia, ismétlem, persze az is, hogy most ment el, amikor úgy áezte, hogy az idő elérkezett arra, hogy újra, véglegesen megérintse szülőföldjét. Ésahaza—az itteni, „a magasban”, és az, amit elhagyni látszott, de lélekben soha el nem hagyott — gyászolja őt. AHemádpartjánmegyekvégig.aCsermelypatakrólelnevezett völgy, s a ,J3ankó" fenyvese felé. A nyári reggel üde és szeles, mint majd mindig a városban, melynek légjárata a nagy hegyekről ömlik a szűk utcába, s a Tátra felől elhozza a havasi növények és a hideg tavak fanyar-jóízűillatát. A város oly ápolt, megfésült, megmosakodott e hajnali órában, mint egy előkelő hivatalnok, reggeU után, amikor az irodába megy. Kedves város, legkedvesebb! Olyan másképp járok itt, a kövezet ismerős, szószerint, valami emlékezik idegeimben. Itt volt egy hibás útszakasz huszonöt év előtt, itt kell lelépni a járdáról, itt kell befordulni, itt kell megállni egy kapualj előtt. Ismerem a levegő ízét és illatát, ismerem az utcák yrfária-ucCzwr Részlet a „Kassai őrjárat”-ból szagát, — ismerem az ablakok mögött a csillárokat; barátaim és rokonaim nagyrészt elhaltak, elvándoroltak, de az utcán arcok fordulnak felém, s fej forma, homlok, szempár, nevetés ismerősen Figyelmeztet arra a cinkosságra, amelyet csak a családtagok ismernek. Igen, a család él tovább. Egy kapu előtt megállók, roskatag, emeletes bérház évszázados fákkal teleültetett árnyas udvarát látom. A fák, a töredezett vakolat, az udvarrészlet ismerőssége hosszan megállít. Harminc éve nem jártam erre, most megismerem: ez a Máría-udvar. A gyermekkor titkos kertje volt a Mária-udvar, s harminc év, tehát az élet teljes távolságán át lépek most ez élmény varázskörébe, az udvar közepébe, megállók egy platán alatt, nézem a földszinti és emeleti lakásokat, s engedem, hogy megrohanjon a nyugtalan játékok emléke. Minden él és minden megmarad. Egy élményt keresek ma is, mint harminc év előtt. Talán addig él az em bér, amíg az emlék és a vágy eleven. A béke és a gyermekség utolsó pillanatait idézi fel ez az udvar, s amikor innen kiléptünk, már a háború várt a kapu előtt, a forradalom és az ifjúság. (Máá Sándor)
