Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11-12. szám
6. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 1988. november-december de nem reménytelenül ENSz megalapításának 43. évfordulóján* — DURAY MIKLÓS: Borúlátón, — Gondolatok az Európának abból a—szovjet blokkhoz tartozó —részéből jöttem, ahol gyakran megsértik az emberi jogokat és korlátozzák a polgárjogokat. Csehszlovák állampolgár vagyok, de nemzetiségem magyar. Csehszlovák állampolgárként, de még inkább magyarként gyakran személyesen voltam szenvedő alany a e jogsértéseknek. Ezért ne vegyék ünneprontásnak, ha az EgyesültNemzetek Szervezetének —velem azonos kort mutató—43. születésnapján, és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata életbelépésének közelgő 40. évfordulóján borúlátásomról fogok beszélni. Ugyanis e világintézménynek a hatékonyságával kapcsolatban, és a nemzetközi politikai gondolkodás etikája szempontjából e forradalmi okmánynak az érvényesíthetőségével kapcsolatban kétségeim vannak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya 1945-ben a szörnyű és öldöklő, ártatlan és védtelen emberek millióit elpusztító háború okozta döbbenetből, a fegyverletételt követő örömből és abból a naív hitből született, hogy egy olyan új világotkell teremteni, amelyben nem lehetnek többé háborúk, és amelyben a jog fog uralkodni az önkény fölött. Az első világháború után a rövid életű Népszövetséget is ezzel a hittel hozták létre alapítói. Amikor a második világháború után San Francisco-ban megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, éppen a békeszerződések előkészítésén dolgoztak a politikusok. És ha a háborúban semleges országokat leszámítjuk, akkor két félre osztották a világot: győztesekre és legyőzöttekre. A háborúban — a győztesek állítása szerint — nemzeteket győztek le. A háborút jogilag és politikailag lezáró békeszerződéseket és az ENSz Alapokmányát viszont a győztes, illetve a győztesként elismert államok nevében és óhajai szerint fogalmazták meg. A világszervezetet ugyan Egyesült Nemzetek Szervezetének nevezték el, de állami, illetve államhatalmi érdekek hozták létre, noha mögöttük sokszor államnemzeti, azaz nemzethatalmi érdekek húzódtak meg. Emiatt a világszervezet hatalmi érdekek fórumává vált. És amint ezeknek a logikájából következik: nem az érdekegyeztető szándék, hanem a hatalmi érdekek érvényesítésének, illetve elkendőzésének szándéka vált uralkodóvá berkeiben. Lehet, hogy az imént említett ellentét a nemzet és az állam, e történelmileg, jogilag és kulturálisan eltérő kategóriák között éppen itt és most nem teljesen érthető. Hiszen az amerikai nép saját akaratából hozta létre az észak-amerikai államegyesülést, saját maga alkotta meg alkotmányát és az állami, illetve szövetségi érdekek többé-kevésbé megegyeznek az egyéni érdekekkel. Amennyiben nem, ezt szabadon — sőt a világon a legszabadabban — ki is nyilváníthatja az Egyesült Államok polgára. Az EgyesültNemzetek Szervezetének alakulásakor azonban voltak a világban olyan nemzetek, amelyek nem vehettek részt a világszervezet alakításában. Amelyek a győztes, illetve győztesként elismert államok akaratából ki voltak zárva az államok és nemzetek kapcsolat-rendszeréből. Amelyek a háború miatt kollektive bűnösnek nyilváníttattak. Nem vált minden nemzet, amelyik a nyugati szövetségesekkel ellentétes oldalon vett részt, illetve kényszerült részt venni a háborúban, e megkülönböztetés áldozatává. Ez a megítélés már hatalmi érdekek függvényeként történt. A kollektív bűnösség etikailag nonszensz fogalma a modem politikában ekkor jelent meg először. A nemzetközi egyezségokmányok azóta ugyan kimondták, hogy minden ember szabadnak születik, egyenlő joga és méltósága van (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 1. cikkely). Valamint azt is kimondták, hogy minden embernek joga van állampolgárságra (uo. 15. cikk., 1. bek.). Amikor azonban én világra jöttem, e háború utáni hatalmi viszszaélések miatt jogfosztottnak és hontalannak születtem. Ennek csupán egyetlen oka volt: annak a magyar nemzetnek a fiaként születtem meg, melynek egy részére jogot formált a győztesnek elismert Csehszlovákia — az ENSz egyik alapító tagja, amely nemzetközi jóváhagyással érvényesítette is óhaját és a többi, háborúban győztes állam beleegyezésével bűnösnek és minden jogától megfosztó ttnak nyilvánította nemzetemnek ezt az általa bekebelezett részét. Ne gondolják, hogy ennek a kissé bonyolult múltnak az említésével avult sebeket szaggatok fel. Egyrészt nem avultak, mert ott, ahol megtörténtek, lélektanilag és a politikai gyakorlatban máig hatnak, akárcsak—a panaszfal tanúsága szerint — a jeruzsálemi Templom lerombolása több mint 1900 év múltán is élő múlt. Másrészt nemcsak sebek, hanem tények ezek, amelyek hozzátartoznak az Egyesült Nemzetek Szervezete születésének ellentmondásos politikai környezetéhez. Létezik más ellentét is az állam és a nemzet között, amely a hatalom és a nép ellentétpárjában jelentkezik. Ez leginkább az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához teremt sötét hátteret. A Nyilatkozat 28. cikkelye szerint ugyanis „Minden személynek joga van ahhoz, hogy mind a társadalmi, mind a nemzetközi viszonyok tekintetében olyan rendszer uralkodjék, amelyben ajelen Nyilatkozatban kinyilvánított jogok és szabadságok teljes hatállyal érvényesülhetnek”. Ezt a jogot később a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 1. cikkelyének 1. bekezdése tovább hangsúlyozta és pontosította azzal, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a „népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket". Ezt a nyilatkozatot is minden civilizált állam elfogadta. És mégis mi történt? Éppen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata életbelépésekor kezdett kialakulni Európában a szovjet blokk-államok övezete, vették át a hatalmat választási csalással vagy puccsal a kommunista pártok és jutottak hatalomra a totalitárius rendszerek. Mindez a térségben élő nemzetek, népek döntő többsége akaratának ellenére történt. Nyilvánvaló lenne a kérdés: ha a többség mást akart, ez hogyan történhetett meg? A válasz: erőszakkal és a szovjet hadsereg felügyelete alatt. Aki ezzel nyilvánvalóan nem értett egyet, annak menekülnie kellett vagy évekre eltűnt a koncentrációs táborok süllyesztőjében, meghurcolták családját, gyerekeinek kettétörték életpályáját, sokuk nem is élte túl az üldöztetést. Sőt, megelőző intézkedésként sok tízezer embert, azokat, akik esetleg ellenállhattak volna, kényszermunkára hurcoltak hosszú évekre. Sok ezer családot kitelepítettek otthonából és kijelölt kényszerlakhelyén állandó felügyelet alá helyezték. Ezeket a módszereket osztályharcnak nevezték és nevezik még ma is a szovjet blokk több országában, pl. Csehszlovákiában is. Európában ugyanis a második világháború vége óta két pacifikáló, illetve domináló erő van jelen: az amerikai és szovjet hatalom. A kettő közötti határvonalat Németország szovjet megszállási övezetének, valamint Csehszlovákiának és Magyarországnak nyugati határa alkotja. Rövid ideig beleesett Ausztria szovjet zónája is, ahonnan 1955-ben vonták ki a megszálló szovjet csapatokat. Ez a vonal Jaltában lett hallgatólagosan szentesítve a szovjet és az amerikai fél kézfogásával. Ebből keletkezett a kommunista hatalomátvétel után az Európát kettéválasztó vasfüggöny és a világot Keletre és Nyugatra osztó határvonal, melynek a nyugati oldalán — kissé leegyszerűsítve — a polgárjogok terén a gyakorlatban régen túlszárnyalták a nemzetközi egyezségokmányokban lefektetett elveket, a keleti oldalán pedig ott állunk mi: lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok, lettek, litvánok, észtek, valamint a többi nemzet, és az emberi és polgárjogokat úgy bámuljuk, mint a soha el nem érhető kincseket egy távoli kirakat üvege mögött. Pillanatnyi kivételt csupán Magyarország jelent, ahol a többi szovjet rendszerű államhoz képest liberálisabb, viszonylag európai körülmények uralkodnak. Amikor az ENSz-ben elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, bevezető soraiban lefektették, hogy az „emberi jogokat a jog uralma védelmezze, nehogy az ember végső szükségében a zsarnokság és az elnyomás elleni lázadásra kényszerüljön”. És mégis, a Nyilatkozat életbelépése óta azon a szűk területen, melyet hazámnak tekintek: a Colorado állam nagyságú Közép-Európában, ahonnan az Egyesült Államok polgárai közül — közvetve vagy közvetlenül — mintegy ötven millióan származnak, hányszor került sor felkelésre és forradalomra a kommunista diktatúra ellen! 1953-ban Kelet-Berlinben lázadtak fel az elnyomottak. Ezt a felkelést viszonylag gyorsan leverte a szovjet katonai helyőrség. 1956-ban Magyarországon győzött az október 23-án kitört forradalom. A szovjet csapatok november 4-ével kezdődően sok ezer halálos áldozatot követelő vérfürdőtrendeztek, leverve amagyar hadsereg, nemzetőrség és a polgári lakosság ellenálló egységeit és fogságba ejtve a törvényes magyar kormányt, amelynek több tagját 1958-ban kivégezték. 1968- ban Csehszlovákiában szintén a szovjet tankok számolták fel a „prágai tavaszinak nevezett politikai reformfolyamatot. Lengyelországban 1956- ban, 1970-ben és 1976-ban a munkások közé lőttek. 1980-ban a Solidamosc által vezetett társadalmi megújhodást szintén csak a hadsereg bevetésével lehetett a föld alá kényszeríteni. Európának ebben a részében mind a mai napig nem az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata elveinek a betartásával, hanem a Szovjetunió ott állomásozó katonai egységeivel próbálják „pacifikálni” a hely zetet és igyekeznek gátat vetni a végső szükségből fakadó lázadásoknak. Az ENSz egyetlen említett esetben sem tudott érvényt szerezni a keretei között elfogadott elveknek, hiszen azokat éppen egyik legjelentősebb alapító tagja: a Szovjetunió szegte meg. Órákig sorolhatnám, hogy az ENSz legfontosabb egyezségokmányait és egyéb nemzetközi dokumentumok elveit hányszor sértették meg vagy hány alkalommal ferdítették el abban az országban, amelyben élek. Azért beszélek elsősorban erről, mert ezt ismerem a legjobban. Csehszlovákia szintén az ENSz alapító tagja és hivatalosan elfogadta az összes olyan jelentős nemzetközi okmányt, amely az emberi és a polgárjogok betartását írja elő. Ezért elvárhatnánk, hogy magára is érvényesnek és kötelezőnek tartsa azokat. Jól sejtik, a valóság ennek az ellenkezője. Amint nyilván tudják, 1977 januárjában Prágában kiadtak egy független polgárjogi nyilatkozatot, amely Charta ’77néven vált ismertté. A nyilatkozat nem lépi túl a Csehszlovákia által is elfogadott emberi jogi egyezségokmányokba foglalt elveket, csupán azok betartását követeli. Ráadásul az ország alkotmányának 29. cikkelye feljogosítja az állam polgárait, hogy észrevételeiket és javaslataikat közöljék az illetékes hivatalos szervekkel. A Charta ’77 első dokumentuma kiadásának alkalmával az államrendőrség azonban még azt is megakadályozta, hogy a szóvivők az okmányt eljuttassák az ország vezetőinek. Nem sokkal később a Charta ’77 keretében megalakult az Igazságtalanul Üldözöttek Védelmi Bizottsága — cseh rövidítése: VONS. Működésének tíz éve folyamán kb. 1000 közleményt adott ki ez a csoport a csehszlovákiaijogsértésekről. A hivatalos hatalom bosszúja folytán négy alapító tagját—Václav Havel drámaírót, Peter Uhl gépészmérnököt, Václav Benda matematikust és Jiri Dienstbier újságírót — négy és öt év közötti börtönbüntetésre ítélték 1979-ben. Aligha kell ettől látványosabban megsérteni a véleménykinyilvállítás szabadságának jogát. E négy személy—akikhez azon túl is fűz közelebbi kapcsolat, hogy én is aláírtam a Chartát —, abban az időben szabadult a börtönből, amikor engem helyeztek szabadlábra első fogságomból. Én két alkalommal, összesen 470 napot töltöttem börtönben bírói ítélet nélkül. Okot erre a csehszlovákiai magyar kisebbség jogainak a védelmezése adott, amit a hatalom felforgató tevékenységnek minősített. A csehszlovák hatalom a velem kapcsolatos ügyben bizonyíthatóan háromszor sértette meg az emberi jogokat: a véleménynyilvánításom miatt zárt börtönbe; amikor letartóztatott, önkényesen cselekedett; majd midőn — a nemzetközi szolidaritás nyomására — szabadlábra helyezett, megtagadta az anyagi és az erkölcsi kártalanításomat. Csehszlovákia október 28-án ünnepli államalapításának 70. évfordulóját. Amikor 1918-ban megalakult, olyan részeket is csatoltak azúj ország területéhez, amelyeken kb. 1 millió magyar élt összefüggő településrendszerben. Az államalakítási aktust a nemzetek önrendelkezési jogának győzelmeként szentesítette Franciaország, az Egyesült Királyság és az US A is. Valóban, részben az is volt. Csakhogy a magyarokat erőszakkal kényszerítették ebbe a helyzetbe. Az önrendelkezés jogát követelő magyarokra tüzet nyitott az új Csehszlovákia katonasága. A második világháború végén ez az erőszakhelyzet megismétlődött az előbb említett hatalmak és a Szovjetunió hozzájárulásával. Időközben azonban a nemzetek önrendelkezési joga belekerült az ENSz-okmányokba is. De mit lehet kezdeni ezzel a joggal akkor, ha az eddigi politikai gyakorlatban érvényre jutott értelmét — az önmagával való rendelkezést, tehát az arról való döntést is, hogy mely állam területén akar élni egy népcsoport — más nemzetközi okmányok már 1918 után is, majd újból 1945-től, a nemzetközi status quo megsértésének tekintik — többek között az 1947-es békeszerződések és az 1975-ös helsinki Záróokmány is? Engem amiatt tartóztattak le két alkalommal, mert a Csehszlovákiai M agyar Kisebbség Jogvédő Bizottságaszóvivőjeként tiltakoztam az emberi és a polgárjogok korlátozása ellen és követeltem a helsinki Záróokmány előírásainak betartását. Jogvédő Bizottságunk tiltakozására főleg amiatt került sor, hogy Csehszlovákiában hivatalosan korlátozzák a magyar nemzeti kisebbség anyanyelvéhez, iskoláihoz, kultúrájához és a Magyarországon élő anyanemzetével tartandó kapcsolatához való jogát, nem engedélyeznek számára érdekvédelmi szervezetet alapítani, nincs saját politikai és társadalmi képviselete, társadalmi életét hivatalosan csak a kulturális tevékenységre korlátozzák, gazdaságilag diszkrimináció sújtja, törvényes jogait folyamatosan szűkítik, és ami a legrosszabb: a többségi nemzetet a hatalom kisebbségellenessé hangolja. Jogvédő Bizottságunk nevében tiltakoztam a törvények önkényes értelmezése és az elnyomás ellen. Bizottságunk másokat is tiltakozásra szólított fel. A helyzet azonban talán mégsem reménytelen. Pusztán az a tény, hogy most itt állok — annak ellenére, hogy három évvel ezelőtt még tíz évi fegyházról szóló ítéletet vártam a pozsonyi börtönben —, arról tanúskodik: az önkényen kívül hatnak más erők is. Elsősorban az egyéneknek arra a személyes erkölcsi meggyőződésére gondolok, ami elutasít minden elnyomást, amely emberi szenvedést, törvénytelenségeket, jogsértéseket okoz. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban saját /-------------------------------------------------N SIMÁNDI ÁGNES: DORMINGTON DRIVE először az emlékezet kihagyásai a szárba szökő esték nyugalma hagy el mint lepergett liliom a szélben zümmögnek az otthoni nyarak kinagyított részletek bukkannak elő száradó ruhák, fokhagymaszag örökös hátrálás puha sötét esték felé felerősödő neszek a fájdalom fókuszában aztán az ájulás stólára csókolt áhítata; ébredésed küszöbéig jössz sivatagi éles kantárok egy hátsó kijáraton de nem futsz előle — hókupac vágták a semmibe — nézel. TŰZ TAMÁS: VEXILIA REGIS Keményen cseng a csillagjóslat legjobb ha megadom magam fari partus — így udvarolnak felülről büszkén boldogan mert az élet nem csupán álom de valóság is — ezt tudom kálváriámat most is járom a végtelen sugárúton vexilia regis — fenn lobognak megváltatásunkzászlai így hívnak egyszer boldogoknak így fognak minket áldani akik — mint te is sírva járod keserves keresztutadat itt egy rög ott egy sanda árok remegve hívod Uradat kérded hány napi járó föld még s akkor egy őz szökken elő mutatja az ígéret földjét szarva sűrű erdőkbe nő \______________________________/ levelemből idézzek, melyet 1985. július 18-án nyűt levélként írtam, és amely eljutott ide is. „Amikor ismét lecsuktak, az a hit táplálta erőmet, hogy a barátaim és ismerőseim Pozsonyban, Prágában, Budapesten, Bécsben, New Yorkban, Párizsban, Baselben, Csehszlovákiában, Magyarországon, Erdélyben, Ausztriában, Hollandiában és Európa más országaiban, Amerikában és Földünk más kontinensein mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ismét kiszabaduljak. Az összesen 470 napig tartó, bírósági ítélet nélküli fogságomat követő szabadulásom után tudtam meg, hogy a hitem valóban racionális volt, hogy amit értesülések híján csak sejthettem, valóban létezett. Most, viszszatekintve, úgy ítélem meg, hogy a szolidarizáló és a szabadulásomat követelő megnyilvánulások és tettek közül ha csak egy is hiányzott volna, eredményük kétségesebb lett volna.” Ezt pontos an így érzem ma is. H a a szabad v ilág országainak polgárai nem csupán a saját jólétük gyarapításával törődnek, hanem figyelmüket a világ sokkal kevésbé szabad részei felé is irányítják, akkor valóban segítőleg tudnak bekapcsolódni a világpolitikába. Az egyetemes emberi szabadság megvalósulásához mind a szabad, mind a különböző elnyomás alatt élő polgárok személyes aktivitása szükséges. Az emberiség felszabadulását ugyanis nem elsősorban a forradalmak hozzák meg, hanem a demokráciáért küzdő erők összefogása. Az emberi és a polgárjogokat meghatározó elvek, melyek a nemzetközi egyezségokmányokban vannak lefektetve, és amelyekhez — sok fogyatékossága ellenére — az Egyesült Nemzetek Szervezete teremtette meg a keretet: kezdet. Ezek az elvek csak akkor válhatnak az emberiség valóban szabadabb jövőjének reménységévé, ha azokat minden erős demokratikus ország, de minden ország minden egyéne is bátran, szolidárisán és határozottan szorgalmazza. ♦Részletek a szerző előadásából, amely angol nyelven 1988. október 24-én hangzott el az Indiana egyetemen — Pennsylvania, USA — az ENSz Alapokmánya aláírásának 43. évfordulója alkalmából rendezett emlékünnepélyen.
