Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7-8. szám
1988. július-augusztus Nyugati Magyarság — Hungarians of the West — Hongrois d'Occident 5. oldal FODOR SÁNDOR*: Jegyzetek egy moszkvai tanulmányúiról (1988. május-június) I VITÉZ GYÖRGY: I * Asat/ások (Schliemann Henrik emlékének?) Május elején, egy verőfényes napon érkeztem a Seremetyevói repülőtérre. Az útlevélvizsgálat simán ment és—m int mindig—szó nélkül, némán. A vámosok felé közeledve, éreztem, hogy gyomrom felkavarodik. Előző látogatásaim során néha két órát is eltöltött velem a szovjet vámos, minden ruhadarabot alaposan megvizsgálva, a magammal hozott detektív-regényeket lassan átlapozva, hátha valami felforgató irományt talál az oldalak közé rejtve. Letettem a poggyászomat elé. Rá se nézett. „Ott a kijárat” — mutatta. Az Akadémia sofőrös, fekete Volgája — benne egy hallgatag funkcionáriussal, akinek gomblyukában egy aranyozott kanadai juharlevél volt—vitt szállodám felé a Lenin sugárúton, lassan, hogy jól szemügyre vehessem Moszkvát. Egy üzlet előtt óriási sort láttam. „Miért áll sorban az a nagy tömeg?” —kérdeztem a funkcionáriust. „Nagy tömeg? Milyen nagy tömeg? — kérdezte vissza, mintha álmából riadt volna fel. — Talán mozi volt, ahol egy jó filmet játszanak.” A sofőr hátravigyorgott: „Vodkára várnak. Ritka áru az manapság!” A szálloda halijában három vörös karszalagos őr csellengőit, a pult mögött pedig öt adminisztrációs hölgy csivitelt vidáman, teát szürcsölgetve. Csak a hatodik volt elfoglalva, aki előtt három amerikai kollégámmal másfél órát töltöttem. Moszkvában hóvihar volt, és az izzadságban úszó kisasszony csigalassúsággal írta be adatainkat egy könyvbe, közben gyakran telefonált valahová. Leviziteltem az Akadémián és megtudtam, hogy a szakmabeli szovjet tudósok mikor és hol fognak találkozni velem. Megkaptam abelépőketakönyvtárakbaés az intézetekbe, ahol dolgozni fogok. Meglátogattam orosz barátaimat lakásukon. Örültek a skót pálinkának, mert valóban nagyon nehéz Moszkvában szeszhez jutni. Még az olcsó kölnik is eltűntek... Barátaim érdeklődtek, hogy jutottam az italhoz. Mikor megmondtam, hogy a dolláros üzletben, azt kérdezték, van-e ott kristálycukor, mert ők azt már hónapok óta nem láttak... Besétáltam néhány nagy élelmiszerüzletbe és hallgattam a háziasszonyok dühös kifakadásaiL Az áruellátás szokatlanul pocsék volt ebben az évben. Nemcsak cukor (amiből odahaza szeszt főznek), de zöldség és gyümölcs se volt, tej és húskészítmények pedig csak ritkán. Érdekes, hogy az áruhiány egyáltalán nem észlelhető az éttermekben. Jó dolgokat lehet enni, nem is drágán. Egy alacsonyabb osztályú vendéglőben már ötven kopejkáért megebédelhet az ember. A Tolsztoj Intézetben sikerült összevesznem egy legalább húsz érdemrendet viselő nővel. Az író leányának kiadott naplótöredékét szerettem volna összehasonlítani az eredeüvel. Határozottan visszautasította kérésemet, hiába nyújtottam át neki az Akadémia támogató levelét Őt az Akadémia nem érdekli, neki más szervek parancsolnak, és csak nem fog kiadni bizalmas dolgokat az irattárból külföldieknek, hogy aztán baja legyen belőle. „Mióta Gorbacsov van, maguk nagyon elszemtelenedtek” — mondta és igen szúrósan nézett rám. „Asszonyom, milyen titok lehet egy 1909-es naplóban, amely különben is nemrég megjelent Moszkvában?”—kérdeztem. „Azengem nem érdekel!” —csattant fel a hangja, majd visszaviharzott a könyvespolcok mögé. Vittem barátaimnak pár kiló cukrot a dolláros üzletből. Nagyobb társaságot találtam náluk; reggelig folyta vita Gorbacsov reformjairól. Volt, aki az életszínvonal azonnali, drasztikus emelésében látta a megoldást, többen pedig úgy vélték, hogy a legfőbb teendő az alacsony kulturális színvonal megemelése és az emberek egymáshoz való eldurvult viszonyának megváltoztatása. A sztálini korszakot egyöntetűen borzalmasnak tartották, mert rengeteg dolgos parasztot, ipari munkást, katonatisztet és tudóst irtott ki a „népek bölcs vezére”, tetemes károkat okozva az egész szovjet társadalomnak. A 20 milliós háborús veszteséget legalább a duplájára becsülik, mert hozzáadják Sztálin 1941—1945 közötti áldozatait is. Találkoztam külön-külön három szovjet Tolsztojkutatóval is. Egyórás beszélgetést folytattam velük, de valahogy vontatott, erőltetett volt a társalgás. Borzasztóan zavart, hogy mindig volt még valaki jelen, akit be se mutattak. Nagy különbség van aközött, ahogy ők látják Tolsztojt, és ahogy mi. Vacsorameghívást kaptam az egyik barátomtól. Mire odaértem, tele volt a lakás vendégekkel. Híre futott ugyanis, hogy magyar vagyok, az 1956-os forradalom szemtanúja. Alig győztem válaszolni a kérdésekre. Soha nem hittem volna, hogy a Magyar Október eseményei a Szovjetunióban még mindig élnek a köztudatban... Telnek a napok, a hetek a könyvtárakban, irattárakban. A Lenin Könyvtár állandóan tele van, de az olvasók kezében főleg újságokat látok, amelyekben szinte naponta omlik porrá és szemétté a közelmúlt egy-egy bálványa. A folyosók, mosdók, ruhatárak tele vannak vitatkozó emberekkel. Mindenki javasol valamit, mindenki tudni szeretné, mit várhat a következő esztendőktől. Úgy érzik, az ország megállíthatatlanul halad egy kiszámíthatatlan, nagy változás felé. A repülőtéren a kanadai útlevelemet kezelő fiatal határőr rám néz nagy kék szemeivel és megszólal angolul: „Good luck!” — Sok szerencsét! „Neked is, kiskatona — válaszoltam oroszul. — Adja Isten, hogy gyerekeid egy magas életszínvonalú, demokratikus országban nőjenek fel!” Nyolc óra múlva Montreálban voltam — egy másik világban. *A fenti sorok írója a montreáli McGill Egyetem professzora, nemzetközi rangú Tolsztoj-tudós, akit a kanadai kormányszervek küldtek egy csereprogram keretében Moszkvába. Számos tudományos munkája jelent meg és most fejezte be legújabb könyvét a nagy íróról. Fodor professzor egyike annak a különböző országokból meghívott kilenc Tolsztoj-kutatónak, akik előadássorozatot tartanak a New York-i ENSz-palotában ez év decemberében. Az örökké faló isten belovagolt Trójába markáns fapofát vágtak neki az akháj hajóácsok belül a hagyma szagú sötétben kuksoltak Odüsszeusz vitézei kívül az ókori pacifisták az ámulattól hogy seggre nem estek Fuimus Troies mert trottyosak voltunk belül veres az ég alja aljasoké Ilion kívül fal az isten falaz neki vak lantos fal az nekem lidércnél maradandóbb megfagy mire kicsordul rései közt a vakolat Mal'ter Pál siratófalat kicsorbul a szám (ne szólj nem fáj fejem pedig vernéd a Ponem et Circe(nses) sertések előtt kláris (F)Artúró Toszkanini Kassza(ndra) a pénztárosnő no ide én is befizetek mundus vult decipi ergo decapitatur ne mukkanj!) (f)Alba (herceg) Completing the Picture... Immigration brings families together again. Hon. Barbara McDougall: "Each year thousands of immigrants are welcomed into Canada to join their families and begin new and better lives. 'The Government of Canada understands the strength and importance of family ties and is increasing opportunities for families to reunite in Canada. 'Family reunification is a basic part of Canada's immigration policy. That is why we have extended the Family Class." For information or assistance, please contact your nearest Canada Immigration Centre. 1+1 Employment and Immigration Canada Emploi et Immigration Canada Barbara McDougall, Minister Barbara McDougall, ministre Canada
