Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1-2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1988. január-február GÖMÖRI GYÖRGY: TANULMÁNYOK A MAGYAR OKTÓBERRŐL Fontos és Figyelemreméltó mű látott napvilágot néhány hónappal ezelőtt Párizsban, a Magyar Füzetek és az amerikai Atlanti Kutató és Kiadó Társulat közös kiadásában. Címe: „A forradalom előzményei, alakulása és utóélete”; négy tanulmányt és egy tanulmánytöredéket, valamint egy 1953-tól 1963- ig terjedő részletes kronológiát tartalmaz. A tanulmányok élőszóban is elhangzottak, eredetileg ugyanis egy Budapesten, magánlakásban megrendezett 1986-os konferencia alkalmából íródtak, amely konferencia az ötvenhatos forradalommal és annak a párizsi tanulmánykötet címében is jelzett előzményeivel, illetve utórezgéseivel foglalkozott. Ezek az előadások Budapesten szamizdat kiadásban is megjelentek, az őket követő vita anyagával együtt, az utóbbi közlésétől azonban a nyugati magyar kiadó eltekintett. A forradalomnak szentelt konferenciát eredetileg az időközben elhunyt Donáth Ferenc, Nagy Imre hajdani közeli munkatársa kezdeményezte, s a kötet az ő előadásának elkészült töredékével indul, hogy aztán Vásárhelyi Miklós terjedelmes, adatgazdag tanulmányával folytatódjék. Vásárhelyi „Az első meghiúsított reform-kísérlet” címen Nagy Imre 1953-as kormányprogramjának körülményeit és hatását elemzi tárgyilagosan és igen alaposan. Rámutat a mai hivatalos magyar történetírás szándékos ködösítésére az ún. „ ötvenes éveket” illetően — az ún. „Rákosi-idők” eszerint 1948-ban kezdődtek és 1956-ig tartottak. Nyilvánvaló azonban (nem utolsó sorban azok számára, akik maguk is többé-kevésbé érett fejjel élték át ezt a korszakot), hogy 1953 júniusával valójában új korszak kezdődött, hogy azt az öt évet, amit a .kemény” Rákosi-korszaknak nevezhetünk, ekkor felváltotta egy olyan időszak, amit eleinte a Nagy Imre nevével fémjelzett reformprogram, később pedig a Rákosi-féle vezetés és ellenzéke közötti nyílt és leplezett küzdelem jellemzett. E nélkül a harc nélkül sohasem lett volna Magyarországon forradalom, de talán még olyan-amilyen gazdaságipolitikai reform sem. Vásárhelyi tehát igen jó szolgálatot tesz a történészeknek, amikor a hazaiak közül elsőnek vállalkozik az 1953 és 1956 közötti évek politikai történetének feltárására. Elemzéséből kitűnik, hogy Nagy Imre kedvezőtlen feltételek mellett kezdett hozzá reformprogramja végrehajtásához. A pártapparátus káderei többségükban Rákosi vagy a moszkovita négyesfogat kreatúrái voltak, s a felső vezetésben alig volt valaki, aki ne taktikai okokból (s nem meggyőződésből!) támogatta volna az „új szakaszt”. Amíg Moszkva jóváhagyta Nagy Imre intézkedéseit, ők is mellette voltak, de abban a pillanatban, amikor fordult akocka, a magyar pártapparátus magára hagyta Nagy Imrét. Ezért alakult ki lényegében a párton kívül, az értelmiség soraiban az az ellenzék, amelyik kiállt a reformprogram folytatása és Nagy Imre személye mellett akkor is, amikor a miniszterelnök már lemondásra kényszerült. Vásárhelyi Nagy Imrének 1955 tavaszán elszenvedett politikai vereségét annak tudja be, hogy az mint politikus nem volt elég határozott és erélyes—ellenfeleit nem váltatta le időben, túlságosan ragaszkodott a pártszerűség formáihoz. Ha 1954 októberében radikálisan leszámol a reform ellenségeivel, sok minden másképp alakulhatott volna. így végül a tömegek akarata kényszerítette bele egy olyan szerepbe (a forradalom miniszterelnökébe), amiről talán sohasem álmodott 56 eseményeivel és értékelésével két tanulmány is foglalkozik. Széli Jenő és Mécs Imre írása. Ami adataikat illeti, azok néhol eltérnek egymástól: Széli például csak 6-8 ezer felkelő részvételéről fr a budapesti fegyveres harcokban. Mécs szerint viszont (aki belügyi szerzők adataira hivatkozik) ez a szám egyidőben a 12 ezret is meghaladta. Mécstől tudjuk meg újra azt a dermesztő tényt, hogy egy 1958-as legfelsőbb bírósági határozat értelmében elvben halálra lehetett ítélni minden olyan felkelőt, akire rábizonyították, hogy elsütötte fegyverét, s hogy a fegyveres harcokban való részvételért elítéltek közül sokan az 1963-as (általánosnak beállított) amnesztiából is kimaradtak. Az ún. .jobboldali restauráció” veszélyét a forradalom alatt (Mindszenty fellépése ellenére) sem Széli, sem Mécs nem tartja igazán komolynak, s míg Széli szól a forradalom „antikommunista” jellegéről is, hangsúlyozza, hogy a munkások általában különbséget tettek a „Rákosi-rendszer haszonélvezői és szekértolói” és a nemzeti függetlenség mellett kiálló kommunisták (Nagy Imre, Maiéter, stb.) között. A munkástanácsokba is beválasztottak ilyen .Független” kommunistákat, sőt voltak közülük jónéhányan a később kivégzett felkelők soraiban is; Mécs a többi közt Angyal István és Szirmai Ottó nevét említi. Mécs Imre röviden szól az 1956 novemberét követő megtorlásról, amit „példátlan mérvűnek” nevez az újabbkori magyar történelemben. De ezzel és az egypártrendszer 1956—57-es restaurációjával mélységben igazán Kis János tanulmánya foglalkozik. Szerinte 1957 nyarára a rendszer visszaállításáért folytatott politikai harc lényegében véget ért. Jóllehet 1956. november negyedikével, a második szovjet katonai beavatkozással „a korábbinál még szélesebb alapokon” újra létrejött a nemzeti egység, ugyanakkor Kis szerint ennek a társadalmi ellenállásnak az úgynevezett „szolnoki kormánnyal” szemben volt egy stratégiai gyöngéje — az ugyanis, hogy az ellenállók feltételezték, a szovjet hatóságok előbb-utóbb tárgyalásokba fognak velük bocsátkozni. Mivel ez nem következett be és az oroszok csökönyösen fenntartották a magyar államigazgatás függetlenségének a fikcióját, mindkét hatalmi igénnyel föllépő fél taktikázásra kényszerült: Kádárék az elején ígértek fűt-fát, csakhogy rendkívül szűk bázisukat szélesítsék és a nagyarányú sztrájkmozgalmat leszereljék; a Központi Munkástanács körül kikristályosodó társadalmi ellenállás pedig de facto kénytelen volt tárgyalófélnek elismerni az országra kényszerített kormányt. Kis szerint az, hogy a szovjetek kompromisszummal oldják-e meg a magyarországi (és november 4-e után még tovább mélyülő) politikai válságot, a szovjetjugoszláv viszony függvénye volt és egy kevésbé intranzigens megoldás esélyei november 22-ével (Nagy Imréék elrablásával, miután elhagyták a jugoszláv követséget) egycsapásra semmissé váltak. Kis János számos adattal bizonyítja, hogy 1956 november-decemberében az úgynevezett .Forradalmi munkás-paraszt kormány” korántsem volt még ura a helyzetnek. A kormány mellett tüntetők (erős karhatalmista fedezettel kísért) december 6-i felvonulását még megtámadták a gyárakból hazafelé tartó munkások — ennek az összecsapásnak, mint ahogy pár nappal később a salgótarjáni tüntetésnek, halálos áldozatai is voltak. Kádárék ekkor bevezették a rögtönbíráskodást, a gyülekezési tilalmat és lefogták a Központi Munkástanács vezetőit. Január 11- e táján, amikor a csepeli sztrájkot lövik szét a pufajkások, vége a közvetlen ellenállásnak. De a Kádár-kormány csak úgy képes konszolidálódni, hogy meghazudtolja saját novemberi ígéreteit. Kis hangsúlyozza (142. 1.), hogy 1957 januárjában, a rákosistákat sújtó tilalmi listák hatálytalanításával a párton belül lényegében visszaállt az 1956 októbere előtti hatalmi helyzet: a Rákosi-korszak középvezetésének zöme integrálódott az új rezsimbe. Ezt csak a párttagság tömegeinek a pártba való — részben karrier-okokkal magyarázható — visszaáramlása tudta annyiraamennyire ellensúlyozni, s 1957 júniusára már újra 350.000 tagja lett az MSzMP-nek. Ebben a helyzetben Kádár, a konszolidációra hivatkozva, hirdette meg azt a politikát, ami azóta is a rendszer alapelve maradt: ha a tömegek megfelelő életkörülmények között élnek és nem avatkoznak erőszakosan a magánéletükbe, át fogj ák engedni a politikai vezetés jogát a pártnak. Bár ez a .Jciegyezéses” politika nem akadályozta meg az 1957—60 közötti súlyos megtorlást, a hatvanas évek közepétől jó 10-15 évre valóban konszolidálta a magyarországi helyzetet. Kis szerint azonban ekkor az ország olyan .Fejlődési zsákutcába” jutott, amelyből csak akkor tud kilépni, ha túljut a konszolidációs politika passzív elfogadásán. Ezért érdemes újra visszanyúlni 1956— 57 tanulságaihoz. A kötetet záró 65 lapos kronológia, amit ugyancsak Budapesten állítottak össze, hasznos eligazítást nyújt a hivatalos adatok hézagai között gyakran tanácstalanul bukdácsoló fiatalabb olvasóknak. (Elhangzott a BBC magyar adásában) Haraszti Miklós író, a budapesti független (szamizdat) kiadású Beszélő egyik szerkesztője jelentős tartalmú és terjedelmű cikkét közölte a New York Times december 13- i, vasárnapi száma a heti eseményeket összefoglaló „Week in Review” szekciója második oldalán. Haraszti Miklós decemberben amerikai meghívásra New York-ban tartózkodott, új könyvének amerikai kiadása alkalmából. (The Velvet Prison: Artists Under State Socialism; foreword by George Konrád; translated from the Hungarian by Katalin and Stephen Landesmann, whith Steve Wasser-^ HORVÁTH ELEMÉR: ^ Születésnap a kenyér teljes embert követel az asszony teljes embert követel az ember teljes embert követel ember hogy énekeljek így? tessék lekaszálni a liliomokat tessék visszatenni a liliomokat tessék liliom lenni magad is 1933. április 15-én számba vettem az idő pisztolyát és ez a század volt a gyökértelen bestia TŰZ TAMÁS: Hivatalból Kicserélhetné valaki a testem talán a lelkem is mert kopott ezt akkor érzem ha kinyitok resten egy múltba néző szárnyas ablakot tekintve hogy jócskán megöregedtem s hivatalból is nyugdíjas vagyok bizony a szívem is már meg-megretten ha megjönnek a hajnali fagyok meleg kellene több és új velő borzongó bőröm felett gyapjúholmi piros zakó lelket melengető ne kelljen fogvacogva rostokolni viszont lehűlhetne személyes poklom ha már fejemet egyre feljebb hordom V_____________________^ man; 165 pp.; New Republic/Bacis Books; $14.95.) A könyvet a NYT november 20-i számában Walter Goodman ismertette.,Frónia és aforizmák sziporkáznak a könyvben— úja Goodman —; a .glasznoszty’ kampányról Harasztinak az a véleménye, hogy Gorbacsov bársonnyal igyekszik bevonni börtöne rácsait.” Haraszti december 13-i N.Y.T.-cikkének címe: „So There Remains Only The Old Platform, Reeking of the Old Boots” (Csak a régi csizmáktól bűzlő régi emelvény marad.) A cikket az 1956-os magyar forradalom alatt készült fénykép illusztrálja a ledöntött Sztálin-szobor csizmáival, körülötte fiatalok Kossuth-cúneres zászlóval. „A sokezres tömeg egy emberként sóhajtott fel örömében, amikor a szobor ledőlt, mert ezzel magát a sztálinizmust döntötték meg” — írja cikkében Haraszti. Elmondja, hogy a mostani kormányzat a Csizma-téren akarta felépíteni a Nemzeti Színházat, hogy annak erkélyéről továbbra is úgy szemlélhesse majd a felvonuló tömegeket, mint elődei tették. Pénz híján nem valósultmeg aterv, „csak a régi csizmáktól bűzlő régi emelvény marad — írja Haraszti —, de már mindegy, hogy vezéreink milyen emelvényről integetnek és mosolyognak. Mert a csizma bennünk van...” A másik ember Bemutatják Kósa Ferenc filmjét az 1956-os magyar forradalomról Február 6-án kezdődik az 1988. évi Magyar Filmhét a budapesti Kongreszszusi Központban. E filmhét keretében február 8-án mutatják be Kósa Ferenc filmrendező „A másik ember, 1944,1956” című új filmjét, amely—eddigi stúdió-vetítések nézői szerint—megrázó erejű, magas művészi szintű emberséggel és az igazságnak megfelelő őszinte bátorsággal szól az 1956-os magyar forradalomról. r-----------------------------------------------------------------------------------------------------------s A „Szamárköhögés” — kártékony Az írógép képét géppuskaropogás hangja festi alá, megjelenik a főcímhez tartozó dátum: 1956 október, s következik az első jelenet, amelyben egy utálatos, agresszív kislány a karosszéken toporzékolva visítja: .Akkor pisilek be, amikor akarok”. Ezt a felütést sem emelkedettnek, sem eredetinek nem mondanám, de egyértelműségét nem vitathatom el; Gárdos Péter „Szamárköhögés"címú filmjének pontos prológusa a villanásnyi nyitó-snitt. A forgatókönyv író-rendező az 1956-os magyarországi események lényegét egy elkényeztetett, undok kölyök maga alá vizelésében látja megragadhatónak. Ekkor akartam először kijönni a moziból. Rendkívül kártékonynak és erkölcstelennek gondolom Gárdos Péter filmjét, mert bár a „művészi szabadság” oldaláról nézve semmiféle kifogást nem emelhetünk az ellen, hogy a filmkészítő egy történelmi esemény perifériájának szatirikus bemutatására vállalkozik, ugyanakkor mérhetedenül etikátlannak tartom, hogy valaki ezt a megközelítést a közelmúlt legsúlyosabb és máig feldolgozatlan nemzeti tragédiájának ürügyén gyakorolja. A nem éppen művészmoziként ismert Bartók filmszínházat szombat este—úgy hiszem — azért töltötte meg a közönség, mert szerette volna saját szemével látni, hogy 1956 októberében ki lőtt kire és miért, ám ez a .kíváncsisága” nem elégülhetett ki; egy , jó kis ötvenhatos filmet” kapott, oltári és alpári poénokkal telehintve. Az emberi elme a jelenségek értelmezésekor a legszélsőségesebb beállításokra és következtetésekre képes, s ezek különösségük folytán tagadhatatlanul okoznak is némi intellektuális izgalmat; mégis jó lenne hinni, hogy miközben egyre büszkébbek vagyunk mind szuverénebb és szabadabb művészi személyiségünkre, valamint egyéni látásmódunk mindenhatóságára, ennek ellenére marad valami minimális képességünk a tragédiát a szatírától megkülönböztetni. Ismerjük be, hogy bizonyos tények —jelen esetben több ezer ember halála, több mint százezer ember kivándorlása és egy nemzet ehhez kapcsolódó kóros amnéziája — leheteüenné teszik a fellazító irónia alkalmazását. Mert miképp Auschwitz nem lehet vásári komédiások bohóckodásainak színtere, akképp nem szolgálhat 1956 októberének Budapestje sem szatirikus hajlamú ügyes gagmanek hitbizományaként. Lőrincy Attila (Egyetemi Lapok, 1987. okt. 21.) A csizma bennünk van
