Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4-5. szám
Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 3. oldal 1988. április-május HECKENAST DEZSÓ: A történelmi tévedések hínárjában — 1848. március 15. igazi arca — A két háború között — otthon és idekint az emigrációban is—megszokhattuk azt, hogy a negyvennyolcas március tizenötödikének évfordulóját hazafias frázisokkal és bús emlékezésekkel ünnepeltük meg. Iskolákban és társadalmi ünnepélyeken elszavaltattuk a “Talpra magyar”-t és az ünnepi szónokok megemlékeztek a szabad sajtó kivívásáról, amikor a Länderer és Heckenast nyomdában cenzúra nélkül kinyomtatták a Nemzeti Dal-1 és azt, hogy Mit kíván a magyar nemzet, vagyis azt a 12 pontot, amely ma, 140 év után is időszerű. Az idei évforduló alkalmával talán nem lesz érdektelen, ha az 1848. március 15-i eseményeket sajtótörténeti szempontból kissé felelevenítjük és ennek kapcsán helyreigazítjuk azokatatévedéseket, melyek most már évtizedek óta buijánzanak hazai és emigrációs lapokban, egyesületi és társadalmi ünnepélyek szónoklataiban egyaránt. **** Kezdjük mindjárt azzal, hogy Deák Ferenc már 1847. június 5-i ellenzéki programjában követelte a „káros könyvvizsgálat eltörlését és a célszerű sajtótörvényekkel körülírt sajtószabadságot”; mikor azonban az országgyűlési ifjúság 1848. március 3-án beadott az alsótáblához egy előterjesztést a sajtószabadság érdekében, akkor bizony maga Kossuth Lajos volt az, aki e beadvány tárgyalását megakadályozta! Erre az országgyűlési ellenzék a pesti Ellenzéki Körben március 10-én nagy bankettet adott, ahol a vendégeket a Rákóczi-induló és a Marseillaise fogadta. Megjelent Vörösmarty Mihály is, aki addig soha poliükai nyilatkozatot nem tett és ezen az ülésen mindenki füle hallatára a legszabadabb természetű kijelentéseket tette. Ezen felbátorodva, a vezetőség őt, a magyar stílus örök mesterét kérte fel a magyar nép kívánságainak pontokba foglalásására, illetve a pontok megszövegezésére. S így a 12 pontot Vörösmarty Mihály szövegezésében olvashatjuk... A cenzúra szemmelláthatóan idegesen figyelte az eseményeket és nem tudta magát mihez tartani. így jelenhetett meg március 12-én a Pesti Divatlapban ez a hír Petőfi Sándor tollából: „Olyan dalt írok, hogy meg fog tőle mozdulni az egész ország, még ezekakomisz pesti németek is! ” így aztán egész Pest városa készült a 14- ére meghirdetett népgyűlésre. Az ellenzék Kossuth Lajos indítványára a Deák Ferenc hívei közé tartozó Klauzál Gábort küldte a közgyűlésre, aki mérsékelni igyekezett a határozatokat, illetve a 12 pontban követeiteket adminisztratív útra akarta terelni. Közben azonban megjött Metternich bukásának és a bécsi forradalom kitörésének a híre... így jutott el az ifjúság március 15-én a Nemzeti Dal és a 12 pont cenzúra nélküli kinyomtatásának a gondolatához. Azonban eszükbe sem jutott a Länderer és Hekkenast nyomda megostromlása, ahogy azt egy pár Írogató emlegetni szokta és így a szabad sajtó kivívása sem zajlott le erőszakkal. Ugyanis ezekben az időkben a Länderer és Heckenast nyomda volt az ország legnagyobb és legkorszerűbb nyomdája és a márciusi ifjak, vagyis a Tízek Tanácsának a hetilapját, az Eletképek-et éppen ez a cég adja ki és nyomtatja; szerkesztői pedig éppen Petőfi Sándor, Jókai Mór, Irinyi József, Vidács János és Vasvári Pál, akik a Pilvax-kávéházi gyűlés után elindulnak a kéziratok kinyomtatására. Az írók forradalma tehát nem volt újdonság, még kevésbé meglepetés Länderer Lajos és Heckenast Gusztáv számára. Petőfi Sándor a nagy izgalomban elfelejtette magával hozni a Nemzeti Dal kéziratát és emlékezésből diktálja az egyik szedőnek; így aztán a nagy sietségben három sajtóhiba csúszott bele az első kiadásba, amint az a Nemzeti Múzeum ereded példányaiban is látható. [...] Az igazsághoz az, amint az irodalomtörténeti kutatás kimutatta, hogy Petőfi négy helyen is szavalta a Nemzeti Dal-t: a Pilvax-kávéházban, az orvosi egyetemen, a szeminárium terén, a nyomda előtt, csak éppen a Nemzeti Múzeum lépcsőjén nem! Arról sem szól a márciusi krónika, hogy a nyomdatulajdonosok egyáltalán nem örültek a szabad sajtónak, mert a sok költséggel s utánjárással szerzett szabadalomleveleik egyszeriben semmivé váltak és az eddigi, szakértelemhez kötött tisztes ipart ellepték a kontárok... A nemzeti lelkesedésben és a sajtó felszabadításában való részvételéért, de különösen a Kossuth-bankók nyomásában való tevékeny részvételéért a Länderer és Heckenast cég két tulajdonosa azonban a szabadságharc bukása után igen nagy árat fizetett. Länderer Lajosnak el kellett bujdosnia és súlyos betegség után magányosságban halt meg; Heckenast Gusztáv pedig hűtlenségi pert kapott a nyakába és hatesztendei rendőri zaklatás után csak súlyos anyagi áldozatok árán szabadult meg szorult helyzetéből. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a pozsonyi országgyűlés tagjai nem nagyon örültek a márciusi pesti eseményeknek, beleértve Batthyány Lajost, a későbbi miniszterelnököt, Kossuth Lajost és magát a haladó Széchenyi Istvánt is. Erre jegyzi meg Petőfi, aki a Radical-kör megbízásából június 26-án újabb programot írt, a következőket: „A március 15-én kimondott nagy sza vak elhangzottak, de a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméi valósággá nem lettek. A Pesten kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki törvényei megbuktatták. ” Az események pikantériája az is, hogy Petőfi ekkor már birtokában volt azon adatoknak, amelyek világosan megmutatták azt, hogy a politikusok a márciusi ifjaknak csupán a faltörő kos szerepét szánták, a politikai vezetés szerepét azonban maguknak tartották fenn. Többek közt Kossuth Lajost maga István főherceg, a hirtelen kinevezett „magyarbarát” nádor beszélte le arról, hogy a 12 pontot személyesen vigye fel Bécsbe. Tény az, hogy a márciusi ifjak Pozsony-ellenes magatartása bizonyos értelemben Kossuth ellen irányult. Tehát nem véletlen az, hogy Kossuth Lajos neve Petőfi forradalmi költeményeiben egyetlenegyszer sem fordul elő, s ha prózai műveiben nagy ritkán meg is említi, olyankor is meglehetős ellenérzéssel. [...] A fentieket a magunk helyzetére alkalmazva, néha megdöbbentően, de néha már szinte tragikomikusán visszatérő analógiákat és párhuzamokat láthatunk az akkori és a mostani események között. S teljesen igazat kell adnunk a historikusoknak, akik szerint a történelemben igenis van isméüődés, legfeljebb csak a forma változik, mert a történelmet alakító legfontosabb tényező, az „ember”—minden korban ugyanaz marad. „Nehézszívvel tudattukahazánkban— és bizonyára az Erdélyben, valamint Románia más vidékein élő magyar nemzetiségiek körében is — kedvezőtlen visszhangot kiváltó sajnálatos intézkedést, mert sem érteni, sem elfogadni nem lehet azt, hogy a XX. század végén kontinensünkön ilyen kirívó módon sértsék a kisebbség alapvető jogait, évszázados kötődését ősi, nemzeti kultúrájához, hagyományaihoz, nem utolsósorban az anyatejjel magába szívott nyelvi emlékeihez. Aligha helyi túlkapás, amely valamely hivatal vagy hivatalnok hitbuzgalmának rovására írható. Értesüléseink szerint ugyanis a szálak sokkal magasabbra nyúlnak. S ha már e nyíltan a magyar kisebbség jogait és érzelmeit sértő, a múlt áldatlan emlékeit idéző gesztusnál tartunk, arról is kötelességünk tájékoztatni olvasóinkat, a magyar közvéleményt, hogy Bukarestben közölték a MagyarNépköztársaság nagykövetségével: április 4-én, hazánk felszabadulásának 43. évfordulóján — a hagyományokkal szakítva — nagyköve(Részletek a Montreálban élő Prof. Heckenast Dezső Egy félszázad a magyar irodalmi élet történeteiből című, készülő könyvéből.) tünk nem emlékezhet mega román rádióban és televízióban népünk és nemzetünk kiemelkedő ünnepéről. Még ennél is nyugtalanítóbb, hogy a Romániában élő magyar kisebbség helyzete rohamosan romlik. Az erőszakos aszszimiláció — amely ellen mind pártunk, mind kormányunk korábban többször is tiltakozott — erőteljesen fokozódik. Az utóbbi hónapokban ezrével jelentkeztek hatóságainknál román állampolgárok, köztük szép számmal román anyanyelvűek is — azzal a szándékkal, hogy hazánkban letelepedjenek. Nem vitatjuk, a földrajzi nevek írása látszólag az ország belső ügye. Ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, ha egy szuverén ország kisebb települések felszámolását határozza el. Ha azonban egy kisebbség közösségeit kényszeríti ősi földjének, szülőházának és - földjének elhagyására— mint ezt Romániában tervezik az ún. területrendezési program keretében —, ez már szöges ellentétben áll a nemzetiségi jogok minden írott és íratlan törvényeivel. ” Fölmérést, vitát az okokról! Olvasom a Központi Statisztikai Hivatal közleményét, és nyomban megnézem: milyen a „népesedési mérlegünk”. Persze: tovább apadtunk. 16,5 ezer lélekkel vagyunk kevesebben, mint voltunk egy esztendővel ezelőtt. 1987-ben 142,5 ezren haltak meg, és csak 126 ezren születtek. Nem tudom, mi a nehezebb. Szólni erről, avagy hallgatni. Szólni azért nehéz, mert úgy érzem: csak annak ülik elrabolnia embertársai idejét, aki valami újat tud erről mondani. Én nem tudok. Hallgatni erről azért lehetetlen, mert aki tudatosan éli életét e 10 604 000-ben, az ezekre a számokra-adatokra nemcsak a fejét kapta fel, de annak a szíve is mintha megrebbent, mintha zuhant volna hirtelen. Éltek Magyarországon már milliók sokkal nehezebben, és mégis sokkal több gyermek született. Milyen közérzet, müyen távlatkép, miféle országos rokonszenv vagy önzés tarol itt? Szerelem van, szex van, gyerek alig. S úgy tetszik, a bevándorlók sokasága sem pótolja a lélek-számveszteséget. Vajon valóban csak szociálpolitikai, csak lakásgond-okai, csak anyagi okai lennének...? Talán mégis érdemes lenne—nem, dehogyis! kötelező lenne a 10,6milliót megmozgató fölmérést, vitát rendezni e fájdalmas jelenség anyagi, de mélyebb okairól Arról, hogy milyen az általános jövőkép és milyen a nemzet önképe és önbecsülése ma. DIURNUS (Magyar Nemzet, 1988. február 1.) lngpiir Az elmúlt időszakban több hírügynökségi jelentés és külföldi sajtóorgánum foglalkozott a romániai nemzetiségi politika újabb jelenségeivel, illetve a magyar-román kapcsolatokkal. Alvilág közvéleményét is mélyen megrázta az a közelmúltban hozott román kormányhatározat, amelynek értelmében a jövőben a romániai nemzetiségi lapok az országban lévő városok, falvak elnevezéseit kizárólag románul közölhetik. A Bukarestben megjelenő „Előre” című magyar nyelvű napilap április 3-i száma már ezt a gyakorlatot követi. A határozat magyarországi fogadtatását egyértelműen tükrözi a budapesti „Magyar Hírlap” április 5-i számának egy hosszabb írása, amelyből néhány részletet közlünk az alábbiakban: 1988. március 15-én, délután, Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton (N.P. felvétele)
