Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1988-03-01 / 3. szám

1988. március

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West

7. oldal

HHRF— CHRR HÍRADÓ

„A tüntetés szervezőit reggelre kinyírni!”

— Interjú Hámos Lászlóval Pacepa könyve kapcsán —

— A közelmúltban jelent meg Ion Mihai Pacepa „Red Horizons ” című könyve. Magyarok számára sok érdekességgel bír ez a könyv, de jelentős hatással lehet a Nyugat és Románia közti politikai kapcsolatokra, és természetesen a közvéleményre is. Szerinted miért fontos és érdekes ez a könyv?

— Először is Ion Mihai Pacepa a magyarság számára igen fontos dolgokat mond el Red Horizons című könyvében, ami egy hónappal ezelőtt látott napvilágot, ó a románok külföldre irányuló titkosszolgálatának főnöke volt. Önmagát főnökhelyettesnek titulálja, mert Ceausescu volt anagyfőnök, de a gyakorlatban Pacepa vezette ezt a hivatalt. Ezenkívül Ceausescu és klánjának egyik fő tanácsadója volt. Személyesen ismeri tehát ennek a rémuralmat tartó családnak a legbelsőbb titkait is.

1978-ban, egy németországi útja alkalmával disszidált, és Amerikában kapott menedékjogot. Azóta ő egy, .nemlétező” személy, megváltoztatták személyazonosságát, hogy ne tehessék el láb alól a román titkosszolgálat ügynökei. A most, 10 évvel később megjelent könyvben leleplezi Ceausescu és családjának magyargyűlöletét, és konkrétan megnevezi magyarellenes intézkedéseit is. A könyv azért is fontos, mert sok olyan rémtettet, terrorintézkedést, alattomos módszert dokumentál, amit eddig itt csak sejtettünk, de nem volt bizonyosságunk felőlük.

— Tudnál erre példát mondani?

— Király Károly 1977 óta, amikor ismert levelei többek között a New York Times-ban megjelentek, több ízben üzent nekünk, attól tart, hogy tartózkodási helyét radioaktív rákkeltő anyaggal szennyezték be. Annyira ment ez a félelme, hogy a vérvizsgálati leletét elküldte nekünk, amit itt kivizsgáltattunk. Kisebb abnormalitásokon kívül nem találtak benne semmi rendkívülit Király továbbra is azt üzente, sugárveszélytől fél. Mi ezt annak idején elfogadtuk mint egy állandó nyomás alatt élő ember jogos és érthető, akkor is, ha nem biztosan objektív vagy racionális félelmét. Pacepa könyvéből azonban kiderül, hogy Király egyáltalán nem volt paranoiás, hanem valóban sugározták. Ez az eset egyébként Pacepa osztályának a,.munkája” volt. Sok hasonló történet szerepel a könyvben.

Nagyon fontos ez a könyv azért is, mert dokumentumokkal leplezi le a román kormányzat bűnszövetkezet-módszerű, cinikus nemzetközi politikáját. Pacepa leírja a mindennapi eseményeket, párbeszédeket Ceausescu és felesége, Elena, és környezetük között. Ezek az undorító, Hitlerre, Sztálinra, patologikus gengszter-vezérekre emlékeztető jelenetek a legvisszataszítóbb valóságában mutatják be, hogy milyen primitív bizánci diktatúra a cézáromén Ceausescu és családja uralma. Ezentúl nemigen állíthatják a nyugati politikusok sem, hogy Ceausescu egy liberális és Románia függetlenségére törekvő „államférfi” lenne. Elegendő Pacepa könyvének akármelyik mondatát idézni egy ilyen állítással szemben és az megcáfol mindent. Eddig ugyanis voltak, akik nagy becsben tartották mint politikust, szívesen hitelt adva a Szovjetuniótól függetlenséget bizonygató hazug propaganda-programjának.

— A könyv a Hungarian Human Rights Foundation-t és téged személyesen is érint. Sőt neved kétszer is szerepel benne, a beszélgetésünk címében idézett mondat rólad is szól. Erről mit tudsz mondani?

— A HHRF-nek egy fényképe is szerepel ebben a könyvben, pontosabban két fénykép. Az egyik az 1976. május 8-i New York-i tüntetésünket — ez volt az első tüntetésünk —, a másik egy 1978-as washingtoni tüntetést ábrázol, amit Ceausescu akkori látogatásának „tiszteletére” rendeztünk. Azért említ engem Pacepa a könyvében név szerint is, mert 1978- ban, amikor Ceausescu utoljára látogatott Amerikába az akkori elnök, Carter meghívására, több tüntetést is rendeztünk. Egyet—mint említettem—Washingtonban és egyet Ceausescu New York-i szállása, a Waldorf Astoria szálló körül. Annyi ember jött ott össze, hogy teljesen körbe tudtuk venni azt a háztömböt, ahol a Waldorf szálloda van, olyan szorosan, hogy kéz a kezet érte. Ceausescu — ahogyan Pacepa leírja — fuldoklott a dühtől a tüntető „csőcselék” láttán. Miután titkosszolgálata ügynökeitől megtudta, kik szervezték a tüntetést, megparancsolta Pacepának és embereinek, hogy ezeket a szervezőket — köztük engem is — még aznap tegyenek el láb alól.

Ennek az eseménynek — és Pacepa könyvének általában—számomra az is az egyik tanulsága, hogy nem szabad félni. Sokak ellen próbáltak már merényletet elkövetni, vagyis megfélemlíteni őket, de ezek a kísérletek szinte soha nem sikerültek. Úgy érzem, a magyarok szeretnek félni — sokszor félnek jogosan, de legtöbbször ok nélkül. Ezen a munkaterületen — az emberi jogok védelméért folytatott harcban—nekem az a tapasztalatom, hogy minél erősebben, minél bátrabban lép fel az ember, annál kevésbé fognak sikerülni elnyomó hatalmak terror-kísértletei.

Ha hagyjuk magunkat megfélemlíteni, annál inkább szabad kezet adunk nekik, hogy bántalmazzanak. Hozzá kell tennem, hogy én könnyen beszélek itt Amerikában, ahol az ország saját kémelhárító szervezete igen jól működik. Eddig én teljesen védve éreztem magamat. De semmiképp nem tudnék a félelemből kiindulva dolgozni. Európában, Romániában ez máshogy fest, bár ott is eléggé általános az a tapasztalat, hogy akik bátran és nagy — lehetőleg nemzetközi — nyilvánossággal felszólalnak, jobban védve vannak.

— Általánosan kevés a civilkurázsi?

— Cerausescu uralmának a legszömyűbb hatása nem a már-már elviselhetetlen külső elnyomottság, hanem az, amit az emberek magukban hordoznak, és elfogadnak. Kevés olyan erdélyivel találkozom ma, aki egy másiknak a szemébe tud nézni. Számomra ez egy tragikus emberi jel arra nézve, mennyire hatékony ez a rémuralom, mert Erdélyben így lehetett csak megmaradni, túlélni!

— Milyen másfajta személyes tapasztalataid voltak ezzel a rendszerrel és annak módszereivel?

— Rendszeresen tanúskodom Washingtonban, amikor az Egyesült Államok Kongresszusa kihallgatásokat rendez a romániai vámkedvezmény ügyében. Ilyenkor mindig ott ül három-négy tisztviselő a román követségről, akik jegyzetelnek és bárgyún mosolyognak, amikor rájuk nézek. Tudom, hogy fényképeztek és követségükön létezik egy vastag dosszié rólam. Voltak más esetek is, amikről nem beszélhetek egészen nyíltan. Egy embert például azért küldtek ki Romániából — és erre eléggé szakszerűen kiképezték —, hogy utánam és szervezetünk után kémkedjen. Ez is, mint ahogy egyéb hasonló jellegű kísérletük, meghiúsult. A mi hozzáállásunk az, hogy édeskevés az, amit arománkormány előlel akarunk titkolni, sőt akarom is, hogy lássák azt: milyen nyomást tudunk kifejteni egy demokratikus országban, a magyar közösség összefogásával!

— Pacepa könyve olvasása közben milyen érzéseid voltak, mit gondoltál?

— Többféle érzést váltott ki belőlem. Helyenként nem tudtam tovább folytatni, mert felkavarta a gyomromat, annyira undorító, amit leír. Elképesztő és hihetetlen, hogy ilyen dolgok tényleg megtörténhettek!

— Szerinted hiteles a könyv?

— Sokszor túloz, helyenként pontatlan, tudok konkrét eseteket is. De sokkal fontosabb a könyv leleplező összképe és hangulata. Vannak aztán benne olyan mondatok és frázisok is, amiket szándéktalanul, nem a hatás vadászatért ír le, hanem csupán véletlenül kicsúsztak. E- gyik ilyen mellékmondatában azt írja: gyakori a romániai kórházakban, hogy kettesével alszanak a betegek egy ágyban. Örülök, hogy végre egy hiteles belső tanútól—sőt: volt bűnrészestől! — is olvashatók ugyanazok a tények, amelyekre mi is, hosszú évek óta igyekszünk felhívni a Nyugat figyelmét.

— Számodra és tevékenységed vonatkozásában tehát ez a könyv valamiféle igazolást is jelent?

—Igen. Azokkal szemben például, akik eddig hitetlenkedtek. Bár érthető is ez a hitetlenkedés, mert olyannyira szürreálisak azok az állapotok, amelyek Romániában uralkodnak, hogy azt egy átlagos nyugati nehezen tudja elképzelni. Elégtétel is számunkra ez a könyv, meg segítség is, mert alátámasztja érveinket, előmozdítja további felvilágosító munkánkat. Nagyon jó, és biztosan nem véletlen, hogy pont most jelent meg ez a könyv. Nyugaton ugyanis mostanában megváltozott, eh'télőbb lett a hangulat Romániával szemben.

— Milyen következményekkel járt Pacepa disszidálása és könyve aromán titkosszolgálatra és Románia politikai kapcsolataira nézve?

— Azzal, hogy Pacepa, a román titkosszolgálat főnöke disszidált, óriási és pótolhatlan kárt okozott az egész rendszemek. Olyan embereket kellett külföldről visszarendelni Romániába, akik évtizedek óta folytattak kémtevékenységet a román titkosszolgálat számára. Rövid idő alatt nem lehet kicserélni őket és később is sokkal nehezebb lesz nekik újra itt dolgozni, mert jobban felfigyeltek rájuk. Egyre egységesebb nyugati undor tapasztalható a román rémuralommal szemben. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy az elmúlt nyáron az amerikai Kongresszus több ízben megszavazta Románia Most Favored Nation státusának felfüggesztését. Ennek megvonása egyértelműen a barátságos viszonyok elhidegülésére vall, és mindaddig megmarad ez az állapot, ameddig Románia nem változtatja meg az emberi jogokat lábbal tipró magatartását.

Az amerikai elnök még nem írta alá a törvényjavaslatot, (a tőzsde-krach miatt jelenleg sem az elnök, sem a Kongresszus nem akarja érvénybe léptetni azt a protekcionista kereskedelmi törvényjavaslatot, amelynek része ez a kedvezményt felfüggesztő törvénymódosítás), de azok az amerikai vállalatok, amelyek kereskedtek Romániával, máris majdnem mind kivonultak onnan, felbontották meglévő szerződéseiket. Jobban megéri nekik más országokkal kereskedni. A gazdaság és az üzlet számára a legrosszabb dolog a bizonytalanság. Előbb-utóbb az elnök is kénytelen lesz beleegyezni a vámkedvezmény felfüggesztésébe. Azért is, mert a Kongresszus — mindkét politikai párt által támogatva — határozottan a felfüggesztés mellett szavazott. Minél tovább húzódik ez az állapot, annál inkább fokozódik

(Folytatás az 4. oldalról) az államnak, annál több jut a népnek.

Nos, ki kell jelentenem, hogy ez az összefüggés nem áll fenn többé. A mai Romániában már semmi sem jut a népnek, sem így, sem úgy. Hiába kereskedhet kedvezményesen az állam, már képtelen rá, hogy akár az ország gazdaságát megerősítse, akár a nép elnyomorodásál megállítsa. Ilyen körülmények között fontos jelzés lehet arra, hogy változásokra van szükség, ha ezt a semmin sem segítő besorolást, amelyre emberi jogi politikájával már régen nem szolgál rá a román kormány, megvonnák ettől a kormánytól.

— ön szerint megtesz-e minden tőle telhetőt a magyar kormány a romániai magyar kisebbség ügyében?

— Természetesen nem, de ne intézzük el ilyen röviden ezt a bonyolult kérdést. Az is tanulságos, hogy miért nem.

Önök szerint miért nem cselekszik az itteni németek ügyében az NDK? Amelynek pedig nincs közös határa Romániával? Azt hiszik, azért, mert számukra elvégzi a munkát az NSzK? Tévedés, akkor sem tennének sokat, ha nem volna NSzK, éspedig ugyanazért nem, amiért Románia nem tesz semmit a Szovjetunióban lévő románok ügyében. Mert ezzel magyarok, németek, románok egyaránt a Szovjetunió nemzetiségi politikájára, a litvánok, lettek, észtek, ukránok, muzulmánok helyzetére és—végső soron — a maguk helyzetére emlékeztetnének. Mert a Szovjetunió nem szeremé, ha a baráti országok egymást bírálnák olyan politika miatt, amelyre a legkirívóbb példa a balti országok helyzete.

Persze ahhoz a teljes csöndhöz képest, amit a románok produkálnak a Szovjetunióbeli románság és egyáltalán Besszarábia ügyében, a magyar kormány szinte tevékenynek tűnik a magyar ügyekben. Néha segít egyes személyeken és célzásokat enged át a sajtóban a sorok között. De a románok teljes hallgatásának különleges oka is van, amivel valahogyan elfelejtenek büszkélkedni a hazafias román politikusok. Tudni kell, hogy a Szovjetunióban élő románok egy részét, a többséget elnevezték moldovánnak, a többieket, az ukrajnaiakat meghagyták román kisebbség néven, de—például — mindegyiküket arra kényszerítették, hogy cirill betűkkel írjanak. Nos, mindez nem számít, mert üzletről van szó. Egymillió román eloroszosodik Besszarábiában, de Ceausescu hallgat erről a veszteségről, és akkor hatmillió románt nyer—mert beleértődik ebbe a hatmillióba az erdélyi magyar és a német is—hatmillió románt nyer Erdéllyel.

—ön szerint tehát többet tenni nem is állna módjában a magyar kormánynak?

— Az előbbiekből csak az következik, hogy megértem a magyar kormány politikáját, de az nem, hogy elfogadom. Nincs tehetetlenségre kárhoztatva. Hadd nyilvánítsam ki egyetértésemet mindazokkal, akik bírálóan sürgetik a nyíltabb kiállást és a hatásosabb védelmet a magyar kormánytól és társadalomtól: Csoórival, Csurkával, Rajkákkal.

Ám nekik sem kell túlfeszíteniük a húrt. Nem mintha nem volna igazuk, amikor erőteljesebb fellépést sürgetnek, hanem mert a legtevékenyebb magyar kormány sem bírhat döntő

r a HUNGARIAN HUMAN RIGHTS^ I FOUNDATION/CHRR — MAGYAR I I EMBERI JOGOK ALAPÍTVÁNY a vi- |

I lág tizenhat milliónyi magyarsága em- | béri jogainak szabad gyakorlása érdeké- .

■ ben munkálkodik. Rendszeres adatgyűj- • | tő, nyilvántartó, tájékoztató és konzultá- | | ciós szolgálatot végez magyar és más |

■ nyelveken annak érdekében, hogy tudó- ■ mányos, társadalmi és kormányzati szer- .

I veket és a közvéleményt amagyarembe- ■ | rí jogok, elsősorban a magyar kisebbsé- | | gek nemzeti jogainak védelmére kész- |

■ tesse a nemzetközüeg elfogadott jogvé- a I delmi szerződések értelmében. Az Alá- _ I pítvány magyarságszolgálatát önkéntes ■ | támogatói segítségével folytatja.

Mint New Yorkban bejegyzett .Not | I For Profit Corporation", az Alapít- I | vány munkáját támogató adomá- _

■ nyok az adóalapból levonhatók. Cím; ■ I Hungarian Human Rights | I Foundation, P.O.Box "J”, Gra- |

■ cie Stn., New York, N.Y. 10028, | ^U.S.A.Tel.: (212) 289-5488.

a bizonytalanság. Ez egy olyan ritka eset, ahol az idő múlása a magyarok javát szolgálja.

— Köszönöm a beszélgetést

(A MOTOLLA c. bécsi-müncheni ifjúsági folyóiratban megjelent interjút Krizsán Árpád készítette, 1988 januárjában.—Ion Mihai Pacepa „Red Horizons” című könyve megrendelhető —20 US-dollár belküldésével—a HHRF címén.)

befolyással a mi helyzetünkre. Ahogyan az amerikai, nyugati megítélésen sem múlik a dolog, hafontos is. Hogy mi lesz velünk, az itt, ebben az országban dől el, s rajtunk, magyarokon, németeken és románokon múlik. Ha mi nem állunk ki magunkért, senki sem segíthet rajtunk. ~

Az előbb a demokratikus ellenzékről, az írókról esett szó. Nekik sem kellene belenyugodniuk, hogy mi csak hallgatjuk a híreket, de nem alakítjuk. Nem futok senki után, s nem volna értelme, hogy utólag szaporítsam az aláírások: számát valamely dokumentumon. De kijelentem, hogy amennyiben megkerestek volna, aláírtam volna az 1956-os forradalom évfordulójára kiadott nemzetközi nyilatkozatot, mert egyetértek vele. Ahogyan szolidáris vagyok a Charta 77-tel, a lengyel Szolidaritás szakszervezettel és rokonszenvvel figyeltem a romániai szabad szakszervezetek megalapítására tett kísérletet is. Amikor Szőcs Géza és Dórin Tudorán elhozták hozzám a felhívásukat, amelyben azt javasolják, hogy az ENSznek legyen a világ nemzeti kisebbségeivel törődő különszervezete is, még egyetlen aláírás sem volt rajta. Maguk a szerzők is csak utánam írták alá. Ä javaslatot továbbra is kiválónak tartom, s csak remélem, hogy Tudorán Amerikában, Szőcs Géza Németországban sokat tud majd tenni érte. Én itt vagyok Vásárhelyen, és aki jó s fontos ügyben keres, megtalál: nem vagyunk a világ végén.

— Hogyan él, mi a munkája?

— 1978-as memorandumom után, amelyet a nemzeti kérdésben intéztem a RKP Központi Bizottságához, egy időre kényszerlakhelyet jelöltek ki számomra. De jó munkám ott is volt, gazdasági vezetőként hatezer embert irányítottam. Most is vezető vagyok, a Marosvásárhelyi Konzervgyár igazgatója, ezerötszáz embert irányítok. Hatvan százalékuk magyar. Egyébként feleségem német, s gyermekünk. Király Ingrid német nyelvűnek számító osztályba jár, és külön magyar órákra iskolán kívül.

—Mivel magyarázza, hogy bíráló állásfoglalásai ellenére vezető maradhatott?

— Talán az eredményeimmel. Nem hinném, hogy Romániában sok vállalat teljesítené a tervét 120 százalékra. Én nagyon sokat exportálok, s ez fontos dolog a mai Romániában, túlságosan is az. De azért nem mondanám, hogy a munkámban nem akadályoznak. Mondok példát is, de nem pontosat, mert én törvénytisztelő állampolgár vagyok, és a termelési tervek is államtitkok nálunk. Decemberben ötszáz tonna fölött kellene húskonzervet szállítanom. A mai napig, s írunk december tizenkettedikét, egyetlen gramm húst sem kaptam. De ha már a törvénytiszteletnél tartunk, hadd figyelmeztessem magukat, jelentést fogok írni arról, hogy magukkal beszélgettem itt teke után, bor mellett. Ugyanis erre kötelez a törvény.

— Megkérhetnénk egy szívességre, hogy csak vasárnap múltán tegye meg törvénytisztelő jelentését?

— Ha akarnám, sem tudnám előbb, hiszen a hét végén nem működik a posta.

— Köszönjük a beszélgetést (1986. dec. 12.)

(H.M. — BESZÉLŐ, 19,1987.)

„Harcolnunk kell”