Nyugati Magyarság, 1988 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1988-03-01 / 3. szám
4. oldal 1988. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West POMOGATS BÉLA; Számadás az értelmiség hivatásáról CSOÓRI SÁNDOR: Készülődés a számadásra Csoóri Sándor számadásról beszél, legfontosabb gondolatai mindazonáltal a jelenben érvényes felismeréseket készítenek elő. Felismeréseket, amelyekből napjaink gazdasági és politikai reformokra törekvő értelmiségének eszmélkedése táplálkozik. Következtetései, amelyek az ország történelmi közelmúltjának, jelen helyzetének és jövendő tennivalóinak szigorúan kritikai vizsgálatából származnak, természetesen csupán kezdetei lehetnek valaminek: a módszeresebb reformgondolkodásnak, a hatékonyabb cselekvésnek, éppen ezért nem mindenki által elfogadott igazságok, inkább viták és eszmecserék gondolati gyújtópontjai. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy Csoóri az elmúlt tíz esztendőben több, azóta közkeletűvé vált felismerésnek adott hangot. Pontosabban mások is birtokában voltak harálatot. De felelős az értelmiség is, amely beérte a kiosztott szereppel, s ha látta is a bajt, megszelídítette, elfogadhatóvá és „szalonképessé” tette a látleletet. Mostanában derül ki, hogy számos korábbi intézkedés hibás gazdaságvagy társadalompolitikai stratégiára épült, s annak idején ezeket az intézkedéseket vagy stratégiákat nem kísérte eléggé átgondolt és következetes kritika, amely a kellő időben óvást emelt volna a téves vagy kockázatos döntésekkel szemben. Ahogy a, jiomád értelmiségiről” írott beszámoló mondja: „A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor se lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánv alóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is.” Az értelmiség, mármint az a társadalmi réteg, amelynek a köz- és szakmai életben a józan értelem kritikai erejét, valamint a szaktudásból eredő elemző készséget kellett volna képviselnie, gyakran beérte a jólértesültséggel, a féligbeavatottság vigaszával, s lemondott arról az autonómiáról, amelyet éppen a társadalom szellemi és morális épségének védelmében kellett volna őriznie. Kiderült, fontos feladatok maradtak így elvégezetlenül. Hosszú időn keresztül alig vetett számot valaki az ország közelmúltjával: „Korszakok múltak el tudatosításuk nélkül.” Mind több kollektív frusztrációt okoztak a nemzeti létnek azok a torzulásai, amelyekről a politika egyszerűen nem vett tudomást: „A sokáig használaton kívülre helyezett sorskérdésekről egyszer csak kiderült, hogy léteznek. Kiderült, hogy amit romantikus és nacionalista tajtéknak véltek bennünk, az se feltétlenül az, de újragondolandó gond.” És ahogy mostanában a saját bőrünkön érezzük, a gazdasági felemelkedés is elakadt, az általános jólét ígérete puszta szó maradt, a sokáig magasztalt ökonómiai biztonság helyett lassanként feltárulkoznak egy súlyos gazdasági válság szakadékai. Csoóri messzehangzóan figyelmeztetett minderre, nem most—egy évtizede. És figyelmeztetett arra, hogy az erkölcsi és kulturális értékek felbomlását nem ellensúlyozhatja a viszonylagos anyagi stabilitás. A gazdaságépítésben kétségtelenül voltak látványos sikerek, s ezek nyomán sokan azt hirdették, hogy az egyetlen nemzeti politika a jó gazdaságpolitika. Most, hogy előtűnnek az ésszerűtlen gazdaságépítési stratégia tévedései és mulasztásai, még feltűnőbb az összefogó közösségi erők gyengesége, az erkölcsi értékek válsága, az identitástudat zavara. A magyar társadalom biztosabb morális és szellemi állapotában talán jobban lehetne védekezni a gazdasági válság ártalmaival szemben. A szükséges reformoknak következésképp nemcsak az ország gazdasági erejének helyreállítására kell törekedniük, hanem a lelki és erkölcsi sérülések orvoslására is. Csoóri a széleskörű és hatékony reformok híve, s ahogy eddig is mondottam, mindenekelőtt az értelmiséget kívánja a reformgondolkodás befogadására és képviseletére, ha kell, a reformok érdekében folytatott eszmei-szellemi küzdelemre felkészíteni, mozgósítani. Ezt a szándékát tükrözik új könyvének írásai. „Harcolnunk kell” sonló ismereteknek, mások is eljutottak a megfelelő következtetésekig, csak éppen nem beszéltek róluk a nyilvánosság előtt; beérték azzal, hogy baráti társaságokban, szűkebb munkahelyi közösségekben vessék össze tapasztalataikat és megfontolásaikat. Van Csoórinak egy személyes mozzanatokban is gazdag esszéje, Egy nomád értelmiségi a címe, 1978 őszén született, nyilvánosságra hozatala elé akkor áthághatatlan akadályok tornyosultak. Most természetes módon kapott helyet a kötetben, mint a hazai reformgondolkodás egyik igen fontos dokumentuma: felismerhetjük benne azokat a gondolatokat, amelyekről manapság beszélünk és vitatkozunk. Mindenekelőtt az ilyen beszélgetéseket és vitákat sürgeti, azt, hogy mondjuk ki nyíltan, amit gondolunk, vállaljuk nézeteinket és kételyeinket, küzdjük ki számukra a nyilvánosságot, hiszen életképes reformok csak az autonóm közélet és a nyilvános politika körülményei között jöhetnek létre. A tanulmányíró legsúlyosabb és legelgondolkoztatóbb reformjavaslata talán éppen erre irányul: az értelmiség önvizsgálatára és az értelmiségi magatartás moráljának újrafogalmazására, amely saját lehetőségeink és tennivalóink kritikus átgondolását követeli meg, egyszerre „civil kurázsit” és önismeretet. Csoóri amellett érvel, hogy a gondolkodó elmék ne érjék be féligazságokkal, félmegoldásokkal, a felelősségnek azzal az el- és áthárításával, amelyet az öncenzúra és az önkorlátozás okoz. Előző tanulmánygyűjteményének, A félig bevallott éleinek a címadó írásában a következőket jegyezte fel: „valami babonás belátásból megszoktuk, hogy mindig kevesebbet mondjunk annál, amit érzünk, tudunk, gondolunk; kevesebbet a mindenkori valóságnál, mert ha csak egy fél szóval is többet mondunk a megengedettnél, veszélybe sodorjuk a lehetségesét. A lehetséges jót, a közepesen elégségest, amely talán még gyarapítható is lehet. (...) És ebből a szokásból mára történelem lett. A félig elmondott igazságokból kielégületlenség, rossz közérzet, erkölcsi elbizonytalanodás.” Felelős ezért a politika, amely az értelmiségtől általában jóváhagyást kívánt, nem bírálatot, kivált nem független és következetes bí(Folytatás az 1. oldalról) lyett külön osztályokban szerveződik a magyar nyelvű oktatás. Valójában az átszervezés örve alatt teljes jogfosztás történt. Ugyanis a magyar tannyelvű osztály fogalma már nem magyar nyelvű általános és szakképzést jelent az általános iskolákban és a líceumokban, hanem csak annyit, hogy egyáltalán tanítanak ott magyart is, s esetleg nem többet, mint a magyar nyelvet és irodalmat—minden mást románul. Nem vontak vissza alkotmányos előírásokat, nem töröltek nemzetközi egyezményeket. Titokban, adminisztratív úton jutottak el ide. A legtöbb korlátozást például a magyar nyelvű tanerő hiányával indokolták. A hiányt azonban mesterségesen és büntető szankciókkal idézték elő. A végzős magyar diplomásokat, szaktanárokat, orvosokat, tudósokat Erdélyen kívül vagy román nyelvű területen helyezik el. Ha a kinevezést el nem fogadják, nem juthatnak szakmabeli álláshoz, s a tandíjat vissza kell fizetniük. A legutóbbi időkben ezt a politikát alkalmazni kezdték a magyar irodalom és nyelv oktatóira, amagyar szakosokra is, ha van másik szakjuk is; s legtöbbjüknek van. Ezzel a kör bezárul. Kiragadtam a diszkriminációk sokaságából a tanügyieket. Itt minden napra jut valami megalázás, ha más nem, jelképes. Például épp a héten vették le az iskolákon belül is a magyar nyelvű feliratokat, igazgatói névtábláktól faliújságokig és hivatalos jelszavakig. De főleg azért hangsúlyoztam a tanügyet, mert ezek az adatok egymagukban is megmutatják: a magyar nemzet napjai Erdélyben meg vannak számlálva, ha ez így megy tovább. — Mit vár a jövőtől? — Választanunk kell, és választásunk nem lehet kétséges. Harcolnunk kell. Mert az alternatíva az: elolvad-e, legalábbis megszűnik-e nemzeti létében az erdélyi magyarság néhány nemzedéken belül, vagy harcolni fog nemzeti létéért. Csak akkor marad meg, ha küzd. Bebizonyosodott, hogy már nincs mire várakoznunk és csak magunkra számíthatunk. — ön sokáig dolgozott a hatalmi apparátusban. — 1972-ben lemondtam a Politikai Bizottság póttagságáról. Addig, nem titok, szorosan együttműködtem a Román Kommunista Párt legfelsőbb vezetésével, benn voltam szinte minden bukaresti központi apparátusban. Jó viszonyban voltam Ceausescuval és családjával. Mi több, jó véleménnyel voltam róla, igaz, akkoriban még... más volt, mint ma. Azt hiszem ő is kedvelt engem. Lemondásomat az erdélyi magyar értelmiség legjobbjai is értetlenül fogadták. Ma már megértik, hogy én akkor kerültem először válaszút elé. Vagy együtt megyek tovább azokkal, akik azt akarják, hogy bábjuk legyek, a saját fajom elleni politikájuk végrehajtója. Akkor maradok fent és jól élek. Vagy kilépek ebből az erkölcstelen szerepből, és akkor lefelé megyek. Én lefelé mentem. — Volt-e módja megismerni Ceausescu nézeteit a nemzeti kérdésről? — 1971-ben egy politikai bizottsági ülés után behívott magához: „Királ, jöjjön hozzám!" Négyszemközt kérdezte: „Mi újság?” „Baj van” - mondtam., A megyémbeli magyarok nyugtalanok, és én nem tudom megnyugtatni őket, mert igazuk van.” S elővettem az adatokat és elmondtam mindazt, ami alig lehetett véletlen hiba. Ceausescu véleményéről annyit tudok, amennyit ekkor mondott: felemelte a telefont, a miniszterelnökhelyettest hívta, s azt mondta: „Itt van nálam Királ, súlyos problémákról számol be, két hónapon belül jelentést kérek a nemzetiségi politikáról és arról, hogy kell jóvá tenni, amit elrontottak.” Énnekem nem volt okom kételkedni a jóindulatában. Megszerveztem, hogy a miniszterelnökhelyettes bőséges anyagot kapjon. Annyi történt, hogy Ceausescu később egy beszédében hibákról is említést tett, konkrétumok nélkül, és javulást ígért. Nos, semmi sem javult, sem akkoriban, sem azóta. Ellenkezőleg, csak következetes romlást tapasztalhattunk. — A világsajtóban feltételezések keringenek Ceausescu hanyatló egészségi állapotáról és vezetési stílusának növekvő voluntarizmusáról. Hogyan látja őt ma? — Tíz év óta nem találkoztam vele, így erről nem nyilváníthatok véleményt. Égyet azonban tudok. Romániában a helyzet veszedelmesen rossz. Nehéz mélyebbre jutni a mai helyzetnél. Tökéletesen irracionális az iparosítási politika, teljesen felborult a gazdaság egyensúlya, a lakosság nyomorog és terrorizálják. Valódi sztálinizmus van Romániában, a legsúlyosabb fajtából, s a feszültségek egyre elviselhetetlenebbül halmozódnak. Az 1956- os magyarországi forradalom előtti időhöz hasonlítható csupán a sztálinizmus mélysége és a feszültség. Tessék, most használom először nyilvánosan ezt a kifejezést: az 1956-os forradalom. S nemcsak, mert annak tartom. Hanem mert a feszültségek felhalmozódása nálunk is robbanással fenyeget. — Az 1956-os forradalmat nemcsak a sztálinizmus előzte meg, hanem a XX. szovjet pártkongresszussal kezdődő olvadás is. Lát-e hasonló folyamatot a mai Romániában? — A felszín mögé kell látni. Ma már megveti a hivatalos propagandát az átlagromán is, és rendszeresen hallgatja a Szabad Európa Rádiót. öt évvel ezelőtt ez még csak a magyarokra volt jellemző. De itt fontos figyelmeztetéssel élek. A kárpátontúli románok mind gyakrabban mondják nekünk magyaroknak: miért nem kezditek ti? Nekünk nincsenek, nektek vannak forradalmi hagyományaitok: 1848, 1919, 1956. Tanácsolom minden magyarnak, utasítsa el, hogy mi kaparjuk ki a gesztenyét az ország számára. A helyes országos politika kialakítása nem a nemzeti kisebbség feladata, hanem a többségé. A magyarság elleni uszításra és brutális fellépésre használnának fel minden olyan kísérletet, amelyben az ilyen provokációknak engednénk. Igyekeznének helyes követeléseket magyar ármánykodásnak feltüntetni. Nekünk, s éppen abban a helyzetben, amelyben ma az ország van, az a kötelességünk, hogy békés, de határozott módon fellépjünk a saját jogainkért. — Más magyarokkal találkozván, kivételesnek tűnik az ön tettrekészsége. Hogyan lehetséges küzdelemre gondolni, amikor az erdélyi magyarok arról panaszkodnak: egymással beszélni is alig mernek, nemhogy a jogaikért kiállni? Mire alapozza optimizmusát? — Arra, hogy nincs más választás. Ha nem küzdünk magunkért, akkor valójában elvesztünk. De arra is, hogy bízom az emberi jogok érvényesülésében, a testvériségben, a józan emberi észben. [...] — Amerikában mind többen vitatják, helyes-e Romániának továbbra is megadni a ,Legnagyobb kereskedelmi kedvezményt”, a ,Most Favored Nation's Status”-t? Mi a véleménye erről a kérdésről? — A nyolcvanas években két ízben volt alkalmam hivatalosan is nyilatkozni erről amerikai politikai tényezők előtt. Megkérdezett az amerikai kongresszus küldöttsége, és ugyanezt kérdezte tőlem később az amerikai nagykövet is. A válaszom mindkét esetben az volt: igen, minden emberi jogi és kisebbségi jogsértés ellenél e meg kell adni a kedvezményt. Azzal érveltem, hogy ami jó az országnak, az javára válik a népnek is: minél több jut az országnak, (Folytatás a 7. oldalon) Speak Up... Join In ... Be Proud I 1 .. r r/L - js From April 17 to 23, 1988, Canadians will participate in National Citizenship Week — a celebration of our citizenship and what it means to be Canadian. Although in law Canadian citizenship has existed only since 1947, the spirit that gives Canadians _ their special identity has lived since the earliest days of Confederation. Equality, diversity and community are the essential ingredients of that spirit, and basic principles of Canadian society. Being Canadian During National Citizenship Week, people in every corner of the nation, of all ages, will be showing what being Canadian means to them. In schools, in community centres, offices and neighbourhood businesses across the country, Canadians will be doing something special for Canada. So speak up! Join in! Be proud — to be Canadian! Canada NATIONAL CITIZENSHIP WEEK APRIL 17 to 23, 1988 FOR MORE INFORMATION CONTACT YOUR LOCAL CITIZENSHIP COURT ■ a ■ Department of the Secretary Secrétariat d'État W of State of Canada du Canada The Hon. David Crombie L'hon. David Crombie
