Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-09-01 / 9. szám
8. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1986. szeptember CZIGÁNY LÓRÁNT: LÉPÉSKÉNYSZER: Az irodalom államosítása Magyarországon, 1946—1951 8. rész Amíg azonban (a marxista) meg nem tanulja a leckét, addig szilárd elhárítási mechanizmusra van szüksége ahhoz, hogy eszméi erejével diadalra jusson. Mert az ellenség mindig ugrásra kész, s a keze csak arra vár, hogy betehesse a lábát. Hogy ezt idejében észrevegyük, ehhez éberségre van szükség. Az ellenség ugyanis nem a mi játékszabályaink szerint teszi fel kérdéseit, azaz nem a mi hivatkozási és értékrendszerünkben gondolkodik, tehát provokál azaz a ragyogó elméleti konstrukción előtűnnek a hajszálrepedések. Ha a provokáció nem otromba, frontális támadás, s főként ha a kritika tartalmaz valamelyes igazságot, azaz elevenünkbe vág. akkor úgynevezett kényes kérdéssel állunk szemben. Ha a kényes kérdést mi önmagunk is látjuk, de nem tehetünk ellene semmit, akkor viszont objektiv nehézségekről beszélhetünk. Hogy az elmélet és gyakorlat egységében kevésbé járatos Fiatal hazai vagy idősebb külföldi olvasó is megértse az éberség-provokáció-kényes kérdés-objektiv nehézség viszonyán keresztül az elmélet és gyakorlat dialektikus egységét, nézzünk egy példát, hogy ne mondjam konkrét példát az irodalom terén tárgyalt korszakból. Az éberség megkívánja, hogy például az Újholdat szemmel tartsuk, mivel tudjuk, hogy ez az imperializmus által megfertőzött lap. Nagyítóval kell olvasni, hogy megtaláljuk benne a provokációt, mert ott van benne, csak rá kell mutatni. Ha például Illés Béla új művéről megírja a lap, hogy nincs benne művészi hitelesség, hogy az ábrázolás nem valószerű, akkor könnyű dolgunk van, mert megvan a provokáció: a szocialista irodalmat érte támadás, egyik kiemelkedő alkotójában. Helyére kell tenni a pimasz polgári kritikust, aki nem akarja a szocialista irodalom fensőbbrendűségét elismerni. (Ezt persze csak a példa kedvéért mondom, mivel tipikus, ha nem is igaz, de igaz lehetne, mert az Újholdat olyanok szerkesztették, akikről ezt feltételezhetjük. ) Ha viszont egy fiatal elvtárs ugyanezt megírja a Fórumban vagy a Társadalmi Szemlében, az bizony kényes kérdés, még ha a játékszabályok betartásával sikerült is neki kijátszania a szerkesztő éberségét (amiért a szerkesztőt majd kellően megdorgáljuk), de hát az Illés-kérdés csakugyan kényes kérdés. Mert igaza van a fiatal, jószemű elvtársnak, ami a regény hibáit illeti, de minek ezt feszegetni. Nem taktikus. Hiszen úgyis olyan kevesen vagyunk, s az ilyen jószemű, fiatal elvtársakra szükség van. El kell vele beszélgetni. A burzsoá veszélyre kell irányítani a figyelmét. S akkor majd a Weöres Sándor verseiben megnyilvánuló formalista dekadenciáról fog írni, s nem feszeget kényes kérdéseket. PÜSKI — CORVIN CSURKA ISTVÁN: „AZ ELFOGADHATATLAN REALITÁS”. A 88 oldalas kötet előadásait, beszédeit, esszéit, a monori találkozón elhangzott felszólalását, stb. tartalmazza. Ára: US-$6.00. NAGY KÁROLY: „MAGYAR SZIGETVILÁGBAN — MA ÉS HOLNAP". Ára: LS-$10.00. ÖLVEDI JÁNOS: „NAPFOGYATKOZÁS". Ára: US$12.00. SÍKOTA GYŐZŐ: „HEREND" (a Püski-Corvin, New York és a Corvina Kiadó, Budapest közös kiadása). Ára: US-$28.00. SZTÁRAY ZOLTÁN: „HUDSON-PARTI ÁLOM". Ára: US-$10.00. VATAI LÁSZLÓ: „ÁTSZÍNEZETT TÉRKÉP" (Magyar változatok az újkorban) Ára: US-$12.00. (Könyvrendeléskor kérjük plusz US-S1.50 postaköltség mellékelését.) A könyvek megrendelhetők, ill. könyv- és árjegyzék kérhető: PÜSKI-CORVIN, 251 East 82nd ST., New York, N.Y. 10028, USA. l?eRALt)icA bUNQARÍCA MAGYAR CSALÁDI CÍMGRGk késziiése keRGNyi V$ = •6TI6 fcORtJGN CÍRCLG ^ •Las vgqas nv 89107 702/877-1825 Ez persze nem változtat azon, hogy Illés Béla itt van közöttünk, s jelenlétével objektiv nehézségei okoz nekünk. Mert akárhogy is nézzük a dolgot. Illés elvtárs tényleg nem nagy író, s tényleg nem alkalmas arra, hogy rajta a szocialista irodalom felsőbbrendűségét szemléltessük, s ez bizony egyik legnagyobb objektiv nehézségünk. II. A kommunista sznobságról Azzal kezdeném, hogy ha már valamiféle sznobságot elfogadunk, azaz létjogosultságát elismerjük, akkor bizony a kultúrsznobság vádja a legkevésbé dehonesztáló. Hiszen mi egyéb ez, mint a szellem termékeinek megbecsülése és annak beismerése, hogy van a szellem birodalmának egy tartománya, ahová belépni csak meghajtott fővel szabad. Amit Homérosz, Dante, Shakespeare vagy Goethe mond, az egyetemes érvényű, időtől és tértől független, ez ezért a szocializmus korszakában is érvényes. Ebből bizony igen nagy bajok származnak, mert egyrészt le kell rombolni a régit, másrészt fel kell építeni az újat, s közben bizonyos szellemi értékeket meg kell őrizni, nem lehet jakobinus dühvei még a naptárszámítást is elölről kezdeni. Mert könnyű volt a nyugati forradalmi mozgalmaknak — az angol reformáció vagy a francia forradalom nyugodt szívvel pusztította az emberi szellem legcsodálatosabb alkotásait (az alexandriai könyvtár sem magától égett le annak idején!) —, mert a nyugati államokban a sznobhatalomnak sohasem volt hagyománya (ezen az sem változtat, hogy Franciaországban volt egy Malraux nevű kulturális miniszter), a szellemi értékek megbecsülése sehol nem tartozott és tartozik olyan mértékben a hatalom kultikus rendszerébe, mint Kelet-Európábán. (Már Zsigmond király kijelentette, hogy a grammatikusoknak a császár sem parancsol!) Oka ennek az, hogy a marxista logokraták egytöl-egyig mind sokat olvasott, nagyműveltségű forradalmárok voltak. Stabil polgári értékrendjük a múlt század végén kialakult Ízlést fetisizálta, s ezért, ahogy időben távolodunk a viktoriánus kortól, ez az ízlés egyre inkább konzervatívnak tűnt. Nem szerették tehát az újat, sem az avant-garde-ot, sem a proletkultot. Amikor az 191 7-es forradalom után a művészet forradalmát hirdető új művészek formabontással akarták kifejezni az új típusú, születő társadalmat és az új típusú embert, a társadalmi formabontást hirdető élcsapat Lenintől Kun Béláig gyanakvással szemlélte igyekezetüket. (Lenin már 1905-ben a párt szolgálatába akarta kényszeríteni a rakoncátlankodó művészeket.) Ezért kellett Kandinszkijnak, Chagallnak vagy Naum Gabonák nyugatra mennie: az ő művészetüket a konzervatív értékrend alapján nem lehet elfogadni. (Ott a dekadens nyugaton azután beugrottak nekik!) De igy járt Kassák is, ezért kellett neki nyílt levelet írnia Kun Bélához a művészet nevében, ő is az alkotói szabadságot féltette a pártfegyelem kényszerzubbonyától. Kun Béla, aki megismerkedett a polgári értékrenddel nagyváradi újságíró korában, nem értette meg, hogy jöhet Kassák ilyen badarságokkal, hogy „az idő akaratvörös perceket fiadzotf', meg más hasonló zagyvaságokkal, s ezekről azt állítja, hogy ez a munkásság művészete! Mivel az I945 utáni diktatúra logokratái 1919-ben szerezték forradalmi tűzkeresztségüket, működésüket a fent jelzett konfliktus továbbélése jellemezte. Egyrészt az irodalomnak a párt propagandaeszközévé kellett lennie, s nyilvánosan a párt utasításait végrehajtó, de utánzó írókat kellett dicsérni és műveiket esztétikai érvekkel támogatni, másrészt Révai is jól tudta, nemcsak Lukács, hogy Dosztojevszkij óriás, Gladkov, Azsájev vagy Gergely Sándor pedig legfeljebb minitörpék. A konfliktus tehát megoldatlan maradt, de a hatalom ideológusainak belső, konzervatív értékrendjén alapuló sznobsága megóvta legalább a klasszikusok nagy részét a kulturális forradalom ikonoklaszta túlkapásaitól. Rákosi tehát 1948-ban helyesen mutatott rá, hogy a párt túlságosan lebecsülte a kultúra szerepét az átmeneti időszakban, s ezzel teret adott a „burzsoá zűrzavarnak" éppenúgy, mint a „balos túlkapásoknak". A hiba forrása abban keresendő, hogy az elméletet nem a valós helyzetnek megfelelően, tehát nem a „gyakorlattal" dialektikus egységben nézte a párt. Mi tehát a helyes „vonal"? A kulturális forradalom ban le kell rombolni a régit, de körültekintéssel, mivel a kommunista sznobhatalom nem engedi az „igazi értékek" megsemmisítését (a nemzeti kultúra értékei, melyek viszont már nem részei az „egyetemes emberinek", a „haladó hagyományok" koncepciójával kitűnően megrostálhatok!). így tehát a hatalom sznobjellege megőrzött egy korábbi értékrendet, a baj csak a születő újjal volt, amit a hatalom nem engedett öntörvényűén fejlődni, mivel csak a párt szolgálatába állított művészetek segítik elő az új társadalmi berendezkedést; a nem jóváhagyott tudatformák továbbélése pedig gátolja vagy legalábbis késlelteti a célt. Hogy az írók ne önmaguk keressék az új utakat, magyarán, hogy ne tévelyegjenek, hanem egységesen a párt közkatonájaként szolgálják a szocializmus ügyét, ehhez viszont már semmiféle sznobságra nincs szükség. Az egységesítést, az uniformizálást csak az irodalom államosításával lehet elérni a szocialista realizmus doktrínája jegyében. Vizsgáljuk meg tehát e három sarkalatos koncepciót. /. A kulturális forradalom A kulturális forradalom szervesen következik a társadalom átalakításának radikális lefolytatásából. A forradalom az alapot, tehát a termelési módot változtatja meg, a termelőerők ellenőrzés alá helyezésével, a kulturális forradalom pedig a felépítményt. a tudatformákat helyezi ellenőrzés alá. Mindkét radikális mozzanat egyszerre rombolja a régit és alkot újat. Ahogy a termelőerők ellenőrzés alá Csoóri Sándor: NAPRÓL NAPRA Napról napra hegyesebbek a tüskék, napról napra fenyegetőbben villog július, mintha egy szörnyetegnek aranyból csináltak volna fogat. Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva, már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat, tányért vagdos a földhöz s napozó macskába rúg bele, mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót, régi keservek visszhangját hangosítva. Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik, csontos mefisztó-arcán barna májfolt. Napról napra idegenebb tőle a mosoly, az akácvirág, a küldetését bevégzett halott s minden csak töredékként éri el benne saját dicsőségét. Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, szívével nagy vadak játszadoznak, mint körmös cicák a gombolyaggal. A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni kint egy hegy tetején, de nem jön ki hang a torkán. Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl és evesedik, mintha megfertőzött madarak máját etették volna meg vele szürkületkor. (Tiszatáj, 1986. június) helyezése alapvető társadalmi igazságtalanságokat akar megszüntetni, ugyanúgy a kulturális forradalomnak is célja a kulturális javak redisztribúciója, a kultúra demokratizálása. (Ez legalább olyan fontos, mint az anyagi javak redisztribúciója. Ne feledjük, a kommunista hatalom sznobhatalom!) A kulturális forradalom céljai között tehát a legnemesebb indítékokat is ott találjuk. Miért olvassanak selejtet, giccset, ponyvaregányt a munkások és parasztok? Miért ne ismernék meg minél többen a jó irodalmat és a művészetet, a zene klasszikusait? A kulturális forradalomnak eme léleknemesítő törekvéséről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk. (Magam is hozhatok fel eredményeire hatásos példát. Oxfordban, a forradalom után került néhány munkás is. Egyikük kórházi ápolásra szorult, s egy régi menekült, afféle dzsentri úriasszony rendszeresen látogatta, amint ez jótékonykodó úrinőhöz illik, s teljesen megdöbbenve mesélte nekünk, hogy ez a munkás, ez bizony kérem szépen Thomas Mannt és József Attila-verseket kért olvasni. íme a kulturális forradalom diadala, a letűnt uralkodóosztály tagjai előtt! Magam is ismertem egy Wales-ben dolgozó magyar bányászt, akinek kitűnő könyvtára volt, s megtakarított pénzének egy részét könyvekre költötte bámulatos tájékozottsággal.) (Folytatjuk) A MAGYAR MODELL (Folyt, az I. oldalról) Az Idegen szavak és kifejezések szótárában pedig ez áll: „a vizsgált rendszer vagy folyamat belső összefüggéseit, legjellemzőbb sajátosságait, rendszerint matematikai egzaktsággal képletekbe sűrítő formula". Ha kiválasztjuk és sorba rakjuk a Magyarországon egy évtized óta észlelhető gazdasági, társadalmi, kulturális törekvéseket és erőfeszítéseket, nemcsak az tűnik fel, hogy ezek legtöbbjével a többi kommunista rendszerű országban nem találkozunk, hanem az is. hogy olyan egységes egésszé állnak össze, hogy a politológia és a publicisztika nyelvén lehet modellnek is nevezni. Pálos Tamás szerint e kifejezéssel annak használói „a szocializmus általános jellegzetességeitől" való eltávolodást kívánják érzékeltetni. Ez a tétel már csak azért sem állja meg a helyét, mert „a szocializmus általános jellegzetességei" országról-országra változnak. Mások a Szovjetunióban és mások Magyarországon, mások Kambodzsában és mások Jugoszláviában, mások Lengyelországban és mások Romániában, mások Vietnamban és mások Kínában. A termelőeszközök állami tulajdona, a diktatúra, a kommunista párt hatalmi monopóliuma és még néhány sajátosság valóban általános jellegzetesség, de ezen belül olyan különbségek keletkeztek az egyes kommunista rendszerek között, hogy méltán beszélhetünk például szovjet, jugoszláv, kínai, kambodzsai vagy akár magyar modellről. A szóban forgó cikk szerzője szerint a nyugati magyar rádióállomások egyre kevesebbet beszélnek arról, hogy „Magyarország más. mint a többi szocialista ország". Sőt. felróják a budapesti kormányzatnak, hogy Magyarországot odakényszerítik a többiek mellé és ezért „sajátos színei belevesznek a közös szürkébe". Eléggé ismerem e rádióadásokat, de semmi jelét nem látom annak, mintha ezek tagadnák a magyarországi állapotok modell jellegét. Ezt azért is nehéz lenne megtenniök. mert információs forrásaik elsősorban a magyar modellt emlegető nyugati hírközlő eszközök. Viszont, ha igaza lenne Pálos Tamásnak, akkor a magyarországi sajtó és propaganda egy gyékényen árulna a nyugati magyar rádiókkal, vagyis egyik sem akar tudni a magyar modellről és mind a kettő azon a véleményen van, hogy nincs eltérés a különböző kommunista rendszerek között, mindenütt a szocializmus általános jellegzetességei érvényesülnek. nyugati szóhasználattal: mindent elborít a közös szürkeség. Furcsa lenne ez az összhang a budapesti Pártélel és a nyugati magyar rádiók között. Ha tényleg ez volna a való helyzet.
