Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
1986. február Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 9. oldal véseit pedig jó pozícióból visszautasíthatta volna’ — állapítja meg pár év múlva a népi mozgalom megkésett politikusa, Bibó István. (...) 1944. augusztus végén az utolsó írói összejövetel majdnem teljes létszámban még az én kezdeményezésemre és az én lakásomon jött létre. Ezután a tanácskozás után biztosított Balogh Edgár a munkásosztály hálájáról egy hozzám intézett levélben. A vége mégis az lett, hogy mire a döntés megtörtént (1945-ben), a népi mozgalom ún. .balszárnya' — ahová akkor még Kovács Imre is tartozott — a Nemzeti Parasztpárt élére és a koalíciós bázisokba kerülve nem viszonozta azt a szolidaritást, amit az ún. ,jobbszárny’-tól korábban is, a háború alatt is mindig megkapott, hanem politikai opportunitásból, félelemből, mondvacsinált okokból cserbenhagyták volt sorstársaikat, s nemhogy a politikai tevékenységet, de az irodalmi munkásságuk folytatását sem biztosították Féja, Kodolányi, Németh és Sinka részére, s velük együtt — mert nem tagadtam meg ókét — nekem sem. Akkor, amikor háborús tábornokok, grófok, papok, kis- és nagypolgárok is tényezői lehettek az új politikai életnek, mi örülhettünk, hogy ép bőrrel megúsztuk a változást. Ez az eljárás a nevezett írókban — számuk később még szaporodott — soha helyre nem hozható sérülést okozott, de ők műveik birtokában, a jövendőre bízva sorsukat, vissza tudtak vonulni valamilyen tengődő életre, de a mi .müvünk' és benne az én .művem' összeomlott. Két évig még magánkönyvkereskedésben. 1952—1970 között keramikusként dolgoztam, kivéve, amikor 1962 tavaszán igazságügyi hatóságok felszólítására először kezdtem pályatörténetet írni, s ennek jutalmaként a .Gyűjtő' börtön könyvtárosaként terjeszthettem az igét. addig, mig 1963 tavaszán az ENSz beavatkozása véget nem vetett újabb könyves karrieremnek. (...) Többször megkérdezték már: miért, mikor és hogyan kerültünk ki Amerikába. 1956-ban a két idősebb fiunk előbb Kanadába, később az Egyesült Államokba telepedett. Az ö meghívásukra 1966 végén egyéves látogatásra kaptunk útlevelet. Körülnéztünk a kinti magyar világban, és elszántuk magunkat könyves pályánk amerikai megújítására. Közel három évig hiába kilincseltünk a hazai illetékes fórumoknál kivándorlásunk ügyében, míg végül 1970-ben — az első Anyanyelvi Konferencia kedvező szelében -— kitelepedhettünk. (...) Többen kérdezték öt évtizede hű társamtól, feleségemtől, s tőlem is — különösen az első években —, hogy miért mentünk ki, és ki küldött bennünket. Mindenféle ügynöknek és bérencnek elmondtak szóban és írásban. Evek teltek el, mig működésünk eredményeit megismerve, elfogadták magyarázatomat: saját jószántunkból ugyan, de nem magánügyben mentünk ki. Miért is tettük volna? Megélhettünk volna itthon továbbra is. a hatóságok 63 óta békén hagytak, a nyugati világtól már régen nem vártunk semmit. . . Barátaink azonban, akik ismerték a népi mozgalomban való kiadói működésünket, akár itthon éltek az új államrendbe illeszkedve, akár kint. gyorsan megértették a szándékomat: ha már az összezsugorított nemzet jelentékeny része szétszóródva él a világban, legalább azt a bizonyos .templomot' próbáljuk felépíteni, mely megtartja őket magyarnak. Az itthoni nemzet, úgy, ahogy lehetett — és nem is rosszul, hanem példamutatóan —, megharcolta a maga életét. A népi mozgalom egykori sorskérdései közül a föld és a szegénység rendeződött, s ha a többiben bőven van is kívánni- és tennivaló, sem a hazai, sem a szomszéd államokbeli magyarságot nem kell még elsiratni. Egyedül a szórvány-magyarság van végveszélyben, mert csak akadozva teljesíti feladatát: a megmaradást és a hazai nemzet kötelező szolgálatát. Azt. hogy a változó nemzet milyen ma és milyen lesz holnap, a minél többrétű személyes találkozás, a mai szellemi életben való részvétel, legalábbis számontartás mutatja meg. De akármilyen — ez az egy van. elszakadtak és elszakítottak csak a hazai nemzethez való viszonyban élhetnek tartósan magyarul, s minél bensőségesebb ez a viszony, annál inkább élhetnek magyarul. Szándékom alakulásában benne volt az is. hogy megelégeltem a húszéves társadalom alatti életet. Barátaink megértették ezt. de ők meg féltettek, hogy a vállalkozásba beletörik a bicskám. (...) Az alapozás egyszóval sikerült, s nemcsak a könyvkiadásban és terjesztésben. Részünk van abban is, hogy megnovekedelt a hazajárók száma, abban, hogy mind több hazai lap közöl a kinti Írók müveiből, abban, hogy megjelent itthon a nyugati költők antológiája, s mind több nyugati magyar könyvet jelenteinek meg itthon kiadásban, abban, hogy hazai Írók. művészek és tudósok sorra látogatják — a mi meghívásunkra és rendezésünkben is — a nyugati magyar közösségeket. Jönnek hozzánk magyarok hazulról és a világ minden Iájáról ügyes-bajos dolgaikkal, gondjaikkal, igényeikkel, vagy csak látni akarják a világon a legnagyobb választékkal rendelkező magyar könyvesboltot és válogatni akarnak könyvekkel, újságokkal. hanglemezekkel zsúfolt polcainkról. Magyar ügyben mindenkivel szőbaállunk. akivel emberi hangon lehet beszélni. Számunkra nincsenek egyedül üdvözítő tanok és módszerek — a sajátunk sem az. —, s valljuk, hogy a magyar társadalom, mint mindenféle más társadalom, százféle forrásból eredt és ötvöződött össze az éppen élő magyar nemzetié, s ez a nemzeti ötvözet jelentős értéke és színe az emberiségnek MICHNAY GYULA: _ ^ Szökés a recski haláltáborból 5. rész Ketten maradtunk Löcsey Gézával. Hatalmas iramot diktálva, nemsokára elértük a váci Kopaszhegyet, majd a Vác—Budapest közötti vasútvonalat. Új erőre kaptunk, Budapest már nem volt messzire s Dunakeszinél megpillantottuk a rég nem látott Dunát. Itt meghánytuk-vetettük a lehetőségeket, megtanácskoztuk, hogyan tudunk továbbjutni. A célunk világosvolt előttünk: mielőbb ekakartukérni a nyugati határt, Ausztriát. Azt tudtuk, hogy abban az állapotban, amelyben akkor voltunk, erre semmi lehetőség nem látszott. Pihenésre volt szükségünk s megfelelő ruházatra, némi információra. Egyetértettünk Lőcsey Gézával abban, hogy valamiképp be kell jutnunk Budapestre, ám hogy mikor, különbözött a véleményünk. Én mindjárt indulni akartam, Lőcsey meg akarta várni az estét, hogy akkor majd szerez egy csónakot, átkel a Dunán és a budai oldal felől közelíti meg a fővárost. Nem tudtuk elképzeléseinket egyeztetni, el kellett válnunk, ó maradt még, én indultam. A rajtam lévő nadrágból még a Duna vizében kimostam a piros csík maradványait, megöleltük egymást s megállapodtunk abban, hogy másnap este a bécsi országúton, az óbudai temetőnél, a nyolcas kilométerkőnél találkozunk. Öltözetem a kimosott nadrág, egy barna ing és a cigánytól cserélt félcipő volt. A Duna partján találtam egy ócska, ütött-kopott meszesvödröt, ezt felkaptam és úgy nézhettem ki. mint egy meglehetősen lerongyolódott építőipari segédmunkás. A vasútvonal mentén bandukoltam Újpest felé. Amikor elértem a villamos végállomását, elókotortam az erdésztől kapott öt forint rám eső részét s jóleső érzéssel, nyugodtan kapaszkodtam fel a villamosra. Senki rám se hederített, legalább egy féltucatnyi embert láttam magam körül az enyémnél is gyengébb ruházatban, legfeljebb a szakállam volt nagyobb az övéknél. Délben már az egyik legjobb barátom, Pogány György lakása ajtaján kopogtattam be. Csodálkozva nyitott ajtót, első szava volt: „Szabadultál?" Nemet intettem a fejemmel. Előkerült a felesége is, agyonölelgettek. Azután a fürdőszobában megszabadultam a sokhetes piszoktól, szakállamtól. Fehérneműt, ruhát adtak, majd egy hatalmas ebédet kellett eltüntetnem. Tavaly ősz óta semmit sem tudtak rólam, Recsknek hírét sem hallották. Beszámoltam azokról a közös ismerőseimről, akik még a kényszermunkatáborban maradtak, ők pedig arról, mi történt a világban egy esztendő óta. Délután még az egyik nem messzire lévő borbélyműhelyben megnyiratkoztam, azután mentem vissza Pogányékhoz beszélgetni, lelkűkre kötöttem, nehogy bárkinek is bármit elmondjanak Recskról. Azután egy másik barátomat látogattam meg, aki Lőcsey Géza számára adott ruhát s még pénzt is rámtukmált. majd vagy egy hétre is elegendő élelemmel látott el. Este nyolc órakor felültem az óbudai villamosra s kimentem a bécsi út nyolcas kilométerkövéhez; oda. ahová Lócseyvel megbeszéltük a találkozót. Lőcsey nem volt ott, s hiába várakoztam rá késő éjszakáig, nem jött. Nem volt értelme a további várakozásnak, a villamossal visszamentem a városba. Nagyon kisértett az a kívánság, hogy megint felkeressem valamelyik barátomat s tisztességes ágyban aludjak, de nem akartam senkit esetleg bajba hozni, inkább arra vállalkoztam, hogy a Déli pályaudvarról kiutaztam a fővárostól harminc kilométernyire lévő Martonvásárra s ennek állomásán töltöttem az éjszaka hátralévő részét, majd reggel visszamentem Budapestre. Belevegyultem az utca forgatagába, nemigen tartottam attól, hogy valaki is felismerhet, tudtam, milyen fényképek lehetnek rólam az Államvédelmi Hatóság birtokában, s ezek egyike sem hasonlított most rám. Nagyon izgatott, mi történhetett Lőcsey Gézával. Elhatároztam, hogy a Nyugati pályaudvarról kiutazom Dunakeszire s végigkutatom azt a helyet, ahol előző nap elváltunk, hátha még mindig nem mert bejönni Budapestre; vagy pedig oda ment ö is vissza, hogy az óbudai temetőnél nem találkoztunk. Valamelyest azért tartottam attól is, hogy hátha elfogták időközben, s az ÁVH-sok már minden olyan helyet megszálltak, ahol öt kereshetem. De legyőztem félelmemet s felültem a Dunakeszire menő vonatra. Óvatosan közelítettem meg azt a helyet, ahol Lócseyvel elértük a Dunát s alaposan átkutattam a környéket. Löcseynek nyomát sem találtam, pedig még az ottani fürdőkabinokat is végigjártam. Egész nap ezen a tájékon tartózkodtam, s még éjszakára is az egyik kabinban húzódtam meg. Hogy nem találtam I őcseyre. reggel visszamentem Budapestre. A délelőttöt a Hungária gőzfürdőben töltöttem, ahol aludtam is egyel s kiáztattam az elszarusodott talpamat. Délben egy kifőzdében megebédeltem, majd kora délután kimentem Óbudára, a Szépvölgyi útra. ahol Lőcsey egy ismerőse lakott. Bekopogtattam hozzá s löcsey felöl érdeklődtem. Az illetőn látszott, semmit sem tudott róla s igen-igen csodálkozott, amikor egy cédulán a következő üzenetet hagytam az esetleg nála jelentkező Lőcsey részére: „Ujmalomsokra ne menj!” Időközben ugyanis eszembe jutott, hátha az ÁVH-sok ott is keresnek majd. Újmalomsokon laktunk a második világháború előtt s anyámnak ott volt az orvosi rendelője, a falubeliek között pedig számos jó barátom, ismerősöm akadt. Lőcsey ámuló ismerősének semmiféle magyarázatot nem adtam, sürgősen el is köszöntem tőle. Elgyalogoltam megint az óbudai temetőnél lévő nyolcas kilométerkőhöz, de semmi jel nem mutatott arra, hogy Lőcsey Géza ott járt volna: a fehérre meszelt kő is csak az én „M" jelemet viselte, amelyet két nappal korábban kapartam rá. Visszatértem megint Budapestre, útközben megint Újmalomsok járt az eszemben. Még a Cserhát hegységben beszélgettünk arról Lőcsey Gézával, hogy talán nem is volna rossz ötlet Budapestet elkerülve Üjmalomsokra menni, ahol a barátaim bizonyára elrejtenének bennünket. Féltem attól, hogy Löcsey nem talált meg engem a megbeszélt helyen s elindult Üjmalomsokra. Ez a gondolat annyira izgatott, hogy elhatároztam, felkeresem Pesten azt az ismerős családot, amelyik Újmalomsokról jött fel a fővárosba, hátha tudnak valamik hiszen a családfő elég gyakran ment vissza a falujába. Aggodalmam, sejtésem nem volt alaptalan: a férfi az elmúlt hétvégén járt Újmalomsokon s elmondta, hogy a község jó hete egészen fel van forgatva. Elmondta, hogy a gecsemonostori állomástól kezdve hatszor igazoltatták őt is az ÁVH-sok az úton. A községben mozgási korlátozást vezettek be és a lakosokat két napig ki sem engedték a mezőre. Ezek tudták, hogy engem keresnek; minden olyan házban, ahol jó ismerőseim laktak, szinte beköltözött egy ÁVH-s járőr, várva, hátha egyszer csak betoppanok. Aggódnak is értem — mondta —, hátha valahogyan elfognak. Mindezekből látnom kellett. Budapesten sem maradhatok sokáig, s mielőbb meg kell kísérelnem az ország elhagyását. De még mindig furdalt valami; még mindig úgy éreztem, van egy feladatom, amelyet nem végeztem el. Említettem, hogy az egyik legjobb barátom Recsken Dénes István volt, az. akit olyan gorombán zavartam el magamtól a szökésünk reggelén. Dénes édesapja Budapesten élt, tudtam, mennyire szereti a fiát s hogy mennyire aggódik érte. Vitatkoztam magammal, keressem-e fel s nyugtassam meg. ha szörnyű helyen is van a fia. de él. Végül is telefonon hívtam fel. s beszéltem vele. de nem mondtam meg a nevem. Ám az apa annyira kérlelt, hogy engedtem neki s személyesen is felkerestem a családot, s vagy két-három óráig beszélgettem velük, nagyon lelkűkre kötve, nehogy bárkinek is szóljanak e látogatásról. Most. hogy annyi év távlatából visszagondolok ezekre a látogatásokra, magam is könnyelmű lépésnek tartom őket. Minden ok amellett szólt volna, hogy talán ne is menjek be Budapestre, s ha igen. ott pár óránál többet ne időzzek. De én jó előre elhatároztam, hogy mindenben a megszokott logikával ellentétesen cselekszem. Recskról mindenki észak felé. Csehszlovákia irányába vette volna az útját; előbb magunk is erre gondoltunk, ám végül is nyugat felé mentünk. Valószínű, hogy mindenki a legsűrűbb erdőben folytatta volna az útját, mi lehetőség szerint éjszaka a nyílt terepen haladtunk. Budapestre talán senki be nem ment volna, én napokat időztem ott. Szinte jelszavammá vált: cselekedj mindent a normális, megszokott logikával ellentétesen! Nagyon-nagyon zavart hogy nem jutottam Lócsey nyomára; meg az is. hogy Mózes Mihály felól sem tudtam semmit. Izgatott a recski tábor elhagyása után mindjárt délnek fordult társaink sorsa is. s az volt az érzésem, őket már réges-rég elfogták. De a magam dolgával kellett törődnöm. Hiaba végeztem lelkiismeret-vizsgálatot. vajon megtettem-e mindent társaimért, hiába aggódtam értük: elsősorban a magam sorsát kellett irányítanom, ahogy mások is tették. Mindenki csak a maga elhatározását vállalhatta s vállalta is. Ám egyedül maradtam. De ez meg is nyugtatott, hiszen most már valóban csak magammal kell törődnöm, magamert felelek, senkit romlásba nem dönthetek. aki velem tart. Azután tépelödéseim során felrémlett előttem a recski kényszermunkatáborban maradt társaim sorsa. Ezernyi agyonkinzott. agyondolgoztatott, szinte percenként megszégyenített ártatlan ember! Akikről senki semmit sem tud. akiket elevenen temettek el az ország fővárosától talán nem is egészen száz kilométerre. A missziót, amelyet még Recsken megfogadtam, hogy hirt viszek róluk a szabad világba, még nem végeztem el. ez még előttem van — tűztem tovább a gondolataimat. Tépelödéseimen ez a felismerés segített at: éreztem végre megint, van értelme a küzdelemnek, a kockázatnak, s megfogadtam magamban, én pedig nem adom fel! (Folytatjuk)
