Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1986-02-01 / 2. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West íyso. február AZ ÚJVIDÉKI „HIDEG NAPOK” UTÁN DERMESZTŐ HÓNAPOK JUGOSZLÁVIÁBAN Januári számunkban Haraszti Endre történelmi krónikáját közöltük a magyar katonák és csendőrök vérengzéseiről Újvidéken és környékén 1942 januárjában, amelynek mintegy 3300 polgári lakos esett áldozatul. A háború végeztével a „felszabadítók” iszonyú bosszút álltak a magyar lakosságon. A tömeggyilkosság-sorozat adatai még ma is feltáratlanok, sőt kutatásuk, közlésük is tilalmas Kelet-Közép-Európában. Az életbenmaradotE tanúk emlékezetében, naplóiban élnek csak az iszonyatok tényei. Az alábbiakban egy ilyen naplókból és emlékezésekből összeállított írást adunk közre. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott közlemény szerzőinek, összeállítójának nevét természetesen nem közöljük. Emlékezzünk az áldozatokra, akiknek nevét és haláluk körülményeit több mint negyven éve tilos hazájukban említeni. Ahogy az egyik naplóíró írja a szövegben: „Adjon Isten örök nyugodalmat nekik, nekünk pedig békés szivet, hogy harag és gyűlölködés nélkül élhessünk ezen a földön, ahol apáink és nagyapáink éltek.” BEZDÁNI NAPLÓ Részletek L.Gy. 1944-ben írt feljegyzéseiből (R.F., K.T. és M.Gy. 1974-ben elmondott emlékeivel kiegészítve) 1944. október 21-én, szombaton éjjel tizenegy órakor a katonaság után a csendőrség is elhagyta a községet. Többen mondják, hogy az oroszok már bevonultak Zomborba. Csend van, nyomasztó csend. Az ablak sarkából figyelem az utcát. Október 22. Hajnalban a túlsó oldalon, Dóka Marci háza előtt fegyveres férfiakat láttam. Húszan-huszonöten lehettek. Királypárti csetnikek voltak. A korozai erdőben bujkáltak, s a front ideértével előjöttek. Délelőtt a községházára vonultak, kitűzték a jugoszláv lobogót, s kinevezték a községi vezetőket. Október 30. A kert végében gödröt ástunk, s az értékesebb edényeket, ágyneműt, ruhafélét elástuk. A rádiót és a kerékpárt mi is bevittük a községházára. A csetnikeken kivül egy-egy orosz katonát is látni az utcán. Az emberek járnak-kelnek, a templomba, a temetőbe mennek. Az első napok feszültsége lassan felenged. November 2. Délelőtt Zombor felöl hosszú sor parasztkocsi érkezett. Az eleje a községházánál, a vége a Stein-féle házon is túl volt. A kocsik mögött katonák, a 12. brigád katonái. A parancsnokság a Drimóczi-féle vendéglőbe kvártélyozta be magát. Este lövöldözésre lettünk figyelmesek. Tíztizenöt perces tűzharc után a partizánok elfoglalták a községházát. Azt beszélik, hogy a csetnikek mind meghaltak. November 5. Kilenc óra felé Frank Paliék háza előtt láttam, hogy öt-hat fegyveres partizán bement a túlsó oldalon egy házba. Rosszat sejtve meggyorsítottam lépteimet, hogy mire kijönnek, messzire legyek tőlük. A fiatalabb férfiakat vitték munkára. Feltűnt, hogy senki sem vitt semmilyen szerszámot magával. A kisbíró járja a falut, az utcasarkokon kidobolja, hogy délután egy órára mindenki legyen a futballpályán, mert a 12. brigád parancsnoka beszédet fog tartani. Az idő szomorú, borús volt, az eső szemerkélt. A futballpályán nagy tócsák voltak. Kikerestünk egy szárazabb helyet jó messzire a tribüntől, de körül voltunk véve katonákkal, minden 15-20 lépésre egy-egy partizán állt gépfegyverrel. Pattanásig feszült volt a helyzet. Félreérthetetlen volt ugyanis, hogy a község lakosságát halomra akarják lőni. Hétezren lélegzetünket visszafojtva vártuk, hogy mikor szólalnak meg a géppisztolyok. Nem láttam, hogy mi történt a tribünön, csak azt vettem észre, hogy három orosz üszt érkezett lóháton. Akik a tribün közelében álltak, később elmondták, hogy valamennyiünket agyon akartak lőni. Juszt János, aki a községházán a népbizottság alelnöke volt, letérdelt és összetett kézzel könyörgott a parancsnoknak, hogy kegyelmezzen meg a falunak. Többen hallották, hogy az orosz tisztek szitkozódva mondták a partizánoknak: „Elég volt a vérengzésből, engedjék haza a népet!” A tribün felől hallani lehetett a parancsot, hogy este hat óráig mindenkinek el kell hagynia a községet, legalább hat kilométer távolságra el kell menni a szállásokra. A nők és a gyerekek elmehetnek, de a tizennyolc és negyven év közötti férfiak maradjanak ott. Lett olyan roham, amilyent még életemben nem láttam. Mindenki futott, amerre látott, de a katonaság mindenkit visszakergetett. Csak egy út maradt a gépház felé. Arra egy mély árok húzódott, tele vízzel, s csak egy helyen volt rajta három-négy lépésnyi széles fahíd korláttal. Erre törtetett a tömeg, egymást lökve, taposva, jajgatva, kiabálva, sikoltozva, mintha egy tébolyda őrültjei szabadultak volna ki. A híd két oldalán egy-egy fegyveres partizán állt, akik minden férfit, aki át akart menni, visszakergettek. Amikor a tömeg engem is a fahídra sodort, úgyszólván guggolva mentem, talán még a kalapom se látszott ki. A tömeg sodort bennünket, s végre túlértünk a hídon. Futott mindenki a töltés felé, s onnan haza. Délután mi is elindultunk a sógorunk tanyájára. A sarokhoz közeledve láttuk, hogy a futballpályán félreállított férfiakat négyes sorokban kisérik Zombor felé. R.F. EMLÉKEZÉSE: Kidobolták, hogy mindenki legyen a futballpályán. Senkit ne találjanak otthon, csak olyan beteget vagy aggot, aki nem tud járni. Az egész falu ott állt, s várta a sorsát. Közben az oroszok csinálták a telefont a Dunára, s a telefonparancsnok látta a sok népet, meg hogy golyószórók vannak lefektetve körül. Kérdi a katonáktól: — Mi történik itt? Azt mondja: — A parancsnok programbeszédet tart. — Hol a parancsnokság? — A harmadik épület, az az emeletes ház. Mindjárt fel a ló hátára, aztán: indíts! Nem telt bele tíz perc, jött a partizánparancsnokkal. Mi csak azt láttuk, hogy amikor leért oda, ahol a golyószórók voltak, durr, oda a bikacsikkal, olyant, hogy csak úgy ropogott. Olyanokat odacsapott. Azt mondja: — Menjen mindenki haza! Akkor a partizánok, hogy ne maradjanak szégyenben, azt mondták, hogy a férfiak negyvenéves korig maradjanak ott munkára. Akkor ötszázvalahányat összeszedtek, férfiakat, négyes sorokba állították őket, s irány Zombor... Az unokaöcsémnél, Kiss Lajosnál is volt két partizán. — Öltözz föl, gyere velünk munkára! Erre kiszaladt a két gyerek, az egyik az egyik lábát, másik a másik lábát fogta a Lajosnak. Az egyik partizán megszólal magyarul: — Ezek a te gyerekeid? — Az enyémek. — A Jóistenit! — mondja. — Akkor eredj be, nem kell sehová se menni. Egy óra múlva jött másik kettő, s azok elvitték. Szegény nem gondolt arra, hogy elbújjon valahova Elvitték, s ó volt a harmadik, akit agyonlőttek. Janit elengedték, mert ö a jugoszláv hadseregben főhadnagy volt, de ó követelte, hogy a többieket is engedjék el. Amikor aztán ez a Julka elkezdett lövöldözni, a Jani nekiugrott és már majdnem a kezében volt a géppisztoly, kicsavarta a Julka kezéből. Akkor megijedtek a partizánok, aztán lőttek, mindegy, ha agyonlövik a Julkát is. A Jani húsz golyót kapott, a nő egyet sem. Ö volt az első halott Isterbácon. A Limburget Tóninak az apósa meg az utolsó volt Mikor bejöttek a partizánok, akkor a parancsnok azt mondta a Tóninak: — Te vagy, akinek a házát a németek beszarozták, mert nem mentél el SS-nek? — Én. Adtak neki igazolványt. — Járhatsz, kelhetsz szabadon. Nincs senkid Isterbácon? — De, az apósom elvitték. — Hát — azt mondja —, ugorj biciklire, gyere utánam! A partizán lóháton, ö meg biciklivel. De mikor odaértek, olyan száz méterre, akkor már gözölgött, füstölt a rét, halomban feküdtek a hullák. A Tóni volt az első, aki tudta, hogy Isterbácon mindenkit agyonlőttek. M.GY. EMLÉKEZÉSE: A partizánok mentek" házról-házra, azt mondták, hogy a híd le van robbantva, meg kell csinálni. De nem oda vitték őket, hanem Isterbácra. A Majoréknak volt Isterbácon a legszebb házuk, annak a pincéjébe zárták be őket, s onnan hozták fel tízesével. Ilyen kézzel tekerős gramafonjuk volt és partizánindulókat játszottak. Ott volt a sógorom, Magyar Miska is. Hát annak legénykorában kivették a szemét, olyan ágrólszakadtnak nézett ki. Azt mondták: elmehet, de hátra ne nézzen. — Hát — azt mondja —, nem szaladtam még száz lépést se, már hallottam: drrr, drrr, drrr! Az isterbáciak a padlásokról lesték: szólt a gramafon, itták az üvegből a pálinkát és a Julka meg két férfi géppisztollyal kaszálta le őket K.T. EMLÉKEZÉSE: December 10. Az élet lassan megindul, az emberek hozzákviszik a híreket Nincs olyan bácskai falu, ahol a partizánok ne szedtek volna áldozatokat A katolikus papok közül huszonnyolcat végeztek ki, köztük volt a becsei apát, akit úgy vertek agyon, s Dupp Bálint csurogi plébános is, akit Becsén végeztek ki. Topolyán a városháza mögötti tóba dobálták a halottak százait, Temerinben, Péterrévén, Bajmokon a halálra ítéltekkel ásatták meg sírjaikat Újvidéken a futballpályán lőtték halomra a magyarok ezreit A Tisza-menti falvakban a folyóba lőtték áldozataikat A bácskai svábokat a gákovói szögesdróttal körülvett szabad ég alatti lágerbe vitték, s addig tartották ott őket amig éhen haltak. Élve eltemetésről, karóba húzásról, felnégyelésről is hallottam. Zomborban nyakig földbe ásták áldozataikat s aztán tankkal eltaposták őket. A kivégzéseket a bácskai falvakban egy Julka nevű nő irányította. Amerre elvonult a 12. brigád, mindenhol vérfürdőt rendezett. Az a Julka azt mondta, hogy minden kivégzett szerbért tíz magyar halálával kell bosszút állni. Hétezer kivégzett szerbet emlegetett, s hetvenezer magyar halálát akarta. A batikai ütközetnél esett el, amikor keltek át a Dunán. Egy lövedék letépte a kezét, s aztán Bezdánba hozták elsősegélyre. Az Ilus, akinek az urát szintén Isterbácon végezték ki, a segélyhelyen dolgozott, s látta, amikor meghalt A batinai hegyen a harminc méter magas gránit emlékmű tetején az ő szobra áll, s az oldalán is látni, ahogy mennek át a Dunán. R.F. EMLÉKEZÉSE: A Lacit, a sógoromat kerestem, mentem a faluban, s mindenhol kerestem. A nagy malomban kilenc halottat szedtünk fel, a fő utcán, Stein Miklósnál hetet a Knipp-féle iskolában ötöt, Flesz Miskánál is ötöt. A Puszta utcán Szécsényi Pistánál is felvettünk hetet. Aztán kettőt, egyet, hármat — az udvarokban, trágyadombokban voltak elásva, kutakba beledobva. Az Új utcán hosszú árok volt. Azt mondták nekik, ha elszaladnak, megmenekülnek. Szegények, össze voltak drótozva egymáshoz. Aztán nemhogy szaladtak volna együtt, jobbra-balra rángatták eg”mást, ezek meg hátulról belelőtték őket a gödörbe. Ezek heten voltak. A Tallósi János bácsinál a kút a folyosón volt megásva. így húzták és bent a konyhában megengedték és folyott. Áprilisban rendbe akarták tenni a kocsmát, nyitni akartak. Próbál vizet húzni, nem megy. Hát fölnyitják a kutak olyan deszkákkal volt letakarva, majdnem a tetejéig hullák voltak benne. Elment jelenteni, de azt mondták neki, nem szabad kiszedni őket, be kell temetni a kutat Akkor volt olyan, nem bírom megérteni, földbe volt ásva és ilyen laposra széjjel volt nyomva a feje. Láttam olyant is, hogy végig volt hasítva, a nyakától léig és a szíve kint volt. Mikor kiástuk, így találtuk meg. December 16. Zomborban a topolyai erdésszel találkoztam. Topolyán a hegyoldalban sötétedéskor végezték ki az embereket. Megásatták velük a sírjaikat, egy gatyára vetkőztették őket, s aztán belelőtték a gödörbe. Kora reggel, amikor kiment, még mozgott a rájuk hányt föld. Zomborban ezerhatszáz kivégzett emberről beszélnek. 1945. március 12. A kivégzettek hozzátartozói többször kérték a szerb vezetőket, hogy eltemethessék halottaikat, de nem engedték meg. „A kutyák vigyék széjjel a csontjaikat!" — mondta mindig a parancsnok. A halottakra csak egy kis földet dobhattak, kinek keze. kinek lába volt kint. Megjött a melegebb idő, az isterbáci halottak napról-napra elviselhetetlenebb bűzt árasztottak. A bolgár katonaság közbenjárására végre a szerb vezetők is beleegyeztek, hogy rendesen a temetőben eltemessék őket. Adjon Isten örök nyugodalmat nekik, nekünk pedig békés szivet, hogy harag és gyűlölködés nélkül élhessünk ezen a földön, ahol apáink és nagyapáink éltek! Az isterbáci föld már beitta az áldozatok vérét. . . HUSZONÖT ÉVE MŰKÖDIK A MAGYAR ÖREGDIÁK SZÖVETSÉG — BESSENYEI GYÖRGY KÖR P.O.Box 174, New Brunswick, NJ 08903 1986 — TAVASZI ESEMÉNYNAPTÁR Január 25. Jubileumi összejövetel. Beszélgetés CSOÓRI SÁNDOR és KONRÁD GYÖRGY Herder-díjas magyarországi írókkal. Rutgers Student Center, Graduate Student Lounge. College Ave. Március 1. SZÖRÉNYI LÁSZLÓ irodalmár, kritikus, az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa előadása. Rutgers Commons, College Ave. Március 16. Vasárnap, d.e. 11 órakor, Manville, Magyar Református Egyház. Irodalmi Istentisztelet. — NYESTE ZOLTÁN megemlékezik az 1848-as forradalomról és szabadságharcról. Március 22. TANÚK KORUKRÓL— szóbeli történelem. PAPP LÁSZLÓ építész, az ÉMEFESZ (Észak-Amerikai Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetsége) első elnöke tanúbeszámolója: „Amerikai magyar egyetemista-mozgalom az 1956-os forradalom után." Rutgers, Murray Hall, 208-as terem. Április 12. CSURKA ISTVÁN budapesti iró előadása. Rutgers Commons, College Ave. Április 26. LEGÁNY DEZSŐ budapesti muzikológus előadása, megemlékezése Liszt Ferencről, halálának századik évfordulóján. Rutgers Commons, College Ave. Május 3. Hétvégi Magyar Iskolánk évzárója. Május 3. Rutgers, Log Cabin — TÁNCOS VACSORA a Szövetség Hétvégi Magyar Iskolája és kulturális alapja javára. Május 10. FERDINANDY GYÖRGY, Puerto Rico-ban élő sokkötetes magyar iró szerzői estje. Rutgers Commons, College Ave.
