Nyugati Magyarság, 1986 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1. szám

Ny U GÁTI

A4 AGYA IAA<- HlJNCAEI/iN$ €E THE WEST -The monthly publication of the CORVIN PUBLISHING LTD.

V. évfolyam, 1. szám 1986. január

ELŐFIZETÉSI DIJAK 1 EVRE: Kanada: $20.USA: US-$17.Egyéb országok: US-S25 (légipostával)

KIADÓHIVATAL — EDITORIAL OFFICE:

42-330 Canterbury Dr. S W.

Calgary. Alberta. CANADA T2W IH6 Phone (403) 251-5408

VARGA DOMOKOS:

AKIK NEM SZÜLETTEK MEG

ZSÁKRUHÁBA kellett volna öltöznöm magyar nemzetünk népesedési gondjairól szólván. Bocsánat hogy ehelyett ünneplőben állok itt, s még beszélni merek, zokogás és vonítás helyett. Holott alighanem annak volna már itt az ideje.

1959 óta mindössze négy olyan esztendő volt Magyarországon, amelyben nem született kevesebb gyerek, mint ami szükséges volna a hazai népesség puszta utánpótlásához. Huszonhat esztendőből négy: 1973, ’74, '75 és ’76. De ezt a kis hullámhegyet is micsoda jajgatás és veszekedés kísérte! „Demográfiai robbanás — kiáltozták rémülten —, hogy zengett tőle az ország —, akik már szép komótosan berendezkedtek az állandósult gyerekhiányra, például bölcsődei, óvodai, iskolai férőhelyeken, vagy csecsemőruha-, pelenka-, gyerektápszer-, cuclisüveg-gyártásban és egyebekben. „Demográfiai robbanás” — olvastam a panaszt még idén tavasszal is az Országos Pedagógiai Intézet egyik kiadványában, mert a hullám, ugye, vonul tovább, fel az egyetemekig és rajtuk is túl.

A hullámvölgy is vonul persze, nemcsak a hullámhegy. Vonul az 197-3 előtti, vonul az 1976 utáni. De emiatt ki sír? Néhány búsmagyar. Meg néhány szelíden-okosan-csökönyösen érvelgetó író, Fekete Gyulától Jánosy Istvánig, akik lassan egy emberöltő óta fújják a magukét alkalmas és alkalmatlan időben, de túl sok foganatja — valljuk be férfiasán — nincs a szavuknak mind a mai napiglan.

Jobb lett volna, hogy ha bölcsen befogják a szájukat? Néha már erre gondol az ember. Hátha azért is késett és késik annyi fontos, sőt életbevágó intézkedés, nehogy nekik legyen igazuk.

SOK-SOK MINDEN történt és történik így is a családok, az anyák, a gyerekek érdekében. Ha apróra mind végigsorolnám csak az állami intézkedéseket, már le is járna az időm. Csakhogy az 50-es évek vége óta tartó örökös késlekedés miatt, vagy mi miatt, az eredmény több mint siralmas. A legfontosabb témákban pedig, a fiatal házasok lakáshoz juttatásában, vagy abban, hogy harmadik-negyedik gyerektől fogva az anyaságot főhivatásúi lehessen választani, mégpedig elviselhető anyagi feltételek mellett, ma sem tartunk még úgyszólván sehol.

1982-ig még csak öregedett az ország. Nőtt az idős emberek aránya, fogyott a gyerekeké, a fiataloké. De ez előbb-utóbb meg kellett hogy hozza az össznépesség fogyását is, egyre növekvő ütemben. Az átlagos életkor meghosszabbodott, de az ember halandó maradt. „Az orvosi tudomány mai állása — írta erről már 1933-ban Kákicsi Kiss Géza — az idősebb embernemzedékekben bizonyos torlódást idézett elő. Meg ne tévesszen senkit Olyan ez, mint amikor a hídlábaknál megtorlódik a jég. Megállsz a parton: ez a tömeg jég sose szakad le. Megjön az első meleg tavaszi fuvalom — mégis leszalad. Mi, idősebb embememzedékek — egy-két évtized — leszaladunk az örökkévalóság útján. Ki marad utánunk? Azok, akik nem születtek meg?”

Soha időszerűbb szavak! 1985-öt írunk. 46 évvel ezelőtt fiatal diákként magam is fültanúja voltam itt Szárszón, a Soli Deo Gloria akkori egyik konferenciáján, hogyan siratta el Kiss Géza, Kákics csupa lélek református papja a maga ormánysági magyar népét. És ma úgyszólván az egész Magyarország — egyetlen Ormányság.

TEGYÜK HOZZA az igazság kedvéért.

már akkor sem csak az Ormányságot érte el hazánkban a vész, az egykézés (csupán egy gyermek nevelése — A szerk.) ragálya, a modem idők fehér pestise. Kiss Gézát idézem megint: „Vannak olyan vidékek, családok tömegeivel, ahol és akik 50-100 hold mellett is egykéznek. Mi ez, amikor a kiskunsági vagy Nagykőrös vidéki cívis a maga 200 holdján fogja a fejszét, s kivágja ezeréves családfáját? Itt tehát nem anyagi az ok! Lehet anyagi abban az értelemben, ahogy Harpagon ráül a maga kincsére, lehet anyagi abban az értelemben, hogy öregapám még szegény gubúc volt, de — íme — három nemzedék egykeházassága milyen szép birtokot hozott már össze, bevált a módszer, tehát folytassuk. De mit szóljak ahhoz, amikor a jól bevált módszer filozófiává, megdönthetetlen életfilozófiává változik? S még borzalmasabbá válik ez a filozófiává jegecesülő folyamat, ha hozzáteszem a falu közfelfogásának egyetemességét. Ne felejtsük el, hogy ez az egyetemes a legsúlyosabb okok közé tartozik .. . A legfelső fok pedig az, ha ez a közfelfogás erkölcsként jegecesül ki.”

AKKORIBAN sokan emlegették, és nem is ok nélkül: a református vidékek népe jár elöl az egykézésben. De ma van-e még különbség reformátusok és katolikusok és egyházonkívüliek, falusiak és városiak között? Legfeljebb árnyalatnyi. A fehér pestis, az egyke és az egy se erkölcse mindenfelé dúl e honban és szedi soha meg nem születő áldozatait. A kialakult egyetemes erkölcs iszonyatos erő. Idestova már azok a bátrak, akik második gyereket is vállalnak. Akik harmadikat, vagy még többediket, azok már vakmerők, nemcsak az ezzel járó anyagi gondok, terhek, hanem a közerkölccsel való szembeszegülés s az ebből fakadó bökések, hántások, megaláztatások miatt is.

Hadd ne beszéljek haza — Doór Ágnes írónőt idézem inkább, családi nevén Doór Ferencnét:

„Nem hánytorgatok fel semmit; vallási őrülttől lumpenproletárig minden voltam, csak tisztességes állampolgár nem. Azt sem, hogy az életben kapott rúgások kilencven

Szeretettel köszöntjük

Csoóri Sándort és Konrád Györgyöt Amerikában!

Mint korábban már beszámoltunk róla, Norman Mailer fró, az amerikai PEN elnöke meghívta Csoóri Sándor költót és Konrád György Írót New York-ba, a PEN 1986. január 12-18. között megrendezett 48. Nemzetközi Kongresszusára.

Csoóri Sándor:

Mint titkos megbízatás

Jönnek sokan és nézik arcomat,

megsüppedt szemem elborulásait nézegetik: maradt-e bennem élet a késsel rámtámadó, mocskos Kéz után,

a léleksebzés után maradt-e mosoly?

Szobám négy sarkából cigarettafüst

tekerőzik föl kígyózva a tompa mennyezetre, mint testvéri jelzőtüzeké.

Faluk üzentek így egymásnak némán, mikor ölni és fosztogatni zúdult a török.

Ottkint jegenye zúg s egy fáradt

utasgép araszolgat az égen hazafelé.

Húznák szememet magukkal ők is, de nagy térségek nyílnak ki bennem váratlanul:

hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik

értem a végvári ősz. Hallom és látom:

szalma ropog, csont ropog s fakó nádkúpok közt fölriasztott tüzek csaponganak,

s űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen, mint lenyakazottakból a vér.

Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn.

Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok.

Hányadik testemet tapossák újra bele hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban.

S édes hazám földjétől öklendezem.

De érzem s tudom: rámtalál majd a szél, hajammal elszalad s holtak kezét érintve visszatér újra.

S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben, mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.

(A költő 1985-ben megjelent „Kezemben zöld ág" című kötetéből)

E SZÁMUNK TARTALMÁBÓL

Varga Domokos: Akik nem születtek meg (1. old.)

Végh Imre: Az elmúlt év neves halottai (2. old.)

Száz Zoltán: Románia... (2. old.) Bárány János: A nemzeti érdekekért! (3. old.)

Haraszti Endre és Domokos Sándor írásai (4. old.)

Csoóri Sándor, Szócs Géza és Cseh Tibor írásai (5. old.) - Erdélyi Magyar Hírügynökség (6. old.) HHRF—CHRR HÍRADÓ (7. old.) Czigány Lóránt: Lépéskényszer (8. old.) Michnay Gyula: Szökés a recski haláltáborból (9. old.)

Nagy Károly és Sisa István írásai (Ifjúsági Fórum) (10. old.)

Magyarország (II. old.)

Csoóri Sándor, Tűz Tamás, Béla deák, Mózsi Ferenc, Horváth Elemér és Andrásik Gyula versei.

százalékát a gyerekeimért kaptam; hogy hányszor vágták oda különböző hivatalokban és egyéb helyeken, hogy .mit akar, hiszen maga nem dolgozik?’ — Nem — mondtam békésen —, én a tíz gyerekem mellett napszámban a lábamat lógázom. — Nem hánytoi gatom fel; megtanultam kiválogatni, mi az én bizonyítványom, s mi a másé — netán a társadalomé. Egyet azonban végérvényesen nem értek: ha minden munkáért, legyen az bármilyen áttételesen is társadalmilag hasznos, anyagi és erkölcsi megbecsülés jár, miért nem jár megbecsülés annak, aki gyermeket nevel...?’’

„S akkor csodálkozunk, hogy az ifjú nemzedék gondolatvilágában fel sem merül az anyaság, mint hivatás."

MINDENNEK megvannak persze a maga bőségesen borzongató okai, akár a már említett hazai hagyományokban, akár a legutóbbi évtizedek földindulásszerű nagy társadalmi változásaiban. De száz szónak is egy a vége: fogyunk. És nemcsak úgy enyhén, mérsékelten, viszonylag könnyen jóvátehetően, mint például a franciák a két világháború között hanem sokkalta veszedelmesebben.

Szinte egész Európát fenyegeti ma már a fehér pestis? Igaz. De a legjobban minket magyarokat

Mert először is minket irt legrégebben. Nálunk már második generációban viszi erősen minuszba a népesség reprodukcióját, vagyis a gyerekek számát szüleik nemzedékéhez képest. A hiányok tehát hatványozódnak. Normálisan fejlődő társadalmakban — számolva a korán elhalókkal, a bármi okból utód nélkül maradókkal — száz családonként mintegy 230 gyerek kell, vagy kellene, a minimálisan szükséges társadalmi utánpótláshoz. Nálunk a százcsaládonkénti gyerekszám 170 és 180 között jár. Már ez riasztó hiányt mutat De a tetejébe még azt is számításba kell vennünk, hogyan csökkent és csökken, az elózó évtizedek demográfiai örökségeképpen, a fiatal házasok száma A 20 és 29 év közötti korosztályba tartozó nők, akiktől a legnagyobb eséllyel várható gyerek. 1977-ben még 870 ezren voltak. Ennek az évtizednek az utolján már csak 650 ezren lesznek. Az esés óriási: 25 százalékos! Ahhoz, hogy ne fogyjunk tovább, nálunk minden száz családban átlagosan nem 230, hanem 300 gyereknek kellene születnie. De nem születik, mondom, 180 sem.

MINTHA kezdenének is már beletörődni, hogy a századfordulón mintegy 600 ezerrel kevesebb magyar él majd a trianoni határokon belül, mint 1980-ban. De azt ritkán teszik hozzá, hogy a 600 ezres hiányt a jelek (Folytatás a 3. oldalon)