Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)
1985-11-01 / 11-12. szám
4. oldal Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1985. november-december Emigráció és politika Politikai helyzetünk rengeteg tennivalót diktál, s ebben komoly szerepe lehetne a külföldön élő magyaroknak. Ezért merül fel a kérdés, miként vizsgázik politikai érzékből a nyugati magyarság. Megítélésem szerint a magyar emigrációnak (tudom, van, aki nem szereti magát emigránsnak nevezni, holott a szó csak kivándorlót jelent, nem pedig politikai száműzöttet) nincs politikája, s ennek fő oka a földrajzi, s még inkább a politikai szétforgácsoltság. Természetesen az nem baj, hogy véleménykülönbségek vannak a múlt, a jelen és a jövő megítélésében; kívánatos politikai és társadalmi berendezkedésünk alapelvei és részletei tekintetében — ez természetes minden felnőtt társadalomban. Egységes gondolkodást csak a totális diktatúrák kívánnak és írnak elő. Azonban a vélemények összeütközéséből ki kell alakulnia a politikának, a cselekvésnek, s minél többen támogatják ezt a politikát, annál több esélye lesz a sikerre. Az emigrációban azonban minden csoport, sőt szinte minden politikai érdeklődéssel rendelkező egyén a saját politikáját folytatja, igen sokszor egymás ellenében, s ebből ered a politikai eredménytelenség. A nézeteltérések következtében azután a már meglevő szervezeti keretek is széthasadnak, megindul egymás denunciálása, ez rövidesen a befogadó ország hatóságai és közvéleménye előtt történik, s odáig is fajulhat az ellenségeskedés, hogy egyesek egymás ellen még a hazai hatóságokkal is készek együttműködni. A külföldön élő magyaroknak — legyenek akár politikai emigránsok, akár csupán gazdasági okokból kivándoroltak — cselekvőképességük érdekében egyet kellene érteniük néhány alapvető kérdésben. Ennek a felismerése, ha nem is politikai bölcsességet, de legalább politikai érzéket igényelne. 1) Természetes lenne abban egyetérteni, hogy kívánatos a hazai politikai és gazdasági viszonyok további javítása, de sajnos már ebben a kérdésben sincs meg az összhang. Vannak, akik azt vallják, minél rosszabb otthon, annál jobb. Lehet, ezek számára tényleg az a legfontosabb, saját kinttartózkodásuk ebből eredő megindoklása, igazolása, de önzésük felelőtlen játék rokonaik, barátaik, a magyarság tömegei érdekeivel, só életével — mindezt a kívülálló biztos fedezékéből, bankszámla birtokában téve, De politikailag is hibás ez a gondolkodás, mert a rossz, az elviselhetetlen körülményektől még nem fog megváltozni a rendszer — amint ezt Románia vagy az ötvenes évek Magyarországa példája bizonyítja. Mint tudjuk, a politika a lehetőségek művészete, s ma reális lehetőségként csak a hazai viszonyok jobbítása, nem pedig megváltoztatása merülhet fel. 2) Könnyebb talán egyetérteni abban, hogy minden lehetséges segítséget meg kell adni a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyar kisebbségeknek — itt talán mégsem illik vallani a ..minél rosszabb, annál jobb” elvet. Persze a követendő módszerek és célok tekintetében itt is nagy ellentétek vannak az emigrációban, de ez nem lehet akadálya bizonyos közös lépéseknek. 3) Kívánatos külföldi hirünk, tekintélyünk további javítása — hogy gondjaink és céljaink kedvező visszhangra találjanak -— sem képezheti vita tárgyát. Jó egyéni teljesítményekkel, mértéktartó hangú propagandával ezt szolgáljuk. de ha megfeledkezünk a szükséges hangfogóról, ha tül sokat akarunk elérni egyszerre, akkor inkább csak ártunk ügyünknek. A közvetlen politikai propagandánál sokszor eredményesebb kultúránk népszerűsítése és terjesztése. 4) Létfontosságú közös érdeke az összmagyarságnak a nyugati magyar szigetvilág megmaradása. Ennek érdekében minél több alkalmat kellene találni a baráti, társadalmi érintkezésre, de színvonalas, a magyarságismeretet erősítő és terjesztő kulturális programok keretében. Ez a hagyományos ünnepi megemlékezések vonzerejét is növelné. A meglévő Magyar Házak és klubok sajnos sok esetben szűk politikai érdekek, viták áldozataivá váltak és nem töltik be a kívánatos egyesítő szerepet. Az egyházak sokfélesége ugyancsak nehezíti az összefogást, de még így is eredményesebbek, mint a többi szervezet. Sajnos irreális vágy, hogy a világon szétszóródott magyarok, családok és csoportok a poiitikán felülemelkedő külföldi magyar társadalommá szerveződjenek, pedig ez volna a jó magyar politika. A nemzedéki tagoltság is rákfenéje a külföldi magyarságnak, így a fiatalság a legtöbb esetben nem találja helyét a sokszor autokratikus és számára anakronisztikus csoportosulásokban; ezek nem nyújtanak számára vonzó keretet, nem segitík elő a társtalálást. Sajnos még a magyarul jól tudó második generáció körében is ritka a magyarral kötött házasság. Márpedig a megmaradás egyre inkább a következő, a kint született nemzedék magyar tudatának a kérdése. A cserkészet és egy sereg időszaki magyar iskola áldozatos és nem is eredménytelen munkája ellenére minden Nyugaton élő tudja, nincs értelme hitegetnie magát; 15-20 év múlva megindul a rohamos fogyás, s ha gyermekei nem kapnak addig valami lökést, nagy magyar élményt, akkor szervezetei, templomai, családi ereklyéi, könyvei hamarosan elenyésznek. Ez olyan közös gond, aminek nemcsak töprengésre, de komoly önvizsgálatra kellene ösztökélnie a Nyugaton élő magyarokat 5) Végül kintlétéből, helyzetéből fakad, hogy az emigráció feladata az otthon hiányzó lehetőségek pótolása, mindenekelőtt az ellenzék szerepének betöltése. Ki kell gondolnia és mondania mindazt, amire otthon a politikai szabadság hiányában (pontosabban: erősen korlátozott voltában) nincs lehetőség. Ezzel sokban lehet segíteni az otthon élőket, meg lehet akadályozni ,,a hallgatás összeesküvését", a nemkívánatos jelenségek szőnyeg alá söprését, a hazai lakosság és a világközvélemény félrevezetését, de a magyar kormányt is vissza lehet talán tartani némely káros lépéstől. Mindezekben a kérdésekben benne rejlik egy olyan vitapont, amely ma súlyosan megosztja az enigrációt a hazai kapcsolatok, a mai Magyarországhoz fűződő kapcsolatok kérdése. Sokan helytelenítik a „hazajárásf’, különösen ha ez „hivatalos", szakmai, tudományos, kulturális érintkezéssel párosul, s ugyanígy, ha nem jobban, Ítélik el a Magyarországról hivatalos útlevéllel, általában ugyancsak tudományos feladatokkal érkezőkkel való érintkezést A következő néhány mondat elsősorban ezeknek az aggályaira próbál meg választ adni. Ha az emigráció döntő mértékben nem is tud beleszólni a hazai viszonyok alakulásába, hiszen ez elsősorban a nemzetközi helyzet, valamint az otthoni fejlemények függvénye, de támogatója lehet a javulási folyamatnak: létével, de még inkább okos, politikus tetteivel. Az bizonyos, hogy ölbe tett kézzel szemlélni az otthoni helyzetet, vagy — ami még gyakoribb — nem is figyelni az otthoni fontos változásokra, csak hirdetni a meg nem alkuvás szépen hangzó, de sehová nem vezető elvét, ez nem politika, ez nem követi legjobb hagyományainkat A passzivitás ritkán vezet eredményre, de totális rendszerekkel szemben soha. S mégis hányán hirdetik, hogy a NÉMETH LÁSZLÓ: Karácsonyi üzenet Amikor negyvenhárom éve Ady utolsó, csodálatos verskötete, A halottak élén megjelent, szinte első olvasásra belém ragadt egy vers. Címe: A szétszóródás előtt; hangütése igazi Ady-indítás; „Hát népét Hadúr is szétszórja: Szigorúbb istenek ezt így szokták, Miként egy régi, bánatos erdélyi Prédikátor írásba rótta, Keresvén zsidókkal atyafiságunk.” Babitsnak a magyar irodalom világirodalmi lehetőségéről szóló tanulmánya mellett, amely életem munkahipotézisét adta: ez a biblikus jóslat volt az, amellyel naivabb akaratom (sodrától el-elkapva) egy életen át szembe úszott. „Jöttünk . .. volt útonállók új útbanállóknak": milyen összefoglalása egy missziót nem talált nép történetének. „Még a Templomot sem építettük föl” — a szétszóródásban is győzedelmes hajdani zsidó diaszpóra s az eljövendő magyar közt milyen velős megfogalmazása a különbségnek! „Minket.. . fölolvaszt a világ kohója. S elveszünk, mert elvesztettük magunkat"; a nemzetek sorsát mérő Igazság mily komor kondulása! Amikor Ady ezt a versét írta, a magyarság óriási többségében országa határain belül élt, a külföldi magyarság (a pénzt kinn pocsékoló mágnások, külföld magyarjai után) a hazai földtől elrúgott vagy szerencsét próbáló századeleji kivándorlókra korlátozódott, akikről akkor még azt képzeltük, hogy nagy részük megnyugodva tér haza: amint építettek is községeink határában egy-egy „kis Amerikát". Ma nem tudom, van-e a föld hátán nép, amely ilyen nagy százalékban élne országhatárain túl; egy részük olyan távoli és végleges szétszóródásban, hogy tudok szülőt, aki itthon fő pallérja lehetne építésünknek, s odakinn nem tanítja gyermekét magyarul, nyilván, hogy ne terhelje egy használhatatlan nyelv ballasztjával. A „külföldi magyar" is milyen fájón közel került! Ha akkor nyomasztó staüsztikai adat volt ma a legtöbbünk számára szivünk messze szakadt felét, negyed vagy tized részét jelenti. A szétszóródás pedig — Adynál még csak előérzet — családok sorsában testet öltő tény, mellyel nem mint társadalmi problémával, hanem mint új, kötéstépő sebbel kell foglalkoznunk. Most néhány üdvözlő szót kérnek tőlem e külföldi magyarság számára, azon a napon, amely két évezreden át az összetartozás ünnepe volt, s ma sok családban (mint a halottak napja a halottaké) a hiányzóké lett. De mit mondhatunk azon túl, hogy veletek álmodunk, mint ahogyan a ti álmotok is mibelólünk épül — tehát összetartozunk? Mehetünk-e tovább, mondhatjuk-e, hogy jöjjetek haza — azoknak, akiket egy nagy gyökérszaggatás tanított meg rá, hogy sekélyebb kapcsolataikhoz is ragaszkodjanak? Vagy annyit legalább, hogy maradjatok ott kinn is a haza fiai, ne csak ti, a gyermekeitek is — vigyétek át beléjük is a bennetek élő meghasonlást, mert (ebben az esetben) megéri máshol élni és Magyarországhoz tartozni. E kérdésekre — éppen a magyar írónak, művésznek, tudósnak — bajos úgy felelnie, hogy maga fölött ne tartana ítéletet. Mert hisz a mi életünk épp azért folyt, hogy az a bizonyos Templom, melyről Ady írt, mégiscsak megépüljön — s részleges magyar szétszóródás fölött kirajzolódjék a Gondolat amelyre érdemes hazatekinteni. S ha igaz akar lenni, ma sem azt nem meri mondani, hogy munkája sikeres volt, amint azt sincs joga, hogy haszontalan. A legigazábban tán azt mondhatná: várjatok még és segítsetek, ti elszakadtak. Várjatok — mert a hegedő sebek alatt itt élet pezsdül. Amit ti úgy vesztek észre, hogy ott kinn az átlag magyar is helytáll: annak itt a nemzet anyagi és szellemi státusában megvan az oka, fedezete, s tán csak egy nagy áttörés kell már, hogy magyar voltotokat nemcsak szégyellni ne kelljen, de mint küldetést foghassátok fel. De ne csak reményeitekkel ne forduljatok el tőlünk — segítsetek is, hisz segíthettek. Ködvárak helyett építsétek az összetartozást, kinn egymás közt, de erre, a nemzettel is. Meddő duzzogás, jólét hajszolása helyett iparkodjatok hajszálereivé válni a vérkeringésnek, mely tán már holnap, de tán csak később, belétek lövi, s rajtatok át a vüágba a magyar szellem oxigéndús, életfrissitö vérhullámát. (1961) rokonokon kivül Magyarországon, Magyarországból senkivel sem szabad szóba állni, sót még azokkal az emigránsokkal sem, akik ezt a „bűnt” elkövetik. Mondhatnám, ha a „szabad világ" államférfiai ezt megteszik, s néha nem is eredménytelenül, akkor miért ne tehetnék meg a névtelen emigránsok. Fontosabb érv azonban, hogy aki hisz saját igazában, eszméi erejében, annak nem kell félnie az eszmecserétől, a vitától; Krisztus talán hívőket kezdett téríteni? Csak a diktatúrák, a totális rendszerek azok, amelyek félnek a vitától, elzárják alattvalóikat a külföldtől, zavarják a külföldi adókat, nem engedik be a nyomtatott szót, rettegnek az ideológiai „fellazítástól”. Ilyen társaságba akarnak keveredni egyes kint élő honfitársaink? Sokan mondják, kommunis tákkal nem állnak szóba. Nem akarok most hosszabban belebocsátkozni abba, hogy a kommunizmus szépnek tűnő, de mint az egész vüág megtapasztalhatta, bűnök és diktatúra nélkül megvalósíthatatlan eszméje ideig-óráig sok jó szándékú embert is magával ragadott századunk első felében; Nagy Imre is kommunista volt De nézzünk szembe az engesztelheteüenek önellentmondásával. Az emigráció hangosan hirdeti: Magyarország népe nem támogatja, nem fogadja el a reá erőszakolt poliükai rendszert Ez így is van, ha képesek vagyunk a közömbösség és az elkerülhetetlennek hittbe való beletörődés látszata mögé pillantani. Ennek viszont ellentmond az a gyakori állítás, hogy aki otthon él, az mind kommunista, mind kollaboráns, pláne azok, akiket a rendszer külföldre enged. E nézet legszélsőségesebb, de nem ritka formája, hogy egyedül a nyugaü magyarok (de közülük is csak a következetesen elzárkózók) képviselik az igazi magyarságot. Az igazi magyarság otthon él a Kárpát-medencében, s bárhogyan is gondolkodik, ő jeleni, ő képviseli a külvilág és a történelem előtt a magyarságot. De igaza is van az emigráció kifelé hirdetett tételének: a magyar nép valóban nem vált a szovjet típusú társadalmi és politikai rendszer hívévé, csak többsége alkalmazkodik, élni és boldogulni akar, ha úgy tetszik: sunyit, de kevésbé hisz a kommunizmusban, mint valaha — s így van ez mindenütt a Birodalom meghódított népeinél. Ehhez aligha férhet kétség, bármit is ír néhány felületes nyugati újságíró. Szabad kommunistasággal, muszkavezetéssel vádolni egy egész országot, azt a népet, amely vérrel és munkával küzdötte ki magának jelenlegi viszonylag elviselhető helyzetét? Ami pedig a kiutazókat illeti, döntő többségük éppúgy gondolkodik, mint az ország, illetve mivel jórészt értelmiségiek, tudatosabb bírálói mindannak, ami otthon rossz. Néhány valóban megengedheteüenül és jogtalanul megkülönböztetéssel sújtott aktív ellenzéki tevékenységet folytató személytől eltekintve ma minden magyar állampolgár utazhat Nyugatra, s a magyar kultúra és tudomány sok ezer képviselője „hivatalosan", meghívásra, valódi munkára, egyezményes cserekereteket betöltve utazik, nem pedig kém- vagy ügynöki feladatokkal megbízva. Talán a legsúlyosabb hibája a magát következetesen antikommunistának tekintő emigrációak, hogy nem ismeri a mai Magyarországot, ez azután oka is, következménye is büszkén hirdetett izolációs magatartásának. Megállt ezek fölött az idő, s hirdetői nem vették észre, ha ők nem is, de az ország változott az időkkel. Nem véletlen, hogy a „meg nem alkuvók” gyermekei között olyan sokan nem, vagy csak gyöngén tudnak magyarul. Néhány kivételtől eltekintve csak azokban a gyermekekben alakul ki magyar érzelem, elkötelezettség, akik érintkeznek a hazai világgal, akik hazajárva látják, hogy a magyar nem néhány idős ember tolvajnyelve, a magyar eszmevilág nem néhány reménytelenül ódivatú emigráns hobbyja, a magyar kultúra nem merül ki néhány egzotikus ruhadarab alkalmi felvételében és tánclépés megtanulásában. Csak Magyarországra látogatva, s a látnivalókon, tájakon túlpillantva, a magyar valóság sokszor elszomorító mélységeiben megmártózva fogja megérteni a kint született vagy nevelkedett utód, hogy egy gyönyörű országból, egy nagy kultúrájú, sok súlyos csapást átvészelt, különösen érdekes népből származik, s nem kötelessége, hanem érdeke ápolni az óhazához fűződő szálakat Csak a személyes élményeken alapuló tapasztalatok késztethetik majd ezeket a felnövő gyerekeket szüleik munkájának folytatására, a Kárpátok karéjában élő nép segítésére. Természetesen nem a fizikai hazajárás az igazi döntő kérdés, hanem a szellemi hazajárás. Van, aki érthető és becsülendő büszkeségből, egy régi fogadalom parancsszavától vezérelve, mai állásával és munkájával járó kimondott vagy kimondaüan kötelezettségből, esetleg egy kegyetlen beutazási tilalom miatt nem látogat haza, de ennek ellenére szívében otthon él, jobban ismeri az otthoni viszonyokat, mint a hazaiak. De nem ők szokták tiltani a hazajárást. Általában azonban mégis inkább azok ismerik jól a mai Magyarországot s ezért azok tudják a befogadó ország és a világközvélemény előtt is hitelt érdemlően elemezni a hazai viszonyokat képviselni a magyar érdekeket, akik hazajárnak, olvassák a hazai kiadványokat baráti és szakmai kapcsolatokat tartanak fenn az ott élőkkel, részt vesznek a hivatalos Magyarország által rendezett otthoni konferenciákon. Uram bocsá', esetleg még egyes magyar követségi fogadásokra is elmennek. De ók azok. akik hatásosan bírálják — mert ismerik — azt ami otthon bírálni való, ők követelik a továbblépést, a nemzetközi egyezmények betartását, ók segítik tettekkel, személyes érintkezéssel, közveütéssel a hazai viszonyok otthoni legbátrabb bírálóit vagy a magyar kisebbségek üldözött szószólóit Ez az igazi politika, nem pedig a strucckodás, ez képviseli a magyar politika legjobb hagyományait az ellenféllel, még a pogánnyal is tárgyaló, időnként vele le is paktáló. de mindig a nemzet hosszú távú érdekeit szem előtt tartó Fráter György, Bethlen Gábor, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Teleki László, vagy századunkban Teleki Pál, Bibó István, Nagy Ferenc és Nagy Imre örökségét. Spectator (Budapest) (Bécsi Napló)
