Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)

1985-04-01 / 4. szám

1

A honfoglalás időszakát (vagyis a 896 és 901 közötti időt) követő félszázad folyamán őseink kisebb-nagyobb hadjáratok egész sorát hajtották végre, főleg Közép- és Nyugat-Európában, de kisebb mértékben a Balkánon is. Ezek a katonai vállalkozások túlnyomó többségükben magyar győzelemmel végződtek s egy a Római Birodalom megdőlése utáni, lehanyatlott és zűrzavaros politikai viszonyok között vergődő Európában játszódtak le, amikor a hun és avar birodalmak türk (altáji) hatalmi befolyása is már sorra összeomlott és Nagy Károly koraközépkori frank császárságának fénypontja elenyészett.

Amióta Nagy Károly (Charlemagne) 814- ben meghalt, Nyugat-Európa mindig nagyobb politikai és társadalmi anarchiába süllyedt. Ez a korszak volt a két vezető európai hatalomnak, a karoling „Németország” és a Görög Birodalom (Bizánc) történetének mélypontja, nagyon legyöngült állapotban. E gyönge Európának a közepében jelentek meg ekkor a magyarok, hogy a Kárpát-medencét végső otthonukká tegyék. Ugyanakkor Közép-Európa más részeiben mindenféle felosztások és egyesülések követték egymást gyors egymásutánban. Végül is teljes felbomlás következett be 887-től kezdve.

A frank uralkodók hatalma erősen lehanyatlott a közép-európai szláv népek fölött, de I. Szvatopluk „Nagy Morva Birodalma” se tartott sokáig, még 20 évig sem, és 906- ban már letűnt; ezután Morvaország magyar uralom ala került 906 és 1002 között, gyepű- (védelmi-, ütköző-) sáv formájában. A Frank Királyságot (Karoling Birodalmat) különösen erősen érintették a magyar támadások, aminek eredményeképpen a Dunántúl (Pannónia) is magyar kézre került 900—901 folyamán, mint a magyar honfoglalás záróaktusa. 907-ben Ostmark tartomány (a későbbi Ausztria határgrófsága) szintén a magyarok nyugati gyepűje lett egészen az Enns folyóig. A Lengyel Hercegség ekkor még embrionális korában volt, német fennhatóság alatt, mely alól 1 Boleszláv szabadította fel a 10. sz. végén. A horvátok frank uralom alatt voltak a 9. sz. végén, míg a szerbek kis diaszpórákban éltek a Balkán északi részében. A Bulgár Kánság összezsugorodott a mai Bulgária területére.

A nagyhatalmak (Németország és Bizánc) gyengesége következtében, és az egymással állandóan ellenségeskedő hűbérurak — grófok, hercegek -— marakodásai közepette a helyzet kulcsát a magyarok képviselték az akkori Közép- és Nyugat-Európában. Kelet- Európában a Kievi Hercegség növekedett, részben a Kazár Birodalom rovására.

A Karoling Birodalom névleges „utódkirályságait” Németország, Franciaország és Olaszország képezték, persze ezek távolról sem voltak olyan nemzeti államok, mint amilyeneknek ma ismerjük őket: feldarabolódtak hercegségekre, fejedelemségekre és határgrófságokra, melyek fölött ambiciózus és önző nemesek uralkodtak. Arra csak később jöttek rá, hogy milyen hasznos is lehet számukra az egyház segítsége, vagyis az egyház és az állam együttműködése, szövetkezése. I. Konrad (911-—918) német király talált rá erre a gondolatra 916-ban a püspökök és nemesek hohenaltheimi gyülekezetén, mely áltál „az egyház segíti a királyt”; ez a módszer vezetett I. Ottó (Nagy Ottó, 912—973) Német-Római Császárságához, melyet ő alapított 951-ben, és akit 962-ben XII. János pápa Rómában római

6. oldal

Béla deák:

ÜZENET

Daruszőrü ménlovamon ma is hazajárok, várnak rám a tábortűznél virrasztó huszárok.

Abrakok), békés lovak horkantását hallom, tűzünk pattog és a tücsök ciripel a parton.

Sejtelmesen suttog a nád, rekettyefűz hőköl, ezüstködök merülnek fel a hallgatag tóból.

Elmélázva pipázgatnak a jászkun huszárok, új virágot nyit kél partján mellettük az árok.

Virradatkor harangszóval üzennek a falvak, üzenik, hogy őfeléjük virágerdők vannak.

Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 1985. április

FÖLDVÁRY GÁBOR (Sydney, Ausztrália):

Kalandozások?

császárrá koronázott. Ennek az újkeletű német ambíciónak fő akadálya a magyarság lett. Ugyanakkor a magyarok számára Németország képezett komoly veszélyt, különösképpen ha netán egyesülne alkotóelemeiből, a hercegségekből, és új középeurópai birodalmat hozna létre.

Ebben a politikai keretben a szinte évrőlévre megismétlődő magyar hadjáratok anynyira jellemezték Európa történetét, hogy a korszakot a külföldi történelmi irodalom „a magyar rablóhadjáratok” korának nevezte el, de a „kalandozások korának” hívják azt még ma is a magyar történelmi művek nagy többségükben (kivételt képeznek pl. Padányi, 1954; Bodolai, 1977; és Vajay, 1968).

A hadjáratok maguk tény és valóság voltak, de a kalandozási vágy és a fosztogatási kilátások mint azok fő célja csak a hadjáratokat szenvedő népek rémlátásaiban és az azokat színesen és túlozva leíró krónikások képzeletében élt. A történettudomány álláspontja az utóbbi évtizedekben kezd komolyabb változást mutatni, hála Padányi (1954), Vajay (1968) és Győrffy (1971) kutatási" eredményeinek.

Őseink katonai vállalkozásai főleg és elsősorban politikai célú hadjáratok voltak és csak egész kis részükben (illetve néhány nagyobb hadjárat melléktermékeként) voltak „kalandozások” (angolul: raids). A 10. század magyar hadműveleteit a következő csoportokba lehet osztani:

1. A magyar államot védő, tehát önvédelmi ütközetek, amikor Magyarországot ellenséges hatalom támadta meg, mint például 907-ben, 949-ben és 950-ben. Például 907 júniusában III. Lajos német király bosszúhadjáratra indult; seregét Pozsonynál megverték a magyarok és válaszul feldúlták Bajorországot (a következő évben pedig „Blitzkrieg” alakjában Szászországot és Türingiát); 950-ben Henrik bajor herceg (I. Henrik) eljutott a Rába folyóig, de onnan kénytelen volt visszafordulni, anélkül, hogy a magyar haderőket megverte volna, azokat meg sem talalta.

2. A Magyarországot körülvevő ellenséges államcsoportosulások ellen irányuló, erőfeldaraboló és -feltördelő hadi vállalkozások, amelyeket 908-tól 913-ig folytattak őseink. III. Lajos német királyt és utódait még évi adó fizetésére is kötelezték. Ezek a hadi vállalkozások lényegében stratégiai célt szolgáltak. 908-ban a hadjáratok egész sorát irányították a magyarok Szászország és Türingia ellen: ezek voltak a „villámháború" 10. századi magyar változatai. 910-ben megverték az egyesült bajor, frank és allemann sereget (III. Lajos vezetése alatt) Lechnél, Augsburg mellett, majd a Rajnáig dúlták a német birodalmat. 911 -ben valósággal ellepték a német területeket a győzedelmes magyar seregek: ott találjuk őket Bajor- és Sváborszagban, Türingiaban és a Rajnán túl. 913-ban pedig Burgundiába is eljutottak. Nem is nagyon írtak ezekről a korabeli történeti feljegyzések — szégyellték a sok vereséget.

3. Szövetséges államok felkérésére és érdekében vezetett hadjáratok 899-ben, 914-től 926-ig, 927 és 932 között, valamint 934—935-ben. Ezekben az esetekben a fő indítóok politikai volt, ahogy ezt Vajay (1968) is kimutatta. Például 914 és 926 között a magyarok a nyugati szövetségeseik segítségére mentek: bajorországi Arnulf-ot segítették a 915-ös, 91 7-es es 919-es hadjárataikban. olaszországi I Berengar-t 919- ben, 921-ben és 924-ben, az olasz Hugó-t 926-ban és Bohémiát 924-ben. Ezekkel a hadjáratokkal a magyarok biztosítottak azt, hogy a nyugat-európai országok elismerjék őket, mint európai hatalmat, katonailag éppúgy, mint politikailag, és rákényszeritették ezeket az országokat adók, ajándékok és sarcok adasára. Arnulf bajor herceg, majd király, kisegítése érdekében a magyarok legyőzték Türingiát, Svábföldet, Szászországot és Franconiát, hogy ezáltal Arnulf megtarthassa függetlenségét. 919-ben Madarász Henrik ellen segítették ki a magyarok Ruidger-t, aki szintén pályázott a német trónra; ezért rohantak le a magyarok ebben az évben Szászországot.

4. Két nagyméretű hadjárat 937-ben és 954-ben az ellenséges hatalmak megfélemlítésére és a Német-Római Császárság kialakulásának megakadályozása (vagy e folyamat lelassítása) céljából: ezek voltak tehát a nagy elhárító hadjáratok. Nagy Ottó (I Ottó) 936-ban lépett trónra (bátyja mellőzésével választották német királlyá) és mar a

következő évben jött az első nagyméretű magyar hadjárat, Bulcsú vezér vezetésével. Ilyen lovashadjáratot Európa még nem látott, pedig mindössze 8.000-10.000-es seregből állott; egy remekbemenő hadvezéri „tour de force”, egészen félelmetes lehetett még első megpillantásra is, nem is szólva arról, hogyan nézhettek ki harc közben, nyilazva, „hajrá”-t ordítva és vágtatva; mindezt végrehajtva a modern hadászat utánpótlása, térképei, hidászai, felderítői és hírszerző szolgálata nélkül.

17 évvel később, röviddel azután, hogy I. Ottó diadalmaskodott az olaszországi II. Berengár fölött (ami nagy aggodalmat okozhatott Magyarországon, melynek egész nyugati határán egy ellenséges nagyhatalom volt csak: a Német-Római Császárság), 954- ben jött a másik nagyméretű elhárító és megfélemlítő hadjárat, melyet szintén Bulcsú vezetett. Itt a „cél” az volt, hogy kisegítsék a fellázadó hercegeket, akik nem akarták elismerni Ottó uralmát. Ez alkalomból Bulcsú már nemcsak a saját törzsének seregét vitte magával, hanem az összes törzsét, ca. .30.000-35.000 lovas harcost, mintegy

120.000 lóval (ezt még Napóleonnak is elég

lett volna vezetni). Ez már egy totális háború volt Magyarország és Németország között, Bulcsú és Nagy Ottó, a középkor egyik legnagyobb uralkodója között. Bulcsúnak ez a hadjárata 7 hónapig tartott, ami alatt 5000 km-t tettek meg vitézei lóháton;

KINEK SEGÍT?

(Folytatás az 1. oldalról)

A magyarok valószínűleg még álmukban sem merik kimondani, de a hetvenes évek során ráébredtek: a Szovjetunió egyszerűen nem alkalmas arra, hogy a szocialista eszme vezető hatalma legyen. A Szovjetunió már akkor több mint félévszázados fennállása alatt képtelen volt arra, hogy technikailag, gazdasagiiag felzárkózzék a Nyugathoz. Egyedül katonai téren érték utol a nyugatiakat, ezzel azonban nem nagyon lehet a szocializmus eszméjét vonzóvá tenni.

Tévedés ne essék, a magyar közgazdászok, gazdasági szakemberek ma is szocialisták, s továbbra is a szocialista gazdasági rendet kívánják fenntartani. De egy modern, versenyképes szocialista gazdasági rendet akarnak. Csakhogy ennek fokozatos megvalósítása rendkívül súlyos problémát okozott.

Egyrészt a magyar ipar nagy része elavult volt. Másrészt, s ez volt a nagyobb baj, a korábbi kommunista kormányzat olyan iparpolitikai űzött, amely Magyarországot egy-kettőre szovjet gyarmattá süllyesztette volna. Rakosiék ugyanis a természeti kincsekben szegény országban olyan iparagak fejlesztését szorgalmazták, amelyek kizárólag szovjet vagy más kelet-európai államból származó nyersanyagot dolgoztak volna fel. elsősorban a szovjet piac számára. Csak aztan kiderült, hogy a Szovjetunió nyersanyagforrásai korántsem kimerithetetlenek. Szerencsére ugyanebben az időben a világ nagybankjai tele voltak tétlenül heverő petro-dollarokkal. Az amerikai (és nyugati) külpolitika következtében, s az amerikai és nyugati államok garanciája mellett a bankok hajlandók voltak kölcsönöket folyósítani egyes közép-kelet-európai államoknak.

A hetvenes évek alatt tehát a magyarok, s még nagyobb mértékben a lengyelek, újabb és újabb nyugati kölcsönöket vettek fel. Ellentétben azonban az akkori lengyel vezetőkkel, a magyar gazdasági vezetők a kölcsönök legnagyobb részét helyesen fektették be, s joggal bíztak abban, hogy adósságaikat a fokozatosan modernizált iparágak hasznaiból nehézség nélkü1 vissza tudják fizetni.

A Szovjetunió eközben, ha nem is tehetetlenül. de mindenesetré tétlenül nézte, hogyan valtak szövetségesei, köztük mindenekelőtt a magyarok és a lengyelek nyugati adósokka, s ugyanakkor nyugati vevőkké.

A magyar beruházási terveket — sajnos — nem koronázta siker. Mint ismeretes, a nyolcvanas évek elején a világgazdasági helyzet romlása következtében még a gazdag nyugati államok is kevesebb árucikket importálták, mint korábban. Ebből kifoez azt jelenti, hogy Hannibál hadjárata az Alpokon keresztül Itáliába rövidebb volt.

Egész Közép-Európa Bulcsú lábai előtt feküdt, mint 900 évvel később Napoleon esetében. Mindenütt azt imádkozták, hogy „A sagittis Hungarorum libera nos Domine”. A magyar sereg győzedelmesen végigjárta egész Németországot, Burgundiát és Észak-Olaszországot, és 954 szeptemberében ért haza. Sajnos Ottó lázongó vetélytársai és a sok német menekült valahogyan rábírta Bulcsút még egy had járat indítására. Csak a két nyugati törzs hadseregével (max. 10.000 harcossal) indult útnak Bulcsú és Lehel. Két hetet töltöttek Regensburg ostromlásával, majd 2000 emberét ott hátrahagyva, mindössze 8.000 harcossal érkezett Lechfeld-re, Augsburg közelébe, ahol mát várta őt Ottó teljes hadi erejével és jól felkészülten. E csata kimenetelét úgyis ismerjük mindanynyian. A magyarok vesztettek 955-ben a Lech- mezőn.

5. Kisebb csoportok főleg „kalandozó jellegű” betörései ellenséges területekre zsákmányolás és adóbehajtás végett, de még ezek sem voltak olyan kósza rablóhadak, mint a mediterrán térségben működő araboké, és ellenséges terület feldúlása különben is minden idők normális háborús gyakorlata volt.

A fentiekből látható, hogy a 10. századi magyar hadjáratok nyugatra nem rablóbandák „kalandozásai”, portyázásai, kóborlásai voltak, mert még a kisebb katonai kötelékek, egységek is határozott céllal vagy feladattal nyomultak be az ellenséges Közép- Európába. Kimutathatóan ezek a hadjáratok elhárító, megfélemlítő vagy ellenséges országokat felbomlasztó célból történtek.

lyólag a magyarok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Néhány évvel ezelőtt. 1982- ben, nem sok hiányzott ahhoz, hogy az ország csődbe jusson. A lengyel események miatt a nyugati bankok nem nagyon siettek Magyarország segítségére.

Csendben, feltűnés nélkül, az Egyesült Államok segítette ki a magyarokat. Amikor ugyanis a magyarok utolsó lehetőségként kérték felvételüket a Nemzetközi Valuta Alap-ba, az Egyesült Államok a felvétel mellett szavazott. Betétjének nagysága következtében az Egyesült Államok az egyetlen állam, amelynek vétójoga van a Nemzetközi Valuta Alap-ban. Az amerikaiak egyetlen ,.no”-val gazdasagiiag tönkretehették volna Magyarországot.

Mivel Magyarországot felvették a Valuta Alap tagjai közé. a magyarok jogosulttá váltak arra, hogy kölcsönöket vegyenek fel. Kaptak is, csakhát ennek feltételei voltak. E feltételek következtében a magyar ipar modernizálásának ütemét le kellett lassítani. Ettől kezdve mind az ipar, mind pedig a mezőgazdaság fő célja az volt, hogy a Nyugatról származó importot csökkentse, a kemény valutát hozó exportot viszont növelje. A nyugati export növelése nem könnyű feladat. Kétségtelennek látszik ugyanis, hogy a magyarok a hagyományos nyugati partnereik körében nem tudják majd exportjukat számottevően fokozni. Éppen ezért észrevehetően arra törekszenek, hogy növeljék az amerikai és kanadai kivitelüket. Erre ma jók a lehetőségek. S ha a magyaroknak sikerül több árut eladni Amerikában, az így szerzett nemes valuta egy részét bizonyára modern amerikai gépek vásárlására kívánják fordítani. Ehhez a remélhetőleg emelkedő export-import forgalomhoz elengedhetetlenül szükséges az áruhitel. S ezt akarja Crane képviselő megtiltani!

Gorbacsev örülne ennek. Gorbacsev ugyanis nagyon jól tudja, hogy a gazdasági kapcsolatoknak előbb-utóbb — legalábbis bizonyos fokig — politikai kihatásai is vannak. A kommunisták cárjai fáradhatatlanul dolgoznak azon, hogy megakadályozzak a kisebb kommunista országok nyugati orientációját. S ebben akar nekik Crane képviselő segíteni.

Ha a magyarok nem kapnak áruhitelt, nem fogják tudni exportjukat fokozni. S ha nem fokozzak exportjukat, nem fogjak tudni adósságaikat törleszteni, s végképp nem lesz módjuk arra, hogy gazdaságukat versenyképessé tegyék. Ennél fogva nem marad más lehetőség számukra, minthogy a szovjet gazdaság kiszolgálói legyenek

Az Egyesült Államok külpolitikája segítségével a kisebb kommunista országok, mindenekfelett a magyarok, kinyitottak egy ablakot Nyugat felé. Gorbacsev ezt egyedül nem tudja becsukni. Crane képviselő jól tenné, ha nem segítene neki!