Nyugati Magyarság, 1985 (4. évfolyam, 2-12. szám)
1985-03-01 / 3. szám
1985. március Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 5. oldal KIRÁLY BELA*: A NÉPHATALOM VÉDELMÉBEN? A MAGYAR FEGYVERES ERŐK AZ 1956-OS FORRADALOMBAN Otthon cikkek, tanulmányok áradata jelent meg a közelmúltban a néphadsereg történetéről és arról, hogy milyen szerepet játszottak a magyar fegyveres erők a forradalomban. Az összes között a legnagyobb figyelmet egy kiadványra igyekeznek összpontosítani: Berecz János szerkesztésében megjelent „A néphatalom védelmében” című könyvre (Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1984, 209 oldal, ára 23 forint). A .Magyar Nemzet így foglalja össze a könyv mondanivalóját: „Azon az őszön nem a hadsereg és a rendőrség tiszti és legénységi állománya mondott csődöt, hanem a vezetők ...” A könyv saját bevallása szerint is ez az, amit a szerkesztő is és a szerzők is bizonyítani kívánnak. Miért? Megint a szerkesztőre lehet hivatkozni, aki bevallja, hogy a könyv publikálásának egyik oka az, hogy Nyugaton az újságokat és a könyvtárakat „elöntötték" a résztvevők visszaemlékezései (6. oldal) és ezt ellensúlyozni kell. Az okok legfontossabbika az — és erről bizonyítékok tömege áll a rendelkezésünkre —, hogy az 1956 után született és ma felnőtt vagy serdülő ifjak mindent tudni akarnak 1956-ról és követelőén kérdezik apjuktól, nagyapjuktól: „Mit csináltál az 1956- os forradalomban?” Érdekes, hogy ezt az okot is elismeri Berecz (8. és 9. oldal). Az otthon növekvő számban megjelenő „szamizdatok" és a demokratikus ellenzék más akciói is erőteljesen felhívják ezeknek az érdeklődő ifjaknak a figyelmét 1956 igazságaira. Erről természetesen hallgat a szerző. A forradalom 30 éves évfordulója is küszöbön van. Erre is készül a rezsim abban a tudatban, hogy az újságokat és a könyvtarakat újra „ölöntik” majd az igazmondó írások. Hadd mondjam meg, hogy ennek a folyamatnak első lépéseként az Atlanti Kutató és Kiadó Társulat most bocsátotta közre 1956-ról az idegen nyelven eddig megjelent legterjedelmesebb munkát: „The First War Between Socialist States: The Hungarian Revolution of 1956 and Its Impact”, a New York-i Columbia University Press terjesztésében. Remélhetőleg ezt az első lépést sok más publikáció követi majd és a Nyugatra szorult magyarok találnak alkalmat arra, hogy tudós társaságok, államférfiak, szervezetek, kormányok, parlamentek megemlékezzenek 1956-ról. Erre számítanak otthon — cselekedjünk, hogy ne várjanak hiába! Sok más, ilyen rövid elemzésben fel nem sorolható oka is van annak, hogy annyi publikáció jelenik meg otthon 1956-ról és a forradalom fegyveres erőiről. Minden kiadvány a Berecz János szerkesztésében megjelent könyv szellemével azonos hangnemben íródott. Ha tehát erre az egy könyvre összpontosítjuk figyelmünket, képet kapunk az összesről. Berecz és szerzőtársai azzal az igénnyel lépnek fel, hogy „Megszólaltatjuk a dokumentumokat..." (6. oldal), azaz, hogy tudományos módszerrel közelítik meg a kérdést. A könyv dokumentáris értékére bővebben kitérek majd. de először fel szeretnék sorolni három valóban pozitív jelenséget a könyvvel kapcsolatban. Az első az, hogy a szerkesztő és a munkatársak nem a tudományos világhoz tartoznak, hanem a párt propagandistái. Ez jellemző a többi hasonló könyv szerkesztőire is. A pozitív jelenség, amit ez a tény képvisel, az, hogy eddig nem sikerült a politikai vezetésnek sem rábeszélni, sem rákényszeríteni egyetlen jónevű történészt, szociológust vagy a társadalomtudományok más ágait művelő tudóst sem arra, hogy ilyen kampányban részt vegyenek. A másik pozitívum az, hogy végre a Berecz-könyv felhagy azzal a tények által már úgyis elsöpört szovjet híreszteléssel, hogy az 1956-os forradalomban antiszemita jelenségek ütötték volna fel a fejüket. Végül a harmadik pozitívum az, hogy egyetlenegy tekintetben a könyv valóban dokumentum-jellegú. A szerzők felhasználnak nagy mennyiségű naplót, jelentést a honvédség irattáraiból, de nem minden honvéd-irattárat kutattak át. Ezek az okmányok számot adnak a helyőrségekben országszerte történt forradalmi népi akciókról. Utalnak egyszerű tüntetéseken keresztül, katonai anyagraktárak lefoglalásán keresztül fegyveres összecsapásokig a népi akciók tömegére. I 75 ilyen esetet számoltam össze a könyvben. Ez hallatlanul érdekes adat. Megértéséhez hozzá kell fűzni, hogy (I) csak honvédségi jelentésekben feltüntetett akciókról van szó, (2) hogy a honvédségi jelentéseknek is csak egy részét dolgozták fel a szerzők és (3) a honvédségi jelentések nem hivatkozhatnak, nem tudnak hivatkozni olyan helységekben előfordult forradalmi akciókra, ahol nem volt helyőrség. Más szóval, a 175 forradalmi akció csak a helyőrségekre hivatkozik, azaz az ország településeinek kis részére, és Budapestről alig van szó ezekben az okmányokban (4). Egy további dokumentum értékű adat az, hogy a Bereczék által felsorolt népi akciók minden helyőrségben előfordultak Mosonmagyaróvártól Pécsig, Nyíregyházától Szombathelyig, Győrtől Kaposvárig (5). Végül pedig az okmányok arra hivatkoznak, hogy Budapest területén kívül, ahol végtére is a forradalom legjelentősebb eseményei történtek, olyan területeken fordultak elő a legélesebb összecsapások, ahol bányák vagy nagyobb ipari vállalatok működtek, azaz a proletariátus lelkesen csatlakozott a nemzet egészének felkeléséhez. Mindezek jól tudott tények. Az újdonság és a pozitívum az, hogy Bereczék sokkal messzebb mentek, mint bármilyen eddigi otthoni kiadvány abban, hogy elismerik, sőt dokumentálják azt, hogy az 1956-os események során a magyar nép példátlan egységben kelt fel a totalitárius rendszer ellen. Nagy Imre és a forradalmár szabadságharcosok küzdöttek „a néphatalom védelméért", a szovjet agresszorok és a Kádár-rezsim képviselik az ellenforradalmat. Ezt bizonyítja a könyv, azaz pontosan az ellenkezőjét annak, amit dokumentálni szerettek volna a szerzők. Nem meglepően, továbbra is azt igyekszik bebizonyítani a könyv, hogy a felkelés „ . . . mindenütt az országban azonos forgatókönyv szerint dolgozott" (9. oldal), azaz, hogy a Nyugat által támogatott, központi szervezet robbantotta ki és irányította a forradalmat. Ha most az egész Budapestre kiterjedő forradalom mellett nem vennénk figyelembe az egész ország területén egyidőben kitört, ezrekre menő forradalmi akciókat sem, hanem csak azzal a 175 esettel számolnánk, amelyeket a könyv beismer, akkor is hallatlanul erőteljes országos mozgolódásról lenne szó. Fel kell tehát tenni a kérdést, hogy az 1944 és 1956 között kiépített szovjet mintájú totalitárius rendszer milyen hatályos volt? Hogyan lehetne ilyen hallatlan kiterjedésű szervezetet kiépíteni a rendszer ellenzőinek egy olyan országban, amelyet a szovjet hadsereg megszállva, az ÁVH kordában tartott és a sztálinista Kommunista Párt vezetett? A válasz nagyon egyszerű. Semmilyen emberi ügyesség ilyen „szervezetet” nem tudott volna kiépíteni, még a nyugati „imperialisták" anyagi, politikai és erkölcsi támogatásával sem. Mi más „szervezte” akkor ezt a hallatlan egységet felmutató nemzeti felkelést? Semmi más, mint egy eszme: a nemzeti önérzet, demokrácia és a társadalmi igazságosság eszméje. Ez az eszme erősebb vezetőnek bizonyult, mint a totális hatalommal rendelkező kormány, vagy bármilyen titkos összeesküvő szervezet, amilyen persze nem létezett. Most pedig arra szeretném a figyelmet összpontosítani, mennyiben is sikerült a szerzőknek elérniük szándékukat arra vonatkozóan, hogy „Megszólaltatjuk a dokumentumokat ...” (6. oldal), azaz valóban tudományos módszereket alkalmaztak-e. Már rámutattam arra, hogy igenis dokumentálták a forradalom népi és össz-nemzeti jellegét. Sikerült-e a dokumentálás más tekintetben is? Két olyan esetet szeretnék kiragadni, ahol szemtanúként szerepelek és az egyik esetben hivatkozik is rám a könyv. Nemcsak azért ragadom ki ezt a két példát, mert szemtanúja és résztvevője voltam mindkét eseménynek, hanem azért is, mert ahogy a Berecz-könyv fémjelzi a hasonló otthoni publikációkat, úgy ez a két eset is megvilágítja a könyv dokumentáris értékét. Az első Csémi Károly esete, a második Király Béla esete. Mi a Csémi Károly-eset? Csémi ma vezérezredes és honvédelmi államtitkár, 1956-ban a Kecskeméten állomásozó 5. gépesített hadosztály parancsnoka volt. Ezt a hadosztályt már október 23-án Budapestre rendelték és a Róbert Károly körúti laktanyában helyezték el a hadosztály zömét. November 2-án riadóztattam ezt a hadosztályt. Odaérkezésemkor Csémi Károly hadosztályparancsnok jelentett, és a szemlém során a hadosztály harckocsijait, gépkocsijait és mindenekfelett honvédéit teljes rendben, harckészen találtam. Miért riadóztattam a hadosztályt? Azért, mert par órával előbb Jurij V. Andropov szovjet nagykövet ultimátumot adott át Nagy Imrének és azzal fenyegette meg a miniszterelnököt, ha a magyar fegyveres erők nem tudják a szovjet követség nyugodt munkáját biztosítani a „huligánok" ostroma ellen, akkor a szovjet csapatok védelme alá helyezi a nagykövetséget. Andropov hazudott, senki sem ostromolta a nagykövetséget, de én a szabadságharcos és honvédségi alakulatokkal — köztük a Csémi-hadosztály részeivel — siettem a nagykövetség védelmére, hogy a magyar kormány hírnevét védjük. Most nem az Andropov-esetről van szó, azt több helyen mar leírtam, többek között a „Time" 1982. novemberi számában. Itt csak arról van szó. hogy november 2-án Csémi Károly egy ütőképes, teljesen gépesített hadosztály parancsnoka volt. Mégis, amikor Úszta Gyula vezérőrnagy, aki a szovjet csapatok csomagjai között november 5-én a Honvédelmi Minisztériumba visszatért és szervezni próbált bizonyos magyar fegyveres erőket, elsők között Csémi Károlyt kereste. Csak november 8-án találta, őt meg (I 86. és 187. oldal), de nem a teljes gépesített hadosztály élén, mert a hadosztály elolvadt, mint a tavaszi hó, nem volt hajlandó kezét és fegyvereit a magyar nép vérével szenynyezni a szovjet hadsereggel való együttműködésben. Ha nem a hadosztálya élén. akkor hol volt, november 8-án, Csémi Károly? Kecskeméten rejtőzködött a szovjet tankok árnyékában. Innen nem egy hadosztállyal, hanem csak 18 barátjával ment fel a szovjet tankokon Budapestre és az I. honvéd karhatalmi ezred parancsnoka lett. Az az érdekes, hogy hirtelen elvetették a „néphadsereg" nevet és a „honvédség" neve mögé bújtak. Három ilyen „honvéd" karhatalmi ezredet állítottak fel. De ezek nem sorezredek voltak, hanem tiszti ezredek, jobban mondva „tiszti különítmények". A jelenlegi néphadsereg nem a honvédségből származik, hanem ebből a három tiszti különítményből. A három tiszti különítmény a szovjet hadsereg oldalán nem fegyveres harcot folytatott a „néphatalomért", nem terrorcsoportok voltak, hazafiakat kutattak fel és állítottak vérbíróságok elé. A Csémi-féle tiszti különítmények — mint a tiszti különítmények a világtörténelemben úgyszólván mindig — nem a haladás, nem a „néphatalom", hanem a reakció, az elnyomás fegyveres erejét képezték. A másik jellemző esetről, amire hivatkozni kívánok, ez áll a könyvben: ,,. . . november 9-re nagyobb részük (a Nemzetőrség csapataira utal Berecz) kiszorult a fővárosból. Király Béla még Nagykovácsiban megpróbál ellenállási gócot kiépíteni, de ezt egy magyar katonai egység megakadályozta" (30. oldal). A helyzet valóban úgy állt, hogy Nagykovácsi környékén a Nemzetőrségnek körülbelül egy dandára, közvetlen parancsnokságom alatt, egyetlen légvédelmi ágyú támogatásával védelemben volt. Két vadászbombázó repülőosztály indított rakétatámadást ellenünk; körülbelül húsz gép került bevetésre. Nyugatról is és keletről is egyidejűleg harckocsi- és gépesített dandárok támadtak ellenünk. Egy érdekes fordulat után a szovjet csapatok, nem pedig mi ürítettük ki a csatateret (lásd Az első háború a szocialista országok között — Személyes visszaemlékezések az 1956-os magyar forradalomra c. könyvemet. New Brunswick. N.J.: Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, 1981, 78-83. old.: „A nagykovácsi csata”). Berecz azt állítja, hogy az ellenünk támadó egységek magyar csapatok voltak. Érdekes lenne, ha Berecz be tudná bizonyítani azt, hogy a megszálló szovjet parancsnokság egyáltalán megengedte, hogy egyetlen egy magyar pilóta is felrepüljön novemberben hadigépen. De nem egy, hanem húsz vadászbombazó támadott minket. Volt a Kádár-rezsimnek húsz vadaszbombázó gépe 1956 novemberében? Harckocsi és gépesített gyalogság is támadott. Hol voltak a Kádár-kormánynak tankjai 1956 novemberében? Ha lettek volna ilyen csapatok, Csémi Károly biztosan az egyiknek parancsnoka lett volna. Miért bujdosott akkor Csémi Kecskeméten? Persze nem magyar csapatok, hanem szovjet repülők, gyalogosok és harckocsik támadtak minket Nagykovácsinál, az utolsó nagyméretű fegyveres összecsapásunk színhelyén. Az az igény, amivel Berecz fellép, hogy „Megszólaltatjuk a dokumentumokat..." (6. oldal), mint a könyv oly sok más helyén, itt is, enyhén szólva, sántit. Ennyit a tények dokumentálásáról. Hogy állunk az elemzéssel? Az értékítéleteket illetőleg az olvasó egy rendszabályt kövessen: száznyolcvan fokkal fordítsa meg a definíciók értelmét, és megtalálja az igazságot. Ahol a szerzők ellenforradalomról beszélnek, ott forradalmat, ahol néphatalomról, ott elnyomást, ahol szovjet segítségről, ott agressziót kell érteni. Bízom abban, hogy a szerzők a kör négyszögesítésére tett igyekezete sikertelen marad, mert nem létezhet olyan írástudatlanság Magyarországon, amely a könyv értékítéletének hitelt adhatna. *1942-től vezérkari tiszt, 1946-ban az 1. hadosztály vezérkari főnöke, 1947-ben a H.M. osztályvezetője, 1948—49-ben a gyalogság parancsnoka, 1950-ben a Hadi Akadémia alapító parancsnoka, ötévi börtön után az 1956-os forradalomban a Karhatalmi Bizottság, a Nemzetőrség és a Honvédelmi Bizottmány vezetője, majd Budapest katonai parancsnoka, ma emeritusz professzor, a Brooklyn College ‘‘Society in Change” konferencia és könyvkiadó programja igazgatója. Tanúbeszámolóját „HONVÉDSÉGBŐL NÉPHADSEREG, 1945—1951 — A szovjetesítés módszerei Kelet-Közép-Európában” címmel március 16-án, szombat este 7:30-kor tartja a Rutgers Egyetemen (Douglass College, Loree Hall, 025-ös terem). — A cikk Király Béla személyes hozzájárulásával jelent meg lapunkban. (Első közlés: Bécsi Napló) MAGYAR ÖREGDIÁK SZÖVETSÉG — BESSENYEI GYÖRGY KÖR P.O.Box 174. New Brunswick, NJ 08903, USA 1985 TAVASZI ESEMENYNAPTAR Március 16. (Szombat este 7:30) Április 13. (Szombat este 7:30) Rutgers egyetem, Douglass College, Loree Hall, 025-ös terem: TANÚK KORUNKRÓL — szóbeli történelem. KIRÁLY BÉLA— 1942-től vezérkari tiszt. 1946-ban az I. hadosztály vezérkari főnöke, 1947-ben a H.M. osztályvezetője, 1948 —49-ben a gyalogság parancsnoka. 1950-ben a Hadi Akadémia alapító parancsnoka, ötévi börtön után az 1956-os forradalomban a Karhatalmi Bizottság, a Nemzetőrség és a Honvédelmi Bizottmány vezetője, majd Budapest katonai parancsnoka, ma emeritusz professzor, a Brooklyn College “Society in Change" konferencia és könyvkiadó programja igazgatója — tanúbeszámolója: HONVÉDSÉGBŐL NÉPHADSEREG, 1945—1951 — A szovjetesítés módszerei Keletközép-Európában. HANÁK PÉTER a budapesti Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének történész professzora, számos történelmi munka írója és szerkesztője előadása: A MAGYAR NEMZETTUDAT.
