Nyugati Magyarság, 1983 (2. évfolyam, 4. szám)
1983-04-01 / 4. szám
1983. április Nyugati Magyarság — Hungarians of the West S. oldal TŰZ TAMÁS: Négyszemközt a mindenséggel — Hegedűs Géza versei Kötetnyitó, címnélküli versében Hegedűs Géza az Értelem költőjének vallja magát. Megvet mindent, ami ál, ami homályos, ami értelmetlen. Acélos egyértelműségre vágyik s úgy látja, hogy ennek legeszményibb eszköze a világos, fegyelmezett versforma, annak is egyik legklasszikusabb kikristályosodása, a szonett Mondhatnék, szerelmese a szonettnek, ő, aki könyvet írt a költői mesterségről s kisujjában van a poétika tudománya Kereken hetven szonett van a kötetben, többnyire „szabványosak”, de vannak köztük „toldott” szonettek és egy. „keskeny” is. Szóval, briliáns játékot űz a sok évszázados formával. Szigorúan ragaszkodik a szonett ősi rímeléséhez, amely végigvonul az első nyolc soron, majd a haton is, nem lazít a gyeplőn, mint sokan. Ahogy gyarapszik az években, úgy nó benne a szépség vágya: Lám, hatvan év — s még túlsók a teendő, hogy létté váljék mind, ami leendő, míg test és lélek nem rokkan belé. Még hatvan év után is kifogyhatatlan a rímekben: „étkünket kedvvel esszük — csak ingünk nyaka lesz szűk”. Értelem és szerelem, Paliasz és Erosz, építi értő, érző „kisvilágát” — vallja. A betű, az írás szerelmese. Nemcsak ír, de szenvedélyesen olvas is. Valóban a könyvek embere, ezért sosem magányos, együtt él a végtelennel. Látvány és látomás az éltető eleme: két valóság peremén, égben és földön él egyszerre. Persze, ő is megtorpan néha a titkok előtt, kételyek rohanják meg. Ez azt mondja, az azt mondja, sokféle a módi: itt a piros, ott a piros — melyik a valódi? Alapjában bölcseleti-költői alkat Életfilozófiája pogány és keresztény eszméken nyugszik. Ó- és Újszövetség szivárványhidat alkot verseiben. Érett fővel él és remél, hogyha egyszer neki is kell menni, mondhassa, hogy érdemes volt lenni. Idegeiben „úgy áll őrt a lélek, mint egykoron a végvári vitézek”. Figyeli az életet, sajátmagát is. Hatvanhat éves korában megállapítja — Vallomás pipafiistben című prózai írásában —, hogy bár „két krisztusnyi időt” megért, de még mindig nem váltotta meg a világot . . . „Nem vagyok megváltó fajta” — vallja be őszintén és kissé lemondóan. Ami költói-írói eszményképeit illeti: „Horatius és Voltaire neve csillog szellemi családfám felső ágain, Petőfi és Ady ott sorakozik istenszobraim között, de meghittebb közelségből szól hozzám Arany János daliás időkben rejtőző zengő kételye és Babits Mihály ringató ritmus-rím játéka.” Hatvanon túl az ember, még ha költő is, jobban kezd figyelni az egészségére, ill. a betegségeire. Gyógyszereket szed és szonetteket ír róluk (ez is egy modern téma), verset ír orvosbarátaihoz (eddig költők költőkhöz, művészekhez vagy kedvesükhöz írtak költeményt). Persze nem sajátmagáért könyörög. Orvosló szentek: Rókus, János és Pál, ti álljatok és ti segítsetek, hogy életem kórágyon szenvedő másik felének szűnjék már a kínja, és jöjjön, jöjjön már a gyógyulás, hogy tudjon végre mosolyogni és vele nevetve tudjak már nevetni. . . Tehát nemcsak a napfényes Olümposz ihleti dalra, hanem a keservek, a megpróbáltatások is. „Egy nagyvárost lehetne elszomorítani a legboldogabb ember bánatával” — állapítja meg keserűen. Hatvanöt éves korában némi elégtétellel írja: „Arany Jánosnak ennyi adatott, Vörösmartynak tízzel kevesebb.” Örök problémája az idő — mint általában az igazi poétáknak. Elárasztja a hírözön televízióból, rádióból, újságokból. Mindennap újra kell fogalmaznia az életet A filozófiák közt is csak eltéved az ember. A régi elvet ignoramus et ignorabimus (nem tudjuk és nem is fogjuk tudni) megírja egy szép szonettben: ismeretünk semmi a végtelenhez. De Hegedűs Géza elsősorban költő, akit ha izgatnak is az elvek, ismeretek, fölfedezések, szive mégiscsak a szépséghez húzza s a szépségen át a szerelemhez: „hangok, színek és szavak rendje” tár ablakot a végtelenbe. ír anakreoni dalt is, nem veti meg a mámort, de azért megvallja: „Mértéket tartva élek eszmékkel, italokkal.”. Ezt volt alkalmam látni régestelen-régen a győri Sárkánylyuk nevű vendéglőben és jóval később a római Kis Füstösben, Garibaldi egykori tanyáján. Versben köszönti az űrhajózást; „a véges ember végtelenbe tör”. Ugyanakkor elmereng barackevés közben, vár a sosevoltra. Az élőbeszéd árama csap ki a legszigorúbb mértékben megírt verseiből is, köznapi szavak keverednek elvont fogalmakkal: „a magam életét s a mindenséget élem, — a volt, a van s a lesz most együtt van velem”. Szerelme a szonettbe visegrádi nyárilakjában termékeny talajra talál. Itt „elmélkedésre vár a sárga pad . . . s a képzelet a kerten túlragad . . . értelmünk itt úr lehet a titkon . . . a lugasban a mindenség kitárul...” Itt aztán megengedhető néha „az enyhe mámor, hogyha felderítem — némi itallal, füsttel idegem, — jól óvakodván, túlzásba ne essem . .. ”: Egy-két pohárka whisky vagy konyak okosabbá tesz, egy töltés pipától a kép jelképpé változik magától s eszmét terem a játszó gondolat. Hegedűs Géza a legnépszerűbb és legsokoldalúbb magyar írók egyike. Budapesten született, 1912-ben. Jogi doktorátust szerzett, de kora ifjúságától az irodalom vonzotta. Iskolái befejeztekor jelent meg első könyve, tanulmány az Árpádok koráról. Két évvel később írt regénye, görög mondái tárgyú. — 1945 óta tanít a Színművészeti Főiskolán. Hegedűs Géza prózairó, költő, drámaszerző, esszéíró, publicista, műfordító, ismeretterjesztő; műfajváltozatai a tankönyvtől a humoreszkig terjednek. — A szerk A gyilkos húsdaráló (Folytatás az előző oldalról) pedig — az ing alatt — egy jéghideg verítékcsepp szaladt le a gerincemen. Az izzadságtól a mellemre rátapadt az ing. Oly sápadt lehettem, hogy még ő vigasztalgatott, balkezével a vállamat veregetve. — Ne hívjak magának taxit? — rebegtem. — Nem kell. Nem megy még nekünk olyan jól. Elballagok magam is. Elment. Kezei kabátja zsebében. Egyik keze a zsebkendőbe bugyolált csonka ujjal, másik kezében a csomagolópapírba csavart zömök, sárga középső ujja Megrettenve várakoztam. Egyszerre csak kopogtak. — A rendőrség! — futott át agyamon. Nem az volt Félrehúztam a zárat Egy hosszú, bibircsókos, vörös orr jelent meg az ajtóban. Pitykéné. Persze, az elmaradhatatlan, hatalmas szatyorral. Láthatóan meglepődött, hogy engem még ott talál. Valószínűleg az urával úgy egyeztek meg, hogy zárás után engem hazaküldenek. A hosszú, csontos asszonyság meglepett képet vágott — Hol az uram? — Izé ..., rögvest jön vissza Mi járatban van, Pitykéné? — Eljöttem egy kis húsért. Ezzel szó nélkül a pult mögé lépett és a bennfentesek, sőt beavatottak gyors mozdulatával a szatyrába kanyarította harmadik mai szállítmánya egyik darabját, egy hatalmas — kissé érthetetlen okból — már zöldülni kezdő húsdarabot — Mikor jön vissza a férjem? — Ó, csak ideszaladt a közeli kórházba Egy apróbb baleset érte. A „baleset" szóra a hosszú, csontos asszony ijedt „Jézus, Máriá”-t kiáltott, majd belsőbb agyrekeszéig ért az „apróbb” jelző is. Ellenőrzésképpen megkérdezte: — Biztos, hogy nem súlyos eset? Zavartan válaszoltam: — Én nem is tudom... A férje azt mondja, hogy nem súlyos. „Csak” a középső ujját daráltuk le. Pitykéné tudákos arcot vágott. — Megvan még a ledarált ujj? — Megvan — nyugtattam meg az aggódó hitvest. — Visszafelé tekertem a darálómasinát és előjött — Épségben? — Épségben. — Akkor nincs semmi baj sóhajtott fel megkönnyebbülten Pityke úr méltó párocskája —, akkor a kórházban vissza fogják ragasztani. Szakavatott kézzel szedegette össze a mai harmadik „húsfuvart”. Előttem, a „pénzestárs” előtt, — meglehetősen szemérmetlenül. Csodálkoztam, hogy ezt ilyen hidegvérrel teszi, de természetesen, a fennálló körülmények tudatában, ezt a legkevésbé sem kívántam megakadályozni. Pitykéné kilibegett az üzletből, karján a súlyosan megrakott cekkerrel. Én — megrettenve — tovább vártam. Mi lesz ebből, Úristen?! Nem kellett már soká várnom. Pityke Lajos megjött. Dühöngött, káromkodott, mint a jégeső. — Mészárosok ezek a nyomorult angol orvosok! Disznó, kutya mészárosok! Azt hiszi, Tóbiás úr, hogy visszaragasztották? Fenét! Még a maradék csonkot is levágták. Villanyfűrésszel. Képzelje, még az odavitt ujjamat se adták vissza. . . Ó — kiáltotta, egészen elfeledkezve arról, hogy kifakadásával elárulja magát —, kellett is nekem a mészárosság!? Kellett is nekem olyasmibe fogni, amihez nem értek ... Hirtelen elkapta a szót Rádöbbent arra, hogy most már élőszóval is elmondta nekem, amit eddig is sejtettem: nem ért ám őkelme a mészáros-hentességhez. Se a kolbásztöltéshez. Se a darálógéphez. Én legalább — a tudatlan — a pénzemmel „szálltam be” a közösbe, ő csak a hazugságaival. — Nézze, Pityke úr! — kezdtem. — Én mindjárt gondoltam . . . Elvörösödve torkolt le. — Maga csak ne gondoljon semmit! Maga az oka az egésznek. Még csak darálni sem tud! Gézbe bugyolált öklét felém rázta, aztán kiszaladt a sarokra — telefonálni. Sejtettem, hova ment. Megint csak mérgelődve jött vissza. Természetesen a város egyetlen magyar ügyvédjének telefonált Az egyetlen jogásznak, aki értett magyarul s őt is megértette. Kifulladva hörögte felém: — Tóbiás, maga összejátszott azzal a nyomorult paragrafusrágóval! Azt mondta az ügyvéd, hogy én voltam a hibás, mert én töltöttem a húst a gyilkos húsdarálóba. Azt mondta az a nyomorult tintanyaló, hogy ..., hogy aszonygya- mit csináltam volna, ha villanydaráló lett volna? Beperelném kártérítésért a villanyműveket? A disznója! Még volt kedve viccelni! Aztán hirtelen ravasz arcot vágott Pityke úr. — Nézze, Tóbiáskám! Volna egy egyezségem a maga részére. Pakoljon innen, menjen haza. Az ujjam fejében elfogadom a maga befektetett részét. Ezentúl egyedül csinálom. Menjen, Isten hírével! Nem tagadom, e szavak hallatára úgy éreztem, mintha nem egy követ, de egy sziklát gördítettek volna le a szivemről. íme, úgy alakult, hogy itt hagyhatom ezt a rémes helyet, ezt az ostoba fickót, a tolvaj nejével együtt! Magam mögött hagyhatom a máris enyhén zöldellő húsokat és többet le se kell mennem ebbe a rémes pincébe. Nem kell többé látnom a gyilkos húsdarálót sem! De az ügyvéd szavain elgondolkozva, hirtelen vérszemet kaptam. Az ám! Hiszen én teljességgel ártatlan vagyok! Vigyázott volna jobban az ujjára ez a szélhámos, aki megjátszotta nekem a szakembert, becsapott, kijátszott! — Nem addig van az, Pityke úr! Tőlem ugyan bennmaradhat ebben az üzletben, hiszen nem volt túl sok az elsőhavi üzletbér. Azt sem bánom, ha a húsok egy részét a felesége még ma, az első napon, apránként elhordta innen. De a kasszából kiveszem a maradék pénzemet. Azt hiszem, még van itt vagy 300 dollár . .. Pityke a füle tövét vakarta az épen CORVIN PUBLISHING LTD. KÖNYVKIADÁS Általános nyomtatás 2, 1745 - 13 St. S.W. Calgary, Alberta CANADA T2T 3P5 Tel.: (403) 245-8577 maradt balkezével. — Nincs egy vas se a kasszában, Tóbiás úr... Odaadtam a kassza tartalmát a feleségemnek ..., izé, kisebb kiadásokra. De figyeljen ide! Odaadok magának egy alig használt televíziót. Már csak két részlettel tartozom érte. Megegyeztünk, mint két „igazi amerikai” üzletember. Övé lett az üzlet a maradék, romló húsokkal, enyém lett a televíziója, a kórházé lett az ujja. így jutottam én — a megbukott üzleti vállalkozásom eredményeképpen — első televízióm birtokába — fejezte be épületes és mindannyiunk számára tanulságos elbeszélését Tóbiás barátunk. Aztán még hozzátette: — De annyit még mondhatok, hogy afféle gyilkos húsdarálóra nem nézek rá többet az életemben! A VONATON Utasok, ha találkoznak, rendszerint nem unatkoznak. Szóbaállnak egyre-másra, mindenről eldiskurálva. Mindenki magáét mondja, a másikra nincsen gondja; barátjáról, családjáról, ki fiáról, ki lányáról. Mikor minden el lett mondva, egyik jobbra, másik balra. A meséket elfelejtik, más vonaton újra kezdik. Gergelyné Kostyál Marianne Ha én repülni tudnék . . . c. kötetéből. A CORVIN Kiadó gondozásában most megjelent, rendkívül szép verseket tartalmazó könyv megrendelhető $10.- (plusz 1 dollár postaköltség) beküldése ellenében: Mrs. M. Gergely, 5555 Rutherford Rd., Nanaimo, B.C., Canada V9S 5N7. SOVEREIGN ASSURANCE CO Ház-, tűz-, autó-, öregségi és életbiztosításának az ismertetésére és azoknak a célszerű megkötésére minden időben rendelkezésükre állok. BAKOS GÁBOR Tel: (403) 253-3713 (üzlet) — 288-9355 (lakás) Kérésre készséggel felkeresem saját irodájában vagy lakásán!
