Nyugati Magyarság, 1982 (1. évfolyam, 2-9. szám)
1982-09-01 / 9. szám
1982. szeptember Nyugati Magyarság — Hungarians of the West 5. oldal AZ ÖRDÖNGÖS ORBÁN A két lipicai szép, egyenletes, kiadós lépésekkel viszi a szekeret a Dolháról Husztra vezető országúton. Csak Szellőnek, az idegesebbiknek tajtékzik egy kicsit a nyaka ott, ahol a hajtószárral a leggyakrabban érintkezni szokott, különben senki sem mondaná, aki látja őket, hogy az emberteherrel szabályosan megrakott szekeret ugyanazzal az egyenletes irammal már a negyvenedik kilométeren húzzák. Pali, a rudas, szépen, egyformán tartja szárban a fejét és csak akkor bólogat, ha a kellemetlenkedő legyeket akarja lerázni magáról. Csupán Szellőnek szokása a jobb első lábának minden negyedik lépése utáni ütemes fejbillentés. Azért is tajtékzik ki a nyaka. A kocsison kívül még hárman ülnek a szekéren. Úrformák. Zergetollas kalapjuk és vadászharisnyába vagy csizmába bújtatott priccses nadrágjuk után ítélve mindhármat erdésznek nézné az ember. Erősebb emelkedőhöz érvén, a kocsis lépésre fogta a lovakat, s ahogy a szekér rázása alábbhagy, úgy kezdenek el fészkelődni az utasok is. — Jó meleg van — mondja gyöngyöző homlokát törölve a legidősebb, aki a kocsis mellett ül. — Nem csoda, mert az én gyomrom is a dél közeledtét jelzi — teszi hozzá a legfiatalabbik. — Fertályóra sem kell már és Huszton leszünk — mondja a kocsis. — Innen a dombtetőről látszik is a város. Ahogy a kapaszkodó nehezén keresztüljutottak, maguktól ügetésbe szaporáznak a lovak, s a dombtetőn csakugyan odakerül a város is az addig látott regényes huszti vár alá. A kocsis újra lépésre szorítja a lovakat, mert nemcsak a város látszik, hanem az is, hogy vagy három kilométernyire nagy porfelhőt kavargató gépkocsi közeledik a szekérrel szemben. — Le kell térni az útról — magyarázza aggodalmasan —, mert a lovaim nem állják az ótomobilt. Az öreg erdész nyugodt mozdulattal teszi rá kezét a kocsis kaijára. — Állj csak meg, fiam, majd én odaülök a helyedre. Nem lesz itt semmi baj, meglátod. A kocsis húzódva áll meg. — Pedig baj lesz ebből, tekintetes úr! — mondja zavart félelemmel. Az öreg kiszáll. Odamegy a lovakhoz. Végigsimítja a hátukat. Szemükbe néz. Meglapogatja a képüket. Aztán felül a bakra, kezébe veszi a gyeplőt és csendes ügetésbe indít. Ezalatt a gépkocsi is odaér. Éppen akkor bukkan ki az utolsó kanyarulatnál. Izgul a kocsis, de feleslegesen. A két lipicai nyugodtan üget el a gépkocsi mellett. — Óriási! — lelkendezik a fiatalabbik. — Hát ez nagyon szép volt — szólal meg a szomszédja is —, de ne gondold, hogy én olyan nagyon csodálkozom rajta. A mi salánki vagy feketepataki magyaljaink nemcsak beszélni tudnak a lóval, hanem együtt gondolkoznak vele. Hogy mást ne is említsek, ott van a kocsisom, a fiatal Orbán Bálint. Az ért csak igazán a lóhoz, barátom! Leteszi az ostort meg a hajtószárat és azt mondja: Tekintetes úr, tessen már a vállamra ütni egyszer! Akkor megindulnak a lovak szép lépésben. „Most tessen megérinteni kétszer!” — S mint valami varázsütésre, már ügetnek is. „De oszt, ha megszoríti a vállamat, abban a minutában állnak ám, mint a cövek.” S ez is pontosan úgy történt, ahogy mondta. — Hogy tudod csinálni ezt, Bálint? — kérdeztem meglepetten. „Hát csak úgy. Nem nagy dolog az, kérem. Csak úgy gondolom, aztán tudja már a ló, hogy mit akarok ... De az apámat nem fogom utolérni sohasem. Igaz, engem nem is visz el az ördög, miként vele tette. Mert itt szolgált ő az én helyemben az öreg erdőmester úr keze alatt, az Isten nyugosztalja őt is. Jó gazdája volt. Apám meg hűséges cseléd. Négy szép, fekete lova volt. Még emlékszem rájuk. Fene nagy vér volt bennük, oszt mindig négyesben járt velük az apám. Nagy utat tettek. Salánkra, Beregszászba, Husztra, Dolhára, meg még Újlakra is. Oszt, ha a nagy útról kicsit fáradtan kocogtak hazafelé, vagy legalábbis nem mentek úgy felvágva, mint ahogyan apám szerette, hát igen restellette. Erősen küszködött magával, hogy így nem, meg úgy nem, mert hát rátarti ember volt az öreg nagyon.” — Aztán, hogyan került össze az ördöggel? — kérdeztem. „Hát, teceik tudni, az úgy vót, hogy Luca-nap éjjelén kezébe vett az öreg egy görcsös bükkfabotot, amit a nagyapámtól örökölt, oszt elindult Újlak felé. Éppen éjfélkor ért a tiszakeresztúri átalúthoz. Az ördög már várta. — No, meggyüttél? — aszongya. — Add ide a botot, oszt akkó cimborák leszünk. Amíg élsz, én szógálok neked. Aztán elviszlek, s akkor te szógálsz nekem. Hát így is vót. Ettől kezdve az apám csak etetés után járt az istállóba. Az ördög ott állt a négy ló faránál, oszt jelentette: — A lovak tiszták. Megitattam, megabrakoltam őket. A hét sor por csakugyan ott volt a pádimentumon. A lovak hasig álltak a friss szalmában. A szőrük ragyogott és jókedvűen ropogtatták a rácsból a finom, illatos lucernát. így vót ez mindennap. Oszt a lovak sose fáradtak el. Eccer Beregszászban járt az apám az erdőmester úrral. Amikor visszafelé jövet megáll a négy fekete, a rudas csak kifordul a hámból. Gondolja az apám: nem volt már fiatal, de mégis. . . Aszongya az öreg erdómester úr: — Te, ember, te! Mi van avval a lóval? Hiszen annak vége! — Jaj, tekintetes úr! — feleli az apám. — Hát nem tetszett látni? Megdöglött az szegény még Beregszászban, amikor a vásártérről kifordultunk. Onnan mán csak böcsületből gyütt. De ez oszt mán nem sokáig tartott. Ötesztendős csikót fogtak be a rudas helyett. Oszt még egy nyáron meg egy télen szógált az ördög becsülettel. Az apámat akkor vitte el, amikor a komjáti erdőre köllött kimennie az erdőmester úrért. El is indult az öreg, de már nem érkezett ki. A komjáti fordulónál — (kutyakemény for - dúló, hiszen tetszik ismerni) — mán nem hallgattak apámra a lovak, mert az ördög irányította őket. Ott vitték neki a Sarkadiék házának szekerestől. A nagy sebes menésbe eccerre lett vége a négy feketének, meg az apámnak is. A fogatlan Gyugyerésné látta is, ahogy vitte lelkét az ördög. Dejsze az apám is tudhatta volna, mert ő maga csinálta a szerződést. Alig egy héttel előtte pedig, Szent György éccakáján, amikor az állatok szoktak beszélni, apám kint vót az udvaron, oszt hallotta, amikor a macskánk átalkiáltott a sánta Kerekesék tehenének: — No, a mi gazdánk sem hajú sokáig a négy feketét! — Abbizony — felelte a tehén —, mert a jövő héten elgyün érte az ördög. Ezt apám is hallotta a saját fülivei. De csak vállat vont Mert, teccik tudni, nem volt babonás ember az öreg.” Béla deák RABNEMZETEK HETE (Folytatás az 1. oldalról) választással a nép elé állni. Félnek megkockáztatni a nyílt választást, mert jól tudják: csak terrorral és fegyveres erővel tarthatják meg hatalmukat. Kelet-Európa népei után a brutális szovjet agresszió Afganisztán népét is megfosztotta szabadságától és ugyanezt a sorsot szenvedi a Szovjetunió számos nemzetisége, de maga az orosz nép is. A marxizmus-leninizmus osztálynélküli társadalmat ígért — mondotta Reagan elnök —, s amit adott, az a diktatúra, kényszermunka, tömeges letartóztatások, éhínség és tömeggyilkosságok, rendőrállam és kopogás éjjel az ajtón. És jelenti még a világtörténelem legfélelmetesebb katonai hatalmát, egy birodalmat, amelynek telhetetlen mohósága esztelen fegyverkezési versenyt kényszerített ránk, ideológiai megszállottsága pedig a legnagyobb fenyegetés a világbékére. Aztán beszédének közepe táján elhangzott egy mondat, amelyet szó szerint kell idézni: „Az Egyesült Államok kongresszusát a szabad magyar kormány ellen 1956-ban intézett könyörtelen és véres támadás indította 1959-ben arra, hogy emlékeztessen azon nemzetek hősiességére és bátorságára, amelyeket megfosztottak az önrendelkezési joguktól." Reagan azon szavai mellett, hogy a Captive Nations Week gondolata a magyar forradalom vérbefojtása után érlelődött meg a hatalmas Amerika törvényhozóinak fejében s a tervet magáévá tette az elnök is, nem mehetünk el szó nélkül. Amikor a törvényt megszavazták arról, hogy minden évben fel kell idézni a rabnépek szenvedéseit, még alig telt el két és fél év a szov* csapatok hitszegó agressziója óta, amely megsemmisítette egy kis nép szabadságát és — mint Reagan is mondotta — a törvényes magyar kormányt zúzta szét a totális háború könyörtelen eszközeivel. Még alig múlt el harminc rövid hónap Budapest szétrombolása után, s az amerikai politikusok lelkiismerete körül nem volt rendben minden. És hogy Eisenhower lelkiismerete sem lehetett nyugodt, az is valószínű. Igaz, hogy a levert magyar szabadságharc menekültjeivel szemben páratlan nagylelkűséget tanúsított kormánya, de hogy 1956 novemberében sorsára hagyta, sőt valósággal kiszolgáltatta a Szovjetuniónak a kis Magyarországot — amely addigra már külső segítség nélkül kivívta függetlenségét —, az nem vált dicsőségére az Egyesült Államok akkori vezetőinek. Elnöki megbízatásának lejárta után Eisenhower igyekezett magyarázatot adni akkori magatartására (Amerikának semmiféle szerződése nem volt Magyarországgal, Magyarországnak nincs tengere, más országok területén át pedig nem küldhetett volna csapatokat, stb.) és számos amerikai politikus fejtette ki hasonló nézeteit, amelyek lényege: a magyaroknak semmi indokuk vagy jogalapjuk nem volt arra, hogy amerikai beavatkozásra vagy segítségre számítsanak. Hogy ez jogilag helytálló, nem vitatom, de azt sem lehet tagadni, hogy az amerikai külpolitika gerincét a negyvenes évek végétől kezdve a szovjetellenesség jelentette, amely közvetve-közvetlenül arra biztatta a szovjet rabságban sínylődő népeket, hogy küzdjenek szabadságukért, és azt a hitet keltette bennük, hogy remélhetik az Egyesült Államok támogatását. Ezért volt csalódás Eisenhower 1956 őszi passzivitása és az egész amerikai politikai vezetés csődje: a legkedvezőbb alkalmat szalasztották el, hogy megfékezzék a szovjet terjeszkedést és visszaszorítsák a katonailag, — de ami még lényegesebb! ideológiailag első súlyos vereségét elszenvedett Szovjetuniót. Ehelyett tétlenül nézték, ahogy a szovjet páncélosok lerohanták Budapestet és a törvényes magyar kormányt, majd lelkiismeretük megnyugtatására befogadták a menekülőket és 1959-ben törvénybe iktatták, hogy a Rabnemzetek Hetén minden évben meg kell emlékezni a szabadságuktól megfosztott népek szenvedéseiről. * Ezt tette most Reagan elnök is, külön utalva a magyar szabadságharcra. És beszédében, proklamációjában többször figyelmeztetett a szovjet veszélyre, arra, hogy ennek nem szabad megismétlődnie, és leszögezte: az Egyesült Államok nem szűnik meg küzdeni a népek önrendelkezési jogáért. Beszéde végén pedig üzenetet küldött a lengyeleknek és minden nemzetnek, amelyiktől elvették a szabadságot nincsenek elfeledve és ügyük nincs elveszve! A liberális média nem győzi szajkózni, hogy a Reagan-kormánynak nincs külpolitikai koncepciója. Nos, a szovjetellenesség önmagában még valóban nem jelent külpolitikai programot, de ha választanom kell az ötvenhatos kudarc után a békés egymásmellettélés hamis illúzióját kergető, gyáva, meghunyászkodó és a Szovjetuniót minden téren fölényhez juttató amerikai detentekülpolitika (amely csak az 1961-es kubai válság idején mutatott határozottságot) és Reagan „amatőrizmusa” között, akkor már inkább az utóbbit választom. De még a „nagy” roosevelti koncepciókkal szemben is, amelyeknek Teheránt és Jaltát, s ezek révén minden nyomorúságunkat köszönhetjük. Mert Reagan megnyilatkozásai legalább reményt nyújtanak arra, hogy mégegyszer nem kerülhet sor hasonló alkura a két szuperhatalom között.---------------------------------------------A MOLNÁR GYÖRGY B.A., LL.B. ÜGYVÉD ÚJ HELYEN!!! Tel.: (403) 261-0880 Általános jogi, családjogi (válási, családegyesítési) ingatlan-, üzleti és vállalati jogi ügyek intézése Goodman and Molnár Barristers and Solicitors 900, 1520 - 4th St. S.W. Calgary, Alta T2R 1H5 V___________________y THE TAILOR STUDIO Ready to wear suits 20 - 30% off at the Tailor Studio 69 ^ 2nd level. Penny Lane Shopping Mall ^ 513 - 8th Avenue S.W. 265-6335 c? ANDREW SZAKONY, Tailor
