Nyírvidék - Szabolcsi Hírlap, 1944 (12. évfolyam, 97-145. szám)
1944-06-27 / 143. szám
4. oid«ú. NVlÄinDEE SíABolcsi HfS hiriAP (Trianon 24.) 1944 június 27Bűnügyi főtárgyaltls Irta: Bálint Mihály Az egyik vádlott tizenhét, a másik tizenkilenc éves. Koruk együttesen sean .haladja meg a fél emberöltőt s máris a bíróság előtt ülnek a vádlottak padján. A vád tárgya: elsötétítés ideje alatt zsidó lakásba betörtek s onnan — két íz? ben is — különböző értékeket raboltak el. A teremben közel százan vaunak, akik hallgatják az ügyész, a vádlottak » a tanács elnökének mondatait. Súlyos szavak, sújjyos mondatok' röpködnek a ■ levegőben s ezek együttesen két bűnös útra tévedt élet, felett mondanak bírálatot. Azt mondják el. azt részletezik sza? vakká és mondatokká formálva, hogy két ember, két ifjú ember vétett a társadalmi erkölcsi törvényei ellen s most ■vezekelniük kell bűneik miatt. Soha nem voltam még súlyosabb természetű bűnügyi tárgyaláson s érdekelt minden szó, minden rezzenés, minden, hangárnyalat, mely előjátéka, kezdete egy hosszú évekig tartó jóvátételnek. — Nem tudtam, milyen szavakkal, milyen idegállapotban s milyen magatartással tud ja elmondani egy-egy vádlott, a bűntett történetét. Azt, hogy miként indult el a lélekben a vágy, hogy rabolni kell. Azt, hogy miként éled életre valakiben a gondolat, hogy most a bűn útjára lép s erőszakosan a tulajdonába von olyan értékeket, amelyekhez nem volna joga. Hallgatom a két vádlott vallomását s szavaik nyomán magam elé képzelem az eseményeket. Úgy gondolták, hogy a zsidó vagyon, mr.cf már szabad préda, jó volna' egy kicsit, szerezni belőle. Szín? házba mennek s színház után betérnek egy vendéglőbe egy pohár sörre. Egy- egy pohár sör még nem fosztja meg az embert a józanságtól s ettől az egy po? bár sörtől még mindenki rendelkezhetik a saját akaratával, attól még tudhatja, hogy mi szabad és mi nem szabad. Ők is tudták, de azért mégis beljebb lendítették magukat a lakás ablakán, felöl? tözköicGfcak gondosan s elvittek öltönyöket, fehérneműket, mert hát az zsidód tulajdon s azt — úgy gondolták — nem éri el a törvény betűje. Attól kezdve hordozták magukban, hordozták mintegy másfél napig a gondolatot, hogy ők tettek valamit, ami nem egészen helyénvaló. Tiltja .a törvény Tiltja a társadalom. Tiltja a józan ész, amely azt mondja, hogy nem szabad hoz? zányului valamihez, ami nem a miénk. Harmadnapon imájrj úgy találták, hogy mégsem végeztek ők rendes munkát, hiszen még sok minden a lakásban ma« radt. És óráról-órára ért btnnük a goi«: dolat, hogy itt csak félmunkát végeztek, maradit még ott sok minden, amit nem hagyhatnak .árvaságban. El kellene újra menni s el kell onnan, hozni egyebeket is. hiszen annak a ruhának, ágyterítő? nek, abrosznak s ruhaneműnek ugyancsak mindegy, hogy kit vallhat gazdájának. S eljött újra az este. megittak egy vendéglőben egy-egy liter bort, amely átsegítette őket a bátortalanság nehézségein s erőt adott arra, hogy újra át tudjanak lendülni a tiltott ablakon s magukhoz vegyék azt, ami a kezükbe akad.. Előkerült egy zsák is. amely jóté? konyán magába fogadta a 'tárgyakat, — amelyek perceik alatt gazdát változtattak s a tiltakozás lehetősége nélkül fúr? ték, hogy idegen kezek megmarkolják s erőszakosan magukkal vigyék. — A kéz. amely megmarkolta. még nem tudta, hogy ennek a markolásnak tizenkét évi fegyház lesz az ára. Nem tudta, hogy néhány tü-tctt mozdulat, azt jelenti, hogy tizenkét évig egy fegyházépület zord fala zárja el előle a napsütést s tizenkét évig nincs a fegyház lakója száma? ra mozi, színház, szabadság, társadalmi megbecsülés s tizenkét kemény esztendeig kell sínylődni azért, mert az akarat letért a tisztesség útjáról s úgy gondok ta, hogy meg kell próbálni, hátha' sikerül . . . Hátha Sikerül úgy, hogy nem ve? szik észre s akkor miniden rendben van. Akkor élünk tovább, mintha mi sem történt volna. Végezzük dolgunkat, élünk tovább s lesünk új alkalmak után, hátha sikerül. . . De ennek a két fiatál embernek, akik együttesen eddig mindössze csak harminchat évet hagytak maguk mögött, nem sikerült, . . Éjszaka két rendőr vie tágított rájuk zseblámpa fényével s mintha csak megérezték volna, hogy itt va? la,mi nincs trendjén. Megállították őket és kérdőre vonták. A védekezés nem volt elfogadható s hajnal felé már a rendőrségi fogdában találták magukat. — így indult el az útjuk a bíróság ítélkező asztala felé, ahonnan kemény, hátáé rozoitt szavak indultak el tudatúk felé, hogy a bűnért vezekelni kell. Tizenkét évi fegyház ... Nyolc évi fogház... S a tanulság, hogy a bűn nem marad meg- toriatlanul s a bűnért bűnhődni kell... Az egyik tizenkilenc év e s. A másik tie zenhét. Két fiatal élet. Két bohém, alakét fiatalos lázak fűtenek, fiatalos vír? tus. Talán még nem is romlottak el. Talán még él leikük mélyén a jóságnak a vágya, de néhány pillanat el vakította őket s ez a néhány pillanat végzetes volt számukra, éppen elég ahhoz, hogy tönkre tegyék az életüket és letörölhetetien fob tot hagyjanak két fiatal magyar élet tükrén. ! . Tizenkét évi fegyház . .. Nyolc évi fogház . Döbbent csend fogadja az ítéletet. Hallom az indokolásit Figyelem az elhangzó mondatokat, melyek a bűnösök számára az elhangzott ítélet tartamáig kiközösítést jelentenek a társadalomból s a büntetést, melyek egy elkövetett bún,; tett nyomán kérlelhetetlen szigorral ve- zakiést írnak elő két bűnös ember számára. A hallgatóság arcán a döbbenetét látom, a megilletödött csendet, mely mögött talán a sajnálkozás, talán a társadalmi erkölcs győzelme fölött érzett elégtétel érzései szunnyadnak. Nézem a két bűnös embert: az egyik pufókarcú, hetyke magatartású fiatal ember, aki talán maga sincs tisztában azzal, hogy mit je? lent az az ítélet, amit percekkel előbb haüanaia ketllett. A másik — az idősebb — arca szomorú. Szemét könnyek árnyékolják s látszik, hogy az ítélet welke mélyéig hatolt le, át tudja érezni, hogy mi van, milyen sors-beteljesülés a bíró szavai mögött. Tizenkét év. Fezek? lés. Lemondás. S vájjon, ha ez elmúlik, lehet-e mindent újra kezdeni? Lehet-e mindent ott kezdeni, ahol abbahagyta? Nyugodtan ül, de a szemeit a könnyek pirosra árnyékolják. Ig>az is.,, ma öröm lehet, abban, hogy életének legszebb idejéből tizenkét esztendőt rácsok mögött, egy szörnyű botlásra való emlékezéssel kell eltöltenie? Túl e két fiatal élet bűnén,, a törve? nyen és az ítéleten, fájó szívvel rögzítem le: — így indulnak a pusztulásba az ígérétes jövőjű, szép magyar életek. — Hozzá kell tennem, hogy nem az Ítélet ellen van lázadásom. Az ellen nincs és nem is lehet szavam. De igenis van a sors, a mostoha körülmények, a tragikus valóságok ellen, amelyek lehetővé teszik, hogy fiatal magyar életek így induljanak vezeiclésre Sopron—Kőhida, Vác, vagy Harta fegyintézetei felé, hogy zárf falak között meggondolatlan bűnök vezeklői legyenek. Voltáé a kezükben valaha is Tóth Tihamér valamelyik műve? Mi hullott ebből a szellemi forrásból telkük talajára? Volt-e a közelükben valaki. aki nevelést, irányítást adott volna nekik s aki egyensúlyt tudott volna te'- remtemá lelkűk jóra és rosszra hajlamos indulatai között ? Ők most már nem mondhatják boldog büszkeséggel, az a.L kotás, a teremtő munka forró szeret étével: ránk vár az élet ! Kik felelősek ezért? Hol 'vannak a hibák, hol vannak a mulasztások, amelyek ott lebegnek láthatatlanul a bűnök és az elhangzó ítéletek felett s kérdőre vonnak szavakat, mondatokat, téveteg szemléleteket, amelyek mindenre alkalmasak, csak arra nem hogy lelkeket, ifjú oagyar életeket mentsenek meg a jövő számára. Hibás benne a társadalom, amely nem tud minden magyar ifjút annyi jellembeli értékkel elláni, az élet újára elindítani, hogy tisztelni tanulja a törvényt s hogy a munka, az áldott, verejté.kesi munka legyen a boldogulás, a javakban való erősödés egyetlen alapja. Ez a most elhangzott bírósági ítélet is a tanoncottho- nok ügyének szószólója. Milyen szomorú. milyen megrendítő, mikor magyar bírónak — a törvény betűinek hív széllé? mében — ítéleteit kell mondania egy ti- zenikilencéves és egy tizenhétével magyar ifjú fölött: Tizenkét évi fegyház . , , Nyolc évi fogház . . . Vége a tárgyalásnak. F eOJJ/ejbibezéS nincs. Elvezetik a fegyőrök a két fiatal bűnöst,, akik ismerőseikkel egy-egy pillantást váltanak. így búcsúznak csak, nézéssel, szavak nélkül. Az egyik, az idősebb. meggörnyedve. összetörtén hagyja ei a tárgyalótermet... Súlyos teher az a tizenkét év, nem lehet azt 'könnyen és délcegen vinni. A másik, a fiatalabb, hetykén. a kamaszGS éretlenség fölé? nyével nézeget szét mintha csak mondaná: lássátok, milyen nagy ügynek vagyak én a szenvedő hőse! A folyosón integet ■még', aztán eltűnik a szemünk elöl1. — Nyolc év múlva, — mert .ennyit kapott. nyolc esztendőt, — ha kiszabadul, tálán első gondolata az lesz, hogy a társa, akivel egyek voltak az italozásban, a cimboraságban és a bűnben, — még négy évig maradt zárt falak mögött. EGYIKNEK PUSZTULNI VÁLASSZ! KELL 2SíKs*aeö« -í Magyarra fordította: GAAL OLGA Az egész ver ejt ék es munkáért tehát még annyi kenyérgabonát sem kapott a gazda, hogy családjának a legszükösebb megélhetését biztosítsa. Ezeknek az ifjú kommunistáknak ugyanis se hozzértésük, se lelkiismeretük nem volt és csak egyre törekedtek, hogy feletteseik megelégedés: sét kivívják. Ha pedig a szerencsétlen gazdák tiltakoztak, akkor letartóztatással és száműzetéssel fenyegették őket. A falu állandó nyugtalanságban élt. Min? dig újabb bolsevisták érkeztek a faluba, akik mindent lefoglaltak. Szörnyű nehéz idők szakadtak rá az orosz parasztságra. * Anyám állapota egyre aggasztóbbá vált. Olyan gyenge volt már. hogy alig tudott a lábán állani. A szomszédok igyekeztek a lelkére beszélni, hogy mi lesz ve? lem, ha egyedül maradok és hogy igyekezzen megerősödni, mert lehet, hogy nemsokára ’hazaengedik apánkat, meg Misát. Ha meghal, mi lesz a gazdasággal? Az ilyen vigaszaid beszédek után néha hosszasan sírt anyám és ilyenkor úgy tűnt, mintha feloldódnék nagy fájdalma. Engem is reménykedés töltött el ilyenkor. De máskor csak a fejét rázta és kénytelen szemekkel meredt a vigasztálc szomszédokra. . . * Késő ő:szre járt az idő. A zápor esők ismét sár teng érré és tavakká változtatták a falut. A tablókon élesen süvített át a szél. Az olajunk már oly kevés, volt, hogy mindjárt a sötétség beálltával lefeküdtünk. Egyik ilyen koromsötét őszi éjszakán, amikor kint süvítve, fütyülve tombolt a vihar, anyám örökre lehunyta szemét. A vihar többször felébresztett. Belefüleletem a sötétségbe és figyeltem a különböző zajokat. A szomszédban kestrvesen vonyítptt a kutya. Odakint a ház előtt lépések hangzót? tak és hangos káromkodás. Valaki belemerült a sárba. Aztán ismét csend lett és ■‘elaludtam a szél süvítő zenéje mellett. Reggelre anyám hidegen és megmerevedve feküdt ágyában ... Szomszédunknak elmondtam a szomorú hírt. A házunkba összegyűl asszonyok hangos sírása és jajgatása nem hatott reám. Egykedvűen intézteim a temetéskörüli szükséges teendőket. A községi kommunista központban a népbiztos köelességszerűen feljegyezte a halál napját és közömbös arccal engedett el. Szomszádok és ismerősök jöttek, akik fehér kendőket hoztak. — Anyám egyik barátnője viaszgyertyát hozott. ez az egyetlen egy volt még a faluban.. Egész éjszaka virrasztottam anyám mellett... Másnap koporsót készítettem és meg? ástam a sirt a kis falusi temetőben. Pap és egyházi temetés már rég nem volt nálunk. A templom kulcsa a kommunista hivatalban van egy szegre akasztva, a népbiztos asztala mellett. A szomszédok segí'ségéve: leengedtük anyám koporsóját a sírgödöxbe. A sírnál csendes imát mondhattunk. * Anyám halála teljesen letört. A bolsevisták kontója szörnyű nagyra növekedett velünk szemben. Apám és bátyám száműzetése után birtoklnkat, gazdaságunkat is tönkretették, engem állástalanságra ítéltek. a fél falu kiirtásával sok jó barátomtól is is? merösömfől megfosztottak. de mindez semmi ahhoz képest, amit anyám halála jelentett. Elhagyottá és gyökér[elenné váltam. Ez a borzasztó csapás teljesen megza- varat a lelkemet és kisiklott emberré tett. Napokon át céltalanul bolyongtam az erdőben. Jól tudtam, hogy a helyi kommunista hatóságok e,lőtt már rég „megbízhatatlan elemnek“ számítok. Mit törődtem én ezzel?! Mit érdekelt engem az ő véleményük? Mi maradt meg az életemben, ami még értéket jelenthetatt számomra? Talán gazdaságunk megmentése lelt volna az egyetlen cél. amiért érdemes lett volna még még ott maradnom. De tudtam, hegy ez hiú remény, mert a bolsevisták nem fognak megtűrni a szülőfalumban. Mert nekik nem a tulajdonos a fontos, hanem a birtok! Az a fő, hogy a birtokod magukhoz kaparintsák! Gondolataim teljesen összekuszálódtak és kétségbeesésemben azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek . . . * Egyik nap az erdő szélén ültem több kilométeres távolságban a falumtól. — Előttem Ermolüjevo község völgye feküdt . Gondolataimba feledkezve néztem le a kies fekvésű kis falura. Csípős hideg volt és hamar átfáztam. Már éppen fel akartam állni, hogy hazafelé induljak, amikor valami megragadta a figyelmemet. Odalent, a falu egyik kis házának bejárata előtt nagy ordítozás és szitkozó- dás támadt. A szavakat nem értem tisztán, mert meglehetősen messze volt oda. Csak ezt látam, hogy a gazda kijött a házból és az udvaron át az istállóba igyekezett. Egy vörösgárdista fonott szíjkorbácsot suhogtatva ment utána. Amikor a gazda kinyitotta az istálló ajtaját, a vörös megállt. Balkarját a csípőjére tette, jobb karjával pedig magasra emelte az ostort. Az ©gyük kommunista újságban pontosan így ábrázolták , Nagy Péter cárt. alatta pedig ez a felírás állt: „Péter, a nagy emberirtó"! Ismé/t bjanijjos szitkozódást hallottam odalentrőL (Folytatjuk.)
