Nyírvidék - Szabolcsi Hírlap, 1938 (6. évfolyam, 246-295. szám)

1938-12-25 / 291. szám

20. oidaá _____w És zak felé menetelünk... Kiss János nyíregyházi ág. h. ev. tanító tünérhadaprőd naplótöre­dékei a diadalmas hasonulás Egy szép este í Bereg megye kis sárfészke Gélé- | nos község. Sok sár ragadt itt csíz- j mánkra a kanyargós, kövezetten j utakon. Hetekig vártuk ebben a f községben reményeink be teljesedé- I sét, az indulás pillanatát. Vacsora | után a tiszti étkezdében késő éjjeli } órákig beszélgettünk el. Mint gyer­mekek a jó szülőkkel, úgy ültünk szeretett vezérünk, vitéz aisöviszu- kai Gerlóezy László alezredes úr körül. Egy este megszólal az alezredes úr: Húsz éve nem látogattam meg édesanyámat! Nem mohettem Kas­sára, pedig gyermekkorom minden színes emléke elválaszthatatlanul: kapcsol e városhoz. Anyám minden vágya volt, hogy egyszer a felszaba­dított Kassán látogathassam meg. Íme... teljesülhet igaz vágya!... Hiába titkolta, észrevettük szemé­ben a ragyogó örömkönnyeket. * * Azt terveztük ezen az estén, hogy a Kárpátok hósipkás bércéig meg sem állunk. Valamennyien irigy­kedve néztünk most Novák Béla kapitány úr felé. ö ugyanis egy me­leg bundát is hozott magával. Ti most nevettek, — mondotta — de könyörögni fogtok akkor, ha ott kell virra9zfanunk majd a régi határon őrtüzeink mellett.. . * * Hausner József főhadnagy úr szó­lalt meg ezután. Amikor még gyer­mek voltam, karácsony előtt az ujja- mon számolgattam, hányat alszom még karácsonyig? Most is így va­gyok! Számolgatom, hányat kell még aludnunk az indulásig. Még hármat... még kettőt... Végre itt az este, amikor azzal búcsúzhatunk el egymástól, hogy holnap indulunk. * * De szép este volt ez! Amikor ha­zamentem szállásomra, május éjje­lén éreztem magamat. Szobámat felvirágozva találtam. Ágyamra, asz­talomra virágokat szórtak a ház lakók Ütravaló volt! Ezek a szegény emberek nem érezték tehernek, hogy öt hétig katona lakott legszebb szobájukban. Csak arra gondoltak, hogy vendégük egyike lesz azoknak, aki örömöt visz túl a határra* húsz évi elnyomatásban élő magyar test­véreknek ... A jó Isten mosolya Végre elindulhatunk. Megszólalt az eddig némán hallgató trombitás. A határ mentén nem volt szabad trombitálni. Csendben éltünk, mint azok, akik a temető felé közelednek. fA trianoni temető felé indultunk el mi is, de ebben a temetőben nem nagypénteki gyász fogadott, hanem a húsvéti feltámadást ünnepelhet­tük. Borús őszi reggel volt. Fejünkön vas sisak, mellette mosolygó, fehér őszirózsa. Mintha az idő is gyászol­ta volna Benes hazug tákolmányá­nak halálát. Lovaink büszkén emel­ték fejüket. Érezték, hogy a felsza­badító hősöket viszik most a felie­tektől borított beregszászi hegyek felé. Az ágyúik dübörögve haladtak * rögös, köves úton. De mindennél hangosabban dobogott szívünk, amelynek forrósága nyomán elosz­lottak a fellegek is és a fényes nap­sugár tündöklő pompába borította az egész .vidéket. Vidáman moso­lyogtak a kaszonyi és beregszászi hegyek. Nevetve integettek őszi köntösükben a sárguló levelű fák. A vetések is üdébbek lettek. Kétségtelenül éreztük, hogy a jó Isten mosolya ez! A halált jelentő lépés nyomán új élet támad Több határsorompót léptem már át, de ilyen érzéssel még egyet sem. Határátlépésünk azt jelentette, hogy porba hullt e csúf tákolmány s le­omlik Benes húsz esztendőn át erő­szakkal fenntartott kártyavára. A hazugság sorsa, hogy megsemmisül­jön hamis alkotása. Egyik lépésünk halált jelentett: a gonosz cseh el­nyomatás halálát. Másik lépésünk nyomán pedig új élet támadt azok lelkében, akik húsz évi szenvedés után még mindig csak álamnak hit­ték bevonulásunkat. Szürke kőoszlopok ... Ezek jelölték a határvonalat. Egy szép rétet vágott ketté a határ. Gaz­dája saját kaszálóján egyik lábával magyar földön, másikkal elfoglalt ) területen állhatott meg. * * Az úton betonépítményeket, tor- I laszokat láttunk, amelyek között ! csak görbe vonalban, lassított jár- | módban lehetett közlekedni. Téved- ! tek, ha ezt nekünk akadálynak | szánták! Bementem az út mellett elrejtett betónerődítménybe. Komor falai kö­zött csend volt. A földön friss ha­mu füstölgőét. Hiszen előző este még csehek őrködtek benne. Istenem, hát valóban igaz ez? Beregszász előtt imára kulcsolt kézzel térdelt elénk egy őszhajú, kedves öregasszony. Az égre tekint­ve, kérdezte a fenti szavakat... A mi szemünkben is forró könny csil­logott, amely még akkor sem szá­radt fel, amikor végre Beregszászba érkeztünk. Ügy ünnepeitek itt ben­nünket, mint bevonuló királyokat. A zászlódíszbe öltözött város egy nagy virágos kert volt. A szent Hozsánna ismét szívből tört fel, mint az első „Virágvasárnapon“ a Jeruzsálem fe- i lé menetelő Mester előtt. Áruló, tegnap még a cseheket éltetted! Amíg az ünnepség tartott, több érdekes esemény részese és szem­tanúja voltam... Az egyik nő fején piros-fehér- zöld színű kendő volt. A szíve is igaz magyar volt. A mellette álló kb. 25 éves ifjúnak minden bevezetés nél­kül hatalmas pofont adott. Majd le­tépte annak kebléről a nemzetiszí­nű kokárdát és haragtól villogó szemmel kiáltotta felé: Áruló! Teg­nap még a cseheket éltetted! — Az ifjú szó nélkül tűrte ezt. Ügylátszik, nem fájt neki, hogy letépték keblé­ről a magyar kokárdát. Vájjon hányán voltak ilyenek az ünneplő magyarok között? * * Feketckcndős néni közeledett lo­vam felé. Kezében három pogácsa ■volt s így szólt hozzám: Fogadja el! Az én fiam is katona, mintha neki adnám. Elfogadtam. Hogyan is le­hetett volna ezt visszautasítani. Hatéives kisfiú kérdezte: Ugy-e, látszik rajtam, hogy magyar vagyok. Egy szót sem tudok csehül. — Mi­ért? — kérdeztük. — Tudtam, hogy nem lesz reá szükségem. A bevonulás igazi hősei A délelőttöt a kórházban töltöt­tem. 25 éves, szép barna ifjú hal­doklóit. Körmei letépve, lábai meg­feketedve. Szeme lázasan csillogott. Percek múlva kilehelte életét, hogy az igazságos Isten előtt emeljen vá­dat brutális kínzói, a cseh csend­őrök C3 árulója, a ... fiú ellen. * * A másik ágyban ugyanakkor halt meg egy 15 éves aranyos kisfiú. — Kézigránátdobás áldozata volt. Ki­hűlt, hideg arcán is biztató hit su­gárzott. * * Nem késik az Isten ítélete. Te­temre hívjuk még valmikor a gyil­kos cseheket és az árulókat. Ti névtelen hősök, áldjuk nevete­ket. Példátok erőt ad a további küz­delemre. * * Nagy keserűség töltött el, amikor kiléptem a kórteremből. Elég volt .ebből ennyit is látni, hogy megérez­Minden üzletben csak márkás Vclját és kitűnő tápdus Scljt készítményeit kérje, mert azok életet, erőt, egészséget jelentenek. (TYiarDoalf.) 1938 december 25. zesm az Isten irgalmasságát. Mi lett volna itt ezekben, a kórtermekben,, ha a háború gyilkos szelleme diadal­maskodik? A munkácsi várban ... Munkácsot a vár csodálatos, epo­szi emléke öleli körül. Végre meg­nyíltak a „bevehetetlen“ vár kapui, amelyet Zrínyii Ilona hősi ellen állása tett legendássá. A bevonulás után második látogatója voltam a nagy dicsőséget hirdető várnak: ..Hol a bástyákon egykor hősi kar harcolt a szabadságért, S lenn a durva odúkban szabad­ságról szól a dal.“ A vár teljesen üres volt. A kijá­rat előtt szalmabábut találtam fel­akasztva, rajta Benes képe. Az udvaron áll a szabadság fája, amely még teljesen épen hirdeti a dicsőséges magyar múlt bizonyság­tevő erejét. ☆ * Az egyik sarokban ott hevert megszégyenítve a dicső turul, ame­lyet ledobtak s összetörték szárnyát* mintha attól féltek volna a gyáva csehek, hogy a szájában levő karddal veri ki őket a bátorságot jelképező turul. Visszakerülsz ismét helyedre, derék turul madár. Hirdesd ismét kiterjesztett szárnyaiddal: győzött az Igazság! Zrínyi Ilona kápolnáját mozinak használták. Mozi lett az a hely, ahol annyit imádkozott fogságban lövő- gyermekeiért a hőslelkű nagyasz- szonv. Az oltár helyén volt a vetítő vászon! Durva bocskor tiporta a szent ima zsámolyt. A várat laktanyának és börtönnek használták. Az egyik szobában szenvedtek a felkelő magyar fiúk, akiket a gonosz árulás juttatott a kínos rabságra. Kínozták, éheztették őket. Amint a vár tövében lakók mesélik, fájdalmas jajgatásuk leihal- lattszctt egészen hozzájuk. * * A vár kútjába szemetet dobáltak. A falakat leverték. A lépcsők kor latjait le tördelték. A bosszú műve ez! H.iáha sze n t ség tele náte t té k meg e dicső .várat, szent maradt annak minden darabja. A munka nincs befejezve Ezt mondotta R. Vozáry Aladár, a munkácsi „öslakó“ c. lap szer­kesztője Munkács felszabadítása szent órájában. Ez csak a kezdet volt. Egy lépés a régi, szent határok felé. Valóra kell yáltanunk a jelszót, mely Mun­kács határában fogadott bennünket: „Vereckéigl A Kárpátok gerin­céig! A közös magyar-lengyel ha­tárig! Addig nem állunk s nem pi­henünk meg! Isten minket úgy se- géljen!“ I ír 50 drb borítékkal, finom ▼ászon ízléses P150 szinekbe« JÓBA E. papir, Írószer üzletében. A Nyür- vidék kiadóhivatalában. {

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom