Nyírvidék - Szabolcsi Hirlap, 1936 (4. évfolyam, 276-299. szám)

1936-12-25 / 296. szám

22. oldal E JSÍYÍRVIDÉK ^ ŰZABOLCSI HIRLAP HIRLAP (Trianon 17.) 1936 december 25. "Vitéz JRajháthy Sándorné: POTEMKIN Miiért hívtuk mi őt Potemkinnek, máig sem tudnám megmondani. Ta* Ián mert olyan nagyon hasonlított sok mindenben híres, ihogy ne morad* jam hírhedt névrokonára!? Nem tu* dom. Ki voit íháit tulajdonképpen ez a Potemkin? .Riporter iegy vidéki napilapnál, kit szerkesztőségünk már ezzel a hang* zatos névvel örökölt az X .... i •redakciótóL Mikor én a vállalathoz kerültem, Potemkin már közundor tárgya volt. Én telve humanista érzésekkel, pilla* inat aliatt megsajnáltam és kezdtem kutatni, vájjon honnan ered ez a határtalan ellenszenv, mely .lépten* nyomon megnyilvánul ellene. Hama* rosain rájöttem. Szegény ugyancsak nem tudott, de nem is tehetett erről az ellenszenv* röl, mely életének állandó és hű kí< sérője volt. Nem tehetett róla, mert ép oly hozadéka volt ez születésé* nek. mint a kitartó tolakodás, me* Ivet a legártatlanabb ábrázattal űzött és látszott, hogy halvány sejtelme sincs arról, hogy ez valakinek kellie* mettlen is lehet. Ez a természet csak olyan születési hibája volt, .mint két bailába, csempén lelógó duzzadt alsó ajka, mely petyhüdten lógott ál!ára s valami furcsa lekicsinylő, sajátsá* gosan kihívó kifejezést kölcsönzött arcának, megteremtve azt a lehetet* len együttest, melyet a savószímű szemekkel alkotott. Mikor nekem bemutatták, néhány ügyetlen bókkal akart kedveskedni. Szemembe irányította kifejezéstelen tekintetét és mintha csak tudta vol* ina, hogy azök nem mondanak sem* mit. szavaikkal igyekezett kifejezést adni a szerkesztőség .létszámának újabb örvendetes növekedésén, fő* fcéppen pedig a ,,vörös" hajam ra* gadta meg a költői vénáját, Hiába, ez a szerencsétlen flótás nem tudom hányadik érzékével rögtön eltalálta az emberek legfájóbb gyengéjét! A hajamra tett nyiilt célzások igaz ibosz* szúságot okoztak. Hogyne, mikor en fekete hajat szerettem volna tud* tni a fejemen ás éppen, hogy vörös •volt! Persze rögtön megállapítottam magamban, hogy biztosan másoknak is kellemetleneket mondhat s így az ellenszenv innen eredhet. Faképnél akartam hagyni, de oly kétségbe* esett pillantást vetett rám, hogy újra csak megsajnáltam. Legyűrtem éb= redező ellenszenvemet és barátságo* san fordultam hozzá. — Látom, valamiért magharagn* dott, pedig ha tudná, mennyire meg* örültem magának! Maga másnak lát* szik, mint a töbhiek, ha tudná, mennyire másnak ... — Igen? Csak ne éppen a hajamat mondta volna Kibékültem vele... sajnáltam ... Belépésemet követő napon őrá bíz* ták azt a kényes feladatot, hogy en* gem bevezessen a hírlapírás miszté* dumába. Először a niportgyüjtést kellett megtanulni. Végigjártuk a rendőrségeit, törvényszéket, megyei és városi hivatalokat. Potemkin egész úton magyarázta a harcászati elméletet, amely a riporteri hivatás legfőbb tényezője. Roham nélkül nincs 'riport! Roham nélkül nincs in* terjú ... mondotta. Közben megérkeztünk első stá* ciónkhoz, a rendőrségre. Itt miniden hivatalt végig kilincseltünk és feije* gyeztünk minden lehető ós lehetet* len esetet. Ezalatt Potemkin megszi* matolt valami rendkívüli 'eseményt, de 'megtudni csak magától a főkapi* t árnytól lehetett volna, de az nem fogadott senkiit ebben az ügyben. Most aztán módomban volt tanul* mányozni a harcászatot... Potemkin széket tóit alám és olyasfélét mormogott a foga között, ho0v jó a nőknek... Persze a vár* ható események izgalma eszembe sem juttatta, hogy megkérdezzem, /miért is jó iniekünk? Jó sokáig ültünk, illetve csak én, mert új barátom állt az ajtó előtt, mint a rossz gyerek, a,kit kilöknek a szobából s lesi, mikor nyílik, hogy beugorhasson rajta. Én már rég tü* relmemet vesztettem a. stratégiába, de ő jelentőségteljeseket pislogva, felém intett türelemre. Végre elérkezett a pillanat! Az ajtó kinyílt és az én Potemkinem már ott állott az ajtórésben, kurta nyakát mégjobban behúzva, alázatos bocsánatkérések közt, legszerényebb áibrázatával. Pillanat és elnyelte őt az ajtónyílás. Hogy benit mi történt, mi nem, én nem tudom, csak kollé* gám behúzott nyalkát és a főkapi* tánv dühös, rákvörös arcát láttam viszont. Tudtam, hogy most kidob* ták. Ez azonban őt cseppet sem zavar* ta, kézenfogott és bevezetett a szóm* szédos szobába, ahol egy segédfogai* mázó pillantott fel jöttünkre, kellet* len arccal s kényszeredett udvarias* sággal kérdezte, mit óhajtunk? Tár* sam erre a legtermészetesebb arccal vakmerően kijelentette, hogy a foka* pitány úr beszélni kíván velünk. A segédfogalmazó erre szívélyesebb lett, hellyel kínált meg. Én a hallatlan hazugság kipattaná* sától való félelmemben szepegve ül* tem székemen, elkívánva még azt is, aki az újságírást kitalálta. Itt újra kezdődött az előbbi várakozás, mely az imént folyt le az előszobában. Potemkin türelme hallatlan volt, ha valakit meg akart interjuvolni. Alig húzta ki a lábát a fogalmazó, barátom rögtön megrövidítette nya* kát, szende, mondhatnám bájiteli arc* cal újra bekopogott, de most már másik ajtón. — No, mi az? — hangzott belülről s az ajtóban újra ott állt Potemkin, én pedig mögötte kipirultán szepeg* tem. — Kérem, micsoda disznóság ez, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Mégis csak hallatlan tola... — akadt a szó a főkapitány torkán, mikor engem a kis ember háta mögött meg* pillantott. — Kérem, pardon ... pardon ... — változtatott hirtelen hangján a rend* őrfőkapitány úr és egy gavalléros gesztussal invitált beljebb. Kellemesshüvös volt a hivatalos szoba levegője s nekem visszaadta a már*már inamba szállt bátorságomat. — Kérem, nagyon kérem főkapi* tániy urat, szabadjon az utóbbi ese* menyek felől tájékozódást nyerni, — szólottam könyörgő szemekkel és leglágyabb hangomon. — Ez... ez... — mondtam akadozva — ez lenne az első interjúm... Tessék elhinni, ez a mesterség oly nehéz... — tet* tem még hozzá zavartan. Hatalmas, egészséges nevetés sza* kadt fel a robosztus úr melléből és én győztem. Ami nem sikerült kollé* gám híres módszerének, sikerült az én zavaromnak. Limen a polgármes* térnél ugyanígy, a törvényszéken hasonlókép ment az adatgyűjtés. Po* temkint kidobták az egyik ajtón, pléhpofával bement a másikon. Igy rnent ez mindennap s ezért volt iráin* ta az ellenszenv. Akik ismerték őt, siettek az informálásai, mert úgysem tudták máskánt .lerázni a nyakukról. Ö mindezzel mitsem törődött, mert jól megfizették értékes munkáflko* dását. Már három éve működtem együtt Potemksiranel a legjobb egyetértés* ben, hiszen én hálával tartoztam neki a tanításért, melyben részesí* tett, mikor egy forró nyári délután olyasmi történt barátommal, ami ugyan más emberekkel is megesik, csakhogy nem így. Potemkin szerelmes volt, boldog* talatoi szerdlmes, mely ezen a forró nyári délutánon látott napvilágot és csaknem tragikus módon nyert íbe* fejezést. A strandfürdőn történt. Mi a szer* kesztőség tagjaival már a kora dél* utáni óráikban jöttünk ki a „Délvidék Lidójá"*ra, amit fürdőnket elnevez* ték, szépsége és pergő fövenye mi* att. Ez az elnevezés méltán megil* lette, mert tényleg csak abban kü* lönbözött híres vetélytársától, hogy vize édes volt, inem pedig sós. Akkor is ember* ember hátán nyüzsgött és a parton a trikós pin* guinek sűrű csoportokban lepték el a fövényt. Mindenki igyekezett iz* zadtságtól párolgó testét megmeri* teni a Duna hűvös hullámaiban. Én is elvegyültem a társaságom* mai az emberáradatban és vígan ker* getőatünk a forró, ezüstszínű homok* ban. így pillantottam meg a soka* ságban Potemkint, amint búnak eresztett fejjel bandukolt a víz felé. Két ballábával erősen kaszálta a le* vegőt s fakult, riíkítópiros és mérges* zöld keresztbecsíkozott sízilvakék trikója feszült rajta s olyan volt ben* ne, mint egy szatír. Elmosolyodtam. Valaki mögöttem rosszmájúan meg* jegyezte, hogy Potemkin megy lábat mosni. Ugyanis fakult trikója eddig még nem érezte a vizet. Rövid perc múlva eltűnt a sokaságban s nekem teljesen kiment a fejemből. A nap sugarai már erősem bukó* ban voltak, búcsúzó fénykévéi ott reszkettek a fürdőzőktől felkavart vizén, mikor nagy lárma, sikoltozás, segítségkiáltozás riasztott meg ben* nürtket. A riportervér rögtön kez* dett mozogni bennem, mindent és mindenkit otthagytam és rohanvást mentem a zűrzavar irányába. Éppen jókor értem még, hogy lássam, mint állították tótágast szegény Potem* kint, kinek sápadt, duzzadt szájából csak úgy dőlt a víz. Kissé távolabb tőle, az életmentője feküdt a homo* kon, az emberfeletti küzdelemtől li* hegve, lehúnyt szemekkel. Megnéz* lem, ki az és megjegyeztem a nevét. Mire vissza öklöztem magamat az embemfalka között, a száraz homok* tenger alkotta vízszigeten feküdt az én barátom, szelídre vált arcán sza* kasztott azzal a kifejezéssel, mikor nagy esetben .szimatai". Eszembe is ötlött rögtön, hogy ez most saját magával tart interview intimet. Letérdeltem mellé a homokba s hogy eltereljem figyelmét, gyorsan beszélni kezdtem hozzá, ment a tö* meg, mdly még az imént lélegzet* visszafojtva leste a mentés őrületes munkáját, kezdte szokásos megnyi* latkozását, mely elég durva és kimé* letlen volt. — Miért megy az ilyen vadbarom a mélybe! Kér volt kihúzni a gyap* jasfejűt! — stb. ilyen megjegyzés szóródott a levegőbe. Potemkinien nem látszott, mintha mindezt ihaiUaná, csak fáradt, szem* rehányó szemekkel nézett rám, me* lyet én nem értettem. — Mit csinált az Isten szerelmére! — s mikor nem felelt, újra kérdez* temekkor fájdalmas szemrehányás* sal nézett 'rám és olyan hangon, melyre sohasem hittem volna képes* nek, csendesen mondta: — Azt mondta délelőtt, hogy csak lábat mosok a Dunában, hát megírni* tattam... Most ismertem csak meg ezt a szie* gény, csempe embert! Hogy megírni*, tassa nekem! Hát olyan fontos volnék i az én véleményem, hogy kép' lett volna azért meghalni? Megütődtem. Végigsimítottam kezem csapzott haján s mintha ez az érintési új erőt és életkedvet öntött volna belé, gyenge mosoly torzult még mindig kék ajkaira, felült a homokban és lelkendezve mondta: — Meglátja, mit fogok írni a fel* támadásomról! Ha eladni vagy venni akar — hir* desse a Nyirvidék*Szabolcsi Hirlap* ban. Szenzációt keltő kirakataimat okvetlen nézze meg. Mindenben óriási választék, mint még soha! Rendkívül olcsó áraim 4 beszélnek. Vásárlását már most kezdje meg! Olcsó Áruházl Bessenyei-tér 15. Címre ügyelni! fi