Nyírvidék, 1932 (53. évfolyam, 173-196. szám)
1932-08-17 / 185. szám
193 2» augusztus 17. JSfVÍRYIDÉK. 5 Ave Mária . .. 1. Özvegy Bányayné, valamikor jobb napokatt látott úriasszony, egész izében reszketve ugrott fel helyéről, megragadta főbérlöje kezét s könyörgő tekintettel nézett annak arcába: — Uram, — szólt remegő hangon, — irgalmazzon nekem- Legalább még három napi haladékot adjon Az Isten is megáldja!... Nem, ne is szóljon, úgy is tudom mit akar mondani: hogy nem lehet, nem teheti, nem várhat... Nézze, elhiszem, csak arra kérem azért, hallgasson meg. Szentül hiszem, hogy azalatt a három nap alatt kell valaminek történnie. Meglátja, jön válasz a levelemre!... Mert nem hiszem azt, hogy jómódú unokatestvérem megtagadja tőlem a kért segítséget... Biztosan küld pénzt. S akkor kiegyenlítek mindent... Ne tegyen ki az utcára könyörgöm, ezzel a beteg gyermekkel- Hová menjek?... Kihez fussak Isten szabad ege alatt?... Legyen hozzám jó... Tekintse azt, hogy egy testben, lélekben megtört özvegy kéri Önt irgalmasságra, akinek nincs senkije a Jó Istenen kivülA főbérlő zavartan pislogott: — Kérem, belátom az Ön kétségbeejtő helyzetét, azonban sajnos, nékem sem áll módomban végtelenségig várakozni azután a csekély összeg után... Ma olyan világot élünk, hogy minden garas számit. S különben is, amint látom, igen kevés remény van arra nézve, hogy az a kérdéses válasz, amit Ön vár, mihamar megérkezzék... Hiszen már régen elküldte azt a levelet... — Igen... Régen... De úgy érzem, rövidesen itt lesz a segítség... — Úgy érzi... Beláthatja asszonyom, ilyesmikre nem építhetek .. Érzésekre, álmokra nem adok semmit. Nekem pénz kell... Legalább tizenöt pengőt tudna egyenlőre fizetni, nem szólnék egy szót sem... De így... Ne haragudjék, nem tarthatom fenn bizonytalanra a szobát. — Mennék én jó Uram... Mennék... De ez a beteg gyerek... Vele mit tegyek ?... A főbérlő egy pillanatra elgondolkodott... Tekintete önkéntelenül is az ágyban fekvő nyolcéves kislányra esett, kinek orcáira vérpiros rózsákat festett a láz. — Helyezze el valamelyik kórházba- Más tanácsot igazán nem adhatok... Igaz, most jut eszembe ez utánajárással jár!... Időt vesz igénybe!... Tudja mit, nehogy azt mondja, hogy kőszívű vagyok, teszek önnek egy aiánlatot: Holnap délig várok, próbáljon addig csinálni valamitA főbérlő kezet fogott, s úgv távozott a nyomorúságos kis szobából, mintha nagylelkűségének egyik iegnagyobb íanú jelét adta volna. 1 Csend feküdte meg a kis szobátBányayné ott ült az ágynál a beteg kislány mellett. Hallgatta annak szabályos lélekzését... Hosszan el-elnézte a szép gyermekarcot. .. Lágyan megsimogatta a szőke göndör fürtöket, mintha onnan akarna erőt meríteni magánakA gyermek megmozdult... Kinyitotta lázvert szemét. .. Sóhajtott... — Anyám, adj innom. Az asszony torkát sírás fojtogatta. Szíve majd leszakadt erre a kívánságra... Inni adott, de csak vizet. Mert limonádéra nem tellett, ö maga már napok óta éhezettA kislány mohón, szürcsölve ivott, majd láthatólag megnyugodva, leeresztette hosszú szempilláit, ismét elaludtBányayné, mintha ezt a pillanatot várta volna... Amint meggyőződött arról, hogy gyermeke mélyen alszik, magára kapkodta szegényes rongyait. Sietve távozott. Vitte, húzta ez a mondat, mely mindenünnen reávicsorította rémes fogait: — »Holnap délig várok, próbáljon addig csinálni valamit«3Félóra múlva belekerült az est forgatagába ... Maga sem tudta merre jár... Körülötte lüktetett az élet, mindenfelé fel-alá hullámzó tömeget látottKifestett arcú dámák, kecsesjárású bakfisok, irodákból, gyárakból kiözönlő munkások, utcai árusok, rikkancsok loholtak, siettek kitűzött céljuk felé- Mindegyik tudta, hogy hova-merre megy, csak ő nemIdegenül érezte magát a zajos, csörömpölő emberáradatban Ügy ment a körutakon, utcákon, sétányokon, tereken keresztül, mint egy útját kereső bolygó, mint egy léleknélküli gép. — Csak akkor állt meg, egy pillanatra, amikor a felgyúló ívlámpák sugárzó fényében az első fáról meglátta azt, hogy : tavasz van !.. • Két könnycsepp szántotta végig gondterhes arcát... Meglibbent előtte egy régi kép, mely már csak ez elmosódó emlékek közé tartozott... Tavasz volt akkor is. Csakhogy akkor ketten sétáltak a zöldben, pompázó fák alatt, karonfogva boldogan, susogva egy kis harmadikról, aki jönni fog... Most meg egyedül... A második rég elment. "5\. kis harmadik beteg... s a nyomor meg már itt van .. • Mi sem volna könnyebb, mint eltűnni ebből a világból — gondolta. De azután felülkerekedett benne a vallásos érzület-.. Eszébe jutott az a kis alföldi falu, ahol gyermekéveit töltötte, s ahol az öngyilkosokat a temető árkába temették. ...Nem!... Neki élni kell... Igen, élni!-.. Öh — sóhajtott — milyen nagy ez a szó : élni!... Milyen súlyos !... Milyen nehéz : élni ! ... Keresztet vetett. A közeli templomban litániára harangoztak... — Most már nem bolyongott cél nélkül, hívta a harang szava--. Egyre tovább •. Egyre közelebb ... Egyszer csak azt vette észre, hogy ott áll a templomban, a szelíd arcú Mária szobor előtt— Te csodatévő Madonna ! — fohászkodott halk elfojtott hangon Bányayné, — hozzád fordulok végső szükségemben, te látod az én nagy nyomorúságomat, segíts rajtam Istennek szent Anyja... ".Nézd. nincs más semmim, amit neked fölajánlhatnék, mint gyarló bűnös lelkem, s egyetlen egy árva fillérem, amit fogadj tőlem kegyesen - •. Hiszen evvel az árva fillérrel mindenemet adom oda... Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes, az Ür van teveled .. • S az Üdvözlégy szavai patakzó könnyekbe fulladtak... Az ima végeztével Bányayné odalépett a perselyhez. Előkeresgélte a rongyos kis táskából az árva fillért... Elszorult szívvel látta, hogy előtte egy idősebb elegáns úriaszszony ezüst pengőst csúsztatott a perselybe. Bocsánatkérőleg tekintett a szűz szobrára: — ^óhajtott — Mi az én fillérem ehhez képest? — De azért az árva fillért beledobtaMár kifelé indult, amikor egy suttogó hang megszólította Visszafordult. A templomszolga volt az— Jóasszony, — mondotta — amikor a pénztárcájában keresgélt... ezt a húszpengőst kirántotta, látom szegény asszony... nem vinne rá a lelkiismeret... Bányayné ámulva nézett a mosolygó templomszolgára. Már éppen azt akarta mondani : téved uram, nem az enyém ! De valami ellenállhatatlan erő vonzotta a pénz felé... Utána nyúlt... Valami »köszönöm« félét mondott, sietett kifelé... A szíve vadul vert... Odakünn úgy látta, hogy az ég végtelen szelíd s az összes csillagok mind rámosolyognak ... S belül a lelkiismeret szava azt súgta neki: -I !*! . . - Kicsinyhitű ne félj !... ezt Mária adta... Lengyel Antal. EGY BOLOND A SOK KÖZÜLMiért születtem én? Miért, miért? Kutyája vagyok minden buta Gőgnek, megfojt a hajsza, gyilkol a robot, a pénz kegyeltje belém törli lábát, az élettársam: ostor és szitok! Miért születtem én? Miért, miért? Minden napom a Golgota járása, az éjszakám vad istentagadás! — Hitványoké az élet minden álma, az enyém a jaj, a fogcsikorgatás! Miért születtem én? Miért, miért? Hát nincs e földön helye irgalomnak? Nem fél itt senki, hogy kitör a jajj? Vagy azt hiszitek: ezer év kínjára mindig elég lesz a frázis — olaj? Miért születtem? Jaj, miért, miért? Igen, igen, ti földi istenségek, csak egy jó szót, te büszke úri Báb s én hétrétgörnyedt nyomorult rabszolga bután húzom a rabigát továbbCsáky Lajos. MAGVETŐK SORSA. Testvér, ki vélem a magyar ugart szántogatod és szórod tele maggal, ne nézz a sorsra átkos, bús haraggal, ne zengj kesergő panaszszavú dalt! v Nem lehet bérünk úri kényelem: szél fú, vihar jár sokszor a mezőkön, de a sötét-bús fekete felhőkön áttör a nap is sokszor fényesenS ha be van vetve minden kis barázda, lelkünk szökik az égfelé kalászba, amit le — testvér — isten-kéz aratS ha lehanyatlunk fáradtan a földre, e drága kéz vesz minket is az ölbe, hogy ringasson a keresztek alatt... . Fiák András. LABDAJÁTÉKPiciny ajkadnak rubint kosarában ó mennyi-mennyi mosoly-labda van s dobálod őket játszi-pajkosanL t í Dobod az égbolt azúr tengerébe és megzendülnek a kék mennyfalak, vidámabban süt, ragyog fel a napDobod a földhöz s lágy, puha ütése megvidámítja vén, öreg szívét, s virággal telik meg a kert, a rétDobod a tó s patak csacska vizébe s táncos ringásba fognak a habok, fölzengnek mélyről halk, titkos dalokDe akkor teszel nagy csodát, leányka, ha mosoly-labdád szívekhez talál — ártatlan, pajkos játékodnak vége egyként lehet itt élet vagy halál! Fiák András. mr Beretvás pasztilla a legmakacsabb fejfájást is elmulasztja
