Nyírvidék, 1932 (53. évfolyam, 173-196. szám)
1932-08-07 / 178. szám
'L sn;z snSnB 'z£6i Az eleven kisértet Irta: Lengyel Antal. I. Nehéz őszi felhők úsztak az légenA zárt tömött sorú fellegek mögött a sápadt fényű hold hasztalan kiizködött, nem tudta föllibbenteni azt a sötét,bűvös fátyolt, mely ráfeküdt az egész városra. Éjfél felé járt az idő. Erős szélvihar dühöngött este óta, ami most valóságos orkánrá nőtte ki magát. Sirt, süvített a szél, százhangú sípján vészes melódiákat röpített tova. Dacára a mostoha időjá.ásnak v a templom-tér irányában valaki mégis szilárd léptekkel haladt előre. Ez — körülbelül egy huszonöt-harmincévesnek látszó férfi volt, akinek termetére hosszú fekete köpeny borult, melynek gallérja füléig fel volt húzva, míg egész arcát lehajtott karimájú kalap takarta el — Micsoda idő! — dörmögé — mióta élek, nem láttam ilyen szörnyű éjszakát— Szél. eső - Legjobb volna tán visszafordulni... Igen, de akkor egész biztosan kinevetnének. Ostoba csürhe... Talán még azt»hinnék, hogy félek! Én és a félésü Hahaha! Az ismeretlen hangosan felkacagott, majd önmagához beszélve folytatta: Kölyökkoromban sem féltem, nemhogy most! Pedig szegény anyám milyen ijesztő meséket talált ki... Nem hittem a mesékben.., És ezt sem hiszem, amit Tom mondott! Bolond fiú! .. A mestersége előbb-utóbb az agyára megy- Csapongó fantáziája van-.. Kezd babonás lenni, fél... Hallucinál... Mindenütt kísérteteket lát- Azt monja, neki is fájt a kapucinusok aranyára a foga, el is indult egyedül egy éjszaka, akkor is ilyen vihar volt, mint most. S amikor a kisajtó kilincsére tette a kezét... Rémülten felsikoltott... mert amint mondja, ott állott előtte az eleven kisértet! Gúnyos mosoly torzította el az ember arcvonásait— Szép kis história, mondhatom... Afféle dajkamese. És még azok a szőrösmellüek is elhitték neki! Azóta senkinek sem jut eszébe a kapucinusok aranya... Milyen jó, meghagyták nekem No majd Dencs Vili megmutatja nektek, hogy kell elbánni az eleven, nem létező kísértetekkel! — De lássuk csak, sokat kell még mennem? Pár percig az ember még előre törtetett, aztán hirtelen elégült sóhajt hallatott: — Végre! — mondá — és meggyőződött arról, hogy ott áll a templom vaskos, fekete sziülettje előtt. — Megérkeztem volna... Aha... És ugyíátszik, éppen akis mellékajtóhoz értem... Nem is kell keresgélnem sokat— Megállott... Gyors, gyakorlott mozdulattal kulcsot illesztett a zárba. Egy kattanás, s az ajtó kies becsapódott. Azután csönd. Dencs Vili egy pillanatra meglapult az álkulccsal bezárt ajtó mögött. Figyelt... Majd elégedetten bólintott: — Semmi baj — az ajka körül egy torz mosoly jelent meg — úgy látszik, ma megint jó napom lesz. Macskaléptekkel tett egy-két lépést előre, újra megállt, hallgatózott. ó, nem hiába hívták őt társai a betörők királyának, Vili tényleg rászolgált e címreBüszke is volt rá, értett a mesterségéhez. Hideg vér, biztos kéz, tiszta fej, ezek jellemezték őt. Ezeknek köszönhette, hogy kiruccanásai majdnem mindig sikerültek. Most is alig tett egy-két lépést, már megállott Igaz, most az egyszer nem is óvatosságból, hanem megszokásból Mert afelől nyugodt és biztos volt, hogy itt a zárt templomban éjjel féltizenkettőkor nem zavarhatja őt senki. De .mégis oly furcsa érzés ragadta meg, amint körülnézett... — Hm— Hm... — dörmögé — hát templom... Majd pedig megszólalt benne egy hang: — Vili, idáig vetemedtél? Hogy, hogynem, hirtelen eszébe jutott valami régi emlék... Ködös kép a múltból... Kicsi volt még akkor, imádkozni tanult egy Mária kép előtt... — Édes jó Istenem, segítsd meg apámat, anyámat... Miatyánk ki vagy a mennyekben... de szabadíts meg a gonosztól... S most itt van ő, a megtestesült gonosz, az ördög - Az anyja rég a sírban. — Eh, mit! No nézd Vili, szóltönnönmagához: — Te, a hideg szívű, így ellágyulsz?— Félre ezekkel az ostoba gondolatokkal, munkára fel, az idő drága! Minden perc egy élet! Ki kell használni ezt a viharos sötét éjszakát. A templomban halotti csend uralkodott. A künt dübörgő világ zaját elnyelték a szent falak. Néma volt minden S éppen ez a dermesztő némaság hozta őt zavarba- Már bánni kezdte azt, hogy egyedül jött. A szeme lassan hozzászokott ahoz a misztikus félhomályhoz, mely bent derengett, s melyből impozánsan bontakoztak ki a glóriás fejű szentek szobrai, aranyozott képek, keresztek. Sehol semmi nesz... Dencs Vili határozott léptekkel indult az első persely felé. Igaz ugyan, hogy engem az aranyak érdekelnek... A fiúk azt beszélték, hogy az oltári szentség tiszta színaranyból van... Meg a kehely is. No de azért már a perselyeket is végignézem — gondolta. S megcsörrent az első persely— A falak visszaverték a zajt... Vili felfigyelt. Nem titkolhatta többé maga előtt azt, hogy fél— Igen, de mitől? Milyen bolond vagy te Vili... Körülnézett... (Folyt, köv) Szabolcsvármegyei Benczúr-Kör KERESZTHORDÁSKOR. Nem volt erre eső- Semmi takarmány sincsösztövér két tehén ballag egy szekérrel, Erejük már-már Cjrv jóéval sem ér fel. A tehenek előtt rongyos ruhájában Mezítláb lépeget nagy búsan a gazda: Felesége baja s sok más is aggasztja. Keresztekért megyen- Alig van szem benneMegette a rozsda és a nagy szárazság. — Fizetetlen adó, orvos és orvosság. Hideg verejtéke, forro könnye együtt Pereg, ömlik... Smívét szorítja a halál. Amint lassan eldől: tehén, szekér megáll. Szabó Antal AZ UTCA KÉPE. Gyakran az utcákon Feltűnőnek látod Amint megy egy ember — Beszélget magában Kabátja kitárva S önfeledten jár-kel. Hadonáz a keze Földre sütve szeme Mindenki csodálja— Nem hederít rája. Ha köszönsz feléje Rád néz s összerezzen — Ezer sokan járunk Ma ily önfeledtten. Szinte álmot járunk Olyan a gond terhe Mikor jutunk hozzá Újra ébredésre? Mikor lesz az utcán Csak mosolygó élet, Teljesülő vágyak S valósult remények? Silberstein Géza dr. VONAT A MEZŐN. Mikor a mezőn át vonat szalad, sokszor megáll a munka pillanatra, kendők lobognak, integet kalap, ajkak megnyílnak különös szavakra. Két ismeretlen világ lelke csap hirtelen össze, mint nagy tűzsziporka — ] sok szív szeretve egymásra kacag, sok szív fölmered gyilkos torlaszokba— Az életből ez csak egy pillanat és mennyi ellentétes akarat -i a dús mezőn és széles árva pusztán... Hogy mért van így: az Isten tudja csak > Ki csillag-lámpákat égmezőre rak, hogy világítson az ember földi útján... Fiák András. i >. VIRÁGROMÁNC. A kert alatt virág fakadt, Szép halovány piros; A kert alatt, a fák alatt Letépni azt tilos! Hiába jár, lehetne bár A mesék hercege, Ott rózsatő nem téphető, Éber a csősz szeme. De nyár van itt s a nap hevit, Dalt, sóhajt hord a szél, S egy délután méhszáj után A rózsa vágya kélCsókér eped: egy méh csak egy — A szava vágyba ful, Nap, nap után sir méh után És csóktalan virul. A kert alatt, a nyár szakadt És köddel hullt az ősz, A kert alatt egy lány maradt És nincs mellette csőszKovács Lajos. — í A VÉN DIÁKEljött az óra, — pihenni készül Az öreg diákMegvénhedt könyve kihullt kezéből S kesergő lelke fájón fölkiált: Isten veled vén iskola, Regélő tanterem, Isten veled kedves leány, Szétfoszló ábránd, szerelemEljött az óra, — pihenni készül Az öreg diák. ... f ^ Eljött az óra, — a legszebb álmok Mind elmultanak, ' Sok szép reménynek hulló virága Feljajdul fáradt lépteim alatt, Halálmadár árván borong Egy horpadt sír felett, Zokogva sir az őszi szél: Nem lesz már többé kikeletEljött az óra, — a legszebb álmok Mind elmultanak. Eljött az óra, — tudom, maholnap Rám kerül a sor, Az élet-útnak végére értem, Találkozóra várnak valahol — Ott vannak már a cimborák, A korhely, víg, a lump S együtt leszünk mindannyian Öreg barátok, vén fiúkEljött az óra, — tudom, maholnap Rám kerül a sorCsáky Lajosi.
