Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 145-295. szám)

1931-07-12 / 155. szám

1931. julius ÍZ. JSfVíRYIDBK. 1! A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartallyné Stíma Ilona. 23 A titokból valóság lett s most Vidovich a vendég. Ennyi az egész. Vidovich nem maradt sokáig s elment, hogy meglátogatja Vajdánét a harminckettes házban. Az öregasszony túláradó örömmel fogadta. — Ah, megjött, megjött, drága jó doktor úr! Milyen jó szinben van, milyen ...hogy is mondjam csak... — Jó ruha van rajtam, ugy-e nénikém? Csak tessék csodálkozni rajta qgész bátran. — No

v nem azt akartam... Csakhogy csinos, nagyszerűen fest. Most jött? Hol a kot-, ferje? A szoba várja, doktor úr!! — Meggondoltam, édes néni. Nem leszek olyan önző. Meg aztán kaptam ellátást a klinikán. Ittt leszek közel, gyakran meglátogatom, azt hiszem, lesz annyi szabad időm. Soha sem akarom elfelejteni, hogy milyen nagyon jó volt hozzám. Hagyta, hogy itt legyek, mikor az fontos volt nekem. — Persze, persze, olyan közel van ide a klinika... — Igen, igen... — Boriskámat látta már? — Most jövök tőlük. — Ugy-e, ugy-e, milyen »nagyszerűen, laknak«, milyen szép minden s Boriskám csupa öröm! Abban a gyönyörű várakozásban nagyon igazi asszony lett. Vette észre? Komoly, derűs. Olyan jó látni őt! , — Igen, igen... nagyon... Az öreg Kotsisné lépett be" — Jó napot kívánok. Á, a doktor úr! Alászolgája! Nagyszerűen néz ki a doktor úr! — Itt egy levél, szomszéd asszonyom, valami idegen levél. Alig akarta a postás ideadni. De mondtam neki, hogy már csak adja ide A Boriskának szól, amint látom. Az öregasszony megsápadt és Vidovichra nézett. Mintha segtiségért könyörögne. A levelet reszkető kézzel vette át és az asztalra ejtette. * i A pillanat tragikumát egész teljességében érezte Vidovich. Tudta, hogy a levelet csak Waltter írhatta. Valami akaratlan örömérzés nyilait át benne. Olyanformán, mint mikor tűznek, árvíznek örül némely ember. A tragikum döbbenete átremeg az idegeken, AValter irt! Boriska elhamarkodta az élete legnagyobb lépését. Talán kárörvendésnek, -vagy a > gonoszabbik énje;< megnyilvánulásának köszönhette a furcsa örömet. * — Szegény Boriskám!... — lehelte az. öreg asszony. Most már a Vidovich szívében is mély részvét támadt. Ezeken a fájdalmas anyaji hangokon kimondott név a lelkébe billent édes suhanássai. Az asszony neve volt, akii szeretett. Felsajgott benne újra ez a nagy érzés, hogy teljesen uralja s betöltse gondo* latait. Az a másik csúnya s ösztönös gondolat pillanatok alatt eltűnt. x — Még nem is tudja nénikém, hogy mi •van a levélben! i — Igaz, ki tudja, mi van benne? Boris^ kámnak nem szabad róla tudni, akármi i^j volna benne. Borzasztó lenne, talán végzetes, Bontsuk fel doktor úr. Bontsa fel maga^ Hiszen annyira ismeri körülményeinket, minden bajunk, örömünk részese. — Ez nagyon nehéz dolog, nénikém^ Mégis... talán... oda kellene adni annak, akihez címezték. f " — Nem lehet. Igy sokkal jobb lesz. Az, én anyai szívem igy diktálja. Fog* i el ezt maga is helyesnek. — Az anyai szív... talán igaza van nénikém. Ha az anyám beleszólhatna az éle7 tembe... Már elővette a zsebkését s felvágta aa erős borítékot. A levél rövid volt, hangosan' olvasta: < Drága Boriskám! Azt hittem, hogy hosszú hallgatás után nem ilyen levelet irhatok, hogy taIán magam megyek beváltani ígérete met. ígéretem egész életemre rásúlyosodik. mert nem tudom beváltam. Fogadja el, hogy vannak helyzetek, mikof az ember nem ura cselekedeteinek, sodorja az ár s mikor már azt hiszi, megtullaü, az életet nyújtják felé. Szeretném, ha megértene és megbocsátana nekem« Miss Maiid Gondel-t ma oltárhoz vezetem s örök hűséget esküszöm neki. Meg kellett tennem! i Ha csakugyan úgy szeretett, mint •amilyen nagynak én hittem szerelmét, meg jog bocsátani. Egyszertalány megmagyarázhatom még... A Sors út' jait nem mi irányozzuk. Még igy is és örökké csak 'Magái szeretem! örökké!... Könnyes szemekkebúcsúzom Magától, százszor megcsókolom a levelet, melyet a Maga keze fog érinteni. ' New-York, 192 László. Vidovichnak torz kis mosoly vibrált a szája szögletén. Az öregasszony egy könnyei dörzsölt el, csak úgy, az ujjaival, az arcát* — Milyen hihetetlen.. Boriskám hiába is várt volna. Most már nyugodtabban élek. Mindég attól féltem, hogy haza jön. Vidovichnak most már nem volt kedve gúnyolódni, de annyit mégis megjegyzett: Csodálatos, hogy az ár éppen a milliárdok felé sodorta s azokban akadt meg. Aztán, hogy éppen Miss Gondéi fehér kezecskéjéhez js'odorta. Jótékony ár, amelyik igy sodorAz öregasszony nem is hallotta. Mosolygós, boldog kifejezést öltött az arca. Maga elé nézett, a semmibe nézett s leánya boldogságának színei gyúltak föl tekintetében. — Tudtam én. Tudtam, hogy boldog lesz az én leányom! Jónak neveltem, Istenben

1 hívőnek és igaznak és szelídnek- Életem folytatása ő~. Mi is boldogan éltünk az én jq urammal, akit Isten nyugosztaljon... A levelet darabokra tépte. 13. A kályhában égett a tűz s az ablakok mégis nyitva, hogy az őszi nap finom, vöröses színei szabadon loboghassanak mindenen. Szivárványos csillogás égett a szobában. Boriska felkönyökölve feküdt a heverőn és bámulta a remegő fényeket, amint hintáztak a szellőtől meg-megmozduló ab lak üvegén. A szolgáló nyitott be, kezében egv nagy rózsacsokor volt. ' — Egy szolga hozta a nagyságos aszszonynak. — Nem tévedés? Talán fölöttünk, a kilences szám lakójának. Ottt egy színésznő lakik. — Nem. A nagyságos asszony névéi mondta. Boriska elvette a rózsákat. Rózsaszínűek, fehérek... Vizcsöppek remegtek rajtuk, mintha friss reggeli harmat volna. Illatuk egészen gyönge, alig érezhető. Egy öblös vázája volt Boriskának, öreg vásári holmi, melyet még édesapjától kapott, abba helyezte a rózsákat. — Mit jelenthetnek ezek?.. Október.., negyedike-. — gondolkozott és belépirult a gondolatokba: egy éve annak, hogy Lőrincz Elekkel megismerkedett. S hogy ő másra gondolt... hogy szégyelte most magát! Milyen jó, hogy a gondolatok nem örökitődnek meg, ha az ember nem akarja s hogy igy. nem tudja meg senki. Ö Vidovichra gon-t dolt az első pillanatokban S milyen jó, hogy nem Vidovich küldte. Most e pillanatban szerette nagyon önmagát ezért az örömért. Jó és hűséges asszony

: A rózsákhoz értette az ajkát és az arcát. És jó az, aki küldte^ Igaz ember-szívü ember Asszonyhoz való férfi. Nagyon várta már, hogy haza jöjjön. Éppen csöngettek. Most ő jön — gondolta. > Még sohasem várta ilyen riadt boldogsággal. És azzal a gondolattal, hogy mit is fog mondani neki. A mosolyt és az első szót kereste, amivel kellőképpen fogadhassa. Megindult elé. Az ajtón azonban Vidovich lépett be. < Meglepődött s a meglepődést már nem volt ideje elpalástolni. Vidovich azonban nera csodálkozott a meglepődésén. Nagyon ritkán látogatta meg Boriskáé-' kat. ! — Azt hittem, hogy a férjem jön. t — Csak én jöttem — mondta gúnyos-* kodva Vidovich, — kellőképen hangsúlyozva a csak-ot- • — Ne legyen olyan szerény. Oly ritkán jön, hogy ha én is olyan kevésszer gondolnék magára, már régen elfelejtettem volna Vidovich doktor urat. ( j — Azt ne tegye. Ennyire szerény már csak nem akarok lenni, hogy engedjem ma-> gam elfelejteni. — Nézze, Vidovich, milyen szép rózsákat kaptam. ; — Kitől? — szaladt ki a száján, de mán mosolygott Is. — Persze, az urától. i — Tőle. És olyan boldog vagyok. j Vidovich nem felelt. Hosszan a rózsá-" kon felejtette pillantását. , -- Látja, még rajtuk van a harmat, — figyelmeztette Boriska Vidovichot. \ — A múharmat — mondta Vidovich si hangja egy kicsit csúfondáros volt, a régif cinizmus csendült ki belőle. — Vidovich — szólt komolyan Boriska — nekem fái ez a hang Én most mindent olvan tisztának és őszintének hiszek. « — Bocsásson meg nekem Nem akar-í tam megbántani. Mióta magát ismerem, az-» óta tudom, hogy meg kell tanulnunk a sajál lelkünk kormányával bánni Indulatokat fé-i kezni, érzéseket palástolni, megalkudni aa adott helyzettel, egyszóval: alkalmazkodni I mindenhez, ami kívülről jön, ha az érdekünk úgy kívánja, s ha annak érdeke kivánja; akt leíkünkben több önmagunknál. < — Aki lelkünkben több önmagunknál.-í — ismételte Boriska Vidovich szavait, talán, hogy jobban megérezze jelentőségüket* — Magában nagyon szép lélek van... .{ — Azért neveltem ilyenné, hogy egyszeri maga ezt mondja rólam... igaz... most mán mindegy... \ Megdöbbentő szavak voltak. Férfi-sírásí áradt bennük. i — Nem mindegy. Boldog vagyok, hogvt maga ilyen ember s azt akarja tudtomul ad-* ni, hogy én inspiráltam lelkét jóságra és ön-* zetlenségre. ( > Vidovich nevetett. Beillett volna zokogásnak. * — Önzetlenség! Jóság! — Ezt mind azért mondja, mert megelégszem azzal, hogyj néha látom, hallom a hangját és megfoghatom a kezét; holott lehetnék ravasz, aki kö

j zelebb akar férkőzni, aki számit, aki ostro-j mol, erőszakoskodik, fenyegetőzik... meri szeretem. { Boriska hallgatott és nem nézett Vido-» vichra. Ez a sző mindég felé áradt, ha Vi-j dovichcsal beszélt, de ilyen őszintén és egyí szerűen nem hangzott el. Mióta Boriska asz->» szony, még soha sem mondta. Most is csató annyinak érződött, mintha nem is mondta volna. Nem volt súlya, akarata és vissza várói ereje, csak igazság volt, melv egT szóban megformálódott. ' 4 (Folyt- köv.) 3