Nyírvidék, 1931 (52. évfolyam, 145-295. szám)

1931-08-09 / 179. szám

,1931. aljgusztus 9. A harminckettes ház REGÉNY. Irta: Tartalíyné Stima Ilona. 29 — Dehogy! Azt magam akartam okozni. — Sikerült magának doktorkánk, mert nagyon örülök, hogy itt láthatom... És mentek a kijárat felé. A légvonatban a lila fátyol egyre röpdösött az arca és a nyaka körül. A kis bággyadtság az arcán még bájosabbá tette, megszépítette folytonos mosolygását. De a kijárathoz közel egyszerre elkomolyodott, sőt, valami rémület lobbant a szemébe. A kezével egészen ösztönösen tiltó mozdulatot tett — Dada! — suttogta rekedten — hamar,: hozza a Babát! Mi az kedvesem, rosszul érzed magad? — kérdezte Lőrincz s karon fogta. Vidovich az előbbi tekintet nyomán kutatott, de nem látott semmit. Senkit, semmi; gyanúsat. A tömegben sietős és tétova emberek hemzsegtek, határozott céllal mentek, vagy kutatva a várt ismerős után. Boriska már mosolygott is. — Semmi. Egy kis szédülést éreztem,/ ugy gondolom, hogy a hosszú utazás miatt. A taxi gyorsan haza ért velük. Vidovich a kapu előtt elköszönt tőlük, A Boriska arcába nézett és meglátta benne a rémület árnyékát, melvet nem ölt meg sem beszéd, sem mosoly. Csak azt nem tudta: mi lehet a közvetlen oka? Ahogy végig ment a Körúton, az Üllői uton, érezte az asszony kezét, arcát s a titok nagy vajúdását a szívében. Viszi szegény föl a lépcsőn, meghordozza a szobákban és. irtózva fekszik az ágyba, mert az éjszaka hallgatása elmélyíti és megsokszorozza a titok jelentőségét. Vájjon látott valamit, vagy magával hozta a rémületet a Balatonról? Mi lehet? Milyen ára volna megváltásának? Megint ez az ostoba, hiábavaló töprengés — gondolta — s már ment is egy baK rátjához, ahol az utóbbi időben kellemesen töltötte az időt. Mindég voltak öten-hatan

v köztük két leány, könnyűek, szépek s egész lelkük az arcukban élt, mélyebb és titókza'tosabb ága nem is volt a lelkűknek. Csacsogtak és rózsaszín ujjaik illatosan röpködtek a, férfiarcok előtt. Szájuk tüzét festék rajzolta, szép, cakkos ívben. Bolondságos kis figurák, játékszerek, akik el nem törnek. Legfeljebb' — letörnek és elkopnak. Majd később- Va

L Iamikor. Akkor már nem figyeli őket senkiSzinte tárgyakká avulnak és" nehezülnek. í De most jó velük s ujjaik bársony rózsa

J színje kedvesen villan. Jobb meg nem ismerni azt, akinek lelke van. Ezalatt Boriskát a lakásban édesanyja fogadta. « ; — Drága, drága anyuskám! De jó, hogy itt vagyok már! — s az öregasszony arca megnedvesedett az ő arcától— Nincs semmi üj, anyám? Azonkívül, hogy elköltözött, nem történt semmi? — Nem édes gyermekem. Mi is lehetne? Ahányan vagyunk, mind itt vagyunk s amirajtunk kívül történik, érdekelhet az minket? Anyjának egyszerű és természetes böl

4 csessége mindég nagy hatással volt rá- A szavaiban benne volt az igazság. Haszontalan, hiábavaló beszéd nem jött ettől az öreg)asszonytól soha. Amit mondott, azt mindég kellett mondania. Ebben is milyen nagy-nagy igazság van: ami rajtunk kivid történik, érdekelhet-e minket? Szép sima beszéd, érezte Boriska. És ez elhomályosította arcán az árnyékot. A homloka fehéren, redőtlenül hajolt a kis gyermeke fölé, ahogy az kis éhes szájával a mellén csüngött18. Boriska sétálva ment a Rökk-Szilárd ut<cába, most már ott laktak Kotsisék két szép utcai szobában. Maga sem tudta, hogy miért megy; de talán valami megnyugvást meríteni, mert, ha elhalkult is a nagy kiáltás a szívében, még mindég fel-fellobbant s a környezetében nem merte senkinek elmondani. Az anyjának? — Valami bölcs, nehéz szóval belegázolna az egész »hóbortos« képzelődésbe- J Az urának? — megrémülne s nem tudná hogyan nőtt mellette és a gyermeke mellett ilyen furcsa és érthetetlen rögeszme«. Vidovichnak? — Neki sem. Nem. Vidovich megsértené a másikat-« Kotsisék a harmadik emeleten laktak,, csöngetett s egy fiatal leány nyitott ajtót. — Kit tetszik keresni? í — Kotsisné nagyságos asszonyt. — Igen. Tessék parancsolni, itjhon vanValami sistergett a konyhán- A leány riadtan futott be. i -- Jaj a tej! s bezárta az ajtót. j<ét ajtó nyílt az előszobából. Boriska tétovázva állt meg. A fogason kabátok függtek. — Talán vendég van — gondolta. Egy finom szürke felöltő is volt s milyen érdekes ez az illat — — behunyta a szemét — a dohánynak és az ánizsnak s talán a narancsnak illata igen — —-s a kezével végig simogatta, majd arcával érintette a kabát szövetét. Pír lepte el az arcát, a szíve egészen a torkáig vert nagy dobbanásokkal. Elzsibbadt és megszédült egy pillanatra. — Ez az illat, az Ű« ruhájának illata — gondolta s csak azután jutott eszébe, hogy milyen messze van. Nevetséges... Üldözik a jelenségek, melyek mind őt mutatják. Ebből ki kell gyógyulni! Ez betegség! S energikusan csitította magát. Ostoba, érzelgős és képzelődő. Csak az gondolhat ilyeneket, akit elhagyott tiszta Ítélőképessége-Annak, akinek gyermeke van, szerető férje, szép, boldog élete, nem lehet másra egy, idegenre gondolni! < Kopogtatott- Kotsisné szólt és ő belépettA fiatal asszony az ablak mellett ült, itönyv volt a kezében, de azonnal felállt és frissen áradó örömmel ment vendégét fogadni- , — Isten hozta Boriska! Milyen szép, milyen nagyszerű színe van! Jót tett a Balaton, Iám, nekünk is el kellene menni valahova. Foglaljon helyet. Talán ide, itt kényelmesebb lesz- i S az ablakhoz vezette, hol két fotöj állott egy kis kerek asztal mellett. A könyv nyitva volt— Mit olvas? — s már nézte is Boriska a címet. 1 A zeneművészet története. — Igen, sokat olvasok. Meglepetés akar íenní Imrének. Tanulok — mondta elpirulva. Rájöttem, hogy nem érek annyit- amenynyit egy Kotsis Imre feleségének érni kell. — Higyje el kedvesem, a férjünkhöz méltók vagyunk kevesebb tudással is, ha nagyon szeretjük őt. — Nagyon szeretni- — mondta halkan Kotsisné, mialatt egy pillanatra lehunyta a szemét — hiszen azzal értem el őt- | — Ebből az következnék, hogy aki nagyon szeret, eléri... nem, nem kedves Ellikém, maga csupán szerencsés volt. Egyszerűen szerencsés, mint mondani szokták. Mert minden nagyon igaz, amitt mondani szoktak a vén asszonyok s együgyű kis emberek. Ök vetítik ki évszázadok tapasztalatait. — Az lehet, — mondta a fiatalasszony belenyugvással elfogadva amit a másik aszszony mondott — de én azonkívül erőszakos voltam! És megaláztam magam érte! • Milyen furcsa nagy szavak voltak, olyan tompán és hűvösen hangzottak, bennük volt az a szorongás, amit az átélés vitt beléjük* — Ö többet adott szerelméért, mint én — gondolta Boriska s egyszeriben szegéi nyebbnek érezte magát a másik asszonynál, Az most is az uráért küzd, tanul, meg nem

1 szűnik érte lenni és mindent érte tenni- v A másik szobából szavak hallatszottak; 11 , Zsongó beszéd volt, távoli, mert a két szobfc í közé ékelődött a fürdőszoba, mint Elli ! mondta. Egy nagy, hét szobás lakás része ez, azért ilyen a beosztása. — Az uramnak vendége van. Valami idegen. Azt hiszem, hogy német s az Imre* operettjét szeretné megvenni. Olyan sikere volt Imrének, hogy a külföld is meghallotta. — Egy idegen? És biztos, hogy német? — kérdezte idegesen Boriska. — Igen, Bécsből irt valaki Imrének, hogy jönni fog. Én különben nem is láttam. Az előszobában ajtó nyilt s most már tisztábban hallatszottak a hangok. — -Nekem végtelenül fontos és Önnek csak egy szavába kerül- — hallatszott az idegen hangja. — Mint megígértem — mondta Kotsis> Imre — azt hiszem, túlságosan nagy összegről nem lehet szó... — Ajánlom magamat. > — A viszontlátásra, alászolgája... — Ez a hang - — mondta Boriska. — Ismerős? Talán érdekes, idegenes a kiejtése. \ — Igen, igen, idegenes... És mintha mégis ismerős volna... — Ha tudná Imre, hogy maga itt van Boriska, bejönne- De nem akarom őt za^ várni. Soha sem megyek be engedelme nélkül. Sokat dolgozik. — Ne is zavarja, Ellikém. Én megyek is már. Jöjjenek el már egyszer együtt, nagyon fogok örülni. Sietett. Hirtelen az az érzés lepte meg, hogy nem szabad megtudnia, ki volt Kotsis Imrénél. Ha igaz lenne, amit gondol s ha nem úgy volna — ? Az a profil az állomáson az az illat és a hang — — Senki sem tud róla. Nem is szabad senkinek megtudni, mert emlékek fogantak belőle, amelyek nincsennek mással kapcsolatban, csak azzal a mult leánnyal, aki most Lőrincz Elekné. Akiket szeret s akik bele-t tartoznak a jelen életébe, azoknak semmi közük a másikhoz. Semmi közük! A gondolatai mintha a szívéhez ütődtek volna. Egy nyilalással beleszúrt és ottmaradt az égő fájás. Elköszönt Kositsnétól, el a kis Amálkáfól s kiment a Rákóczi-út sarkára, hogy egy villamosra üljön. Nem tudott volna gyalog hazamenni. • Másnap reggel templomba ment. Nem volt helye sehol. Furcsa, borzongós riadalom szállta meg, melyet sehogy sem bírt legyőzni. ; A templom csöndje és hűvössége ránehezült. , Mintha a lélegzetét megfogta volna. ! A Mária előtt egy karcsú, fehérruhás asszony állott- • Meg-megingott alakja, mintha szédítette volna az imádság. O is odaállott mellé, de imádsága szavai összezavarodtak. Egy pap suhant el a nagy oltár előtt, méghajtotta magát s szinte lebegve ment a mellékoltár felé. Milyen könnyű lehet ennek az élet — gondolta —, milyen könnyen lépeget s a. homloka sima, mint a márvány. , Mikor idejött, arra gondolt, hogy oda-, térdepel a gyóntatószék elé és elmond mindent! S most ez a márvány homlok megza-} varta. Meg tudná-e őt érteni valaki? S különösen egy ilyen márványhomloktt idegen? A fehérruhás asszony letérdeDelt és két; kezébe zárta arcát. Ez is — gondolta Boriska — talán ennek; az asszonynak kellene elmondani mindent s talán ő is elmondaná nekem, amit érezA fehérruhás asszony egészén mélyre. hajolt SírtNem, nem. Ez megenyhült, mert könnyei iák. ' _ (Folyt- köv.)